Sok nemes méh hordott méltatlan magzatot – A terhesség és a magzatfejlődés kihívásai

A családok nagy szeretettel, tervekkel és reményekkel várják a gyermek érkezését. Azonban előfordul, hogy a piciről kiderül: valamilyen fejlődési rendellenességgel érkezik. A várandósság kilenc hónapja alatt meghatározott időközönként ultrahangos genetikai vizsgálatokat is végeznek. Ezek arra szolgálnak, hogy kiszűrjék azokat a kisbabákat, akiknek fejlődési eltérése lehet. Legkésőbb a várandósság félidejére így kiderülhet, hogy a pici egészséges lesz-e, vagy valamilyen problémával fog érkezni.

A magzati fejlődési rendellenességek diagnosztizálása

Amennyiben az orvosok eltérést találnak, tovább vizsgálódnak, és a kismamát végül magzatvíz-vizsgálatra, aminocentézisre küldik. Az anyai vér DNS-éből bizonyossággal megállapítható a magzat neme. A terhesség hetedik hetétől az anyai vérből levett magzati sejtek vizsgálatával hatékonyan és kockázatmentesen megállapítható a magzat neme, valamint a genetikai rendellenességek bizonyos kockázatai.

Jelenleg a magzatvízminta-vétel az általánosan alkalmazott eljárás a magzat genetikai rendellenességeinek és nemének megállapítására, de enyhe kockázata van annak, hogy vetélés következhet be. Az ultrahangos eljárással szintén megállapítható a magzat neme a terhesség 11. hetétől, de ezt a módszert nem tekintik megbízhatónak.

„Az anyai vér elemzésének alkalmazása a magzat nemének veszélytelen és igen megbízható megállapítására csökkentené a magzatvízminta-vétel okozta vetéléseket, és jól fogadnák azok a nők, akiknek a magzata a nemmel kapcsolatos genetikai rendellenességek kockázatát hordozza” - írják a kutatók. Egyes országokban, így Hollandiában, Nagy-Britanniában, Franciaországban és Spanyolországban már rutinszerűen alkalmazzák ezt az eljárást. A kutatók rámutatnak, hogy egyes esetekben a teszt 95-99 százalékos pontossággal állapítja meg a magzat nemét már a terhesség 5-7. hetétől. A kutatók 57 tanulmányt elemeztek, ezek 3524 hímnemű és 3017 nőnemű magzat vizsgálatára terjedtek ki.

A terhesség megszakítása és az etikai dilemmák

A legsúlyosabb esetben, ha minden vizsgálati eredményt rossznak minősítenek, kimondják az „ítéletet”: a várandósságot be kell fejezni. Nem engedik, hogy egy vélhetően beteg kisbaba megszülessen, vagy egy ilyen várandósság a maga ütemében tovább folytatódhasson. Ennek alapvetően a legfőbb oka a műhibaperektől való félelem. Másik oka pedig talán a társadalmi nyomás lehet: a közvélekedés szerint a „hibás” gyermek fölösleges teher.

„A legtöbb szülészeti műhibapert az ultrahang-diagnózis miatt indítják, ezért szinte minden esetben arra próbálják irányítani az ilyen kismamát, hogy abortálja a magzatot. Ez egyértelműen azért van, mert a perek szinte száz százalékában elítélik az orvost, megszégyenítik, megalázzák, s mellette óriási összegeket vonnak le a kórház, az intézmény büdzséjéből. Emiatt nagyon sok magzatot teljesen feleslegesen abortálnak, mert meg lehetne őket gyógyítani.”

Nagyon fontos tudni a második trimeszteres abortuszról, hogy egy fejletlen, félidős babát rendkívül nehéz világra hozni, mert sem a test, sem a kicsi, sem a hormonrendszer nincs felkészülve a szülésre. A szülést normál esetben ugyanis az érett baba indítja hormonjelzések alapján, és amíg ő nincs készen a megszületésre, addig az anyai test nem fog nyílni. Az anyának emiatt minden erejére szüksége van ahhoz, hogy a kisbabát idő előtt megszülje. A vetélés mesterséges megindításával általában napokig tartó gyötrelem veszi kezdetét mind a baba, mind az anya oldaláról, főleg, ha lelkileg kötődik a gyermekhez és képtelen kiengedni őt.

„A középidős terhesség megszakítása rendszerint még a tapasztalt szakembert is próbára teszi. Ebben az időszakban a myometrium az oxitocin iránt még érzéketlen, a nyakcsatornának ugyanakkor erősen ki kell tágulnia ahhoz, hogy a méh tartalma ki tudjon ürülni, illetve hogy a vetélést műszerrel be lehessen fejezni.”

