Az örökzöld fenyőfa nemcsak hagyományos karácsonyi jelkép, amely az örökkévalóságot szimbolizálja, de egy ünnepi kellék is, ami feldíszítve még hangulatosabbá teszi az otthonod, ugyanakkor nem mindegy, hogy a kiszemelt fa meddig bírja a lakásban.
Ha azt szeretnéd, hogy a lakást finom fenyőillat árassza el, akkor voksolj a lucfenyőre, ami a klasszikus karácsonyfa megtestesítője. Gyantás illata sokáig kitart, tűleveleiről ez már azonban nem mondható el.
Az ezüstfenyő különleges, szürkés színvilágú levelei miatt a legelegánsabb fenyők közé sorolható, így igazi éke lehet az ünnepi díszbe felöltöztetett lakásnak. Tűlevelei tartósabbak a lucénál, és általában az ára is jóval drágább.
Az amerikai duglászfenyő megjelenése és lombozata a lucfenyőére hajaz, levelei ugyanakkor lágyak és nagyon hajlékonyak, így könnyű a díszítésük. A levelek megdörzsölve finom narancsillatot árasztanak, és akár három hétig is elállnak.
Az erdeifenyő a legellenállóbb és legigénytelenebb örökzöld, ami miatt a legolcsóbb karácsonyfatípus is egyben. A meleg szobában sokáig képes elállni, viszonylag későn kezdi hullajtani a tűleveleket, amelyek kettesével elállnak, csúcsuk hegyes, a szélük pedig fűrészes.
A panellakásokba a feketefenyőt szokták ajánlani, mivel különlegesen sötét színű, szúrós tűleveleit nem hullatja a meleg szobában, ugyanakkor gyorsan szárad.
A nordmann fenyő - más néven kaukázusi jegenyefenyő - pont tartóssága miatta az egyik legkedveltebb fafajta a vásárlók körében. Megjelenése igazán szemet gyönyörködtető, elegáns, ugyanakkor modern hatást kölcsönöz a lakásnak, mélyzöld tűlevelei pedig hetekig megmaradnak, és nem szúrnak, így kiváló választás lehet kisgyerekeseknek.
Bármelyik fenyőtípust is válaszd, vannak praktikák, amikkel jócskán meghosszabbíthatod a fa élettartamát.
A botanikában lombhullató (ismert még mint: levélhullató, lombváltó vagy nyárizöld) növényeknek azokat a fákat, cserjéket vagy évelő lágy szárú növényeket nevezzük, melyek az év valamely részében elhullajtják a leveleiket (abszcisszió).
A mérsékelt övi és sarkvidéki éghajlat növényei esetén a levelek elveszítése a téli időszakkal esik egybe.
A lombhullató növényekkel szemben léteznek örökzöld növények, melyeknél a zöld levélzet egész évben jelen van.
A levélhullás (abszcisszió) komplex fiziológiai változások eredménye.
A fotoszintézis folyamata csökkenti a levélzetben található klorofill mennyiségét; a növények ezt a nyári hónapokban visszapótolják.
Amikor a nappalok rövidülni, az éjszakák pedig hűvösödni kezdenek, vagy a száraz évszak hatásai érződni kezdenek, a lombhullató növények klorofillpigment-termelése visszaesik, így a levelekben jelen lévő egyéb festékanyagok láthatóvá válnak: megjelennek a levelek őszi színei.
Ezen festékanyagok közé tartoznak a sárga, barna és narancs színeket adó karotinoidok.
Az antocián pigmentek a leveleket vörösre és lilára festik; ezek nem mindig vannak jelen a levelekben, csak késő nyártól, amikor a cukrok a levélben maradnak az abszcisszió megkezdődése után.
A gyönyörű őszi tájképek a világ olyan részein láthatók csak, ahol a rövidülő nappalok és hideg éjszakák előfordulnak.
A levélhullás során először egy abszcissziós zóna képződik a levél alapjánál (azaz a levélnyél és a szár között).
Ezen belül található az abszcissziós réteg, amely még tavasszal, a levél aktív növekedése idején alakul ki, és egymástól elválni képes sejtek rétegei alkotják.
Az abszcissziós réteg sejtjei érzékenyek egy növényi növekedést szabályzó hormonra, az auxinra, ami a levélben és a növény más részeiben is termelődik.
Ameddig a levélben termelődő auxin és a növény többi része felől érkező auxin aránya állandó, az abszcissziós réteg sejtjei együtt maradnak.
Ősszel, vagy a növényt érő egyéb stressz, sérülés, öregedés esetén a levél irányából jövő auxin áramlása lecsökken vagy megáll, a sejtek megnyúlását váltva ki az abszcissziós rétegen belül.
