A magyar népviselet és a népviseletes babák története, típusai és készítése

A magyar népviselet a magyarság hagyományos öltözködési módja, amely magába foglalta a keleti és a nyugati hatásokat egyaránt. Fő táji típusai a dunántúli, a felföldi, az alföldi és az erdélyi viseletek. Az egyes községek kialakították a csak rájuk jellemző stílust. A viseletet törvények és rendeletek szabályozták, másként öltözött a nemes, a jobbágy és a polgár. Ma már inkább csak ünnepekre vesznek fel népviseleti ruhát. A 20. századtól a népviselet tudatos ápolása beszűkíti annak alkalmazási körét és mereven megkötheti egyes jellegzetességeit. A viselet elszakad a mindennapi élettől, és a történelem egy darabjának tekintik: ez a historizálás, ami rögzíti és megmerevíti a formát, mintegy múzeumi vitrinbe zárva.

A régi ruhadarabokat házilag készítették tartós anyagból, hogy több nemzedéket is kiszolgálhassanak. A 19. század végéig az ing, bő gatya, székely harisnya anyagát továbbra is otthon szőtték. A viselet többi részét egyre inkább gyári alapanyagból varrták.

A népviselet elemei

A magyar népviselet jellegzetes a sok szín, főleg a piros és a kék kedvelése. A ruhadarabok elkészítése eleinte a család nőtagjaira hárult. Ők készítették a fogyó textíliákat és a díszes ünnepi darabokat, a kelengyébe szánt öltözéket, amit a család lányai férjhez menetelük után viseltek. Ez tartalmazta a hétköznapi ruhákat csakúgy, mint az asszony egész életére szóló díszes ünnepi textíliákat; összesen több száz darabot. Ennek előállítása munkában és pénzben is sok áldozatot követelt.

Fejviseletek

A férfiak egyaránt hordtak kalapot, sapkát és süveget, bár a sapka jobbára téli viselet volt. A kúp alakú sapka lehet prémes vagy prém nélküli. A gazdagabbak kalapjukat színes szövettel díszíttették. A sapka anyaga juhbőr; a szőrmés vadbőr kalap nemesi kiváltság volt. A süveget nemezből készítették. Leginkább a 16-18. században divatozott, a 19. század második felére eltűnt; legtovább a pásztoroknál maradt meg.

A kalapok laposabbak és szélesebb karimájúak, mint a süvegek. Formájuk sokat változott. Régen is hordták, de csak a süveg után vált népszerűvé a széles karimájú kalap. A karima szélességét rendeletekkel igyekeztek szabályozni, de minden rendelet hatástalannak bizonyult a divattal szemben. A karima szélessége később csökkent, de a pásztoroknál sokáig megmaradt a széles karima. Ezek a kalapok inkább a süvegre emlékeztettek. A kalapot pántlika, toll vagy bokréta díszíthette. A vőfélyek és a katonaviselt legények (kiszolgált katonák) színes pántlikát kötöttek kalapjukra. A daru-, a sas- és a kócsagtoll viselete nemesi kiváltságnak számított.

A nők hagyományosan hosszú hajjal jártak, hajukat régen csak büntetésből vágták le. A főkötő felerősítéséhez egyes vidékeken levágták az asszony hajának egy részét. Csak a lányok járhattak kiengedett hajjal, gyakran azonban az ő hajukat is befonták; a fonatot vagy fonatokat szalaggal díszítették és fogták össze. Az asszonyok hajukat kötelezően feltűzték, vagy csomóba tekerték, sokszor fonás nélkül.

Az asszonyok sokféle alakú és méretű kendőt viseltek. Ezek között voltak hosszúkás és négyzet alakúak, kisebbek, vagy akár az egész testet beborítók. A nagy fehér lepedő a fehér gyászt jelezte. A kendőt megköthették az áll alatt, vagy a tarkón, vagy turbánszerűen csavarhatták a fejre. A főkötők az asszony hajának megtartására szolgáltak. Keményebb anyagból készültek, fakéregből, kéregpapírból, vagy keményített vászonból. Változatos alakú kéregfőkötőket hordtak. A fejfedőkkel az alkalomhoz és az időjáráshoz is igazodtak, például otthon csak egy egyszerű puha főkötőt tettek fel. A lányok pártája a szüzek által viselt virágkoszorúból alakult ki, és a szűziességet jelképezte. Ha egy lány ezt elvesztette, akkor szégyenszemre le kellett vetnie díszét.