„Sajnos több ilyen »vetéltetést« is láttam, kísértem kórházi munkám alatt. A baba semmiképpen nem éli túl, a 24. hétig szinte semmi esélye a kinti életre. Igen nagy erkölcsi dilemma ez, sokszor mondják az anyának, hogy kap egy injekciót, és a baba meghal. Hát vagy igen, vagy nem...”

Kismamák tapasztalatai a terhességmegszakításról

• Első kismama: „Azt állította az orvos, hogy a vajúdás maximum pár óra, a végén lesz egy kis menstruációs görcs, de a magzat ebből mit sem érez, sőt, jót teszünk vele azzal, hogy befejezzük a terhességet. Azt nem említette, hogy nekem kell aláírni, hogy hivatalosan úgy döntök: megszakítom a terhességet. Először is semmit nem döntöttünk, hiszen valósággal utasítva voltunk, másfelől maga ez az aktus egy borzalom, amikor nekem kell aláírnom a babám haláláról való rendelkezést. Semmi egyéb nem hangzott el, szó sem volt arról, hogy ez milyen testi és lelki gyötrelemmel jár, akkor is, amikor átélem, és utána is örökké, amíg csak élek! Bagatellizálta az egészet, én pedig minden szavát elhittem. Választási lehetőség fel sem merült, azt akarták, hogy mindenképpen szakítsuk meg a terhességet. 26 órát vajúdtam már, de csak nem akartam megszülni a gyermekemet. Nem akartam a halálba taszítani őt, ragaszkodtam hozzá a végsőkig. Egész végig bocsánatáért esedeztem, és könyörögtem neki, ne ficánkoljon, mert minden rúgásába belehalok. Odaállt egy nő egy vesetállal. Rettenetes érzés volt. Nem láttam a babámat, gyorsan elvitték, esélyem sem volt megnézni.”
• Második kismama: „Mi azt hittük, hogy a baba kap egy olyan folyadékot ott benn, amitől elhal, hogy ne élve szülessen. Én tökéletesen éreztem az utolsó rúgást, tehát tudtam, hogy mikor halt meg. Ez még a szülés napját megelőzően történt. Majd gyakorlatilag, mivel az ember még nincsen felkészülve időben a szülésre, ezért még fájdalomcsillapítást sem alkalmazhatnak, hanem csak mérhetetlen mennyiségű oxitocint azonnal. Tehát nem egy folyamat következménye a fájdalom, hanem a nullából gyakorlatilag egy hirtelen, mint amikor hasba szúrják az embert, ilyen fájdalom lehet, de tartósan, tízen órákon keresztül.”
• Harmadik kismama: „Úgy éreztem, sodródom az eseményekkel, nem vagyok ura már semminek. Bizonytalan voltam és nagyon féltem. Senki nem mondott semmit. Azt sem, hogy mi fog történni, és azt sem, hogy mikor lesz vége. 5-kor felhelyeztek valami ballont, hogy tovább tágítsa a méhszájat, majd 6-kor jött a váltás a szülésznőknél. Egy nagyon kedves és fiatal szülésznőt kaptam. Tőle kérdezhettem és válaszolt, megsimogatott és biztatott. Emberségesen bánt velem. Azt mondta, kapok oxitocint, ez méhösszehúzódásokat vált ki, és megindul a szülés. Ha kellően kitágul a méhszáj, akkor tud megszületni a baba. Megkérdeztem, hogy mi lesz, ha felsír. Azt mondta, nem fog. Hamarosan megérkezett a férjem is, innentől már velem lehetett végig. Kaptam oxitocint, lassan csepegett, majd még egyet. Ekkor ráeszméltem, hogy már nem él a kisbabám.”

A természetes út előnyei

Ha a kismama mégis meginog, és nem megy bele engedelmesen a szülésindításba, egy igen súlyos és hamis érvvel igyekeznek „jobb belátásra bírni”. A sokkos állapotban lévő várandósok nem tudják, hogy valójában ez nem fordulhat elő (amíg a kismamát manuálisan nem vizsgálják és nem nyitnak utat egy esetleges fertőzés előtt). A méh tartalma ugyanis steril, amíg a magzatburok sértetlen. Ez az út nehezebb és rögösebb, mert az orvosi nyomásgyakorlással szembe kell menni - de pszichológiai és testi értelemben is kisebb a sérülés, kevesebb következménnyel jár ebben a szomorú helyzetben. Abban az esetben is igaz ez, ha biztosan tudják, hogy gyermekük nem fogja túlélni a méhen belüli időszakát, vagy világra jövetele után rövid ideig fog csak élni. Sokkal hamarabb képesek - meggyászolva a kisbabát - feldolgozni a veszteséget, és elkerülik őket mind az indukált vetélés traumái, mind az abortusz gyakran életre szóló pszichológiai következményei. A természetes út kizárja a tévedés lehetőségét is, és megadja a szabad utat a babának a gyógyulásra, vagy a baba-mama párosnak a méltó elbúcsúzásra.

