A Csendőrség Története Kispesten és Magyarországon

A csendőrség, melyet korábban francia eredetű szóval zsandárságnak is neveztek, Európa számos országában létező, helyenként szervezetileg részben a hadsereghez tartozó, katonai elvek szerint szervezett rendőri szerv, melynek fő feladata a rendfenntartás. A csendőrség szervezeti elveinek megfelelő, első közrendvédelmi testületet Franciaországban hozták létre gendarmerie néven Napóleon uralma idején. Maga a kifejezés nyelvújítási alkotás a zsandár szó magyarítására, a korábban már létrejött rendőr szó mintája alapján. A szó a csendőrző rövidülése vagy a csend őre értelmű birtokos összetétel folyománya, a "csend őrénél" jóval tágabb és erőteljesebb jelentéstartalommal. Hivatalosan először a magyar képviselőházban 1873-ban használták.

A Zsandárság Korszaka és a Császári-királyi Csendőrség

A napóleoni háborúk alatt a Franciaországhoz csatolt Lombardiában is zsandárságot hoztak létre a császárság más részeihez hasonlóan. A terület 1815 után Ausztriához került, a korszerű közbiztonsági szervezetet azonban tovább működtették, az 1848-as forradalmak és a magyar szabadságharc után pedig kiterjesztették a birodalom egész területére, 1849-ben létrehozva a Császári-királyi Csendőrséget. Ennek magyarországi ezredeit az erdélyi és a horvátországi kivételével az 1867-es kiegyezés alapján megszüntették. A két megmaradt ezredből az erdélyit 1875-ben, a horvátországit 1876-ban a közös hadügyminisztérium helyett a magyar Honvédelmi Minisztérium és a Belügyminisztérium illetve a horvát bán alá rendelték, előbbit Magyar Királyi Erdélyi Csendőrparancsnokság, utóbbit pedig Magyar Királyi Horvát-szlavón Csendőrparancsnokság néven.

1849 év elején Felix zu Schwarzenberg javaslatára Bécsben birodalmi csendőrség létrehozásáról döntöttek a lombardiai csendőrség mintájára, részben annak szervezeti alapjain. A Császári Zsandárság felállításáról Alexander Bach által jegyzett 1849. június 8-iki császári rendelet határozott. Az összbirodalmi közrendvédelmi hadseregként szervezett katonai alakulat fő feladata a nemzeti felkelés leverésében való segítség volt, emiatt a lakosság körében hamar gyűlölt szervezetté vált. Feladata a szabadságharc bukása után a betyárvilág felszámolására módosult. A szervezet feladatát elsődlegesen ügynökhálózat kiépítése útján teljesítette. A zsandárság ezredekre tagolódott, a Habsburg Birodalomban 1850-re hat zsandárezredet állítottak fel, ezt 1854-ben még kettő egészítette ki, majd számuk 16-ra nőtt, melyek közül három Magyarországon, egy-egy pedig Erdélyben, Horvátországban illetve a Szerb Vajdaságban működött.

A zsandárság 1867-ben a kiegyezéskor szűnt meg az addigi Magyarország területén, ám az erdélyi és a horvátországi zsandárparancsnokság megmaradt (csak a nevük változott császári és királyi területi csendőrparancsnokságokra). Ez hosszú évekig támadási felületet adott a magyar politikusoknak Béccsel szemben. A szolgálati nyelv a német maradt, az egyenruha, a felszerelés nem változott. A felügyeletet a k. u. k. hadsereg területileg illetékes hadtestparancsnokságai látták el. 1876-ban azonban a magyar kormánynak sikerült elérnie, hogy ezt a két szolgálatot a császár szakmai tekintetben a magyar belügyminiszter, személyi és fegyelmi szempontból pedig a Magyar Honvédség kerületparancsnokságai alá rendelje.

A Betyárvilág és a Közbiztonság Helyzete

A szűk értelemben vett Magyarország területén a zsandárság közbiztonsági feladatait a vármegyék vették át, az új szervezet élére a csendbiztos került, az ő feladata volt a megye által biztosított összegből zsandárokat toborozni. Mivel azonban a megyék költségvetése szűkös volt, a kevés zsandár nem tudta megakadályozni a betyárok ismételt elszaporodását, a betyárvilág újrateremtődését. A pandúrrendszer a bűnüldözésben kevésbé hatékony lévén elégtelennek bizonyult. Az 1870-es években a Monarchia közbiztonsága mélypontra került. Újjáéledt a betyárvilág, amely viszont már nem a korábbi romantikus, lázadó hősök (Rózsa Sándor) világa volt, hanem a banditáké.