Felsőruházat és alsóruházat

A régi magyarok a hosszú inget kedvelték, de ezt a rövid ing váltotta fel, és csak a csángóknál maradt meg. Egyes vidékeken a női ingek szabadon hagyták a melleket, a hasat és a hátat; ezeket vagy a magasra húzott pendely, vagy egy vászonöv takarta. A férfiingek egy ősi típusa a lobogó ujjú, derekatlan, borjúszájú ing. Régi paraszti viselet, a 19. század közepéig volt általános. Régebben még rövidebbre szabták. A Jászkun kerület a jobbágyoknak és a pásztoroknak betiltotta a nagyon rövid derekú ingeket. Készültek hosszabb, derekas borjúszájú ingek is. A csípő alá érő ingeket a gatyába tűrték. Erdélyben több helyen is térdig ért az ing, amit derékban övvel fogtak össze. Később Kelet-Erdélyben is a rövidebb ing jött divatba, ami a románoktól is megkülönböztette a magyart. A lobogó ujjú derekas ingek a 19. század második felében terjedtek el az Alföldön, ezek már gyári alapanyagból készültek.

A szoknyafélék a kötényekből alakultak ki. A pendely tulajdonképpen egy hosszú lepel, ami körbeölelte a nő testének alsó részét. Madzaggal lehetett összehúzni. Régebben a lányok és az asszonyok országszerte színes, elöl nyitott leplekben jártak, aminek nyílását köténnyel takarták. Ilyen például a muszuj.

A férfiak gatyája kétszárú nadrágféle. Madzaggal összehúzható és rögzíthető. Az egész országban ugyanazzal a szabással varrták. A hétköznapi gatya durvább anyagból készült, és szűkebb, mint az ünnepi. Hosszú derekú inghez inkább szűk, rövid derekúhoz bő gatya tartozott. A 19. század második felétől sok helyen a nagyon bő gatya jött divatba. Nyáron sokszor szűk vászonnadrágot hordtak helyette. Télen a gatya alsóneművé vált, és ez a szerep behatárolta bőségét.

Felsőruházat - kabátok, mellények, subák

A hideg időben a vászonruhák fölött viselt kabátszerű ruhadarabokat a racka juh gyapjából készítették. A guba a legrégibb és a legősibb felsőruha; alapanyaga többnyire fekete, de készült fehér, vagy fehérrel kevert gyapjúból is, ez utóbbi volt a mákos guba. Egyes vidékeken kenderkócot is használtak. A férfiak viseletének legismertebb és legdíszesebb darabja a cifraszűr volt. A szűrt durva gyapjúszövetből készítették a szűrszabók. Ez régies kabátféle, ami viselőjét megvédte az időjárás viszontagságaitól. Parasztok, pásztorok, kocsisok és hajcsárok viselték. Díszítése a 19. század elején jött divatba. A Nyugat-Dunántúlról terjedt el, fő központja Debrecen. A díszítés jellegzetesen parasztos, és egy új paraszti öntudatot jelzett. A legények büszkék voltak cifraszűrükre; sokan minden vagyonukat ráköltötték, sőt, még lopásra is vetemedtek. A cifraszűr betagolódott a szokásokba. A cifraszűrt többször is betiltották, készítését büntették, de a cifrálkodásnak nem tudtak gátat szabni. A minta nagy területeket hagy szabadon, máshol összezsúfolódik. Az éppen divatos mintákkal céltudatosan bántak a szűrszabók. Virágkoruk az 1870-es, 1880-as évekre esett. Ezek alá szűrdolmányt is vettek. A férfiak és a nők ugyanolyan szűrdolmányban jártak, sőt a legszegényebbeknél a férj és a feleség közös szűrdolmányt használt. Hosszúságuk, alakjuk és díszítettségük változó, a leghosszabbak bokáig érnek.

Nagy hidegben a szűrdolmány alatt bőrmellest viseltek. A szűrdolmányhoz sok helyen szűrnadrág is járt. Ennek nincs fenékrésze; szárait a hason ellenző köti össze, aminek oldalnyílásait zseb helyett is használták kézmelegítésre. Combján, oldalán gyakran zsinórdíszítés vonult végig. A bőr ruhaanyagként hasznosítása régi hagyomány. A pásztorok is készítettek szőrmés és gyapjas bőrruhákat, de ez leginkább mesteremberek, szűcsök feladata volt. A hátibőr, ismertebb nevén kacagány cserzetlen, szőrös bőr, amin még a fej, nyak, lábak és a farok bőrét is meghagyták. Hátra vetve hordták, a nyak alatt a két mellső lábat összekötve. Takaróként és derékaljként is szolgált. Leginkább a pásztoroknál maradt meg. Hátibőrnek inkább a juhbőrből, kacagánynak a vadbőrből készült darabokat nevezték. Az Alföld egyes vidékein előbőrt is viseltek, ami a hátibőrhöz hasonló bőr. Az elő- és a hátibőr lábait a nyaknál és a csípőnél összekötötték. Az elő- és hátibőr továbbfejlesztése a gombolható juhbőr melles. Van, ahol oldalt és vállon, van, ahol a mellen gombolható. A gombok szintén bőrből készültek. Csípőig, vagy az alá ér. Birka vagy bárány szőrméjével szegélyezték. Egyes vidékeken a női melleseket posztóval borították. A férfiak mellesét hímzéssel díszítették. Az elöl gombolós melleseket a férfiak csak hidegben gombolták be.