„Elsősorban a vallásos emberek azok, akik nem vetetik el azonnal a magzatot, és többször kiderült, hogy egyáltalán nem kellett elvetetni a gyermeket. Minden ember meghal egyszer, ez elkerülhetetlen dolog. Aminek kezdete van, annak kell hogy legyen befejezése is. Ha élő magzatot tessékelnek ki, az minden szempontból abortusznak minősül. Még az a mondat sem képes feloldozást adni, hogy „meg kellett szülnöm”. Nem az orvos fogja viselni ennek az emlékét és testi-lelki következményeit, hanem a nő, a kismama. Nagyon fontos ezért hogy valóban hiteles információkat kapjon.

Halvaszületés: Okok és kivizsgálás

A halvaszületést (intrauterin magzati elhalás) gyakran a 20. terhességi héten vagy ezt követően bekövetkező magzati veszteségként definiálják, mely nagyjából minden 160. terhességben fordul elő. Az esetek körülbelül fele a 28. terhességi hét után jelentkezik; ez esetben késői halvaszületésről beszélünk, mely nagyobb eséllyel előzhető meg. A halvaszületések aggasztóak lehetnek a szülők számára, mivel sokuk normális terhesség alatt következik be. Az esetek mintegy harmadában az okok ismeretlenek. Placenta vagy köldökzsinór problémák, fertőzések, magas vérnyomás, veleszületett fogyatékosság, vagy a rossz életmód halvaszületést okozhat.

Bár sok tényezőt hoztak már kapcsolatba a halvaszületéssel (többek között az elhízást, a dohányzást, a cukorbetegséget, az idős anyai életkort, a nem spanyol ajkú sötét bőrű etnikai hovatartozást, a magzat fejlődési elmaradását, valamint a szerzett thrombophiliákat és az örökletes thrombophiliák bizonyos típusait), a terhesek többsége ilyen tényezők fennállása esetén is élő újszülöttet hoz világra. A felsorolt faktorok potenciálisan kapcsolatban állhatnak ugyan a magzat elhalásával, de általában nem ezek a tényleges okok. Adott esetben egy sor kockázati tényező lehet jelen, és előfordulhat, hogy nem csak egyetlen kiváltó ok húzódik meg a háttérben.

A halvaszületés okainak besorolására és azonosítására egy sor osztályozási rendszert alkottak már. A specifikus okra sajnos sokszor az alapos elemzés sem derít fényt. Ez különösen a harmadik trimeszterben előforduló halvaszületések esetében igaz. A halvaszületés mögött esetlegesen meghúzódó okok kivizsgálásának fontosságát nem lehet elégszer hangsúlyozni. Bár előfordulhat, hogy a gyászoló család első hallásra megkérdőjelezi ennek értékét, mivel ily módon már nem védhető ki a várt gyermek elvesztése, az ilyenfajta vizsgálódás elősegítheti a történtek érzelmi lezárását és a talpra állást, különösen akkor, ha a halvaszületés oka azonosítható.

Különböző típusú halvaszületések

Az orvosok a halvaszületést három típusba sorolják:

• Korai halvaszületés: Akkor fordul elő, ha a magzat a terhesség 20. és 27. hete között hal meg.
• Késői halvaszületés: Akkor fordul elő, ha a magzat a terhesség 28. és 36. hete között hal meg.
• Term halvaszületés: Akkor fordul elő, ha a magzat a terhesség 37. hete vagy azt követően hal meg.

