A magyarok Közép-Európában, a Kárpát-medencében élő nép. A magyar anyanyelvűek száma a világon maximum 14 millió, ebből kb. 9 millióan élnek Magyarországon, kb. 1,8 millióan a Kárpát-medence egyéb részein, míg a maradék szerte a világban.
A magyarok voltak a Magyar Királyság államalkotó és legnagyobb létszámú népe. A történelem folyamán a magyar nép „magába olvasztotta” az avar, hun, kun, úz, besenyő, böszörmény, jász, székely, továbbá a germán (pl. sváb), szláv (pl. szlovák vagy tót, rutén, szerb, horvát, bolgár stb.) román, olasz, zsidó, cigány és sok más betelepülő népeket, néptöredékeket is. A mai nemzet, Európa más nemzeteihez hasonlóan keveredett ezekkel a betelepülő népcsoportokkal, így azok jelentős hatást gyakoroltak rá.
A tatárjárás alatt a lakosság kb. 40-50%-a halt meg, míg a török háborúk alatt a magyarlakta központi országrész pusztult el. A magyarok helyére többnyire mások jöttek, illetve telepítettek le.
A nép magát a magyar névvel jelöli. Az ószláv források ugorok vagy ogurok (ugri), a bizánci és korai latin forrásokn uniguri, Ungri néven említették őket (az onogurok után).
A magyar népnév eredetére egyáltalán nincs elfogadott többségi álláspont. Vannak akik két finnugor köznév összetételéből magyarázzák, mások két, nem feltétlenül finnugor népnév összetételéből. Ismét mások idegen szó átvételének tartják. A magyar név legkorábban a 9. századi arab krónikákban fordul elő („madzsar” alakban).
Középkori krónikáink szerint a hét honfoglaló törzs (a „hetumoger”) közül a vezető törzs, amelyhez Árpád fejedelem is tartozott, a megyer törzs volt. A legtöbb nép az ugor vagy onogur nevek valamelyikéből származó névvel jelöli a magyarokat. Mindkét név eredete az ogur népnév lehet, amely valószínűleg a Hun Birodalom felbomlása után uralkodó kelet-európai törzsszövetség tagjait jelentette - róluk azonban semmi közelebbit nem tudunk. Talán az ogur szövetség tíz törzse alakíthatta meg a 6. században az onogur törzsszövetséget, az on jelentése ugyanis a török nyelvekben „tíz”. Az on-ogur („tíz ogur” vagy „tíz törzs”) törzsszövetséget valószínűleg a bolgár-törökök és a magyarok közösen hozták létre, ugyanis mindkét népet így nevezték a források. Később azután a név unugor alakjából kialakuló Ungarus, Ungar, Venger formái már csak a magyarokat jelentették. A középkorban a latin ungarus, Ungaria a hungarus, Hungaria alakká változott a nyugati frank, azaz francia írásbeliségben, amelyik természetes módon tett egy néma h-t a magánhangzóval kezdődő népnév elejére. Ezt a latin formát vette át azután a normann, azaz francia vezetésű Anglia angol nyelve.
A magyarok neve a benne szereplő g betű is minden nyelven megkülönbözteti a hunokétól. A hunok neve: unni, hunni, hunnen, huns, hunnerne, gunni, birodalmuk latin neve pedig Hunnia vagy Hunorum volt. Magyarország neve: Ungria, Hungary, Ungarn, Ungaria, Hungría, Vengrija.
Az onogurok és a szűkebb értelemben vett, ugor nyelvű magyarok esetében nemcsak egymásutániságról van szó Etelközben, hanem térbeli közeledésről, a két nép vérszerződés utáni egységéről, aminek emlékét őrizte meg Hunor és Magor legendája. Hunor alakjában valószínűleg az onogurok megszemélyesítését kell látnunk és nem a hunokét. A hun-magyar azonosság elméletét az is táplálhatta, hogy már Iordanes 6. századi gót történetíró összevonta a hunok és az onogurok nevét Hungarus alakban, történetileg ez a két nép 5. és 6. századi keveredésének felelhet meg.
A bolgár név Németh Gyula által feltételezett jelentése ('keverék') is erre utalhat.
A 16. századból ránk maradt, de 7-8. századi hagyományt örökítő ún. Anonymus leírása szerint Árpád Attila örökében vonult be a Kárpát-medencébe és Óbudára, a hajdani Etzelburgba, 'Attila városába'.
