A keresztény szülők számára gyermekeik megkeresztelése fontos és sok esetben ősi hagyomány. A gondos szülők igyekeznek gyermeküket lehetőleg a születést követően minél előbb megkeresztelni. Sokan még ma is úgy tartják, hogy a gyermeket az utcára sem viszik ki, amíg nincsen megkeresztelve.
A keresztelés azonban éppen úgy, mint a házasság, a bérmálkozás vagy az elsőáldozás, nagy ünnep nemcsak a családnak, hanem az egész közösségnek is. A csecsemőkeresztelésről való gondolkodás és a szertartás gyakorlata az idők során változott, de a katolikus és az ortodox egyházakban, valamint a reformáció korában elszakadt keresztény közösségek túlnyomó részében (lutheránusok, kálvinisták stb.) továbbra is általános szokás.
A csecsemőkeresztelés története a kereszténységben
Az újszövetségi Szentírásban felnőttek keresztelései vannak leírva. A legismertebb történet az Apostolok Cselekedeteinek 2. fejezetében olvasható, amikor Jézus feltámadása utáni első Pünkösd napján, a Szentlélek leszállása után Péter prédikációjára mintegy háromezren megkeresztelkedtek egy jeruzsálemi medencében, és csatlakoztak a tanítványokhoz.
Máté evangéliumának záró szavaiban a feltámadt Jézus megjelenik a tizenegy apostolnak egy hegyen, és ezt mondja nekik: „Menjetek, tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.” (Mt 28,19) Az Apostolok Cselekedeteinek könyve és az apostoli levelek sokszor beszélnek a keresztelésről: a sorrend mindig a következő: hirdettetik Jézus evangéliuma, emberek hisznek az evangéliumban és megtérnek, megkeresztelik őket, megkapják bűneik bocsánatát és megkapják ajándékul a Szentlelket, az Atyaisten gyermekévé, Jézus misztikus testének, az Egyháznak tagjává, a Szentlélek élő templomává lesznek.
Kifejezetten nem írja a Biblia, hogy csecsemőket is kereszteltek volna, de az Apostolok Cselekedeteinek könyve elbeszéli, hogy Filippiben Pál hithirdetésének hatására egy Lídia nevű asszonynak „az Úr megnyitotta a szívét, hogy hallgasson mindarra, amit Pál mondott”, és „megkeresztelkedett ő és házanépe” (16,15). Ugyancsak az Apostolok Cselekedeteinek könyve mondja el, hogy Pál egy börtönőrnek ezt mondja: „Higgy, és üdvözülni fogsz, te és házad népe.” Aztán „hirdették neki az Úr igéjét, és mindazoknak, akik a házában voltak. Ő pedig mindjárt megkeresztelkedett, és vele övéi is mindnyájan.” (16,31-33) A Biblia nem mondja ugyan világosan, de feltehető, hogy Lídia és a börtönőr háza népéhez kis gyermekek is tartoztak.
Mindenesetre tény, hogy már a 2. században szokás volt a keresztényeknél csecsemőket keresztelni. A 3. században működő neves hittudós, Órigenész azt írja, hogy a gyermekkeresztséget „apostoloktól származó hagyomány alapján” gyakorolják az Egyházban. Nagyon valószínű, hogy a keresztény családokban született csecsemők keresztelése általános szokás volt az ókori Egyházban, hiszen akkoriban a keresztényekben erősen élt a tudat, hogy a Gonosz hatalma alatt álló világból a Jézushoz fűző keresztség menti ki az embereket. Ezért aligha hihető, hogy keresztény apák és anyák nem akarták volna a keresztséggel biztosítani gyermekeik védelmét a Gonosz ellen.
