A szülő-csecsemő pszichoterápia olyan csecsemőknél és kisgyermekeknél alkalmazható, ahol a legszigorúbb orvosi vizsgálatok sem tudnak testi betegséget kimutatni a panaszok hátterében. Ilyen problémák lehetnek az alvászavarok, evészavarok, hasmenés, hányás, fokozott nyugtalanság, vagy akár érthetetlen lázas állapotok. Ezekben az esetekben a még nem beszélő csecsemő, illetve a beszédfejlődés kezdetén álló kisgyermek - más kommunikációs lehetőség híján - a tünetein keresztül próbálja meg valami fontosat közölni édesanyjával.
Az anyát azonban ennek megértésében megakadályozhatják múltbeli és/vagy jelenlegi konfliktusai. A pszichoterapeuta - mintegy tolmácsként - megkísérli lefordítani az anya számára a csecsemő „szavait”, azaz a tünetét. A terápia általában 6-10 ülésben zajlik, melyek 40-60 percig tartanak. A beszélgetéseken részt vesz(nek) a szülő(k) és a csecsemő. A terápiás beavatkozást megelőzheti egy csecsemő, illetve szülő(k)-csecsemő megfigyelési periódus is, amely lehetővé teszi a beavatkozás nélküli résztvevő megfigyelést a család otthonában.
A gyermeket a családi egységben is önálló, kompetenciákkal rendelkező személyiségként kell kezelni. El kell különíteni az önálló tünetképzést a tükrözéstől. A szülői kompetenciaérzés nem sérülhet sem a terapeuta, sem pedig a csecsemő javára. Körültekintően kell eljárni az esetleges szomatikus háttér anamnézisében.
A csecsemő pszichológiai fejlődésének jelei és a lehetséges problémák
A csecsemő szociális fejlődésével kapcsolatos problémákra számos jel hívhatja fel a figyelmet. Ilyenek lehetnek a korszakra jellemző kommunikációs elemek elmaradása (pl. gügyögés). A gyermek nem próbálkozik kapcsolatba lépni környezetével, mimikája sivár. Nem észlelhető az érdeklődés a környezete iránt, amely kapcsolatteremtésre ösztönözné. Ebben az életkorban már egyre jobban megjelennek a gyermek karakterjegyei is, illetve nagyon sok olyan testi folyamat is lehet, ami befolyásolja a kicsi kedélyét, mint például a hasfájás (tartós etetési nehézség esetén elsőként érdemes lehet a gyermekháziorvos, vagy gyermek gasztroenterológus segítségét kérni, majd ha a szomatikus kivizsgálás negatív, nem tár fel problémát, és a panasz még fennáll, integrált szülő-csecsemő-kisgyermek konzulens segítségét kérni). Továbbá indulhat a fogzás is, ha babája nehezen fogzik, mozognak a fogcsírái, az is komolyan hathat a kedélyére, evési kedvére is.
A csecsemő nem kezdeményez mosollyal vagy hangadással „társalgást” és nem mosolyog vissza a felnőttre. Legkésőbb fél éves korig meg kellene jelennie az úgynevezett „szociális válaszmosolynak”. Ez azt jelenti, hogy a csecsemő mosollyal reagál a környezete, elsősorban a szülők közeledésére, illetve ugyanezt a reakciót válthatja ki az is, amikor meglát egy-egy ismert tárgyat maga körül. A mosoly azt jelenti, hogy a gyermek nyitott a környezetére, érdeklődő. Ez az első, tudatos mosoly tehát nem csupán a jókedv jele, hanem sokat elárul a csecsemő szociális és érzelmi fejlődéséről.
Nem, vagy csak nehezen alakítható ki vele kölcsönös játék, nem vonható be közös helyzetekbe, és gyakran közönyös, kedvetlen. Figyelemfelkeltő, ha a kisgyermek a szülő közeledésére nem válaszol, vagy elkerülően viselkedik (pl. elfordul, másfelé néz, nem néz a szülő szemébe), vagy, ha válaszol, akkor nagyon siváran (hangadásban, mimikában szegény).
Nem kedveli, ha ölben van, nem szereti az érintéseket és a testi kontaktust (ölelgetés, csiklandozás). Ez azért is sarkalatos kérdés, mert az ölbeli játékok (pl. ritmikus, mozgásos mondókák) segítik a csecsemő figyelmét összpontosítani, ami a tanulási folyamatokban fontos szerepet játszik. Figyelemfelhívó, ha még nagyon rövid ideig sem tud a csecsemő ezekben a helyzetekben megmaradni, és a testi kontaktushoz kapcsolt játékok nem kötik le.