Ennél az információnál nagyobb hitelessége van annak a 11. századi adatnak, ami szerint Salamon király korában 'Attila kardját' adományozta a magyar uralkodó a németeknek, mintha élt volna bennük egyfajta hun uralkodóhoz kötődő identitás.
Az ókorban a legelfogadottabb elmélet szerint magyarok ősei Európa keleti szélén, a Káma folyó mellett éltek, de mivel állattenyésztéssel foglalkoztak, valószínű, hogy nyáron északabbra vonultak, fel egészen a Káma forrásvidékéig, télen pedig levonulhattak egész odáig, ahol a Volga a Kaszpi-tengerbe ömlik. Ez az időszakos vándorlás is magyarázhatja a magyar nyelv kettősségét: az északi ugor és déli türk elemek jelenlétét.
A mondák szerint a magyar nép ősei Hunor és Magor voltak. Kézai Simon krónikájában Hunor és Magor a Maiótisz (Azovi-tenger) félszigetére (Krím) költöztek.
A 6. század közepén a kitörő Krakatau tűzhányó 3 évig katasztrofális hatással volt az éghajlatra, és Európa északi és keleti részén, illetve Közép-Ázsiában hatalmas, északról délre, és keletről nyugatra irányuló népvándorlást indított meg. („A Nap elsötétedett és tizennyolc hónapon át sötétség uralta a Földet” - írta Epheszoszi János az 535.) Valószínű, hogy az elpusztult legelők miatt voltak kénytelenek a magyarok is délre húzódni, olyan területekre, amelyeket az időszakos vándorlásaik során már egyébként ismertek. Az új szállásterületre, amely valószínűleg a Don alsó folyásától a Fekete-tenger (Maiótisz) mocsaras partvidékéig terjedt, Levédia néven hivatkoznak a történészek. Az átköltözéshez szervezeti keretre volt szükség. Levédiában körülbelül 300 évig élhettek a magyarok, újabb népekkel kerültek kapcsolatba. A kazárok fennhatósága alatt, majd a feltehetően bolgártörök szövetségben alapított Onogur Birodalom időszakában megerősödött a türk hatás. Ezenkívül keveredtek az ókori szkítáktól származó szomszédos keresztény alánokkal.
Valamikor a 9. század elején újabb népmozgás indult meg keletről, és e mozgás élét képező besenyők elől újból fel kellett kerekedni és nyugat felé vonulni. Az új szállásterület az Etelköz volt, ahol őseink kb. 80 évet időztek. Mivel a besenyő nyomás nem hagyott alább, 895-ben elkezdődött a bevonulás a Kárpát-medencébe, a Kárpátok hágóin át, több irányból.
Feltételezések szerint ekkor a székelyek már a Kárpát-medencében voltak, és ők fogadták a bevonuló Árpád fejedelmet. A monda szerint Álmos fejedelem anyja álmában látta meg az új hazát (Emese álma, turul monda).
A honfoglalók számát általában 400 000 körülire becsülik, beleértve az Etelközben csatlakozó kabarokat is. A Kárpát-medencében talált őslakosok sem lehettek sokkal többen, mint a honfoglalók. A területen legnagyobb számban valószínűleg avarok és szlávok laktak. (A kettős honfoglalás elmélete szerint az avarok egy része, az úgynevezett késő avarok vagy „griffes-indás nép” valójában 670 körül érkezett magyarajkú székelyek voltak.) Elképzelhető hogy ezen kívül még más népek is éltek az országban, a Dunántúlon esetleg a rómaiaktól származó latin nyelvű (olaszi) városi lakosság, a Tisza vidékén pedig germán nyelvű gepidák.
A 10. századból jóformán semmilyen írásbeli forrás nem maradt, ezért a magyarok közé beolvadó népekről szinte semmilyen ismerettel nem rendelkezünk. Az egyetlen támpont a magyar nyelv, jövevényszavaink, földrajzi neveink és helységneveink. Nyelvünkben a legfőbb idegen nyelvi hatást ekkoriban a türk és alán (indoiráni) szavak mellett a szláv jövevényszavak jelentik.
A magyarok kalandozó hadjáratok sorozatát folytatták egész Európában. A sikereknek csak az augsburgi vereség vetett véget 955-ben. A magyarok kárpát-medencei uralmát végül a kor legfőbb uralkodói, a pápa, a német-római császár és a bizánci császár is elismerték. István szoros szövetséget kötött az első kettővel és nyugati típusú keresztény királyságot alapított.