A Magyar Királyi Csendőrség Megalakulása és Szervezeti Felépítése

1881-ben a parlament megszavazta a Magyar Királyi Csendőrség felállítását. A testületre az 1881. évi II. és III. törvény vonatkozik. Az uralkodó a törvényt 1881. február 14-én szentesítette. Az új szervezet 1882. január 1-jén kezdte meg működését. A csendőrség tehát közbiztonsági szolgálat teljesítésére rendelt, katonailag szervezett őrtest. Az új Magyar Királyi Csendőrség szolgálati tekintetben a belügyminisztérium, fegyelmi és személyzeti szempontból pedig a honvédelmi minisztérium alárendeltségébe tartozott.

Magyarország területét Budapest főváros kivételével a törvény hat csendőrkerületre osztotta fel, és mindegyik vezetésére egy-egy csendőrparancsnokságot állított fel. A kerületek elnevezése a parancsnokság székhelyét és a kerület sorszámát tartalmazta (pl. Kolozsvári I. csendőrkerület).

Csendőrkerületek (1882-től)

• I. Kolozsvári
• II. Budapesti
• III. Szegedi
• IV. Kassai
• V. Pozsonyi
• VI. Székesfehérvári

A kerületek szárnyparancsnokságokra, azok szakaszokra, utóbbiak pedig őrsökre tagozódtak. A szárny- és szakaszparancsnokságok nagyobb városokban, az őrsök a járási szolgabíró székhelyén működtek, de a csendőrség szervezeti egységeinek működési területe alapvetően független maradt a közigazgatási beosztástól. Az 5-7 fős őrsökön csak altisztek és legénység szolgált. A szakasz- és szárnyparancsnokok hadnagyi, főhadnagyi és századosi rendfokozatúak voltak. A kerületparancsnoki beosztás ezredesi rendfokozattal járt, itt törzstisztek is dolgoztak. Egy csendőrre legfeljebb 60 km² juthatott, azonban ez a párban járőrözés miatt a járőrnek 120 km²-t jelentett. A szervezeti felépítésben a szükségletnek megfelelően gyakoriak voltak a változások, a szárnyparancsnokságok és az alájuk beosztott szakaszok és őrsök száma folyamatosan nőtt.

További Fejlesztések és a Határszéli Csendőrség

Jelentősebb változtatás az 1890-es években történt, amikor 9 csendőrkerületet alakítottak ki (Marosvásárhely, Debrecen és Szombathely is kapott csendőrkerületet), és létrehozták a határ menti csendőrséget. A fegyvernemi jelleggel működő határszéli csendőrség a Szerbiával és Romániával közvetlenül határos csendőr-kerületparancsnokságok alárendeltségébe tartozott. Ezek a speciális őrsök kikülönített törzstisztek felügyelete alatt működtek. Sajátos elemet alkottak a „nyári őrsök” is. A határszéli csendőrség létszáma az első világháború előtt, 1913-ban 1357 fő volt. A járőrözés a határ menti hegyes és a mocsaras területeken jóval nehezebb volt, mint másutt. Ezért az itt szolgálatot teljesítő csendőrök jelentős, napi 40 fillér pótlékot kaptak.

A századfordulóra már az összes csendőr-kerületparancsnokság rendelkezett úgynevezett pótszárnnyal, ami központi szervként a pénzügyi, anyagi, technikai ellátásért, kiképzésért volt felelős. Létrehozták a m. kir. csendőrség felügyelőségét is. Az altábornagyi rendfokozatot viselő felügyelő volt a csendőrség legfelső vezetője. Tovább működtek a honvédelmi és belügyminisztériumi csendőri osztályok is.

