Az utolsó hetek sokszor feszültségben telnek. Mert nem könnyű időszak egy mindenórás kismama párjának lenni, hiszen reggelente ott a kérdés: menjünk munkába, vagy maradjunk inkább a kismamával? Lehet, hogy ma lesz a Nagy Nap? Autóval jobb utazni, hátha ugrani kell napközben? És ki vigyáz majd a nagyobb gyerekre, amikor indulni kell? De ott vannak az éjszakák is, azok a borzasztó hosszúak! Mert akárhányszor megfordul az ágyban a kismama, vagy kimegy a fürdőszobába, az apa mindannyiszor fölriad, hogy menni kell… Egy leendő apának mindezek ellenére nyugodtnak kell maradnia: tenni a dolgát - sőt, még a szokásosnál is többet! - és erősítenie a feleségét, hogy minden rendben lesz.
A legtöbb nő szeretné, hogy a párja bent legyen vele szüléskor, mert a férfi jelenléte sokat számít neki. Ráadásul a szüléssel nemcsak kisbaba születik, hanem egy teljesen új család: az apa, az anya és a kisgyerek egészen új közösséget alkotnak majd, egy csodás egységet, aminek a létrejöttét nem érdemes kihagyni! A kötelékük mindörökre elszakíthatatlan lesz!
Készüljünk fel arra, hogy a kórházban a férj mellékszereplővé válik. „Apuka, álljon oda félre!” - így kezdődik, és végig így folyik a szülőszobában töltött pár óra a leendő apának. A szülés alatt ő bizony csak egy plusz fő, akinek egy sarokban kell ácsorognia, aki a vizsgálatok során láb alatt van, és aki végig segíteni akar, de sosem tudja igazán, mit tehetne. Ez a legtöbb kórházban - sőt, amióta világ a világ - így van, ezt el kell fogadni.
Nem szabad megijedni a helyzettől, hogy a férfi rendszerint alig ismer rá a párjára: az ő kis feleségére, aki eddig sosem tapasztalt nehéz helyzetekbe kerül, akinek fáj mindene, aki fújtat, izzad, és nem a saját hangján beszél, amikor kéri - követeli! - a vizes borogatást. És ez így van rendjén, hiszen a szülés idejére a nő teljesen átlényegül. A hatalmas feladatára koncentrál, aminél nagyobb kevés van az életben.
Nem könnyű észnél lenni a legképtelenebb helyzetekben, márpedig a szülés alatt szinte csak ilyennek találkozik az apuka. Az orvosi műszerek, a vér, a szenvedő, szerelmes társ kifordítva önmagából, a sürgő-forgó orvosok és szülésznők kavalkádjában egyszer csak kibújik egy icipici, ragacsos, véres-magzatmázas, síró baba - olyan pici, és olyan szép, hogy szinte hihetetlen! Apa közben egy kicsit rosszul van, legszívesebben leülne... - és éppen ebben a pillanatban kell előkapni a fényképezőgépet, és elkészíteni az első gyönyörű képeket! Hajrá!
Aztán jön a pillanat, amikor - ha minden rendben ment - az apuka kezébe adják a babát. Innentől ismét minden szép, csodás és gyönyörű. Apa a világ legboldogabb és legbüszkébb embere.
A szülők felkészülése
Valószínűleg minden férfiben, akinek gyermeke születik van egy egészséges félsz, és ott motoszkál a fejében a kérdés: milyen szülő leszek, helyt tudok-e majd állni, ha megérkezik a csöppség? Nem kell aggódni, hamar bele lehet jönni a napi rutinba! Persze, nem árt, ha jó előre felkészülünk. Ma már kézenfekvő, hogy a legtöbb kismama a szülői és baráti jótanácsok mellett úgy próbál meg felkészülni a gyermekvárásra, hogy babás könyveket búj. De mi a helyzet a leendő apukákkal? Bizony, nekik is jól jöhet a szakirodalom! A könyvesboltok polcain manapság már megtalálhatók a kispapáknak szóló komoly vagy éppen humoros nyelvezetű felkészítő könyvek is. Egy férfi számára első blikkre talán bonyolultnak tűnhet a pelenkázás, vagy a csöppség fürdetése, pedig korántsem az. Aki vizuális típus, az talál vicces oktatóvideókat az interneten. Továbbá ajánlott mihamarabb megismerni a különböző babakrémeket, hogy a kezdetben gyakori bőrirritációkat (például a piros popsit) is szakszerűen tudjuk ápolni.
