Magyarországon a felnőttek jelentős része, mintegy 30 százaléka él olyan háztartásban, ahol van kutya. Ez az arány a világ élvonalába helyezi hazánkat az egy lakosra jutó kutyák számát tekintve. A kutyatartók többsége (65 százalék) családtagként tekint kedvencére, sőt 16 százalékuk szerint a kutya egy "szőrös gyerek". Tízből egy magyar kutyatartó számára kedvence akár mindenkinél fontosabb az életében.
A négylábúakkal való együttélés okai változatosak, de az érzelmi igény (például a magány csökkentése vagy a szeretet iránti vágy) kiemelten fontos, a megkérdezettek 45 százaléka szerint. A kutyával való együttlétben a biztonságérzeten túl a legnagyobb örömöt a simogatás és az érintés adja (90 százalék), továbbá az, hogy társaságot nyújt és csökkenti a magányt (72 százalék), valamint az, hogy gondoskodni lehet valakiről (69 százalék).
„A tudomány mai állása szerint az ember boldogságának kulcsa az értékes emberi kapcsolatok megléte. Azonban egyre kevesebb gyermek születik, így csökken a testvéri és tágabb rokoni kapcsolatok száma. A legszorosabb emberi kapcsolatháló hiányában a feltétel nélküli szeretet és a szeretve lenni érzése hiányt szenved. Előfordulhat, hogy a gondoskodás a kutyákra tevődik át, mert az elégíti ki a természetes emberi érzelmi igényeket” - magyarázza a jelenség hátterét Kubinyi Enikő, az ELTE Etológia Tanszékének munkatársa.
A városi kutyatartás életforma lett, vannak azonban ellentmondások és kihívások. A szeretetteljes kapcsolaton túl gyakori jelenség, hogy nincsenek egyértelmű határok, szabályok, a végeredmény pedig viselkedési problémás kutyák sora. A kialakult helyzet a gazdára, sőt a környezetére is negatívan hathat vissza.
Topál József etológus és a kutyakutatás
Dr. Topál József viselkedéskutató, etológus, a Magyar Tudományos Akadémia doktora. Több mint 25 éve kutatja az ember és a kutya társas viselkedésében, illetve elmeműködésében megfigyelhető párhuzamokat. Kutatásait jelenleg az MTA Természettudományi Kutatóközpontjában végzi. Nemzetközi tudományos folyóiratokban közel 150 publikációja jelent meg, de számos magyar és külföldi kiadású könyvben is szerzőként szerepel.
Kollégáival ő honosította meg Magyarországon azokat a speciális segítőkutyákat, amelyek a mozgássérültek, siketek illetve epilepsziások mindennapjait képesek nagyban megkönnyíteni. Jelenleg a speciális segítőkutyák képzését és alkalmazását végző szervezetek országos szövetségének elnöke.
Topál József 1964-ben született Budapesten. 1983-ban Monoron érettségizett. Az ELTE biológus szakán 1989-ben végzett. A Magyar Etológiai Társaság alapító tagja (1991), a Kutyával az Emberért Alapítvány elnöke (1996 óta), a Magyar Terápiás és Segítőkutyás Szövetség elnöke (2006-tól). 2000-ben a biológiai tudományok kandidátusa (PhD), 2013-tól a Magyar Tudományos Akadémia doktora.
Érdeklődése a biológia iránt már gyermekkorában kialakult, nagybátyja, Topál György, a világ egyik legismertebb denevérszakértője is nagy hatással volt rá. Kisgyerekként állatorvos szeretett volna lenni, majd alsó tagozatos korában már az etológia vonzotta. Konrad Lorenz műveit olvasva idejekorán elmélyedt ebben a tudományban.
