Kövér György munkássága jelentős mértékben hozzájárult a magyar társadalomtörténet-írás fejlődéséhez. Munkái nem csupán eseménytörténeti áttekintést kínálnak, hanem mélyrehatóan foglalkoznak a diszciplína módszertani kérdéseivel, a csoportalkotással, a léptékválasztással és az interdiszciplinaritással.
A társadalomtörténeti tankönyv születése
Kövér György és szerzőtársai a rendszerváltás időszakában, az archívumok és családi iratok hozzáférhetővé válásával, egy politikai életrajz helyett egy mélyebb, pszichobiográfiai megközelítés felé fordultak Losonczy Géza kapcsán. Ez az érdeklődés a karaktervonások és a karriermotívumok felderítése iránt, valamint az oral history iránti kíváncsiság megalapozta a későbbi társadalomtörténeti munkásságukat.
A tankönyvírás lehetősége úgyszólván a véletlen adta a kezükbe. A kilencvenes évek elején az ELTE Szociológiai Intézetében a szociológus és szociális munkás hallgatók számára újra bevezették a társadalomtörténet oktatását. A három félévre tervezett tárgy első két szemeszterének tanítására Kövér Györgyöt és kollégáit kérték fel, akik azóta is ellátják ezt a feladatot. Ezt követően szerkesztésükben megjelentek a vizsgára való felkészülést megkönnyítő szöveggyűjtemények kötetei. A közben megalakult Történetszociológiai Tanszék vezetője, Kovács I. Gábor vetette fel, hogy ideje volna hozzálátni a jegyzet-, illetve tankönyvíráshoz is. Ez a kezdeményezés vezetett ahhoz a kézirathoz, mely a most nyomdába kerülő mű alapját képezi.
A diszciplína helye a magyar történetírásban
Kövér György és szerzőtársai már a hetvenes évek elején, egy „Egyetemista szemmel” című, soha nem publikált kéziratukban kritikát fogalmaztak meg a történettudomány, a történészképzés és a történelemtanítás akkori állapotával kapcsolatban. Ebben kiemelték, hogy a társadalomtörténet és a politikatörténet alig kereste a kapcsolatot a szociológiával, és ennek megfelelően kevésbé hasznosíthatta mindazt a módszertani és szemléleti eredményt, amelyet egyes polgári történeti irányzatok, mint például a francia Annales iskola, felhalmoztak.
Kutatási módszerek és témák Kövér György munkásságában
Kövér György eredeti struktúrakutató társadalom- és gazdaságtörténeti munkái során is érdekelt volt abban, hogy élő emberekkel népesítse be például a piaci intézmények világát. A társadalomtörténet, hiába hirdette a történelem „demokratizálását”, ha a korábban elhanyagolt névtelen szereplők nem foglalták el helyüket a Történelem színpadán. A kérdés, hogy tud-e a társadalomtörténész individualizálni, hogyan lehet a csoportoknak arcot adni, és miként lesz a tömegből identitással bíró cselekvő csoport, megannyi izgalmas kérdés, melyre Kövér György munkája válaszokat kínál.
A 19-20. századi magyar társadalomtörténet
Bár a magyar társadalomtörténet-írás történetéről született már rövid összefoglaló jó húsz évvel ezelőtt, a téma számtalan részlete mindez idáig legfeljebb nagy vonalakban volt ismert: elszórt tanulmányok, itt-ott megjelent interjúk, szakmai beszélgetések révén lehetett a darabkákból töredezett képet alkotni. Kövér György munkája eme kisebb-nagyobb részleteken túllépve, új források bevonásával teremt koherens elbeszélést, és mutatja be a 20. század elejétől az ezredfordulóig eljutva a diszciplína történetét. A szívós és szisztematikus levéltári kutatások, az elkészített interjúk és nem utolsósorban a szerző saját tapasztalatai és emlékei alapján rajzolódnak ki a társadalomtörténetet művelő történészek, szociológusok, demográfusok, néprajzosok gondolkodásának ágai-bogai. Kövér György pontosan tisztában van azzal, hogy nemcsak a cél - vagyis a könyvek megírása - a fontos, hanem legalább annyira meghatározó az út is, azaz a társadalomtörténet örök kérdéseihez elvezető gondolatok megismerése. A csoportalkotás, a léptékválasztás, az interdiszciplinaritás, a módszertan eldöntése mind olyan probléma, amelyek ugyanúgy foglalkoztatták Domanovszky Sándort és Hajnal Istvánt, mint például Ránki Györgyöt és Bácskai Verát.
Az elmaradottság és a szociológiai dualizmus kérdései
A világrendszer-szemléletnél, az elmaradottsági és függőségi elméleteknél a legnagyobb probléma az, hogy mivel jellemezhetjük az elmaradottságot, illetve a függőséget, mik ezeknek a belső jellemvonásai az egyes országok esetében. Az egyik mutató lehet az, hogy diszharmonikus a növekedés ezekben a társadalmakban. Rostow-nál a fejlettség abban áll, hogy amikor a dinamikus ágazat fejlődési üteme lelassul, valamilyen mechanizmus hiányzik. Tehát ha előrenyomul valamelyik ágazat, akkor valamilyen ok következtében nem húzza maga után a többi ágazatot. Az, hogy nem tud továbbmenni ez a dinamizmus, az adott társadalomban homogenitáshiányt fog eredményezni. Nagyon jellemző tehát az elmaradott országok fejlődésére, hogy a fejlődés szigetszerűen megy végbe.
Térbelileg van egy modern rész az adott társadalomban, amelyik többnyire kifelé (a centrumországokhoz) kapcsolódik - szokták ezt „kereskedelmi kapunak” is nevezni Polányi Károly után -, és létezik a hátország, amely nem kapcsolódik a fejlett szférához. Van egy modern, szigetszerűen, enklávészerűen beépült modern rész, és van egy nagy elmaradott hátország, és a kettő között nincs szerves kapcsolat. A diszharmonikus növekedésnek, szigetszerű, tehát nem homogén fejlődésnek a következménye pedig nem más, mint a szociológiai dualizmus, azaz a társadalom megkettőződése. Az adott társadalmon belül létezik egy modern társadalom, amelyet a fejlett országok kategóriarendszerével lehet leírni, és van egy elmaradott rész, amelyet csak egy tradicionális társadalom ismérveivel lehet megközelíteni.
| Fogalom | Leírás | Kiemelt kutatók |
|---|---|---|
| Diszharmonikus növekedés | A fejlődés szigetszerűen megy végbe, a dinamikus ágazatok nem húzzák maguk után a többit. | Rostow, Kövér György |
| Szociológiai dualizmus | A társadalom megkettőződése modern és tradicionális részekre. | Polányi Károly, Kövér György |
| Interdiszciplinaritás | A különböző tudományágak (pl. történelem, szociológia) együttműködése. | Hajnal István, Ránki György |
tags: #tarsadalomtorteneti #tankonyv #kover #gy