Az újszülött érkezése és a családi rend
Az újszülött érkezésével az addig megszokott családi rend felborul. Az anyuka természetesen a baba körüli teendőkkel van elfoglalva nap mint nap, legfontosabb számára a gyermeke egészsége és boldogsága. Ilyenkor viszont nagyon fontos, hogy bár a fontossági sorrend változik, a szülők harmonikusan és konfliktusmentesen éljék mindennapjaikat gyermekükkel. És mint mindennek, ennek az alapja is a kommunikáció. Egy kisbabát ellátni nem egyszerű feladat. Ahhoz, hogy az anyuka se fásuljon bele az otthonlétbe, és kiegyensúlyozott legyen, kell néha egy-egy szabad óra, amikor csakis magával foglalkozhat, legyen az csak egy gyors kiruccanás a fodrászhoz, egy jóleső, frissítő fürdő vagy éppen egy kis kikapcsolódás a barátnőkkel. De ez csakis úgy oldható meg, ha ilyenkor az apuka veszi ki a részét a baba körüli teendőkben és a felügyeletből.
A "Csak Anya" és a "Csak Apa" jelenségek
Apa végre hazajön a munkából, játszana a kicsivel, mire ő közli, hogy „csak anya” csinálhatja, csak ő fürdetheti meg és a többi. Mi ennek az oka? Miért taszítja el (látszólag) a kicsi az apát és ragaszkodik „csak anyához”? Apával lenne a gond? Vagy valami más? A „csak anya”-jelenség általában akkor jelentkezik, amikor a kisgyerek már elkezdett önállósodni és érdekelni kezdik anyán kívül mások is.
A 3 év alatti gyerekek még nem képesek tudatosan felidézni a szüleik emlékét, amikor elmennek és nem tudják megnyugtatni magukat azzal, hogy anyára gondolnak (ezért is van szükségük átmeneti tárgyakra, plüssállatra, rongyira, cumira, ami megnyugtatja őket). Apa emlékét sem tudják felidézni, de mi felidézhetjük nekik napközben is, beszélhetünk nekik Apáról és arról, mit fogunk közösen csinálni, ha megjön, felhívhatjuk napközben is közösen Apát.
Az elválás fájdalmas dolog és egy kisgyerek még nem tud ezzel az érzéssel mit kezdeni, ezért csak annyit mond „csak anya”. Azon, hogy pontosabban ki tudja fejezni, amit érez, az érzelmi intelligencia fejlesztése segíthet. Nevezzétek nevén az érzelmet, amit átél a kicsi, akkor, amikor történik („Tudom, hogy szomorú vagy, hogy apa elment, de uzsonna után megjön majd” érdemes mindig valamilyen fix napi eseményhez kötni Apa érkezését, így könnyebben megérti a kicsi, mire is számíthat). Sok apuka sérelmezi, hogy a gyermek őt nem szereti, ezért nem akar vele lenni és azt is furcsán fogadhatják, hogy a kisgyerek hisztizik, sír, amikor foglalkozni szeretne vele.
Az első dolog, hogy miután apa hazaért, nem kell erőltetni, hogy a kicsi játsszon vele. Legyen ott a közelben Apa, lássa őt a kicsi, szokja meg, így kis idő múltán már Apa is be tud vonódni a játékba.