Egyetemi tanulmányai során Csányi Vilmos professzor hívta fel az etológia felé, ami meghatározó volt karrierje szempontjából. Topál József doktori témájaként a paradicsomhalakon kidolgozott interaktív tanulási modelleket egereken tesztelte. A következő nagy váltás a kutyás kísérletek beindítása volt. „A sors különös kegye, hogy az itthoni kutyás kísérletek akkor indultak, amikor a nagyvilágban még nem koncentráltak erre. Már akkor érdemi eredményeink voltak, amikor mások éppen csak elkezdtek kísérletezni a kutyákkal, a kognitív etológiai vizsgálatok potenciálisan jó alanyaival. Ezt az irányt mi alapoztuk meg, mindenki más csak utánunk jött. Ritkán adatik meg az embernek, hogy érdemi feladata lehet a jövő alakításában. Nekünk megadatott.”
Topál József biológus létére „botcsinálta pszichológusként” tekint magára, mivel az MTA Pszichológiai Kutatóintézetében a fejlődéspszichológiai osztály munkatársaként csecsemővizsgálatokban vett részt. Ez a különleges helyzet tette lehetővé számára, hogy a biológiai és pszichológiai nézőpontok találkozásából új felismerések születhessenek, mint például a Science-ben publikált cikk a csecsemők „tanítási helyzetként” érzékelt tévedéséről.
A kutya és a csecsemő elméjének párhuzamai
A kutya, mint mesterséges állat, több tízezer éves spontán kísérlet eredménye. Elméje ugyanolyan alkalmazkodási kényszereknek volt és van kitéve, mint amilyen lehetetlen szituációkba egy csecsemő kerül születése után. A kutya és a csecsemő elméjének működése között számos párhuzam vonható. Mindkettő hiányos alapvető képességekkel rendelkezik, mégis adekvát módon kell működniük ahhoz, hogy integráns részei legyenek a családnak. Mindkét faj az evolúció által kialakított „trükkökkel” oldja meg a problémákat, mint például a figyelemkoncentráció, a szemkontaktus és a dajkabeszéd iránti érzékenység.
A kutya kötődése az emberhez nem valami homályos, nehezen megfogható pszichológiai jelenség. A viselkedéskutatók kimutatták, hogy ez egy objektív, viselkedésben megjelenő viselkedésszabályozó mechanizmus, amely úgy működik, mint egy szoftver, ami az állat vagy akár az ember viselkedését szervezi. Ez a „szoftver” a kutyában is megtalálható, és mostani tudásunk szerint az emberen kívül a kutya az egyetlen élőlény, amely szert tett rá. Ami különös: a szabályozó mechanizmus ugyanazokban a viselkedési formákban nyilvánul meg, mint az 1-2 éves gyereknél. De míg az ember kötődési viselkedése idővel megváltozik, a kutyát élethosszig jellemzi a kötődésnek ez a kisgyermekszerű formája. A farkasban viszont nem találjuk nyomát ennek a viselkedési mechanizmusnak.
Biztonságos, bizonytalan, elkerülő ambivalens kötődés anyáknál és babáknál
Az embercsecsemő minden más faj egyedeitől különbözik abban, hogy rendkívül vonzó számára a fajtársak arca és szeme. Az állatvilágban a szemkontaktus és az arc látványa általában a fenyegetést, a dominanciát jelenti. A kutyakölyök számára viszont az emberi arc elsősorban nem félelmet vagy agresszióra figyelmeztető érzést vált ki, márpedig ez nem magától értetődő az állatvilágban. Más, társas életet élő faj esetében ilyet nem lehet tapasztalni. A kutya alapvetően szeret az ember szemébe nézni. Bár a farkas leszármazottjaként még érti, hogy a rá néző szem fenyegetést, dominanciát is jelenthet, de ugyanúgy érti az emberi tekintet együttműködést, közlési szándékot kifejező jelentését is. A tekintet effajta értelmezése nincs meg sem a farkasnál, sem az emberszabásúaknál, csak az embernél és a kutyánál. Ráadásul a kutya az arcra nézést és a szemkontaktust jellemzően az emberrel gyakorolja, és nem a többi kutyával.
