Cseh Tamás, aki 1943. január 22-én született Budapesten, és 2009. augusztus 7-én hunyt el, a magyar kultúra kiemelkedő alakja volt. Életműve, különösen Bereményi Gézával közös dalai, a magyar kultúra megkérdőjelezhetetlen részét képezik. Bereményi visszaemlékezése szerint „Az a közönség árva volt, megfogalmazhatatlan életű, és önmagában is bizonytalan. Csak ki kellett állni elé, és énekelni neki arról, hogy olyan vagyok, mint ti, és ami semmiségnek tűnik az életünkben, az igenis egyszeri alkalom, életveszélyes játék.” Cseh Tamás nemcsak énekes és dalszerző volt, hanem rajzot is tanított, és szenvedélyesen foglalkozott az indián kultúrával, megalapítva a bakonybéli indiántábort.
2006 júniusában adta utolsó teljes önálló koncertjét az Országos Széchényi Könyvtár dísztermében. 2006. augusztus 26-án a Bakáts téren adta utolsó koncertjét, Másik Jánossal közösen lépett fel. Három héttel ezelőtt derült ki, hogy rosszindulatú daganat van a tüdőmben, és holnap elkezdődik egy kemoterápiás kezelés. Tegnap volt még egy kötelezettségem: talán utoljára énekeltem, és épp a Bakáts téren, ahol születtem, ahol kereszteltek. Állapota ez után egyre rosszabbodott. A betegségéről nyíltan beszélt, megosztva gondolatait a halandóságról és a család biztonságáról. „Ez a legaggasztóbb az egészben, a család biztonsága. Bori tizenhét éves, András huszonöt, egyedül Éva keres. Ezek ilyen gyakorlati ügyek: bizonyos dossziékra vastag betűkkel ráírtam, hogy „autó”, „lakossági folyószámla”, „biztosítások”, ha Éva majd a fiókokban matat, akkor könnyebben eligazodik. Furcsa, keserű, de hasznos időtöltés volt.”
Cseh Tamás magánélete is sokakat érdekelt. 1980-ban megnősült; felesége Császár Bíró Éva, gyermekeik András Koppány és Borbála. A családi élet, a gyermekek jövője kiemelt fontosságú volt számára, különösen a betegsége idején. „Tudod, nekik fogalmuk sem volt a rezsikről, ilyen-olyan számlákról, és akkor még ott vannak a szívünknek kedves dolgok, a kővágóörsi házunk, amelyik a család búvóhelye volt évtizedeken át, és ez fölszaporodott még a bakonybéli bikaistállóval, ami a legkedvesebb csecsebecsém lett. Azonnal el kell adni Éva autóját, kell valami tartalék. Végül is mindenem, amim van, a családra hagyom.”
Az abortusz története Magyarországon a szocialista korszakban
Az 1950-es években az abortusz tiltott volt Magyarországon, és ez súlyos következményekkel járt a nők számára. Egy gyermekorvos visszaemlékezése szerint az 1950-es években a kórházba behoztak egy nagyon rossz állapotban lévő nőt, aki illegális abortuszon esett át, és meghalt, három gyermeket hagyva árván. Egy másik nő története is arról tanúskodik, hogy milyen veszélyes körülmények között zajlottak ezek a beavatkozások. „Az egyik emberből ügyesebb kereskedő lesz, vagy számtantanár, vagy házmester, belőlem meg ilyen fantáziáló ember képződött, aki saját érzéseit rajzban-dalban tudja kifejezni.”
Az abortusz legalizálása és annak hatásai
Az 1956-os abortusz legalizálása a 2/1956. (VI. 24.) Eü. M. sz. rendelet értelmében véget vetett ezeknek az áldatlan állapotoknak és a nem kívánt gyermekek kényszerű megszületésének. Azonban a terhesség megszakításának engedélyezését feltételekhez kötötték, például ha az anya életének megmentése vagy súlyos betegségtől való megóvása érdekében szükséges volt, vagy ha a magzatot súlyos károsodás fenyegette. Emellett méltányolható személyi és családi körülmények is indokolhatták az abortuszt.
Az abortuszbizottságok működése a szocialista időszak tipikus intézménye volt, mely rossz emlékeket hagyott maga után. Egy 1961-es Népszava cikk bemutatott egy zaklatásos ügyet, amely azért robbant ki, mert egy munkásnőnek kiderült, hogy abortusza volt, személyes adatait nem védték meg, és utána munkatársai zaklatni kezdték. Az elbocsátóleveleken szereplő „Terhesség megszakítása, nem betegség miatt” pecsét további problémákat okozott, mivel ez a bérelszámoló és az SZTK felülvizsgálója számára is nyilvánvalóvá tette a magánügyet. „A bizottság tagja: - Maga kérte, engedélyezzük a terhességmegszakítást. Nem szívesen adunk erre engedélyt. Különösen azért nem, mert maga a legjobb korban van a gyermekszüléshez. Azon kívül semmiféle szociális akadályt sem találtunk.”
Az abortusz szabályozásának szigorítása és a társadalmi reakciók
1973-ban szigorították az abortuszrendeletet, mivel az abortuszok száma ugrásszerűen emelkedett, és az 1970-es évek elejére elérte az évi kettőszázezret. Ezért született meg az 1040/1973. Mt. határozat, és ennek nyomán a 4/1973. (X. 1.) EüM. rendelet, amely megszüntetve az anya kizárólagos rendelkezését a magzat sorsa felett, az abortuszt ún. medico-szociális indokkal engedélyezte. Az abortuszbizottságok gyakran a magánélet legintimebb részleteiben is vájkáltak, ami mélyen megalázó volt a nők számára.
A magyarok a szigorúbb abortusztörvények ellen tüntetnek
Az abortusz bizottságok működésére O. így emlékezett vissza: „Az Abortusz Bizottság kezdetben öt komor embert jelent, akik csoportosan képviselik szocializmusuk igazságát. Az AB-bizottság mitologikus magasságban lebeg a valóság fölött, de azért már nem a világproletariátus vörös ködéből törvénykező Ratkó Anna.” Összességében elmondható, hogy az abortusz bizottság tipikus szocialista időszakbeli intézmény volt, mely rossz emlékeket hagyott maga után. E testületen keresztül az állam jogot formált arra, hogy az állampolgári magándöntéseit befolyásolja.