Természetesen, amikor a csecsemők kezdtek felnőni, részesedtek a keresztény hitoktatásban. Igaz, a bűnbánat szentségénél alkalmazott szigor miatt az ókori Egyházban kezdett terjedni a keresztény családokban született gyermekek keresztelésének halogatása. A keresztség ugyanis a bűnök ingyenes bocsánatával járt, és nem kapcsolódott hozzá penitencia kötelessége. Ezért még a szentéletű Mónika is halasztgatta fiának, Ágostonnak megkeresztelkedését, gondolván, hogy jobb lesz majd akkor megkeresztelkednie „a bűnök bocsánatára”, amikor már túl van a fiatalság erkölcsi viharain. Voltak olyanok emberek is, akik egészen életük végső órájáig halasztgatták a keresztséget, hogy így ingyenes bocsánatot nyerve bejussanak a mennyországba. Az ilyen viselkedést az egyházi vezetők, persze, helytelenítették, de teljesen megakadályozni nem tudták.
Az ókor vége felé lett általános a keresztény szülőktől született csecsemők megkeresztelése. Ezt segítette az, hogy a középkor elejétől kezdve elterjedt az Egyházban a többszöri szentgyónás lehetősége és gyakorlata, és a bűnökért kiszabott elégtételek enyhébbek lettek. A középkorban már Egyházi törvény írta elő, hogy a keresztény szülőktől született gyermekeket néhány nappal születésük után meg kell keresztelni.
A csecsemőkeresztelés a jelenben
A ma érvényes Egyházi Törvénykönyv (867. kánon) így rendelkezik: „A szülők kötelesek gondoskodni arról, hogy a gyermek már az első hetekben megkapja a keresztséget, születése után mielőbb, sőt már a születés előtt forduljanak a plébánoshoz, hogy gyermekük számára kérjék a szentséget, és erre kellő felkészítést kapjanak.” Az egyház buzdít, hogy „amennyiben lehetséges, legyen ünnepélyes közös keresztelés az összes újszülött részére, ugyanazon a napon” - lehetőleg vasárnap vagy húsvét vigíliáján. A vasárnapi misében a hívők jelenlétében való keresztelés azt célozza, hogy „tűnjön ki minél világosabban, hogy a keresztség az Isten népébe kapcsolódás szentsége”.
A katolikus Egyház változatlanul szorgalmazza a csecsemők megkeresztelését, és állítja annak érvényességét. Ami azonban a keresztelés megengedettségét illeti, erre vonatkozólag a katolikus kánonjog 868. kánonja a következőképpen rendelkezik:
- Szükséges, hogy legalább az egyik szülő, vagy azok jogszerű helyettese ebbe beleegyezzék.
- Meglegyen a megalapozott remény, hogy a gyermeket a katolikus hitben fogják nevelni. Ha ez a remény teljesen hiányzik, a keresztséget el kell halasztani.
A keresztség megújított szertartását és az ehhez fűzött római és magyar püspökkari lelkipásztori útmutatásokat az „Ordo Baptismi Parvulorum - A gyermekkeresztség szertartása c. kötet tartalmazza (Kézirat - Róma, 1969; Budapest, 1973).
A keresztelés motivációjának és formájának változása
A II. Vatikáni Zsinaton újra felragyogott a keresztség titkának gazdagsága. „A megkereszteltek az újjászületés és a Szentlélek kenete által felszentelt lelki házzá és szent papsággá lesznek. … Az egyház testébe épülnek.” Míg a csecsemőkeresztelés korábbi rendjei a felnőtt keresztelés rítusát és szellemét másolták, a Liturgikus Konstitúció előírta, hogy „a rítusban mutatkozzék meg világosabban a szülők és a keresztszülők szerepe és kötelessége” (67). 1969-ben megjelent az Ordo Baptismi Parvulorum (OBP). Ebben az egyháztörténelemben először jelent meg igazi gyermekkeresztség-szertartás, amelyben kifejezésre jut, hogy kiskorú gyermek a cselekmény résztvevője, illetve az OBP-ben valósul meg először, hogy a szülők tesznek ígéreteket és hitvallást (és nem a csecsemő), és vállalják a gyermek vallásos nevelését.