A dajkabeszéd, a szemkontaktus, a simogatás olyan ingerek, amelyek fejlesztik a baba társas képességeit, mivel oxitocin hormon termelődését indítják el az agyban. A csecsemőnek nagyon korlátozottak az elmeképességei, de a maga módján nagyon kifinomultan érti és dekódolja a környezetében zajló kommunikációt és társas információkat. Ha felvesszük a szemkontaktust a babával, az olyan, mintha hirtelen felvillant volna egy lámpa a fejében: azt jelzi számára, hogy „tanuló üzemmódba” kell kapcsolnia. Ugyanilyen érzékenyek a kicsik a dajkabeszédre, melyet a babákhoz használnak.
A "szőrös gyerek" fogalom tudományos alapjai
Csányi Vilmos egyik leghíresebb, legtöbbek által olvasott könyve az A kutyák szőrös gyerekek címet viseli, ami a professzor egyik legelterjedtebb mondása. A kutyaelme működésének megértésében az igazi áttörést Topál József kollégámmal gyermekpszichológusokkal együtt közölt, a Science folyóiratban megjelent két cikk jelentette. Hogy a kutyák viselkedése sokban hasonlít a gyermekekére, azt már régebben is tudtuk. De a „kutyák szőrös gyerekek” tréfás megjelölése ekkor kapott igazi alátámasztást. Ezek az eredmények azóta is meghatározzák a kutyaelme működésének vizsgálatát világszerte.
Csibra Gergely és Gergely György gyermekpszichológusok fogalmazták meg a „természetes” pedagógia koncepcióját, ami az emberre jellemző ismeretátadási és kommunikációs viselkedést jelöli. Ennek lényege, hogy az ember veleszületett adottságainál fogva, már csecsemőkorától kezdve felismeri azt a helyzetet, amikor a tanító és a tanuló szerepe az emberi kapcsolatokban megjelenik. Már a csecsemők felismerik a közlési szándékot például a megszólítást, szemkontaktust, és a tekintet követésével képesek a közlési szándék tárgyát is azonosítani. És bizony a kutyákban is megjelent ez a képesség.
Az egyik Science-cikkben leírt kísérlet egy a gyermekpszichológiában már korábban ismert kora gyermekkori „észlelési hibából” indult ki. A kísérletben, ha kommunikáció során történik a tárgy elrejtése, a baba úgy véli, hogy valami ismeretet, információt kapott a tárgy „rendes” helyéről. Ezt felfogta, megtanulta, és amikor új helyre történik a rejtés, azt gondolja, hogy nem a tárgy fizikai helye, hanem a „tanítás” érvényes, ezért mutat a korábbi helyre. A kísérlet megismétlése csendben, kommunikáció nélkül azonban azt mutatta, hogy a babák minden esetben helyesen mutatták a tárgy helyét, tehát nem követtek el hibát. Ez arra utal, hogy az agy fejlődési állapotának semmi köze a korábbi „hibához”, hanem a „természetes tanulási hajlamról” van szó.
A későbbi Science-cikkben leírt kísérlet, amelyben babák mellett kutyák és farkasok is részt vettek, megerősítette ezt az elképzelést. A kutyák éppen úgy elkövetik a „hibát” mint a babák, ha kommunikálnak hozzájuk, ha viszont nem beszélnek hozzájuk, akkor ők is pontosan mutatják a labda helyét. Különösen érdekes volt a farkasok viselkedése, akik nem mutatták ezt a „hibát”. Ez azt jelenti, hogy a kutyákban újabb embertulajdonságra, a „természetes tanulási hajlamra” bukkantak, amely a kutya őséből hiányzik. Ezért alakult ki az a különleges, hajlékony kutyakészség az embertől való tanulásra, amelyet olyan természetesnek veszünk.