A közös játék hidat ver a családtagok között. Játsszatok hármasban rendszeresen (labdagurítást, építőzést stb.), így észrevétlenül is épül a családi kötelék és a kicsi kevésbé fogja úgy érezni, hogy csak anyára számíthat.
Apa is foglalkozzon sokat kettesben a kisgyerekkel, legyenek közös, rendszeres, elfoglaltságaik, amiket lehet várni, amit csak ők ketten szoktak csinálni. Ez lehet közös kismotorozás, focizás, kutyasétáltatás, építőzés, játszótér vagy bármi, a lényeg, hogy rendszeresen legyenek olyan programok, amiket csak ők ketten csinálnak.
Van az a korszak, amikor a kisgyerek mindig csak apával akar lenni. Ez állhat abból, hogy amikor apa otthon van, anyát teljesen kizárja és csak apa az érdekes, vagy abból, hogy bizonyos dolgokat csak és kizárólag apával, másokat csak és kizárólag anyával hajlandó csinálni. Mi okozza ezt a viselkedést? Maga a jelenség ugyan furcsa, de teljesen ártalmatlan. Az okok sokrétűek és a gyermek nemétől és korától is függenek.
Nagyjából 1 éves kor körül a kicsi szociális készségei dinamikus fejlődésnek indulnak. Míg korábban anyával volt a legerősebb kötődése, most érdekes lesz mindenki más. Többnyire a vele együtt élőket látja a leggyakrabban (apa, testvérek, esetleg nagyszülők), ezért ők is fontosak lesznek az életében. A legtöbb első gyermekes családban apával találkozik leggyakrabban a kicsi anyán kívül, az ő személye elkezd egyre izgalmasabb lenni. A kicsi vágyik a változatosságra, ezért apa jelenléte különleges lesz és amikor ott van, makacsul ragaszkodhat hozzá, hogy csak vele akar lenni. Az anya ilyenkor mellőzöttnek érezheti magát, gyakran tapasztalható, hogy a kicsi apa jelenlétében teljesen elutasítja őt. Ezt mindenki másként éli meg. Van, aki élvezi a szabad perceket, van, aki pedig úgy érzi, elutasítja őt a gyerek, nem szereti már. Ez persze egyáltalán nem igaz! Valójában arról van szó, hogy a kicsi még vagylagosan gondolkodik. Vagy apával vagyok vagy anyával. Amikor veled van, akkor te vagy a legfontosabb a számára, amikor apa is ott van, akkor mindenki mást kizár. Ez semmit nem mond el az anyához való kötődéséről, ugyanúgy szereti őt is, csak most átmenetileg apa személye izgalmasabb.
Az „csak apa”-jelenség 1-2 éves kor között az önállóság fejlődésének szimbóluma is egyben. A kicsi ilyenkor folyamatosan próbálgatja az akarata, a függetlensége határait, de még támaszra szorul. A függetlenedés első jele, hogy másik támaszt keres anya helyett, azt aki szintén sokat van a közelében: apát.
Kislányoknál az óvodáskor folyamán valamikor jelentkezhet a „csak apa”-időszak. Ők ugyanis ekkor kezdik el felfedezni a szerelem érzését és ennek a fő tárgya lehet apa a „szőke herceg” 🙂 Ilyenkor szokták tapasztalni az anyukák, hogy a kislány apánál bármit el tud érni, „udvarol neki”, miközben az ő szavuk semmit sem ér. Ez a jelenség szintén csak átmeneti és nem szabad „hűtlenségként” megélni egyik oldalról sem. Pont az óvodáskor az, amikor már a korábban kevésbé bátor apukák is már tudnak mit csinálni a gyerekkel, ezért gyakran az apukák is élvezik ezt a helyzetet és a személyük iránti rajongást.