Ezzel a sejtrétegek közötti kapcsolat megszakad ( a középlemez hirolitikus enzimek, pl.
Egyes lombhullató növények a levelek lehullatása előtt nitrogént és szenet vonnak ki belőlük, hogy fehérjeként a gyökerek és a kéreg belső része parenchima-sejtjeinek vakuólumaiban tárolják azokat.
A lombhullató életformának az örökzölddel szemben különböző előnyei és hátrányai vannak.
Mivel a lombhullató növények elveszítik levélzetüket a vízzel való takarékosság vagy a téli körülmények elviselése végett, a következő tenyészidőszakban kénytelenek újranöveszteni azokat; ez többlet-erőforrásokat emészt fel az örökzöld életmódhoz képest.
Ugyanakkor, az örökzöldek vízvesztesége nagyobb lehet a tél folyamán, és a növényevő állatoktól is nagyobb fenyegetettségnek vannak kitéve, főleg fiatal korban.
A lombhullató tulajdonság több alkalommal kifejlődött a fás szárú növényekben.
Közéjük tartoznak a fák közül juharfák, a tölgyek és a szilfák jelentős része, a nyárfák és nyírfák, továbbá számos tűlevelű nemzetség, mint a vörösfenyő vagy a kínai mamutfenyő.
A lombhullató cserjék közé tartoznak például a loncok és a bangiták (Viburnum).
A legtöbb mérsékelt övi kúszónövény szintén lombhullató, például a szőlő, a mérges szömörce, a vadszőlő, a lilaakác.
A lombhullató erdőket az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen megtaláljuk.
Azokat az erdőket nevezzük lombhullatónak, melyeknél a fafajok többsége a tenyészidőszak végével lehullajtja lombját.
Ezek az erdők jellegzetes ökoszisztémával, talajdinamikával stb.
A mérsékelt övi lombhullató erdők biomjai Amerikában, Ázsiában és Európában találhatók meg.
Az egyes évszakok között nagy hőmérsékleti váltakozás jellemző az itteni klímaviszonyokra, a növekedést lehetővé tevő meleg nyarakkal, őszi levélhullással és téli nyugalmi időszakkal.
A trópusi és szubtrópusi lombhullató erdők biomjait a csapadékmennyiség szezonális változásai alakították ki.
Hosszabb száraz időszakokban a növények megszabadulnak leveleiktől, hogy megóvják magukat a kiszáradástól.
A levélhullás nem évszakfüggő, mint a mérsékelt övi erdőknél, az év bármely szakában megtörténhet.
Végignézve az őszi erdőn felvetődik egy fogós kérdés: miért hullajtja le a leveleit a fák egy része, és miért vannak örökzöldek?
Ha maradnának a levelek, akkor a fagy szétrepesztené a sejtek falait.
A trópusokon nincs hideg és fagy, ezért minden növény örökzöld.
Ez érthető, de mi van az északi tájakkal? Ott is csak fenyőfélék élnek.
A lombhullató fák leveleinek csak egyetlen idényben kell megtéríteniük a lombkoronába befektetett energiát.
A zárvatermők és lombhullatók ugyanakkor mégiscsak a legsikeresebb növénycsoport a Földön.
Hull az elsárgult levél.
Egyik teória szerint a nagy felületű levelek folyamatosan párologtatnak, az ehhez szükséges vizet a gyökérzet veszi fel a talajból.
Talán a legmeggyőzőbb érv, hogy ha nem hullana le a lombozat, akkor télen a levelekre rakódó hó súlya alatt eltörnének az ágak.
Egy fenyő ága sokkal rugalmasabb, mint mondjuk egy tölgyé.
De a legnagyobb stresszre még így sem készítette fel az evolúció az örökzöldeket.
Amikor az ember égősorral, szaloncukrokkal, díszgömbökkel „díszíti” fel a fenyőfát, akkor két hét múlva ő is lehullajtja leveleit.
Ha ősz, akkor a fákról szállingózó, majd a talajt takaróként beborító, sárgás-vöröses levelek.
Ha tél, akkor a lombkoronájuktól megszabadult, csupaszul nyújtózkodó faágak.
De lehet bármilyen évszak, egy dolog állandó: az örökzöldek szélben, fagyban, napsütésben is zöldellnek, maximum némi hó takará el a bérci tetőt.
De miért van az, hogy egy fenyőfa maximum a kivágása, és a nappaliban feldíszítve eltöltött hetek után dobja le a tűleveleit?
Egyáltalán, miért vannak tűlevelei rendes levelek helyett?