A kutyák valóban kiérdemlik a „szőrös gyerek" megnevezést, mert:
- Kisgyerekekhez hasonlóan elfogadják és követendőként értelmezik a közölt információt/instrukciót, amennyiben a kinyilvánított tudást/utasítást tanítói helyzetben demonstráljuk nekik.
- Felismerik a közlési szándékot, csecsemőszerű érzékenységgel reagálnak a közlési szándékot kifejező ingerekre: csak akkor viselkednek az ember irányjelző gesztusának megfelelően, ha az irányjelzést szemkontaktus, illetve megszólítás előzi meg.
- Hatékonyan azonosítják a jelzés tárgyát, felismerik az irányjelző gesztusokat, parancshelyzetben úgy tekintik, hogy akire az ember néz, ahhoz beszél, ha éppen rá, akkor hozzá.
- Sőt, maguk is képesek funkcionális értelemben referenciális jelzések alkalmazására.
A kutya háziasításának története
Az ember és a kutya közötti kapcsolat talán a legerősebb érzelmi kapcsolat, amely két állatfaj között kialakult. Négylábú barátunk háziasításának sokezer éves története egy olyan egyedülálló, ma már egyre több részletében feltárt eseménysor, melynek lényege, hogy az emberi társas környezethez való alkalmazkodás alapvetően átformálta a kutya ősének viselkedését és elmeműködését. E folyamat nem egyszerűen a vad farkas-ős szelídített változatát hozta létre, hanem egy olyan „mesterséges” állatot teremtett, amely bár külső megjelenésében továbbra is farkas-szerű ragadozó, elmeműködését tekintve meglepően sok kisgyermek-szerű vonást hordoz.
Sokáig azt gondolták a viselkedéskutatók, hogy minden háziállat a letelepedett ember haszonelvű szelekciója révén alakult ki. A kutya története azonban lényegileg más, és sok elemében véletlenszerű. A történet még az ember letelepedése előtt, a gyűjtögető, vadászó életmód idején elkezdődött. A kutyává váló farkas elkezdett az ember környékén élni, és egyre fokozódó toleranciát mutatott vele szemben. Egyre jobban elviselte az ember okozta stresszt, egyre kevésbé volt agresszív vele szemben, és az egymás melletti élet során lassan egymáshoz idomultak. A kutya háziasulása több tízezer éves összecsiszolódás eredménye. A kutyává való farkas olyan készségeket kezdett felvenni, amelyek egyre alkalmasabbá tették őt arra, hogy az emberi csoport életterébe bejusson. Kétségkívül sikeres volt: a kutya ma olyan viselkedési repertoárral és készségekkel rendelkezik, ami szimulálja az emberi társas képességeket.
A kutya úgy tudott belépni az emberi társas térbe, hogy viselkedésével gátolta az embernek a felé irányuló agresszióját. A kötődési viselkedés nagyon hatékonyan gátolja az emberi agressziót, s ha szeretni kezdem a körülöttem tébláboló állatot, akkor ez esélyt ad neki arra, hogy ne üssem agyon, amikor hibázik. Ahogyan a gyerekeinket is szeretjük annak ellenére, hogy időnként nem odavaló dolgokat csinálnak, a szülő-utód kötődés sok más fajnál is fontos védelmet biztosít a tapasztalatlan kölykök számára. A kutya az egyetlen, aki élete végéig megőrzött "gyerekszerű" kötődési viselkedésével sikeresen belopta magát az ember szívébe. Ezzel azt a lehetőséget biztosította magának, hogy szervesen integrálódjon az emberi közösségbe, annak ellenére, hogy nincs esélye megérteni kultúránk, társas életünk bonyolult szabályrendszerét.
Az ember által különböző fajtákra való szelektálás jóval későbbi esemény volt. A genetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy a ma oly különböző kutyafajták eredete csupán néhány száz évre nyúlik vissza.