Kisfiúknál a nemi identitás felfedezésének része lehet a „csak apa” időszak. Ez általában egy-egy tevékenységre korlátozódik, amit kifejezetten jó apával csinálni. Pl. barkácsolás, kertészkedés, focizás vagy akár az esti fürdés vagy altatás, és gyakran megjelenik mellette a „mi fiúk”, mint érvelés. Óvodáskorban és kisiskolás korban ez nagyon határozott lehet, a gyermek ki is fejti néha, hogy „a fiúk ilyenek, a lányok meg olyanok”.
A „csak apa”-jelenség önmagában tehát ártatlan dolog, problémát az jelent, ha túlságosan érzékenyen éljük meg, ha nem megfelelően reagálunk rá.
Gyakori tévhitek és tanácsok
„Na, megszültetek már?” - érdeklődik a közeli rokon, telefonon, kb ötödjére. Ja! Igen! Tényleg! Még jó hogy kérdezed! Bocs, csak elfelejtettük világgá kürtölni, annyi fontos dolgunk volt… Nem. Nem szültünk még meg, sőt, leendő apuka nem is fog, ő ugyanis férfi. „Még egyben?” - ezt képesek megkérdezni, személyes találkozás alkalmával. Ja! Nem! „És tágulsz már?” - kérdi bizalmaskodva a pincérnő a közeli étteremből, ahonnan ebédet szoktunk hozni néha - egyre ritkábban… Igen, képzeld, ma reggel megvizsgáltam magam, és már fél ujjnyira kitágultam! „De azt tudja, hogy ha elfolyik a magzatvíz, akkor egyből hívni kell a mentőt?” - kérdi a karácsonyi vásárban a portékáját áruló néni. Tényleg?! Uh, még szerencse, hogy idejöttem megnézni ezeket a díszdobozokat! Köszönöm! „Még nem született meg? Akkor biztos a Jézuska hozza!” - Persze, mert aki decemberben születik, azt mindet vagy a Mikulás, vagy a Jézuska hozza. Vagy kicsit hamarabb, vagy kicsit késve. „Hát, most már azért nagyon látszik rajtad, az arcodon is, meg minden, hogy befutón vagy…” - Köszi, már el is felejtettem, hogy a plusz zsírtól, víztől, vértől (hogy a babát ne is említsük), ami a testemben van, picit nagyobb lett a kiterjedésem. Mert ugye mérlegem és tükröm sincs. „Ó, az arcodon például nem is látszik, hogy híztál volna!” - … na jó, ezt szabad mondani, persze úgysem hiszem el. „…………………………….” - Mi van?! Meg se kérdezed, hogy vagyok, mi van velem és a babával? Mintha nem is mindenórás kismama lennék! De nemcsak rinyálni szeretnénk: a terhességhez, a várandós nőhöz mindenkinek, de az égvilágon mindenkinek van valami viszonya, jótanácsa, véleménye vagy okossága. Ám összességében a sok idegesítő, olykor megdöbbentő, már-már felháborító megszólalások és reakciók mellett ilyenkor kapja a nő a legtöbb figyelme(ssége)t, tiszteletet és szeretet is, ismerőstől-ismeretlentől egyaránt. Tíznél jóval több olyan dolog van, amiért ez az állapot sokkal inkább áldott, mint terhes.