Korábban a fő motiváció az volt, hogy a gyermek szabaduljon az eredeti bűntől, a kárhozattól. A gyermeket korábban a keresztszülő tartotta „keresztvíz alá”; a szülők nevelési felelősségéről nem esett szó.
A hit szerepe a csecsemőkeresztségben
A Liturgikus Konstitúció „a szentségeket a hit szentségeinek” nevezi, amelyek „feltételezik a hitet”. A korábbi évszázadokban „az egyház hitére” keresztelték a vallásos családból, majd vallásos társadalomból származó csecsemőt. Korunkban a vallásos társadalmi közeg megszűnt; a vallásos család sincs mindig biztosítva. Ha eddig a csecsemőt az egyház feltétel nélkül megkeresztelte, mára a körülmények megváltoztak.
Az OBP a szülők felelősségévé teszi, hogy a gyermeket a hitre neveljék, a lelkipásztorok felelőssége viszont, hogy a szülőket felkészítse a keresztelésre. Érthető tehát, hogy az Egyházi Törvénykönyv így ír: „A szülők forduljanak a plébánoshoz, hogy gyermekük számára kérjék a keresztséget, és hogy erre kellő felkészítést kapjanak” (867.k.). Hasonlóan az OBP: „A lelkipásztorok kötelessége, hogy a keresztelendő gyermekek szüleit és keresztszüleit - alkalmas világi személyek bevonásával - előkészítsék.” (OB 13). „Nincs fontosabb és sajátosabb feladat az egyház számára, mint az, hogy a kisdedek szülei és keresztszülei is az igaz és cselekvő hitre gyulladjanak… Voltaképpen ezt szolgálja a szülők előkészítése.” (OB 3. vö. 13).
Megmaradt tehát az egyház korábbi tanítása, hogy a gyermeket „az egyház hite alapján” kereszteljük meg, de e hitet elsősorban a szülőknek (a keresztszülőknek) kell képviselnie, és nekik támaszt nyújtva a keresztény közösségnek. „A dolog teljességéhez tartozik, hogy a gyermeket (a szülők) majd oktassák is arra a hitre, amelyben megkeresztelték” (OBP 3. 5/5).
A szülőkkel együtt felelős a megkeresztelt gyermekért a közösség, a lelkipásztor és a keresztszülők. A mai lelkipásztorkodás tehát a csecsemőkeresztség szemléletének átalakulását éli. Érzi még hatását a Zsinat előtti szemléletnek, amely a keresztséggel a kárhozattól szeretné megmenteni a gyermeket. Ezt nemcsak idősebb lelkipásztorok képviselik, hanem e tudat maradványaival a társadalomban is találkozunk.
A gyermek hitének, a II. Vatikáni Zsinat szavaival „első és legfontosabb nevelői” a szülők (A keresztény nevelésről 3.). Őket támogatják a keresztszülők és a lelkipásztor. De amíg az első három évben szinte egyedülálló a család szerepe a gyermek személyiségének alakításában, a 3, majd még inkább a 6‑7 éves kortól egyre döntőbb hatással lesz rá az őt körülvevő közösség.
A családkutatások azonban felhívták a figyelmet, hogy amennyiben a szülők baráti kapcsolatot tartanak fenn néhány más, hasonlóan gondolkozó családdal, úgy e nagyobb közösség tagjainak példája elsődleges jelentőségűvé válhat a növekvő gyermek számára. Mindez érvényes egy vallásos családi közösség gyermekeire is. Ezért hangsúlyozza a II. Vatikáni Zsinat, hogy a keresztség az egyház hitének szentsége, s ezért a keresztény nevelés a helyi egyházi közösségben valósul meg. Ezt húzza alá a Kódex idézett 857. kánonja. Ezért vált a hitoktatással foglalkozó V. Püspöki Szinódus egyik kulcsszavává a közösség, hiszen a gyermek és felnőtt életének keresztény alakításában a keresztény közösségnek van a legdöntőbb szerepe. Az újabban megjelent kateketikai rendelkezések (CT, KÁD, MKD) ugyanezt állítják.