Diagnosztikai és kivizsgálási eljárások

Jelenleg nincs egységes szemlélet a magzati halálozás kivizsgálására, noha születtek már javaslatok erre vonatkozóan. Az esetek többségében a kórelőzmény felvétele, fizikális vizsgálat, perinatalis boncolás és kariotipizálás ajánlott. Ésszerű megoldásnak tűnik, ha az első klinikai adatok birtokában elsősorban a gyakori és valószínű kórállapotokra gondolunk (pl. súlyos hypertonia, magzati növekedési elmaradás vagy szembetűnő rendellenességek), illetve azokat a tényezőket vesszük számba, melyek nagyobb valószínűséggel idéznek elő ismétlődő halvaszületést (pl. nem kezelt cukorbetegség vagy súlyos hypertonia). Amennyiben azonban a felsorolt okok kezdetben nem nyilvánvalóak, szélesebb körű vizsgálódást kell kezdeményezni. Egyetlen esetben sem szabad eltekinteni a fetomaternalis vérzés vizsgálatától (Kleihauer-Betke-teszt) és az antitestszűréstől.

A kiegészítő vizsgálatok iránya az első klinikai leletek alapján határozható meg a legpontosabban, és végzésük során az adott beteg egyéni körülményeit is figyelembe kell venni. Placentaelégtelenség klinikai jelei esetén (pl. magzati növekedési zavar vagy oligohydramnion), illetve súlyos praeeclampsiára utaló tünetek észlelésekor mérlegelni kell a lupus anticoagulans, az anticardiolipin antitestek, valamint a gyakori örökletes thrombophiliák (pl. V. faktor Leiden-mutációja, prothrombin G20210A mutációi) meghatározását. Parvovirus B19 és syphilis kimutatására szerológiai tesztek javasolhatók azon esetek többségében, ahol nem bizonyítható a magzati halálozás nyilvánvaló oka, különösen akkor, ha hydrops fetalis is észlelhető.

Halvaszületést követően minden esetben szükséges a kariotípus vizsgálata, mivel az esetek 6-12%-ában kóros eredmény születik. Az erre vonatkozó információ pontosabb iránymutatással szolgál az ismétlődési kockázattal kapcsolatban. Amennyiben az antenatalis ultrahangvizsgálat során normális növekedés észlelhető, és nem mutatkoznak veleszületett rendellenességekre utaló nyilvánvaló jelek, a kromoszómaeltérések valószínűsége nem éri el a 2%-ot - ami azonban még mindig azt jelenti, hogy minden 50. magzatból egy érintett. Magzati halálozás után az amniocentesis az életképes sejtek megbízható forrását jelenti.

A szülés után a placenta az a szövet, mely a legnagyobb valószínűséggel tartalmaz életképes sejteket kromoszómaanalízis céljára, különösen akkor, ha a mintagyűjtés a chorionlemez azon régiójából történik, ahol a köldökzsinór tapad. Optimális esetben a méhlepény és a halva született magzat vizsgálatát követően a patológus citogenetikai laboratóriumba küldheti a szövetmintát. A genetikai vizsgálatra szánt mintát nem kell formalinban fixálni. A normális kariotípus nem zárja ki a halvaszületés potenciális genetikai okait.

A perinatalis boncolás új információkkal szolgálhat, mely javítja a tanácsadás eredményességét, és az esetek egynegyedében-felében módosíthatja az ismétlődés kockázatának becslését. Az egyetlen és leginformatívabb vizsgálatnak számító perinatalis boncolás megfelelő adatokat nyújthat a kóros magzati növekedésről, valamint a veleszületett anomáliákról, a genetikai problémákról, a fertőzésekről, a metabolikus zavarokról és a hypoxiáról. A perinatalis boncolás terén gyakorlott perinatalis patológusok speciális szakértelemmel rendelkeznek a halvaszületések kivizsgálásában. A boncolástól idegenkedő családok esetében fontos a specifikus aggodalmak megvitatása. A félelmek eloszlatásához sokszor elegendő, ha az érintettek pontos információt kapnak a követendő eljárás menetéről.

Antifoszfolipid-szindróma és terhesség

Tisztázatlan hátterű méhen belüli elhalás következik be egy terhesnél, akinek vérnyomása normális, magzata fejlettsége megfelel a terhességi kornak. A kivizsgálás során elvégzett tesztek eredménye pozitívnak bizonyul lupus anticoagulans irányában, és az antikardiolipin-IgG antitestek szintje mérsékelten megemelkedik. A 16 héttel később megismételt vizsgálatok ismét a fenti eredménnyel zárulnak. Az antifoszfolipid-szindróma a magzati elhalás ritka oka. E beteg kielégíti az antifoszfolipid-szindróma ismérveit, mivel a több mint 12 hetes különbséggel megismételt laboratóriumi tesztek ismét pozitívnak bizonyultak (pozitív lupus anticoagulans vagy >99% IgG vagy IgM típusú antikardiolipin-antitestek, valamint anti-2-glikoprotein-I-antitest), és a terhesség kedvezőtlenül végződött, mely az alábbiak közül legalább egy kritérium teljesülését feltételezi: thrombosis, tisztázatlan okú magzati elhalás, habituális vetélés (≥3) vagy súlyos placentaelégtelenség. Amennyiben más tényező nem igazolódik a magzati elhalás hátterében, úgy a későbbi terhességek során célszerű felajánlani a betegnek az antifoszfolipid-szindróma kezelésének lehetőségét.