A ködmön ujjas, kabátszerű ruhadarab. Érhet csípőtől térdig, bokáig. Többnyire téli viselet, de készültek díszködmönök is, ezeket nyáron is hordták ünnepi alkalmakkor. A férfiködmön alapanyaga fehér, vagy barnára festett bőr. Néha bekenték hájjal. Alja lehet egyenes, vagy fodros. Az asszonyok ködmöne a férfiakéhoz hasonlít. Többnyire fehér, de egyes vidékeken fekete vagy barna ködmönt is hordtak az asszonyok. Ők a ködmönt nem puszta ingre, hanem nagykendőre vették fel, ami az egész felsőtestet eltakarta. A háromszögbe hajtott nagykendőt a vállon és a mellen át kötötték.

A suba palástszerű ujjatlan ruhadarab. A pásztorok, szekerezők viselték. Az Alföldön, a Dunántúlon és Erdélyben a városi polgárok is subában jártak. Szőrével kifelé az eső, szőrével befelé a hideg ellen védett. Derékaljként, takaróként, lótakaróként, ülésként és asztalként is szolgált. Esküvőkön, ünnepeken a díszruha szerepét is betöltötte. Az ünnepi suba válltányérját gazdagon hímezték. Combig vagy bokáig ér. A férfiak subája rendszerint fehér vagy sárga, a nőké barna. A pásztorok és a cselédek egyes vidékeken bőrnadrágot is hordtak. A szűcsök a bőrruhákat bőrrátéttel vagy hímzéssel díszítették.

Kiegészítők és lábbelik

Az övek egyik fajtája a nadrágszíj. A férfiak erre akasztották használati tárgyaikat, hogy kéznél legyenek. Vastag, cserzett, zsírozott bőrből hasították őket. Leginkább a pásztoroknál maradt meg. A másik fajta öv a gyűszű, más néven tüsző. Ezt is a férfiak viselték. Szélesebb a nadrágszíjnál, és zsebei is vannak a különféle használati tárgyak számára. A ruha alatt melegen tartotta a derekat és a hasat. A bőgatya szárainak bekötésére szolgált hidegben vagy esőben a lábszíj. Kötött, szűrposztó vagy bőr, kétujjas kesztyűt leginkább a szekerezők viseltek télen a munkához.

A bocskor egy bőrdarabból készült a talp és a lábujjak védelmére. Ha kilyukadt, megfoltozták. Alapanyaga cserzett vagy szőrös marha-, ló- vagy disznóbőr. Régen a nemesek is viselték, különösen a kisnemesek; innen ered a bocskoros nemes kifejezés. Legtovább a pásztorok hordták. Hidegben kapcára vették fel a különféle lábbeliket. A kapca durvább vászon-, bőr- vagy gyapjúdarab, esetleg kötött harisnya. A kapcát zsírozták, a bele csavart lábat vízzel lelocsolták, hogy puha és vízhatlan legyen, és légmentesen zárjon. A lábszárat a rácsavart gyapjúszövet vagy bőrdarab védte. Bőrtokok is készültek erre a célra, amit többnyire a belső oldalon lehetett befűzni. Leginkább a kanászok viselték.

A papucsot két darabból készítették. Leginkább a nyári hétköznapokon hordták; egyes vidékeken a nők ünnepi viseletében is helyet kapott. Itt kötött harisnyát vettek alá. A fiatal nők papucsa magas sarkú volt. Sok férfipapucsot hátul bőrszíjjal lehetett a lábhoz rögzíteni. Szintén két részből áll a cipő. Lehet hosszú, vagy rövid szárú. A szár nélküli cipőt félcipőnek nevezzük, a saruból alakult ki. Női viseletként a 19. században vált elterjedtté.