Ilyen értelemben mondhatja az OBP, hogy Isten népének, a helyi közösségnek pótolhatatlan szerepe van a gyermek keresztségénél; - hogy „a gyermek nem csupán a család tulajdona, hanem Krisztus egész egyházának kincse” (OBP 27. o. - OB 4). - A keresztényeknek láthatóan megjelenő szeretetközösségére gondol, „amely közösségnek szeretetére és segítségére a gyermeknek joga van”.
A keresztelés helye és jelentkezés
Ha szeretnék gyermeküket megkeresztelni, általában ezt a lakóhely szerinti plébánián kérhetik. Például a berceli Római Katolikus Plébánián (2687 Bercel, Béke út 20.) jelezhetik szándékukat. Kérni fogják az adatok pontos anyakönyvezése miatt a Születési Anyakönyvi Kivonat fénymásolatát vagy ennek digitalizált változatát (szkennelt és befényképezett változat is elfogadható).
Szükség esetét kivéve a keresztség helye a keresztelendő saját plébániatemploma - írja elő a kódex, és a MKPK hozzáfűzi, hogy „másutt csak az illetékes plébános írásos hozzájárulásával lehet keresztelni” (OBP 4. o. 857. k.). - (És ugyanezen ok miatt írja elő a kódex, hogy „szükség esetét kivéve a keresztséget ne szolgáltassuk ki magánházaknál…” 860.k.). „Így tűnik ki világosan, hogy a keresztség az egyház hitének és az Isten népébe való bekapcsolódásnak szentsége” (OBP 29. o., OB 10. old). Általában csak a plébániaközösség, illetve egy, az egyház által elismert közösség tudja biztosítani, hogy a későbbiekben is kapcsolatban álljon a keresztelttel, vagy a csecsemő, illetve gyermek szüleivel, és hogy gondoskodjék a gyermekek vallásos életének, hitének fejlődéséről (vö. OBP 29‑30. old.).
A keresztelő kitűzött időpontja előtt legalább 1 hónappal a plébánián kell jelentkezni. Jelentkezni a baba megszületése előtt is lehet. A keresztelésre felkészítő személyes beszélgetésre időpontegyeztetés alapján kerül sor. Fontos, hogy erre a beszélgetésre lehetőleg a keresztelendő szülei együtt jöjjenek el. A keresztelő időtartama kb. 25 perc.
Keresztelés kérésére, a keresztelési felkészülés megbeszélésére be lehet jelentkezni telefonon, a plébánia telefonszámán irodaidőben. Ekkor egyeztetni lehet az időpontot, amikor legalább egyik szülő személyesen bejön, hogy adataikat felírjuk, valamint a felkészüléssel és a kereszteléssel kapcsolatos teendőket megbeszéljük. A beszélgetések minden első vasárnapot megelőző pénteken, az esti szentmise után vannak és egy bő óráig tartanak. A felkészülés ideje alatt a vallásos (vagy a vallásos életet vállalni kívánó) szülőnek módja nyílik megújítani (vagy megkezdeni) a katolikus hit-élet erőt-adó „gyakorlatait”, az imádságot, a szentmisére járást; illetve a szentgyónást is annak, aki volt elsőáldozó, és fel van készülve a gyónás általi megújulásra.
Amennyiben szeretnének, van lehetőség saját keresztelési inget hozni a keresztelésre. Ez lehet egyénileg készített fehér ingecske, de az Ecclesia Szövetkezet oldaláról is rendelhetnek a gyermek számára.