Az antifoszfolipid-szindrómában szenvedő, korábban thrombosison átesett betegek élethosszig tartó - a terhesség idején is folytatódó - alvadásgátló kezelésre szorulnak (pl. 1 mg/kg enoxaparin naponta kétszer). A placentaelégtelenség és az ehhez kapcsolódó szövődmények veszélye miatt a szülés előtti ellenőrzéseket fokozott figyelemmel kell végezni (pl. non-stress teszt vagy biofizikális profil vizsgálatok a 32. héttől heti rendszerességgel). LMWH adásakor jó megoldás lehet, ha a 36. terhességi héten nem frakcionált heparinra váltunk. A nem frakcionált heparin viszonylag rövid féléletideje folytán a szülés vagy császármetszés alatti neuroaxiális anesztézia biztonsággal kivitelezhető. Az intrapartum időszakra ajánlatos felfüggeszteni, és a szülés után 6 órával újraindítani a thrombosis-profilaxist. A szülészorvosnak nem frakcionált heparinnal, LMWH-val vagy warfarinnal thromboprofilaxist kell biztosítania a szülés utáni 6. hétig.

A vetélés okai és kezelése

Vetélésnek nevezzük a terhesség 24. hetének betöltése előtt a magzat elhalását és/vagy kilökődését. A terhesség betöltött 16. hetéig a vetélés egyetlen szakaszban következik be, vagyis a magzat és mellékrészei (burkok, lepény) együtt távoznak. A 17. héttől kezdődően a vetélés már kétszakaszos: először a magzat, majd azt követően a mellékrészei távoznak.

Mindkét esetben a vetélést úgynevezett “fenyegető vetélés” (abortus imminens) jelzi előre, mely vérzéssel és alhasi fájdalommal jár, de a nyakcsatorna még zárt. Ha a magzat és/vagy mellékrészei már távoztak, de a méh nem ürült ki teljesen, a vetélés tökéletlen (abortus incompletus). Teljes vagy komplett a vetélés, ha a méh teljesen kiürült (abortus completus). Missed abortion-ról (megkésett vetélésről) akkor beszélünk, ha a magzat elhal, de kilökődése spontán nem indul meg. A terhesség 6. hetéig gyakori a biokémiai terhesség is, amikor a petesejt megtermékenyül, de beágyazódása nem történik meg.

A spontán vetélés szó szerint véve nem “spontán”, azaz ok nélküli. Számos tényező okozhat vetélést:

1. Sárgatest-elégtelenség: Ha a sárgatest a ciklus során nem termel elég progeszteront, a méhnyálkahártya nem tud felkészülni a megtermékenyített petesejt befogadására. A progeszteron a 6. hét végéig csak a petefészkekben, a 10. héttől túlnyomórészt a méhlepényben termelődik. A 6. és 10. hét között, sárgatest-elégtelenség esetén, jellemzően a 9. hét körül a petefészek már, a lepény még nem termel elég sárgatesthormont. Ezt nevezik az úgynevezett lutoplacentáris shift időszakának. A következmény a magzat elhalása, a vetélés megkésése (missed abortion).
2. Ivarcsatorna (hüvely-méh) fertőzés: Bizonyos kórokozók a terhesség 16. hetétől képesek elérni a magzatburkok alsó felszínét, ott gyulladást váltanak ki, melynek következtében a burok megreped, és a magzat kilökődik. Az ok a férj fertőzése is lehet.
3. Génhibák: A kromoszóma-rendellenességgel fejlődésnek indult magzatok többsége nem jön a világra. A kromoszóma-hiba kialakulhat új mutációként vagy valamelyik szülő által hordozott, kiegyensúlyozott rendellenesség szerencsétlen következményeként.
4. Nőgyógyászati rendellenességek: A méh fejlődési rendellenességei, a méhnyálkahártya pusztulása (pl. Asherman-szindróma).
5. Méhnyak-elégtelenség: A méhnyak-elégtelenség lehet elsődleges (a méh fejletlenségére vagy fejlődési rendellenességére visszavezethető), amikor a méhszáj tünetmentes megnyílása már az első terhesség során, jellemzően a 20. hét körül jelentkezik.