A csizmát a törökök ismertették meg a magyar néppel. A köznép a lovon járó nemesektől és a huszároktól vette át. A 18. században terjedt el. A legrégibb csizmatípus a magas patkós sarkú fordított csizma. Ezt a típust a 19. század végéig hordták. A csizmát ráncolással díszítették. Lehet oldalt, vagy hátul varrott. A hátul varrott az újabb. A régebbi csizmák szára letűrhető; a 19. század második felétől kéregbélést tettek bele, hogy kemény legyen. Bőrsarokkal látták el, de ezt is megpatkolták. A hátul varrott csizmák fejét sokszor külön darabból szabták, ez a nyelves fejű csizma. A férfiak csizmája fekete, a nőké piros vagy sárga volt. A szekerezők, vásározók, különösen a mesteremberek a lábbelijük fölé nemezharisnyát, botost húztak. A csizmával együtt a sarkantyút is átvette a nép. A táncmulatságokon pengetésével szolgáltatta az ütemet, ezért elterjedtek a nagy, vagy több tarajú sárgaréz sarkantyúk.

Regionális különbségek

A magyar népviselet rendkívül sokszínű, és a különböző tájegységeken eltérő formákat öltött. Nézzünk néhány példát a bemutatott adatok alapján:

Göcsej és Hetés

• A lányok hosszú hajfonattal jártak, a szalagos fonat némelyik lánynak a sarkáig ért.
• Az asszonyok hajukat egy darab fára, a fakontyra tekerték; ezt később kartonpapír megfelelője váltotta fel.
• Horvát hatásra az ünnepeken kámzsaszerű fejfedőt viseltek.
• A férfiak rövid bundáját fehér és sárga bőrbetétekkel díszített vörös szattyánnal tarkították.
• Ingük sokáig rövid volt, nem ért el derékig; később divatba jöttek az elöl fehér pamuttal hímzett hosszú ingek.
• Lábbeliként bocskort hordtak télen és nyáron is. Hideg időjárás esetén kapcával, amit úgy betekertek szíjjal, hogy a rongy ki se látszott.

Rábaköz (Kapuvár)

• A rábaközi viselet legtovább Kapuváron maradt fenn.
• Az ünnepeken a főkötőt hímzett kendővel kötötték be.
• Jellemző a hosszú szoknya és a színes selyemkötény.
• A férfiak ruhája is hasonlóan díszes volt. A gyolcsingeket aprólékos hímzett minta borítja. Még a gatyaszárakon is megjelenik a virágminta.
• A pruszlikot rózsákkal mintázott gyári alapanyagból varrták és szalagozták.

Martos (Csallóköz)

• A lányok és a fiatalasszonyok fekete szalaggal a hajukban jártak.
• A legtöbb fiatalasszony inkább az aranycsipkés és selyemszalagos főkötőt kedvelte, amit fésűre csavart kontyuk fölé kötöttek.
• Nyakukat több sor ezüstlánccal, vagy gránátgyönggyel díszítették.
• Vállukra bolti kendőt terítettek.

Népviseletes babák: a hagyományőrzés egyedi formája

A népviseletes babák a magyar népművészet egyik különleges, mégis ritkán reflektorfénybe kerülő területét képviselik. Ezek a babák nem csupán kiállítási tárgyak, hanem erős oktatási és közművelődési potenciállal bíró alkotások, amelyek a Kárpát-medence népviseleti sokszínűségét mutatják be. Az eredeti forrásokon alapuló, kézzel rajzolt és hímzett motívumokkal készült babaruhák hűen tükrözik a valaha viselt népviseleteket, arányaikban, színeikben és díszítéseikben egyaránt.

Papp Ferencné munkássága a népviseletes babák készítésében

Papp Ferencné (1925-2016) viseleti babakészítő, a Népművészet Mestere, művészien megformált babatestekre, arányosan kicsinyítve, az eredeti viselet hű mását készítette el. Munkái között megtalálhatók rimóci, őrhalmi, piinyi, kalocsai, kapuvári menyecske, sárközi gyöngygalléros lány, debreceni cifraszűrös férfi és társai, akik a hajdani népviseletet idézik. Népviseleti babáinak hagyatékát, lánya, Megadja Károlyné a Dobó István Vármúzeumnak ajándékozta. A felajánlott hagyaték értékét növeli a hozzá tartozó teljes dokumentációs anyag, mely felöleli a babakészítés mozzanatait, a megelőző kutatómunkát, a gyűjtőfüzetbe dokumentált népviseleteket, szabásmintákat, a készítés technikai műveleteinek eszközanyagát, valamint az életmű dokumentációs anyagát.