Jellemzően hiányzik a külvilág felé való érdeklődés. Fél éves kor után már minden érdekli az egészségesen fejlődő csecsemőt és nagyon kíváncsi. Ha a gyermek egyáltalán nem érdeklődik a tárgyak, játékok iránt és nem nyúl utánuk, az figyelemfelhívó jelként értelmezhető. Bár az utóbbiakról szerencsére nem írt, ha ezeket a jeleket dominánsan tapasztalná, amúgy is érdemes lenne konzultációt kérni a védőnőjüktől, hogy ő külső szemmel, hogyan látja a kisfiát? Valóban lehet e ok az aggodalomra?
A figyelemfelkeltő jelek tartós (hetekig tartó) fennállása esetén a területileg illetékes pedagógia szakszolgálat munkatársaihoz (pszichológus, fejlesztő pedagógus) lehet fordulni, ahol szükség esetén továbbküldik a gyermeket a megfelelő szakemberhez.
A szülő-csecsemő pszichoterápia sajátossága, hogy akár anyai, akár gyermeki, akár kapcsolati problémáról van szó, az alanyok együtt kezelendők. Az anya (szülők) és a gyermek uniója az én tudat teljes kifejlődéséig igen szoros. Az anya pszichés állapota, lelki történései és pszichés emlékezete leképeződik a gyermekben. Viselkedésében olyan dolgok is megjelenhetnek, melyeknek tüneteit az anya nem, vagy alig észlelhetően mutatja. A közös munka megkezdésekor ezért szükséges tisztázni, hogy a gyermek problémájának megoldásához az anyán keresztül visz az út, a javulást csak az ő értő figyelme és szerető gondoskodása képes fenntartani.
Ha a testi vagy pszichikai állapotot a terápia kedvezőtlenül, illetve kiszámíthatatlanul befolyásolja, akkor pszichológiai/pszichiátriai terápia kizárólag a kezelő szakorvossal konzultálva végezhető. Mentálisan vagy pszichésen súlyosan sérült szülő esetében a terápia kimenetele kiszámíthatatlan; ezért nem, vagy csak a kezelőorvos felügyelete mellett folytatható.
A korai szülő-gyermek kapcsolat és a regulációs zavarok
A köztudatban az él, hogy egy óvodással - aki már tud beszélni - lehet pszichológushoz fordulni, de sokan csodálkoznak, amikor azt hallják, hogy már egy 10 hónapossal is fel lehet keresni egy szakembert. Gyermekpszichológus szakértők elmondják, mikor érdemes egy totyogóval konzultációra menni, valamint hogy hogyan zajlik egy terápia akkor, ha a gyerek még nem vagy csak alig tud beszélni. Jogosan teszik fel a kérdést, hogy mit kezd egy kisbabával a pszichológus, ha az még beszélni sem tud - hogyan lehet feltárni úgy a problémát, hogy a gyerek maga abból semmit nem tud megfogalmazni? Mindamellett ismerős lehet az a helyzet, amikor a csecsemő vigasztalhatatlanul sír, és a szülő nem tudja megnyugtatni, vagy amikor a hároméves, óvodába épp beszokó kisgyerek nemcsak az evést, de még a pisilést is elutasítja az óvodában, és egészen addig nem eszik egy falatot sem vagy éppen nem pisil, amíg haza nem megy vagy amíg ki nem lép a szülővel az óvoda kapuján.
A csecsemőkori, elhúzódó sírás hátterében az emésztőrendszer éretlenségén túl számos ok állhat. Csak hogy néhányat említsek a teljesség igénye nélkül: temperamentumbeli sajátosságok, szülői szorongás, kapcsolódási nehézségek, a szülői gondoskodás hiánya vagy az abban rejlő nehézségek. Kétéves kor fölött ehhez társulhatnak a kötődés zavarai, valamint a viselkedésszabályozás zavarai is. Amit pedig szülőként vagy kívülállóként tapasztalhatunk, az a szeparációs szorongás, a gyakori dührohamok, a koncentrációs nehézség, a nyugtalanság és az együttműködési nehézség.