Ismerős mondat? Egy boltban, játszótéren vagy épp az óvoda előtt elhangzik, ha egy kisgyerek nem akar indulni, nem hallgat a szülőre, nem teszi, amit „kellene”. A helyzet feszült, az idő szorít, és valahogy hatni kell rá. A „ha nem jössz, itt hagylak” gyorsan előkerül és gyakran működik is. De vajon milyen árat fizet érte a gyerek és mit lehet mondani helyette? A mondat mögött egy erős érzelmi manipuláció rejlik: az elhagyástól való félelem. A kisgyerek számára te vagy a biztonság, a védelem, a világ közepe. Azzal, hogy „itt hagylak”, azt üzened: „ha nem azt csinálod, amit mondok, megszakítom veled a kapcsolatot.” Ez az egyik legnagyobb félelem egy gyerek életében. Nem érti, hogy „csak mondod”, nem tud különbséget tenni valós veszély és nevelési eszköz között. Ilyenkor nem azt tanulja meg, hogy „ideje indulni”, hanem azt, hogy a szülői szeretet feltételes. Akkor kapja meg, ha engedelmeskedik. Lehet, hogy rövid távon célhoz vezet, hiszen a gyerek ijedtében megmozdul. De hosszú távon nem épít együttműködést, hanem félelmet generál. A gyerek nem belső motivációból, hanem félelemből cselekszik. Ez különösen érzékenyen érinti a 6 év alatti gyerekeket, hiszen ebben az időszakban alakul ki a biztonságos kötődés, a szabályokhoz való viszony és a saját akarat megélésének képessége. Értem, hogy elsőre úgy tűnhet, hogy ez csak egy egyszerű mondat, amit „úgyis elfelejt a gyerek”. De a kisgyerekek még nem úgy értik a világot, mint a felnőttek. Számukra az a legfontosabb, hogy biztonságban legyenek, és hogy a szülő mindig ott legyen számukra - feltétel nélkül. Amikor azt hallja, hogy ‘itt hagylak’, ő ezt szó szerint veszi. Nem tudja, hogy ez csak egy ‘nevelési eszköz’. Ő csak azt érzi, hogy akit a legjobban szeret, az most épp el akarja hagyni, és ez valódi félelmet kelt benne.
És hogyan győzd meg a gyerekedet helyette? „Látom, hogy most nem szeretnél elindulni. „Most tényleg nagyon szeretnél maradni, igaz? Képzeld, én is maradnék. „Elmeséled a babádnak, hogy hazaindulunk? Ebben az életkorban a gyerekek még nagyon impulzívak, és a kötődés a legfontosabb számukra. Tipp: Adj választási lehetőséget. Már kezdik érteni az időt, ok-okozati összefüggéseket. Tipp: Mondd el, mi fog történni, és vond be őt is. „Most 3-at számolok, és akkor indulunk. „Tudod mit, a kabátod biztosan sírna, ha itt kéne maradnia. A gyerek nem azért ellenkezik, mert rossz vagy akaratos. Hanem mert kicsi, és még tanulja, hogyan kezelje a saját akaratát, érzéseit, a változásokat. A szülői türelem, jelenlét és biztonság az, ami segíti ebben.
5 szülői tipp a rugalmas, önálló gyerekek neveléséhez | Tameka Montgomery | TED
Az apa szerepe és a női beideklődés
„Nem pelenkáz, nem etet, nem fürdet” - sorolja Mandákné Molnár Anita, aki másfél éves kisfiával, Erikkel van otthon, míg ötéves kislánya, Liza már óvodás. „Ezek mind olyan dolgok, amelyektől egyértelműen elhatárolódik, mondván, ez anya dolga. Egyébként Laci nagyon jó apuka, sokat foglalkozik a gyerekekkel. Miközben a játszótéren beszélgetünk, Laci, az apuka egy pillanatra sem téveszti szem elől a gyerekeket, ha kérik, löki a hintát, ha kell, memóriajátékot játszik a nagyobbikkal. Nem az a típus, aki leül a homokozó szélére a telefonját nyomkodni, és ezt Anita is megerősíti. Eltelik egy kis idő, mire befejezik a játékot, Liza nyer, elszalad a mászókához, így végre Lacit is megkérdezhetem. „Sokkal jobban szeretek kint lenni a gyerekekkel, akkor úgy érzem, nem én alkalmazkodom hozzájuk, hanem nekik kell hozzám, és így könnyebb kezelni őket” - kezdi az apa. „Otthon, a négy fal között legtöbbször szenvedésnek érzem az egészet. Annyi a játék, hogy azt sem tudják, mivel játsszanak, aztán mindig valami olyasmit csinálnak, amit nem szabad. Állandóan az megy, hogy ezt ne csináld, oda ne mássz fel, azt ne nyisd ki. Ha én vigyázok rájuk, inkább leviszem őket sétálni, vagy ellátogatunk a dédihez” - mondja Laci, aki őszintén nyilatkozik a babaápolási teendőkről is. „Az is igaz, hogy a kakinak nincs éppen virágillata, de inkább azért hagyom Anitára, mert úgy érzem, ő sokkal jobban ért hozzá. Így aztán ha ő a közelben van, fel se merül, hogy én csináljam. Így vagyunk a fürdetéssel és az éjszakázással is. Nemcsak arról van szó, hogy én dolgozom, és jobban kell pihenni magam. Ő sokkal gyorsabban megoldja a teamelegítést, és a gyerek is megszokta, hogy anya kel fel hozzá éjszaka. Próbáltam már visszaaltatni, de nem sikerült, így aztán nem is erőltetjük a dolgot - teszi hozzá Laci, aki szerint igenis vannak klasszikusan női és férfifeladatok”.