A keresztszülők kiválasztása és szerepe
A keresztelendőt a keresztény életben való növekedésben a keresztszülő segíti és kíséri. Gyermekkeresztelés esetén az ő feladata a szülők segítése a keresztény nevelésben. Személyét maga a keresztelendő vagy annak szülei jelölik ki. A keresztszülői Igazolást a keresztszülők lakóhelyének megfelelő plébánia állítja ki. Pl. ha a keresztszülő Palotáson lakik, akkor lakóhelye szerinti plébánia állítja ki az igazolást. Fontos megjegyezni, hogy a keresztszülőség feltételei minden plébánián azonosak. Másik plébánián való kereszteléskor sem tölthetnek be keresztszülői tisztséget azok, akik alkalmatlanok.
A keresztszülői tiszt az első keresztény századokban alakult ki, amikor felnőtteket kereszteltek, s a keresztszülőknek, kezeseknek szavuk és példájuk által döntő szerepük volt a keresztelendők hitének elmélyítésében. A gyermekkeresztség általánossá válásával a keresztszülői szerep módosult. A keresztelendő hitéért való felelősségvállalás, illetve a szülők ilyen irányú támogatása változatlanul a keresztszülő feladatát képezi. Ezért hangsúlyozza az egyház, hogy a keresztszülő kiválasztását keresztény szempontoknak kell meghatározniuk (872. kánon).
A kánonjog (874.k) és az OBP meghatározza, hogy ki lehet keresztszülő:
- Legyen 16. életévét betöltött személy (ez alól a plébános vagy a kiszolgáltató jogos okból kivételt tehet).
- Katolikus, megbérmált, vette már az oltáriszentséget.
- Éljen a hithez és a vállalandó tisztséghez méltó életet.
- Ne kösse kánoni büntetés.
- Ne legyen a keresztelendő apja vagy anyja.
Továbbá „fáradozzék azon, hogy a megkeresztelt a keresztény életnek megfelelő életet éljen” (872.k). - A „keresztszülőnek ott kell lennie a keresztelésnél, hogy megjelenítse a keresztelendőnek lelkileg kibővült családját, másrészt az Anyaszentegyház szerepét”, és hogy „a szülőkkel együtt megvallja az egyház hitét”, ő is megjelöli a gyermeket a kereszt jelével (OB 8-10; OBP 28. és 18. o.).
Ha az egyik keresztszülő megfelel a követelményeknek, úgy vele együtt lehet keresztszülő a keleti egyházhoz tartozó keresztény, egyéb különvált egyháznak tagja pedig a keresztség hivatalos bejegyzett tanúja (OBP 18. o. - OB 10, és 4‑5. o.; 874. kánon 3. §). A keresztség kiszolgáltatásához nem szükségszerű a keresztszülő. Azon személyeket, akik a keresztszülői tisztség vállalására még nem alkalmasak, buzdítjuk, hogy hiányosságaikat pótolják.
Tartozás： Keresztség Isten családjában A keresztszülők szerepe
Névválasztás és a keresztség
A névválasztás vagy név változtatás a bibliai hagyományban gyakran az Istennel való kapcsolatot jelenti, jelzi. Hasonló a szerepe a névnek több más vallásban és kultúrában is. Az ószövetségben gyakran Istennel kapcsolatosak a nevek: sokszor maga Isten adja, vagy a választott nép; és egy új Istennek adottság, vagy az Istenben való küldetés jeléül szolgál. Amikor Isten birtokába vesz valakit, gyakran megváltoztatja a nevét: Ábrahám = sokaság atyja lesz; Péter = kőszikla. Nevet kap Jákob, Sárai és Jeruzsálem is: Béke vagy Jahve városa. A zsidó nevek előszeretettel az ember - a gyermek - isteni küldetésére utalnak. Izaiás = Isten a szabadító; Jeremiás = Isten fenséges; Ezekiel = Isten erős stb.