A regulációs zavarok alapvetően a szabályozási funkciókat érintik, úgymint az evést, az alvást, a kiválasztást (szobatisztaság), és a megnyugtathatóság (sírás). A megjelenés leggyakoribb formái az elhúzódó sírás, a nyűgösködés, az elalvási nehézség, az átalvás, illetve az étel visszautasítása, és a gyarapodási kudarc. Előfordul, hogy ezek a zavarok együtt is jelen vannak, azaz egy csecsemő vagy kisgyerek esetében lehetnek nehézségek az alvással, az evéssel vagy éppen a megnyugtathatósággal is egyszerre. Ha ezek mind együttesen fordulnak elő, akkor lehetséges, hogy egy későbbi életkorban a viselkedésben és az érzelemszabályozásban lesznek a gyereknek nehézségei.
Egy korai, összetett regulációs zavar odáig is vezethet, hogy egy ötéves, azaz óvodáskorú kisgyereknek problémái lesznek a szociális kapcsolódással, és a kognitív készségek terén is lehetnek elmaradásai.
Szülői mentalizációnak pedig azt nevezzük, amikor a szülő képes értelmezni a gyereke metakognitív jelzéseit. Képes a saját és más mentális állapotáról gondolkodni, azt figyelembe venni, arra reflektálni. Képes továbbá arra, hogy a saját és mások viselkedése mögötti szándékot, érzelmeket megértse. Azok a gyerekek, akiknek a szülei jól mentalizálnak, egyéves korukra biztonságosan kötődnek és ötéves korukban ők maguk is ügyesen mentalizálnak, értik az ehhez kapcsolódó fogalmakat.
A genetika és a környezet szerepe a gyermek fejlődésében
A gyermekkorban kialakuló pszichopatológia szorosan kapcsolódik a gyermek családi helyzetéhez, az iskolai körülményekhez, a közvetlen környezethez és a szélesebb kulturális kontextushoz. E tényezők épp úgy hozzájárulhatnak a rendellenességek kialakulásához, mint az adaptív viselkedéshez. Ami talán evolúciós történelmünk során adaptívnak bizonyult, napjainkban maladaptív viselkedésformának tekinthető.
„A jelentős környezeti és kulturális változásoknak köszönhetően napjainkban a genetikailag meghatározott vonásaink kevesebb előnyt jelentenek számunkra a mindennapi alkalmazkodásban” - tisztázza a szakértő. A meghatározó környezeti elemek, mint például a szülői nevelési stílus fejlődésre gyakorolt hatásai nem mindig egységesen pozitívak vagy negatívak. Az tekintélyelvű nevelési stílus például antiszociális viselkedéshez vezethet bizonyos társadalmi csoportokban, míg másokban ez a hatás nem figyelhető meg.
A mentális betegségek megjelenési módja a legtöbb kultúrában megegyezik, ugyanakkor a kockázati és protektív tényezők hatása igen eltérő lehet az adott kultúra szokásaitól függően. Attól a „fejlődési fülkétől” függően, amelyben a gyermek nevelkedik, beleértve a családi körülményeket és a szociális kontextust. A kielégítő szemléltetés érdekében Urie Bronfenbrenner ökológiai modelljével magyarázható a kontextus szerepe, amely azt hangsúlyozza, hogy a fejlődést kizárólag a teljes társas-társadalmi környezet figyelembevételével érthetjük meg.
Kezdetben a szakemberek úgy vélték, hogy a biológiailag meghatározott stabil és megváltoztathatatlan jellemzők magyarázzák a pszichopatológiát. Majd felismerték, hogy nem mindenki betegszik meg, aki egyazon vonásokkal rendelkezik. Illetve eltérő patológiás tüneteket mutathat két egyforma adottságokkal jellemezhető személy. Tovább bonyolítja a helyzetet az is, hogy számos jellemző szituációfüggő. Egy másik modell szerint a gyermek viselkedését a környezet befolyásolja, vagyis a patogén környezet közvetlenül vezet a pszichopatológiához.
A két elképzelés összefésülésével kialakuló modell szerint a gyermek adottságai és a környezet közös hatása a pszichopatológia. Az úgynevezett tranzakcionális modellben már felismerték, hogy a gyermek adottságai formálják a környezetet, és fordítva. A genetika és a környezet interakciója során tehát a két tényező meg is változtathatja egymást. Következésképpen fontos tehát kiemelni, hogy „a genetika és a környezet elválaszthatatlan egymástól”. A genotípusok csupán adott kontextusban jelentenek alapot patologikus tünetekhez.