Személyi Állomány és Kiképzés

A személyi állományt szigorú elvek alapján válogatták. Az első szervezési táblázatban előírt 115 fős tiszti és 5052 fős legénységi keretet hat év alatt töltötték fel. A kiképzés több lépcsőben történt. A megfelelt jelentkezők 6 hetes kiképzésen vettek részt, majd féléves próbaszolgálat következett. Ennek eredményes teljesítése után következett a véglegesítés. Több évi kifogástalan szolgálat után lehetett jelentkezni altiszti iskolára. Az altiszti képzésre évente hat hónapos tanfolyamokat szerveztek.

Csendőrtisztnek az jelentkezhetett, aki gimnáziumi érettségivel vagy katonai reáliskolai végzettséggel rendelkezett. Próbaszolgálatot követően kerülhettek a Ludovika Akadémiára. Az akadémia rendőrtiszti szakán tett eredményes záróvizsga után léptették elő a jelölteket tiszti rendfokozatba. Az erdélyi és a horvátországi csendőrség egyenruhája 1876-ig megegyezett az osztrák csendőrség öltözetével, akkor azonban rákerült a magyar királyi honvédségnél rendszeresített zsinórzat, gomb és sapkarózsa. A zubbony bevezetése után a magyar csendőr ruházata a sapkarózsa kivételével olyan lett, mint az osztráké.

Felszerelés és Fegyverzet

A csendőrök felszerelése a gyalogosoknál puska, kard, járőrtáska, kézibilincs és jegyzetfüzet volt, a lovasoknál ehhez jött a nyereg és a lószerszám. 1876-ban a csendőrök Fruhwirth típusú ismétlőkarabélyokat kaptak. 1887-ben az Alfred von Kropatschek által fejlesztett fegyvert, majd 1906-ban a Mannlicher M1895 karabélyokat rendszeresítették. A forgópisztolyokat 1912-ig felváltották a Frommer Rudolf által kifejlesztett pisztolyok. A füstös lőporral töltött úgynevezett béketöltények használatáról 1913-ban tértek át a füst nélküli „haditöltények” használatára.

Anyagi Ellátás és Politikai Szerep

A csendőrség anyagi ellátottsága sokkal jobb volt, mint a városi rendőröké. A veszélyesebb helyen szolgáló csendőröknek duplán számították a szolgálati idejét. Vagyonos magánszemélyek nagy alapítványokat hoztak létre a csendőrök javára, a nyugdíjasok, az özvegyek és az árvák támogatására. A csendőrségnek a helyi államigazgatási szerveknek csak a legfelsőbb vezetői - szolgabíró, az alispán és a főispán -, illetve a m. kir. csendőrség, különösen a határ mentén, intézményesen együttműködött az Osztrák-Magyar Monarchia katonai felderítő titkosszolgálatával, a bécsi székhellyel működő Nyilvántartó Irodával is. A kiváló képzettség, a jó anyagi ellátás, a központi vezetés a magyar királyi csendőrséget magas színvonalon működő szervezetté formálta.

Az államhatalom a csendőrséget belpolitikai célokra is erősen igénybe vette. A kialakuló munkásmozgalom, a szocialisták szervezkedései, megmozdulásai ellen gyakran mozgósították a csendőrséget, ami általában brutálisan lépett fel. 1891-1914 között a történelmi Magyarország területén a csendőrség egy összesítés szerint 105 esetben avatkozott be komolyabban munkásmozgalmi jelenségek ellen, amikben összesen mintegy 550 ezer fő vett részt. A munkások közül 61 fő halt meg, súlyos sebesülést 203 fő, könnyű sérülést 665 szenvedett. 1443 személyt vettek őrizetbe. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején meglehetősen nyíltan kezelték a hatalmi szervek adatait. Az évente publikált magyarországi tiszti cím- és névtárakban megtalálható volt a teljes államapparátus - beleértve a m. kir. honvédség, az állami rendőrségek és a m. kir. csendőrség adatait is.

A Csendőrség az Első Világháború Után és Horthy Miklós Idején

A csendőrség az első világháborúban gyakorlatilag szétesett. Az 1914-es 12 000 fős testület tagjainak legnagyobb részét a frontokra vezényelték, helyükre gyorstalpalón kiképzett újoncok és hadiszolgálatra már alkalmatlan veteránok léptek, akiknek a szaporodó fegyveres katonaszökevényekkel is fel kellett venni a harcot. Az eredmény a közbiztonság romlása lett. A csendőrség újjászervezésének kérdése általában nem merült fel, helyette az állampolgárok civil kezdeményezései léptek elő elsődleges rendfenntartó erővé (polgárőrség, népőrség, nemzetőrség, védőrség).