Ahogy mondani szokták, amikor megérkezik a baba, anya és apa is születik hozzá, akik folyamatosan tanulják a szülőséget. „Sok múlik azon, hogy a kismama mennyi önállóságot hagy az apukának” - mondja Kuruczné J. Linda védőnő. „Mi, anyák hajlamosak vagyunk azt gondolni, jobban tudjuk, gyorsabban megcsináljuk, és pont itt rontjuk el a dolgot. Az egyik családban történt nemrég egy tipikus eset. A kismama elindult orvosi vizsgálatra, apuka maradt otthon a néhány hónapos kisbabával. Anyuka már az utcán járt, amikor kikopogott utána a férje a ház ablakán. Azért szólt utána, mert a gyerek bekakilt. A kismama bosszankodott ugyan, de visszament, és tisztába tette a gyereket. Na, ezt talán nem kellett volna” - teszi hozzá a védőnő. „Minden csak rutin kérdése, és egy apa legalább annyira jól meg tud oldani bármilyen babaápolási teendőt, mint egy anya. Ugyanakkor az sem tesz jót, ha erőltetjük a dolgokat, sőt lehet, hogy azzal csak rontunk a helyzeten. Sok múlik az anyákon, akik bizalommal, türelemmel, bátorítással igenis tehetnek azért, hogy az apáknak jó élményeik legyenek, és időről időre átélhessék az apaszerepet.
„Tudomásul kell venni, hogy a férfiak nem úgy válnak szülővé, ahogy mi, nők, hiszen sokáig tulajdonképpen csak passzív nézők” - magyarázza dr. Battonyai Tünde pszichiáter. „Amikor a baba megszületik, a kötődésben a kismamáknak már kilenc hónap előnyük van az apákhoz képest. Ráadásul az anyák gyakran túlságosan féltik a csecsemőt, csak magukban bíznak, vagy szívesebben bízzák a babát a saját édesanyjukra, mint a párjukra, mondván, hogy még ügyetlen. Csakhogy ezzel egyrészt elvesszük annak a lehetőségét, hogy az apa egyáltalán kipróbálhassa magát, másrészt a kritizálás miatt még a maradék kedve is elmegy az egésztől, és sosem fog rutint szerezni” - fűzi hozzá a szakember.