Ahhoz, hogy a fejlődés normális és attól eltérő mintázatait azonosítani tudjuk, a biológiai és a környezeti rizikófaktorok komplex kölcsönhatásait kell figyelembe vennünk. Rizikófaktor tulajdonképpen minden olyan tényező, amely növeli a problémás viselkedés megjelenésének valószínűségét. A kockázati elemek tehát hatást gyakorolnak a gyermek fejlődésére. Egy édesanya depresszív hangulata rizikófaktor lehet a viselkedési problémák kialakulására nézve. A gyakori viták és az anya negatív hangulata rányomja a bélyegét a fegyelmezés módjára, melynek hatására a gyermekben viselkedészavar alakulhat ki.
„Leszögezhető azonban, hogy kockázati tényezők nem minden gyermekre hatnak egyformán” - folytatja a szakértő. Vannak úgynevezett sebezhetőségi faktorok, melyek megnövelik az egyén reakciójának intenzitását az adott rizikófaktorra. Ilyen például a nem: egy fizikai bántalmazást megélt nő valószínűleg nagyobb belső feszültséget él meg, mint egy férfi. Az egyének eltérnek abban, hogy mennyire befolyásolhatóak a környezeti hatások által.
A szociofizikai környezet és a korai fejlesztés
Kutatásokban pszichoanalitikus szemléletű csecsemőmegfigyelési jegyzőkönyveket vizsgáltak. A megfigyelések eredeti céljuk az anya-csecsemő interakciókra, a baba fejlődésére, illetve a megfigyelő által átélt élményekre fókuszáltak. Arra keresték a választ, hogy ezek az információk milyen konkrét tapasztalati élményből táplálkoznak, s ezeknek milyen szociofizikai aspektusai érhetők tetten.
Szövegelemzés alapján három fontos kulcskategória rajzolódott ki, melyek a megfigyelések szociofizikai vetületét jelenítették meg: „mozgás a térben”, „helyélmény” és „elfedések”. Emellett nem közvetlenül szociofizikai vetületű kategóriák is kirajzolódtak („a múlt lenyomatai”, „érzelmek”, „alkalmazkodások” néven), melyek fontos kontextuális háttérként értelmezhetők.
Kutatásuk arra világított rá, hogy a környezetpszichológiai szociofizikai kontextus, mint nem tudatosuló, de mégis erőteljesen jelen lévő tényező húzódik meg a megfigyelendő jelenségek hátterében, annak ellenére, hogy a megfigyelői feladat nem tartalmazta fizikai aspektusok megfigyelését. A jegyzőkönyvekben jól körvonalazhatóan megjelenő szociofizikai tényezők feltehetően a megfigyelő gondolatait, értelmezési módjait is befolyásolták, és úgy tűnik, fontos információforrásként, sok esetben értelmezési keretük sarokpontjaiként szolgáltak.
Sok szülő szembesül azzal a ténnyel, hogy gyermeke fejlődése valamiben feltűnően eltér az átlagtól. Ez lehet egy teljesen ártalmatlan személyiségjegy is, de nagyon sok esetben az a szülői érzés, hogy valami „más” a gyermekkel, valós problémát sejtet. A különböző viselkedészavarokra nem szabad nem valódi betegségként tekintenünk, hiszen igen összetett problémákról van szó, melyek a későbbiekben a magasabb szintű tanulási funkciók súlyos gátoltságát eredményezhetik.
Az átlagtól eltérő magatartás emellett súlyosan stigmatizál, mely akadályokat gördít a megfelelő szociális élet kialakulása elé. A környezet elutasító magatartása gyakran eredményez depressziót. Diagnosztizált viselkedészavar esetén elengedhetetlen a környezet (család, iskolai közösség) megfelelő tájékoztatása a betegséggel kapcsolatban, így csökkenthetők a negatív környezeti reakciók.
Fontos a mihamarabbi diagnózis és a megfelelő kezelés, hiszen bizonyos életkor felett (5-10 év) már új idegsejtek közötti kapcsolatokat nem tudunk kialakítani, agyunk a meglévő „hibákkal” együtt fog tovább működni. A pontos diagnózis felállítása nehéz, hiszen ezek a betegségek gyakran jelennek meg egymással párhuzamosan, de nem szükségszerű a kapcsolat, tehát pl.: attól, hogy autizmus spektrum zavarnál sokszor előfordulnak tik-ek, nem minden tik-zavarban szenvedő gyermek autista! További félreértés, hogy ezek a gyermekek az áltagnál alacsonyabb intelligenciahányadossal rendelkeznek, pedig gyakran éppen átlag feletti az IQ-juk.