A tatárjárás (1241) szörnyű pusztítása során az akkor már kétmilliós magyar nemzet létszáma nagy mértékben lecsökkent. Az elpusztult lakosság helyébe nyugatról németek, keletről török nyelvű kunok és alán eredetű jászok költöztek, akik többségükben beolvadtak a magyarok közé. Az 1348-1349 között dúló pestisjárvány a lakosság legalább negyedét kipusztította.
A demográfiai fejlődés a 15. században következett be. A 16. A fejlődésnek a török hódoltság kora vetett véget, a 16-17. század szörnyű háborúiban, a folyamatos gyilkolásban, fosztogatásban (török és Habsburg részről egyaránt), éhínségekben és járványokban a magyarlakta vidékek mintegy fele elnéptelenedett.
A törökök kiűzése után a magyarok száma a kétszáz évvel korábbinak a felét, kb. 2 milliót tett ki. Semelyik szomszédos népet nem sújtották ennyire a török elleni háborúk, így a többi nép nagy tömegekben költözhetett a kihalt területekre, a legnagyobb számban svábok (németek), szerbek, horvátok, szlovákok és románok. A történészek becslése szerint a középkorban a magyarok aránya a Kárpát-medencében 80% körül volt, míg a 18. A 19. században a Magyar Királyságon belül fokozatosan nőtt a magyar lakosság aránya, és 1900-ban már elérte az 50%-ot. Ez a növekedés a természetes szaporulat mellett jelentős részben a nem magyar lakosság asszimilációjának volt köszönhető a kiegyezés és az első világháború közötti időszakban.
Az 1918-1920 közötti évek fordulópontot jelentettek a magyar történelemben. A trianoni békeszerződés következtében a Magyar Királyság területét számos állam között osztották fel, és a magyarok egyharmada kisebbségi sorba kényszerült. Ezután Magyarország területének lakossága 7,1 millióról (1920) 10,7 millióra növekedett (1980), a második világháború nagy embervesztesége és az 1956-os forradalom bukását követő kivándorlás ellenére. A szomszédos országokban élő magyarok száma ugyanezen időszak alatt nagyjából változatlan maradt vagy enyhén csökkent, aminek az okai elsősorban az asszimilációban és a Magyarországra való áttelepülésben keresendőek.
Az 50-es és 60-as évek két nagyobb szülési hulláma után („Ratkó-korszak” és a GYES bevezetése), a magyarországi népszaporulat aránya folyamatos csökkenésnek indult, ami mára - a szomszédos országokhoz hasonlóan - komoly demográfiai válságot eredményez. A magyarok létszáma a 80-as években érte el a csúcspontját, attól kezdve rohamosan csökken. Mialatt a régió többi népének létszáma a 20. század során a 2-3-szorosára vagy még nagyobb arányban nőtt, addig a magyarok száma nem nőtt annyira.
A honfoglaló magyarok genetikai állománya eredetileg egy uráli-ugor (szibériai) komponensből alakult ki, amely a nyelvrokon obi-ugor népeknél (hantik, manysik) is megtalálható. Emellett kimutatható náluk egy kisebb arányú belső-ázsiai (hun/xiongnu jellegű) örökség is, amely a sztyeppei nomád népekkel való hosszú együttélésből származik. A Kárpát-medencébe érkezve a magyar honfoglalók gyorsan keveredtek a helyi, döntően európai lakossággal.
A magyarok ősei a finnugor nyelvrokonság egyik tézise szerint hosszú ideig Kelet-Európában éltek. A magyarok korábbi területein ma élő népeket rokonainknak tartják, és gyakran kulturális hasonlóságokat is találhatunk velük. Ilyen népek például a baskírok, a csuvasok, a Fekete-tenger vidéki ukránok, a Volga-menti oroszok, az oszétok vagy a krími tatárok.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Szegedi Biológiai Kutatóközpontjának Genetikai Intézete és az MTA Régészeti Intézete 2001 óta végez kutatásokat a magyarok genetikai összetételét illetően. Raskó Istvánnak és munkatársainak eredményei egészen újszerűek. A 10. századi Magyarország lakóinak és a 20. századi „magyaroknak” és „székelyeknek” genetikai összetétele lényegesen eltér egymástól.