„Az is sokat segít, ha már a várandósság ideje alatt bevonjuk az apukát, például együtt megyünk ultrahangra, vizsgálatokra, előkészítőre. Természetesen sokat számít, hogy milyen a családi minta, mennyire támogatók a nagyszülők, és hogyan vélekednek az apai feladatokról a barátok. De azt is tudni kell, hogy semmi nincs kőbe vésve. „Az a tapasztalatom, hogy az apai attitűd nagyon alakítható, bármikor megváltozhat” - mondja a pszichiáter. „A gyerekszületésnek vannak kiszámíthatatlan tényezői. Lehet, hogy az apuka kezdetben úgy gondolja, be sem megy a szülőszobára, aztán később meggondolja magát. Vagy az, aki korábban rohanva menekült, amikor más gyerekét tették tisztába, a sajátját boldogan pelenkázza. Ma már nem ritka, hogy a férj marad otthon a babával, mert anyagilag úgy jobban jön ki a család. Így volt ez egy táti családban is, ahol két baba gondozását is a korábban tűzoltóként dolgozó apuka látta el. „A feleségem alaposan felkészített a babagondozás minden csínjára-bínjára” - meséli Gyuszi, a háromgyermekes apuka. „Az első lányunkkal egyéves korától én voltam otthon, de már kéthetes koruktól voltak napok, amikor egyedül gondoskodtam róluk, mert a párom főiskolára járt.
„Nagyra becsülöm az anyákat, akik hosszú évekig csak a gyerekekkel foglalkoznak. Előfordulhat, hogy az apa és a gyerek között nem alakul ki erős kötődés a korai időszakban. Később viszont sokkal nehezebb helyreállítani a kapcsolatot, ahogy azt egy Pest megyei, háromgyermekes család példája is mutatja. Mostanra ugyan teljes az összhang apa és lányai között - épp a szőnyegen ülve játszanak, amikor megérkezem -, ám ez nem volt mindig így. „Az ikerlányaim születése után rengeteget bosszankodtam azon, hogy a férjemnek alig van kapcsolata a babákkal” - emlékszik vissza Lilla, az anyuka. „Az első gyerekünk, Áron akkor három és fél éves volt, és úgy éreztem, hogy a párom szinte csak vele foglalkozik. Az igaz, hogy a kisfiú születésétől fogva nagyon apás volt, sok mindent csak neki engedett meg. Zsolt, a férj szerint feleségének talán az is fájt, hogy a fiukkal szinte mindent ő csinált. „Sokszor kerültünk konfliktusba, mert Lilla nehezményezte, hogy szinte csak Áronnal foglalkozom, de valószínűleg máshogy alakult volna minden, ha a lányok születnek meg előbb. Emlékszem, hogy igazából sokáig nem tudtam velük kapcsolatba lépni, és nem is igazán fektettem energiát abba, hogy közelebb kerüljünk. A feleségem rosszallása sem motivált, nem hiszem, hogy erőltetni lehet az ilyesmit. Aztán ahogy nőttek az ikrek, egyre jobban zavart, hogy szinte csak az anyjukkal kommunikálnak. Nem engedték, hogy odabújjak hozzájuk, vagy este, meséléskor melléjük feküdjek az ágyba. A feleségemmel naponta váltottuk egymást, egyik nap én altattam, másik nap ő. Csakhogy hiába mondtam el a mesét, nem adhattam puszit, nem simogathattam meg őket, amikor kijöttem, az anyjuknak még be kellett menni hozzájuk” - meséli Zsolt, aki szerint a lányok három-négy éves kora között csúcsosodott ki a probléma. Lilla szerint ekkor született meg a férjében az elhatározás, hogy változtatni fog. „A feleségemmel sokat beszélgettünk, igyekeztünk együtt megoldást találni. Este, mesélésnél én találtam ki érdekes történeteket, és a fülükbe suttogva mondtam el nekik. Amikor nem hagyták, hogy megsimogassam őket, huncutkodni kezdtem velük. Lillával ma már mindketten úgy gondolják, hogy annak ellenére, hogy a fiuk még mindig apásabb, a lányok pedig anyásabbak, mindhármukkal egyformán bensőséges a viszonyuk. „A gyerekek bizalmáért meg kell dolgozni” - teszi hozzá dr. Battonyai Tünde. De fontos, hogy a szülők támogassák egymást a kapcsolat helyreállításában, működjenek együtt, ahogy azt a háromgyermekes házaspár is tette.
tags: #mindenoras #kismama #apuka #nem #segit