Papp Ferencné a Népművészek Háziipari Szövetkezetében 1959-től tanulta a népviseletes babák készítését, majd az ország különböző Háziipari Szövetkezetiben oktatta is a művészi fokra fejlesztett technológiát. Munkáira a művészien megformált babafej-, kéz- és testkészítés jellemző. Az élethű babaarcok megformálásánál nagy figyelmet fordított a különböző korosztályokhoz illő arckifejezésre. A babák fejeit textilből, formára keményítéssel, művészi kézimunkával, szempilla öltéssel és festéssel alakította. A babák teste sem merev, a forgó lábak lehetővé tették az ülő helyzetet, a karokat is mozdulattal jelenítette meg, kezükben például kendőt, kosarat, pólyás kisbabát, virágcsokrot tartanak.

Babái egyedi értékét a precíz kutatómunka adja, falvakat járva helyszíni és múzeumi gyűjtéseket végzett egy-egy falu népviseletének elkészítéséhez. Rajzokkal dokumentálta, majd szabásminták készítése után varrta meg hiteles, arányosan kicsinyített mását az adott népviseletnek. Kiemelkedőek a kapuvári, sárközi, kalocsai, matyó és a palóc falvak népviseletét bemutató babái. A népi iparművész címet 1961-ben, a Népművészet Mestere címet pedig 1981-ben, életműve elismeréseként kapta meg.

Dr. Ispánovity Illésné „Népviseletes babák” kiállítása

Dr. Ispánovity Illésné kecskeméti művész „Népviseletes babák” című kiállítása, amely 2026 tavaszán a Széchenyi István Közösségi Házban nyílik meg, a néprajz, a képzőművészet és a közművelődés különleges metszéspontja. Dr. Ispánovity Illésné munkássága 2020 óta a Kecskeméti Települési Értéktár része, mint kiemelkedő kulturális örökség. A kiállított darabokat az teszi különlegessé, hogy a babák ruházata eredeti forrásokon alapuló, kézzel rajzolt és hímzett motívumokat visel, az arányok, színek és díszítések a valaha viselt népviseleteket hűen tükrözik. Ezek a viseletek színvilágukban, motívumkincsükben és kompozíciójukban is jól elkülöníthetők egymástól, így a látogatók összehasonlítható módon fedezhetik fel a Kárpát-medence népviseleti sokszínűségét.

A kiállítás igazi kuriózuma a Zala megyei viselettörténet bemutatása. Zorkóczy Éva elmondása szerint ott voltak a legszegényebbek az emberek, tehát a legolcsóbb anyagot, a klottot vásárolták meg, s erre hímeztek. A muramenti horvátok viselete a fehér flajdanka, tokica és zsnóra volt, később színesebb szoknyát viseltek, s két kötényt is kötöttek maguk elé. A törökkopányi viseletet Ida baba mutatja be az érdeklődőknek a többi között bútorplüss anyagból készített szoknyában és gyönyörű sötétkék bársony cipőcskében pózol.

A kiállítás másik részében a katonaság és a huszárság uniformisaiból kaphat ízelítőt a nagyérdemű. Az Újházy-ezred, a Menzel-ezred katonája és Károlyi huszár mellett 1848-as markotányos nő, s visszafelé haladva az időben honfoglalás kori páncélos lófarkas kopjával, Szent István korabeli harcos, Attila és a hét vezér is színesíti a tárlat anyagát. A szerzetesrendeknél megelevenednek a betegápoló és tanító rendek mellett a vezeklő és betegápoló rendek öltözékei is. Az alkotó 77 rend ruházatát készítette el, a Szatmári Irgalmas Nővérek viseletét például eredeti, szentelt régi ruhadarabokból készítette el.

A kézzel varrott babák személyes története

2014 karácsonyára készült el az első kézzel varrt baba egy kislánynak, és az élmény magával sodort. Gyermekkorom óta foglalkozok néptánccal, így a népviseletek világa is közel áll hozzám. A baba Magyarlapádi pártában lévő lány ruháját viseli, gyapjúval tömtem, arcát tűvel nemezeltem. Szinte kizárólag természetes anyagokból készült. Magyarlapádhoz személyes érzelmek fűznek, ebből a kicsi faluból származik a férjem. Lakodalmunkat is ott ünnepeltük, és erre az alkalomra boldogan öltöttem fel a helyi népviseletet. Ez a személyes kötődés is mutatja, hogy a népviseletes babák nem csupán tárgyak, hanem történetek hordozói, emlékek őrzői.

tags: #magyar #nepviseletben #levo #babak