Sok betegséget lehetetlen nagyon korán pl.: csecsemőkorban diagnosztizálni, hiszen ekkor még nincsenek specifikus tünetek. Gyanús lehet az izomtónus eloszlási zavar, megkésett vagy éppen túl gyors mozgásfejlődés, evési, nyelési, rágási nehezítettség, túlzott irritábilitás, alvási nehézségek, csecsemőkori reflexek kései fennmaradása stb. de ezek számtalan egyéb betegség kísérő tünetei is lehetnek.
A legtöbb viselkedészavar pontos oka még teljesen fel nem térképezett, illetve hagyományos képalkotó vizsgálattal társbetegségek hiányában nem is láthatók. Annyit tudunk, hogy bizonyos agyi pályák nem megfelelő működéséről van szó, mely javítható speciális stimulusok által, illetve más területek „edzésével” kompenzálhatók, ezen alapulnak a különböző nem gyógyszeres kezelések. Egyes ingerületátvivő anyag eltérések objektíven észlelhetőek (pl.: szerotonin, dopamin, noradrenalin stb.) mely gyógyszeres terápiát is lehetővé tesz. Rizikótényezőként tekinthetők az anyaméhben elszenvedett toxicus ártalmak pl.: dohányzás. Sok esetben megfigyelhető családi halmozódás is.
Nagyon fontos a pontos, egyénre szabott kezelés, hiszen még ugyanazon betegségcsoport esetén is nagyon különbözőek a tünetek, és egyik gyermeknél teljesen más válik be, mint az ugyanolyan betegségben szenvedő másiknál. Éppen ezért a kezeléseket egy nagyon alapos állapotfelmérés előzi meg, melyet szakember (gyermek pszichológus vagy pszichiáter) végez. A kezelési módok is igen sokfélék, ezeket is csak abban az adott dologban képzett szakember végzi pl.: TSMT terapeuta, DSZIT terapeuta, hallásterápiában jártas szakember stb.
Sose engedd meg felnőtt gyerekeidnek ezt a hat viselkedést – tönkreteheti az időskorodat
Az érzékelési folyamat szerepe az agy fejlődésében - Szenzoros feldolgozási zavar (Sensory Processing Disorder, SPD) okai, tünetei és terápiája. Attól kezdve, hogy az anyaméhben kifejlődnek érzékszerveink, folyamatosan ingerek árasztanak el minket, melyek érzetté alakulnak, és idegpályákon keresztül az agyhoz jutnak. Ezek az ősi érzékelő rendszerek felelősek a megfelelő izomtónus, testtartás kialakításáért, hatással vannak a helyzetérzékelésre, szemmozgásokra, így a megfelelő térlátásra, térérzetre. Ez az alapja annak, hogy összehangoljuk a mozgást a körülöttünk látottakkal pl.: ne menjünk neki semminek mozgás közben és képesek legyünk összetett mozgási feladatokat végezni. Hatással vannak bizonyos önkontroll alapfunkciókra (késleltetés, válaszgátlás, alkalmazkodás), ami az egész viselkedést képes meghatározni.
Az integráció az a tanulási folyamat, amelynek során az agy az érzeteket megtanulja hasznosan rendezni, és ezekhez megfelelő tervezési és végrehajtási folyamatokat tud kapcsolni. Ha zavar lép fel ebben a rendszerben, akár az érzékelés, akár a feldolgozás (szabályozás, elkülönítés) szintjén, a végrehajtás nem lesz megfelelő. Ez azt jelenti, hogy adott ingerre a gyermek oda nem illő módon fog reagálni, akár túlzóan (hyperszenzitív), vagy akár túl kevéssé (hyposzenzitív).
Az SPD tünetei a különböző rendszerek érintettsége alapján:
- Viselkedés: hisztis, agresszív (hypersz.) VAGY túl nyugodt vagy túl félénk (hyposz.)