A vetélés kezelése

Aktívan a fenyegető vetélés gyógyítható. Szigorú ágynyugalom, enyhe nyugtatók, méhellazítók és kizárólagosan természetes progeszteron készítmények (Utrogestan) adásával (kapszula és hüvelytabletta formájában) a folyamat sok esetben visszafordítható. A már megindult vetélés esetén a folyamat spontán lezajlásáról gondoskodnak, steril körülmények között. A nyakcsatorna teljes kitágulását követően az elhalt magzatot vákuum-aspirátorral szívják ki a méhűrből, kis éles curette-kanállal ún. “küret-kiegészítést” végeznek.

Specifikus kezelések során a vetélésre hajlamosító alapbetegséget gyógyítják a következő terhesség vállalása előtt. Ismétlődő vetélések esetén megvizsgálják mind a férj, mind a feleség kromoszómáit. Az egyre koraibb ismétlődő vetélések esetén ellenanyag-vizsgálatot végeznek az Országos Hematológiai Intézetben. Pozitív esetben a férjtől vett fehérvérsejtek (limfociták) a feleségnek adott transzfúziójával lehet csökkenteni az antitest-termelést.

Veleszületett fejlődési rendellenességek

A méhen belüli fejlődés szempontjából az embrionális szakasz a legkritikusabb időszak, amely a sikeres beágyazódást követően a 6-8. hétig tart. A magzat ekkor a legsebezhetőbb, hiszen ebben az időszakban alakulnak ki a test alapvető szervei (agy, szív, tüdő, szem, fül, szájpadlás, emésztőszervek) és a testrészek. Ha ebben a szakaszban az embriót külső ártalmak érik, súlyos fejlődési rendellenességek alakulnak ki. Azokat a méhen belüli ártalmakat, amelyek veleszületett fejlődési rendellenességeket okoznak, teratogéneknek nevezzük. A szülések körülbelül 6 százalékában jön valamilyen rendellenességgel a világra a gyermek. Magyarországon ez évente 5000-6000 babát érint. Sajnos sokan vannak közülük, akiknél maradandó a károsodás. A veleszületett rendellenességek a csecsemőhalálozás második legfontosabb okaként tartják számon.

Teratogének és hatásaik

A vírusok, baktériumok, paraziták, gyógyszerek, káros szenvedélyek (alkohol, dohányzás, kábítószerek), különböző környezeti ártalmak, egyes vegyszerek, sugárzások, nehézfémek, például az ólom- vagy higanymérgezés károsak lehetnek a magzat fejlődésére.

• Rózsahimlő (Rubeola): A vírus nagy veszélyt jelent, főleg a terhesség első harmadában okoz fejlődési rendellenességet, siketséget, látáskárosodást (szürke hályog), szívbetegséget, értelmi fogyatékosságot, illetve a csontok fejlődésében is problémákat okozhat. A vírus az anya szervezetéből vérárammal jut át a méhlepényen keresztül a magzathoz. Az ultrahang-vizsgálat során látszik a máj és lép megnagyobbodása, megvastagodik és meszesedik a méhlepény, a magzat visszamarad a fejlődésben.
• Mumpsz (Parotitis): A terhesség korai szakaszában a fertőzés vetélést okozhat. Ha megmarad a magzat, akkor fejlődési rendellenességek alakulhatnak ki (károsodhat a szív, az agy, illetve látás- és hallásproblémák léphetnek fel).
• Parvo B19 vírus: Vetélést okozhat, ha a kismama az első trimeszterben kapja el.
• Herpesz: Az arcon, főleg a száj és orr körül okoz jellegzetes nedvedző, fájdalmas kiütéseket, de előfordulhat a nemi szerveken is.
• Cytomegalia vírus (CMV): Ez okozza a legtöbb méhen belüli fertőzést. Ultrahangvizsgálat során ha meszesedés látszik a méhlepényen, az agyban és megnagyobbodott a máj és a lép, akkor erre a megbetegedésre gyanakodhat az orvos.
• Bárányhimlő (Varicella): Többnyire idősebb anyáknál fordul elő, megközelítőleg minden hatezredik terhességnél. Ha a fertőzés a terhesség első harmadában lépett fel, akkor nagyon nagy eséllyel okoz fejlődési rendellenességet.
• HIV: A HIV-pozitív terhes nők újszülöttjei 15-30 százalékos valószínűséggel fertőződhetnek meg a méhben vagy a szülés közben és az anyatejes táplálás során.
• Toxoplazmózis: Az élősködőket kutyák, macskák és egyéb más állatok terjeszthetik, de akár fertőzött élelmiszerekkel is az anya szervezetébe kerülhetnek. A macskák által okozott toxoplazmózis hatására fejlődési rendellenességek alakulhatnak ki.
• Röntgensugárzás: Mikrokefália (kisfejűség) jöhet létre, károsíthatja a magzat ivarsejtjeit.
• Nehézfémek, vegyszerek, toxinok: Nagyon károsak lehetnek a magzat fejlődésére, károsíthatják a DNS-t, komoly fejlődési rendellenességeket okozhatnak.
• Gyógyszerek (pl. Thalidomid): Súlyos rendellenességeket okozhatnak, mint például végtagkárosodás.