A katolikus lexikonok szólnak a kérdés történetéről: A vértanúk, szentek nevének választása a keresztségben, megjelent már a felnőtt keresztség korában, a 3.-4. században. A 8. század óta lett általánossá a keresztnév - és szentek nevének választása - a keresztségkor, amikor általánossá kezdett válni a gyermek-keresztség (míg korábban a felnőtt keresztég volt gyakoribb). Hivatalos egyházi előírássá a 16. században lett, hogy a keresztségkor a szülők szentek neveit válasszák, példaképül és közbenjáróul gyermekeik számára - szemben a kor egyes nem keresztény szellemű humanistáival, akik antik nem-keresztény nevek mellett foglaltak állást. Ez az előírás került bele a katolikus egyház akkori katekizmusába. A papok számára kiadott szabályzat (rituálé) előírta, hogy a papok, ha lehetséges, gondoskodjanak arról, hogy a gyermekek számára olyan szentet válasszanak védőszentül, aki példaképük lehet és közbenjárójuk a mennyben. Amennyiben a szülők már egy nyilvánvalóan nem keresztény nevet választottak, akkor is kapcsoljanak nevéhez egy szent - védőszent - nevét, amikor megkereszteltetik gyermeküket. A védő-szent választása ma is köztudott és egyértelmű a bérmálásban. A bérmálkozó új nevet, „bérma-nevet” vesz fel: egy olyan szent nevét, aki életében példaképe lehet. A keresztség esetében az egyházi törvénykönyv ma kötelezőként csak annyit ír elő: „A szülők, keresztszülők és a plébános ügyeljenek arra, nehogy a keresztény érzülettől idegen nevet adjanak” (854. kánon 4. §).
A keresztség jelentősége és hatása
A Katolikus Egyház Katekizmusa így foglalja össze a keresztség titkát, valamint annak távlatát: „A szent keresztség az egész keresztény élet alapja, a lelki élet ajtaja és kapu a többi szentségekhez. „A keresztség a hit szentsége… A hitnek, ami a keresztséghez szükséges, nem kell tökéletesnek lennie; elég a csíra, amelynek ki kell bontakoznia…- A hitnek a keresztség után növekednie kell…” Ahhoz, hogy a keresztségi kegyelem kibontakozhassék, nagyon fontos a szülők segítsége. Ebben szerepe van a keresztapáknak és keresztanyáknak, akiknek jó hívőknek kell lenniük, alkalmasnak és fölkészültnek arra, hogy az újonnan megkeresztelt kisgyermeket vagy felnőttet kísérjék a keresztény élet útján. Feladatuk igazi egyházi szolgálat. A keresztségi kegyelem megőrzéséért és kibontakozásáért az egész egyházi közösség is felelős.
A keresztség: szentség, amely a csecsemőnél feltétlenül hatásos, vagyis az illető megtisztul, megkapja a Szentlélek kegyelmét, és beleoltódik Krisztus egyházába. Ezeket a valóságokat, persze, keresztény neveléssel kell személyesen vállalt hitté és szeretetté kifejleszteni. De ha ez nem történik is meg, a keresztség krisztusi „pecsétje” megmarad. Bízzunk Istenben, hogy a keresztségi „pecsét”-ből valamikor majd kivirágoztatja a keresztény élet szép virágát, és megtermi annak gyümölcsét.
A keresztség, mint látható szentségi jel, valóságosan közvetíti Isten kegyelmét, szeretetét, az ő életébe kapcsol bele. Ősi szokás az Egyházban, hogy a keresztény szülők már újszülött gyermekük számára kérik a keresztséget. Mivel a csecsemő még nem képes tudatosan hinni, remélni, szeretni, ezért ilyenkor a szülők keresztény hitére támaszkodva szolgáltatjuk ki a szentséget: ők vállalják, hogy saját hitüket átadják gyermeküknek, megismertetik velük az evangéliumot, és személyes hitre segítik, hogy felnőve, személyes döntést tudjon majd hozni Krisztus és az Egyház mellett. Ezért az Egyház akkor kereszteli meg a gyermekeket, ha ezt kéri a két szülő közül legalább az egyik, és felelősségteljesen biztosítja gyermeke keresztény nevelését.
tags: #mikor #szokas #csecsemot #keresztelni