- Mozgás, testérzékelés: kimegy másoknak, tárgyaknak és nem veszi észre, esik-kel, nem bír egy helyben maradni, ugrál (ingerkereső), gyakran ejt el dolgokat, rossz eszközhasználat (pl.: evés), roskadozik, gyakran kell támaszkodnia állás közben, fejét is mindig támasztania kell ülés közben, szükségesnél nagyobb vagy kisebb erőt vet be mozgások kezdeményezésénél, csak úgy tud elaludni ha be van bugyolálva (már nagyobb gyermeknél probléma ez).
- Látás: állandó szemdörzsölés, olvasásban gyakran elveszíti a helyet ott, ahol tartott, úgy látja, hogy mozog a betű, nehezen létesít szemkontaktust, térbeli, síkbeli tájékozódási nehézség, előtte - mögötte stb. megkülönböztetési képtelenség, emberi arcok felismerése problémás.
- Hallás: félreérti a kérdéseket, nem hangos zajokra is befogja a fülét, szeret zajt kelteni vagy éppen nagyon zavarja a zaj, nem tudja megállapítani a hang forrását, hangokat nem tudja elkülöníteni pl.: óvónéni hangját nem tudja kiszűrni a gyerekzsivajból, ritmust nem érzékeli.
- Érintés: nem tudja megállapítani, hogy az őt ért inger milyen erősségű, kis ingerre túlzottan reagál pl.: ölelés, simogatás számára kellemetlen (hypersz.), nagyon zavarja a ruha címkéje, cipő túl szoros, zokni túl laza stb. vagy éppen erős ingerre nincs vagy alig reakció, nem éri, hogy megüti magát (hyposz.) nem tudja megmondani, hogy melyik testrészét érintették meg.
- Egyensúlyi rendszer: nem képes adott pillanatban megfelelő izomfeszüléssel, elengedéssel reagálni, nem szereti a bizonytalan testhelyzetekkel járó dolgokat, ha elbillen pl.: játszótér, gyakori a tériszony, lépcsőzéstől való félelem.
Mivel azok az ősi érzékelő rendszerek és agyi pályák érintettek, amikre később magasabb funkciók épülnek, hiába várjuk, hogy a probléma az életkor előrehaladtával, a magasabb szintű tanulással csökkenni fog, éppen ellenkezőleg, hiszen maga az alap a hibás.
A digitális eszközök kétségtelenül megkönnyíthetik a mindennapokat, de nem helyettesíthetik a szülői jelenlétet és kapcsolódást. Amikor a gyerekek érzelmeikkel küzdenek, valójában nem egy képernyőre, hanem egy biztonságot adó felnőttre van szükségük. A digitális érzelemszabályozás rövid távon hatékony lehet, de hosszú távon gátolhatja a gyermek önszabályozó képességeinek fejlődését, ami gyengébb önkontrollhoz és nehezebb dühkezeléshez vezet. A kutatások eredményei szerint azoknál a családoknál, ahol a szülők gyakran alkalmazták a digitális érzelemszabályozást, a gyerekek egy évvel később gyengébb indulat- és érzelemkezelési készségeket mutattak. Könnyű tehát egy negatív spirálba belekeveredni. Érthető, hogy szülőként szeretnénk megóvni gyermekeinket a rossz érzésektől. Mégis nagyon fontos, hogy megtapasztalják a negatív érzelmeket is, mert csak így tudják megtanulni, hogyan kezeljék azokat. Ezért ne próbáljuk mindenáron elkerülni azokat a helyzeteket, amelyek negatív érzésekkel vagy frusztrációval járhatnak. Már önmagában az is rengeteget segít, ha egyszerűen csak jelen vagyunk. Legyünk ott velük, segítsük őket át a nehéz érzéseken. Ismerjük el, validáljuk és nevezzük is meg az érzéseket, tükrözzük vissza, mi az, amit érezhet (pl. “Látom szomorú vagy, mert…, Most nagyon mérges lehetsz, hiszen…”). Egy gyerek ezáltal meg tudja tanulni, milyen érzelmei vannak, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy következő lépésként szabályozni is tudja majd azokat. Ilyenkor szüksége lehet testi közelségre, legyünk vele egy szinten, guggoljunk le hozzá, öleljük át (ha hagyja!) Ha ellök, eltol magától, tartsuk ezt is tiszteletben, de maradjunk a közelben, és figyeljünk, hogy se magát, se a környezetét ne bántsa.
tags: #pszichologia #csecsemo #kornyzet #detektor