Prevenció és diagnosztika

Praenatalis diagnosztikának, azaz magzati korban történő vizsgálóeljárásnak hívják azokat a módszereket, amelyek a fejlődési rendellenességek felismerésére irányulnak. Szűrővizsgálatokkal - ultrahanggal, laborvizsgálatokkal, magzatvíz- és méhlepényszövet-mintavétellel - tárják fel a problémákat. Fontos, hogy az anyát is ki kell kérdezni, hogy volt-e valamilyen betegsége, be van-e oltva egyes vírusok (Rubeola vagy bárányhimlő) ellen. A 12. héten végeznek először genetikai ultrahangos szűrővizsgálatot. A fejlődési rendellenességek közül a legjobban a Down-kórt lehet kimutatni, egy úgynevezett kombinált teszt (ultrahang és vérvizsgálat) segítségével. Ha ennek negatív az eredménye, akkor a 20. héten anatómiai szűrővizsgálatot végeznek.

Ha a magzat fejlődésében rendellenességet tapasztal az orvos, ki kell vizsgálni, hogy ezt mi okozhatta. Ennek ismeretében kell meghatározni a további teendőket, ami lehet gyógyszeres kezelés, de legvégső esetben a terhesség megszakítása is. A fejlődési rendellenességek egy része megelőzhető. Néhány vírus - például a Rubeola - ellen létezik védőoltás, amely nemcsak az anyát, hanem a magzatot is megvédi.

Hátrahajló méh és terhesség

A hátrahajló méh nagyjából minden negyedik nőnél előfordul. Teljesen normálisnak számít, legtöbb esetben semmilyen problémát vagy kellemetlen tünetet nem okoz. Sokan mégis úgy hiszik, hogy ez valamilyen rendellenesség vagy betegség, pedig ez egyáltalán nincs így - legtöbben nem is tudják, hogy hátrahajló méhük van és így is boldogan, panaszmentesen élik a napjaikat. A közhiedelemmel ellentétben a hátrahajló méh a teherbeesést sem befolyásolja és a terhesség, illetve a szülés során is csak rendkívül ritkán jelent problémát.

A hátrahajló méh fogalma és okai

A legtöbb nőnél a méh előrefelé dől, ráfekszik a húgyhólyagra, így a méhtest felső vége (a fundus vagyis méhfenék) a hasfal felé néz. Egyes nőknél a méh egyenes pozícióban helyezkedik el, így a méhfenék pontosan felfelé néz. Hátrahajló méhről pedig akkor beszélünk, amikor a méh hátrafelé dől, a méhfenék a gerincoszlop és a végbél irányába néz.

Számos tényező szerepet játszhat a méh hátrahajlásában, például:

• Genetikai adottságok: Egyes nők hátrahajló, mások pedig előrehajló méhhel születnek, ez a kismedence normális anatómiai variációjának számít.
• Menopauza: Az életkor előrehaladtával az ösztrogénszint csökken, aminek eredményeképp a méhet tartó szalagok meggyengülhetnek, a méh pedig hátrafelé dőlhet.
• Terhesség: A terhesség hatására megnyúlhatnak a méhet tartó szalagok, ettől pedig a méh hátrafelé dőlhet.
• Összenövések: A kismedencét érintő műtétek után előfordul, hogy szervek, szövetek között összenövések (adhéziók) jönnek létre. Ezek hátrafelé hajló pozícióba húzhatják a méhet.
• Endometriózis: Endometriózis esetén a méhnyálkahártya sejtjeihez hasonló sejtek a méhen kívül kezdenek növekedni. Ezek a sejtek „hozzáragaszthatják” más szervekhez a méhet, ami ettől hátrafelé dőlhet.
• Mióma: A miómák a méhizomzat jóindulatú daganatai, amelyek a méh alakját és méretét is megváltoztathatják, illetve hátrafelé dönthetik a méhet.
• Kismedencei gyulladás: A kismedencei gyulladást bakteriális fertőzés okozza, rendszerint nemi úton terjedő betegség szövődménye. Hegszövetet és összenövéseket eredményezhet, ezek pedig hátrafelé dönthetik a méhet.