A válasz mindkét kérdésre abban keresendő, hogy a különféle fafajták milyen stratégiát választanak ahhoz, hogy megbirkózzanak a téli hideggel.
Mi, emberek is más-más módon készülünk fel a télre: van, aki inkább jól befűt, hogy a legnagyobb mínuszokban is egy szál pólóban nézhesse az Igazából szerelmet, mások eszkimónak öltöznek, hogy ne tréfálhassa meg őket a fogyasztási jelleggörbe, aki pedig teheti, melegebb éghajlatra látogat.
A fák is különféle megközelítésekkel próbálkoznak.
A leveleik zöldjét a klorofill adja, amely a fotoszintézisért felel, azaz a napfényt elnyelve energiát termel.
A lombhullatók az ősz beálltával elkezdik kivonni a leveleikből a klorofillt, hogy az előállításához szükséges értékes ásványi anyagokat eltárolják tavaszig, amikor újra elkezdenek belőlük leveleket növeszteni.
Az örökzöldek viszont kivárásra játszanak.
Az ő stratégiájuk sem az, hogy egész télen fotoszintetizálnak.
A hideg az ő anyagcseréjüket ugyanúgy lelassítja, mint más fákét, így hiába zöldellnek rendületlenül, télen ők sem fotoszintetizálnak többet, mint lecsupaszodott rokonaik.
A lombhullatók nagy, széles leveleket növesztenek, amelyek turbó fokozatban fotoszintetizálnak, de erre szükségük is van, mert egyetlen évad alatt kell kitermelniük a költségüket.
Addig nincs is ezzel gond, amíg ideális körülmények között kell dolgozniuk, de nagyobb magasságokban, hidegebb vidékeken, ahol zordabb és rövidebb a növekedési időszak, ezért kevesebb idő jut a fotoszintézisre, a levelek növesztésébe fektetett energia már nem tud megtérülni.
Az örökzöldek ezzel szemben hosszú távra terveznek.
Ők a szép nagy levelek növesztése helyett inkább a tűleveleik szívóssá tételébe fektetik az energiájukat.
A tűlevelek nem képesek egyetlen éven belül kitermelni a rájuk fordított energiát, viszont jóval strapabíróbbak és energiatakarékosabbak, így nem is kell minden évben lehullatni őket.
Így sokkal több idejük van pozitívba fordítani a mérleget - és minél szívósabbak, annál több idő kell a beléjük fektetett energia ledolgozására.
Bár minden örökzöld hasonló stratégiát követ, közöttük is óriási különbségek vannak energiagazdálkodás tekintetében, és így abban is, hogy hány éven keresztül őrzik meg a leveleiket.
Valójában ugyanis az örökzöldek is hullatják a leveleiket, csak nem évente.
A mérsékelt övi simafenyő tűlevelei például csak két levélnövesztési időszakra vannak kalibrálva, azaz a levelei minden második télre lehullanak.
Ezzel szemben a nagy magasságokban honos fajok, mint a bozontos fenyő vagy a simatűjű szálkásfenyő, akár ötven éven át is megtartják az egyes tűleveleiket - más szóval ilyen sokáig eltart, amíg a kietlen viszonyok között ledolgozzák a rájuk fordított energiát.
Ritka kivételként vannak olyan toboztermők is, amelyek, bár rokonaikhoz hasonlóan tűlevelűek, mégsem örökzöldek, hanem minden télre ledobják a tűleveleiket.
A toboztermők nagy többsége örökzöld, de öt nemzetség fajai kivételek: a vörösfenyők, a mocsárciprusok, illetve három olyan faj, amely a saját nemzetsége egyetlen tagja: a kínai aranyfenyő, a kínai mamutfenyő és a kínai mocsárciprus (amely neve ellenére nem a mocsárciprusok nemzetségébe tartozik).
LOMBHULLÁMÚ ÉS ÖRÖKZÖLD LEVELEK | Oktatóvideó gyerekeknek
A nagy hideg azonban az örökzöldek tűleveleit is fenyegeti, amelyekre ugyanúgy végzetes lenne, ha lefagynának.
Ennek elkerülése érdekében az örökzöldek olyan fagyásálló anyagokat termelnek, amelyek csökkentik a sejtjeikben található víz fagyáspontját, és így védik a sejtstruktúrát a fagytól.
Egy másik veszély a hó puszta tömege: ha sok hó gyűlik fel az ágakon, azok letörhetnek.
A tűlevelek ebben a tekintetben is strapabíróbbak, hiszen kevesebb hó tud rájuk rakódni, mint a lombhullatók szélesebb leveleire.
A hókár elkerüléséért nemcsak a tűlevelekkel, hanem az ágszerkezetükkel is tesznek a toboztermők.