A recens minták jó kilenctizede az Európa őslakosságával egyezik meg. Raskó István és munkatársai a 10-11. századi minták között is kimutatták, egész Kelet-Európában megfigyelt „szteppei” haplocsoportot (EU19, illetve R1a1), ami a mai lengyelországi és ukrajnai népesség 54-60%-át teszi ki. Feltételezés szerint ez a kelet-európai szteppén kb. 15 ezer éve alakult ki. Jelenléte a 10-11. századi Magyarországon mindössze arra enged következtetni, hogy a lakosságban akadtak olyanok, akik a kelet-európai őslakosság leszármazottai. Ez pedig egyáltalán nem meglepő, hiszen az ősmagyarok a honfoglalás előtt legalább félezer éven át Kelet-Európában éltek.
Tóth Tibor és Éry Kinga - más-másféle megközelítésből! - mutatott rá arra, hogy a 10. századi magyarokon belül van egy olyan komponens, amelyik a kelet-európai szteppe nem török, hanem, valószínűleg iráni eredetű lakosságával állhat kapcsolatban. Ha nem „népekben”, hanem populációkban gondolkodunk, akkor válik érthetővé az „iráni kapcsolat”, amit Carmela Guglielmino kutatócsoportja a Kárpát-medence különféle eredetű népeinél megfigyelt: tehát nem „a palócok”, „a kunok” stb., a 10. századi magyaroknál az R1a1 haplocsoporthoz tartozók, s nem „az ukránok” és „a lengyelek” stb.
Raskó István és csoportjának izgalmas megfigyelése az uráli népekre jellemző Tat C allél 10-11. Súlyos történeti következtetést készít elő a körülmény, hogy a Raskó és csoportja által sikeresen izolált 27 db 10-11. sz.-i genetikai mintán belül az egyik legjelentősebb csoportot az európai lakosság legősibb rétegére utaló markerek jelentik, s mindössze két egyéné mutat ázsiai eredetet. Ez is összhangban van a történeti embertan területén nyert megfigyelésekkel: Lipták Pálnak köszönhetően közel fél évszázada tudjuk, hogy a 10. sz.-i embercsontoknak csak 16,7%-a tartozik a mongolid és az europo-mongolid rasszhoz. Tehát a mai magyarok szerológiai, és genetikai összetételében egyértelműen kimutatott európai jelleg, ugyanakkor az ázsiainak hiánya nem egyedül az eltelt ezer év keveredéseinek köszönhető, hanem már a honfoglalás- és Szent István-kori Magyarország lakossága is szinte kizárólag biológiailag európai eredetűekből állt.
Tulajdonságok és sztereotípiák
Az ember vele született tulajdonsága az, hogy szeret véleményt formálni másokról. Mi, magyarok is szeretjük megmondani mindenről a tutit (még akkor is, ha alig van némi fogalmunk arról, hogy mi is a dörgés.). A németek precízek, a franciák jó szeretők, az olaszok szörnyű szervezők, az oroszok imádják a a vodkát és még sorolhatnánk.
- „A magyarok imádják a magyar nyelvet! Tudják, hogy nehezen tanulható a külföldiek számára, de értékelik, ha megpróbálják.
- A magyarok büszkék a magyarságukra, bárhol is legyenek: otthon vagy külföldön! Nem úgy, mint a németek egy idegen országban. Vagy az oroszok, akik megpróbálnak úgy viselkedni, mint a helyiek, ha külföldön vannak.
- A magyarok legnagyobb része csak magyarul beszél. Végy erőt magadon és tanulj meg néhány magyar szót és kifejezést, mielőtt Magyarországra utazol. MINDIG legyen nálad egy szótár (vagy kéznél egy magyar barát/barátnő!) Az angoltudás abszolút nem elég ahhoz, hogy élvezd a kultúrát. A turistának nagyobb esélye van arra, hogy olyas valakit talál, aki németül beszél.
- Most nem tudok diplomatikus lenni. Kimondom, ahogy van. A magyarok utálják a kommunistákat.
- Még egy dolog… A magyarok utálják G.W.
- A magyarok szintén nagyon vendégszeretőek házigazdaként.
- Két magyarnak három különböző véleménye lehet (utalás arra, hogy a magyarok nagyon önző személyiségűek, akik nehezen működnek együtt.
- A magyarok nem koccintanak sörrel (Az 1848/49-es forradalom után, amikor kivégezték a magyar tábornokokat, az osztrákok sörrel koccintva ünnepeltek meg a győzelmüket. 150 évig egy magyar sem koccinthatott sörrel.)
Vannak olyan tulajdonságok, melyek mértéküktől függően jók és rosszak is lehetnek, azokat mindkét helyen megtalálod!