Tünetek és kezelés

A hátrahajló méh általában nem okoz semmilyen problémát. Ha mégis jelentkeznek észrevehető tünetek, annak jellemzően valamilyen kapcsolódó betegség, például endometriózis az oka. Tünetek, amelyek jelentkezhetnek: hüvely- vagy derékfájdalom szexuális együttlétkor, fájdalom menstruáció alatt, fájdalom vagy diszkomfort tampon használatakor, gyakoribb vizelési inger vagy nyomásérzés a hólyagban, húgyúti fertőzések, enyhe inkontinencia, alhas kitüremkedése.

Hátrahajló, de mobilis méh esetén nem szükséges beavatkozás. Fontos megjegyezni, hogy a hátrahajló, de kellően mobilis méhet nem kell kezelni, hiszen a rendellenesség nem jár tünetekkel. Kizárólag akkor lehet szükség beavatkozásra, ha a méh nem kellően mobilis, illetve a hátrahajlást a belső nemi szervek vagy a hashártya gyulladása okozza. Továbbá akkor kerülhet sor operációra, ha a hátrahajló méh lenövése fájdalmakat okoz a mindennapokban - ilyenkor az orvos legfőbb feladata az összenövések megfelelő mértékű oldása.

Terhesség és szülés hátrahajló méhhel

A hátrahajló méh nincs hatással a női fogamzóképességre, sem arra, hogy milyen hamar sikerül egy nőnek teherbe esnie. A meddőségnek természetesen lehetnek anatómiai okai, például a méhben vagy a petevezetékek körül kialakuló hegszövet, de a hátrahajló méh önmagában nem tartozik ezek közé. Érdemes azonban figyelembe venni, hogy ha a hátrahajló méh egy betegség, például a kismedencei gyulladás, a mióma vagy az endometriózis eredménye, akkor az adott betegség okozhat meddőségi gondokat.

Ha hátrahajló méhed van, nem kell aggódnod, mert rendkívül ritka, hogy bármiféle szövődményt okozna a terhesség során. Az első trimeszterben néhány probléma azért előfordulhat a hátrahajló méh miatt: a babát nehezebb megtalálni ultrahanggal, és felléphet hátfájás és vizelési nehézség. Ezek a lehetséges problémák az első trimeszter után eltűnnek, a növekvő méh kiemelkedik a kismedencéből és a terhesség hátralevő részében már a tipikus előredőlő pozícióban marad.

Nagyon ritkán előfordul, hogy a méh beszorul a kismedencébe, ahelyett hogy kiemelkedne belőle. Ez 3000-10.000 terhességből egyszer történik meg, és a vetélés fokozott kockázatával jár. Tünetei általában a 12-14. hét között jelennek meg, fájdalmat és vizelési nehézségeket okozhat. A diagnózis idejétől függően az orvos megpróbálja manuálisan helyreállítani a méh pozícióját.

Szülés után a méh pozícióját több tényező is befolyásolja, például az is, hogy a szalagok terhesség alatt mennyire nyúltak meg, vagy hogy mennyivel nőtt a testsúlyod. De még ha a méhed vissza is tér a hátrahajló pozícióba, ez szinte garantáltan nem lesz hatással a későbbi terhességekre sem.

Sport és intimtorna hátrahajló méh esetén

Természetesen a sportolást nem kell teljes mértékben abbahagynod, viszont néhány mozgásformát mindenképpen tanácsos kerülnöd. Hátrahajló méh esetén az emelő és toló mozdulatokat célszerű kiiktatni az edzéstervből, illetve a súlyzós edzést sem szabad erőltetni. Ugyanis ha a hüvelyfal gyenge, akkor nem képes megfelelő módon megtámasztani a méhtestet, ami erőfeszítés hatására még jobban a hüvelybe süllyedhet.

Rendszeres intimtornával remekül erősítheted a hüvelyfalat és a méhet tartó szalagokat is, hogy minimálisra csökkentsd a méhsüllyedés kockázatát. Vedd fel bátran a kapcsolatot egy intim tornásszal, aki lépésről lépésre segít az akár otthon is végezhető gyakorlatok elsajátításában.

tags: #sok #nemes #meh #hordott #meltatlan #magzatot