Farkasok és kutyák összehasonlítása
Egy új, az Ecology and Evolution folyóiratban publikált kutatás szerint, amelyben fiatal farkasokkal folytattak kísérleteket, arra jutottak, hogy a farkas is válhat az emberhez kutyamód ragaszkodóvá, sőt, bizonyos körülmények esetén vigaszt és védelmet talál az ember közelségében.
A csecsemő és a gondozója (jó esetben az anyja) közti ragaszkodást mérő vizsgálatok sokasága alapján ma már standardizált módszer áll rendelkezésre ahhoz, hogy megállapítsuk ennek mértékét, s ez főként azon alapul, hogy a kisgyerek képes-e megkülönböztetni a gondozóját idegenektől. Hasonló tesztet kutyákkal először Topál József etológus és kutatócsoportja végzett, jó 2 évtizede, s ekkor derítették ki, hogy a kutyák ragaszkodása a kisgyerekekéhez mérhető. Most a Stockholmi Egyetem szakemberei farkasokkal is elvégezték a tesztet.
A kutatók azt vizsgálták, hogy mennyire képes megvigasztalni egy idegen a stresszelt állatot, és miként változik a viselkedése akkor, ha ismét a gondozójához kerül. A svéd kutatók 10 napos koruktól, vagyis még a szemük kinyílása előttől kezdve nevelték a kis farkasokat, cumis üvegből etették őket, folyamatosan, egymást váltva jelen voltak a tíz kis állatka mellett. Velük párhuzamosan (de teljesen elkülönítve) tíz husky kölyköt is gondoztak, standardizált módszerrel szocializálták őket.
Amikor elérték a 23 hetes kort, egy-egy külön terembe vezették egyenként a farkaskölyköket, majd a gondozójuk ki-be mászkált, időnként egy idegenre hagyva az állatot. Ugyanezt elvégezték a husky kölykökkel is, e kísérlet hasonló volt a Topálék-féle tesztekhez.
A viselkedéstesztekből arra jutottak, hogy a kutyák és a farkasok is képesek különbséget tenni a gondozójuk és az idegenek közt, ez pedig a kutatók szerint azt jelenti, hogy kialakult bennük a ragaszkodás a gondozóhoz. Mindkét állatfaj tagjai hasonló fizikai kontaktust létesítettek a gondozóval a kísérletek során, az idegennel ritkábban tettek ilyet. A farkasok az idegenek belépésekor félelem jeleit mutatták, míg a kutyák nem, sőt, igyekeztek az idegennel barátkozni.
A stressz-tesztekben a farkasok „farkasabbul” viselkedtek, vagyis kevésbé érezték magukat nyugodtnak emberi társaságban, mint a kutyák, járkáltak fel-alá, amikor idegen volt a teremben. Ám, ha az idegen kiment, s visszajött a gondozó, abbahagyták a járkálást. Ez pedig azt jelentette, hogy a farkas stressz-szintje alacsonyabbá vált a gondozó jelenlétében, vagyis ez egy eleve meglévő „képesség” volt, nem belenevelni kell a kutyába, hanem csupán szelektálni kellett rá a háziasítás során.
A kutatók megjegyezték, hogy az eredményeik ellentétesek azzal, amit a Topál-féle csoport tapasztalt, akkor 16 hetes farkasokat vizsgálva: a 16 hetes állatokra nem voltak jellemzőek a gondozót megkülönböztető viselkedésmódok. Azonban a mostani kutatásból a svéd szakemberek arra jutottak, hogy 23 hetes korra már kialakulhatott ez a viselkedés. Különbségek voltak abban is, hogy amíg a magyar kísérletben a kutyák együtt éltek a gondozóikkal, a farkasok a kísérlet előtti 2 hónapban már nem, így pedig eltérő tartási körülmények határozhatták meg az akkori eltérő reakciót a svéd szakemberek szerint.