A csendőrség tisztikarának jelentős részét 1919. március 26-ig nyugállományba helyezték, majd a csendőrőrsök személyzetét felváltották a Vörös Őrség tagjai. A Peidl-kormány 1919. augusztus 3-án feloszlatta a Vörös Őrséget, és helyébe helyreállította a rendőrséget, majd augusztus 9-én a Friedrich-kormány a csendőrséget is újraindította. 1920-ban a csendőrség felügyelete is megváltozott, ettől kezdve kizárólag a belügyminiszter hatáskörébe tartozott. Feladatköre kibővült a karhatalmi szolgáltatásokkal, amelyet ugyan nagy részben a rendőrségből szerveződő karhatalmi szolgálat, majd karhatalmi ezredek láttak el, de sokszor igénybe kellett venniük a csendőrség segítségét.

Csendőrkerületek (1920 után)

• I. Budapesti
• II. Székesfehérvári
• III. Szombathelyi
• IV. Pécsi
• V. Szegedi
• VI. Debreceni
• VII. Miskolci

Az elcsatolt országrészek részleges visszatértével némileg átalakultak az egyes csendőrkerületek határai, és 1939 elején megalakult a kassai központú VIII. kerület, majd 1940 novemberében létrejött a kolozsvári központú IX. és a marosvásárhelyi központú X. A csendőrség katonai jellege tovább erősödött Horthy Miklós hatalomra jutásával, mivel Horthy személyesen ellenőrizte egy ideig a csendőrséget, és az úgynevezett csendőrtartalék felállítása tulajdonképpen a trianoni szerződés kijátszására, illegális katonai erő fenntartására történt. Ezzel 1919. november 30-ra 56 000 fő, december 6-ra 75 000 fő lett a csendőrség állománya, szemben az 1914-es 12 000-rel. 1921. január 3-án miniszterelnöki rendelet emelte újra a létszámot. A későbbi években a tartalékállomány többlete a csendőrségtől átkerült tényleges állományba a hadsereghez, mivel létszámuk 1928-ban már nem érte el a 9 ezer főt sem.

A csendőrség mégis a rendőrséggel szemben pozíciókat vesztett, mindenekelőtt a rutinos veterán csendőrök világháborús veszteségei miatt, és mert a csendőrségnek ekkor még nem volt civil nyomozórészlege. Ez utóbbi csak 1928-ban szerveződött meg. A csendőrség feladatai közé tartozott a társadalmi és politikai rendezvények nyugalmának biztosítása és a nem engedélyezett gyűlések feloszlatása is. A választások idején rendszeresen alkalmazták a testületet az ellenzéki jelöltek gyűléseinek korlátozására is, egy ilyen eset vezetett a nyolc halálos áldozatot követelő 1935-ös endrődi sortűzhöz. A csendőrség feladatkörébe tartozott a fennálló rendszer erőszakos megdöntésére irányuló és minden totalitárius eszmét képviselő szervezet ellen való fellépés is. Ezért léptek fel az illegális kommunista és a szélsőjobboldali pártok ellen egyaránt, de ezt használták ürügyként a rendszerrel szemben álló demokratikus politikusokkal vagy a nemzetiségi vezetőkkel szembeni fellépésre is.

A Csendőrség a Második Világháborúban

A háború folyamán a csendőrség katonai akciókban is részt vett, valamint biztosítási gyakorlatukból adódóan a gettósítások és deportálások ellenőrzését is végezték. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a csendőrséget testületileg kéne elítélni (bűnös szervezet), hiszen például Király Gyula csendőr ezredes is Mauthausenben végezte. A csendőrség utolsó bevetései az orosz előretörés idején a fronton történtek. Külön felszerelést, kiképzést nem kaptak, csak a szolgálati fegyverükkel (szuronyos puska) álltak szemben az ellenséggel.

A Magyar Királyi Csendőrség 1944-ben döntő szerepet játszott a magyar állam közel félmillió zsidó származású polgárának összegyűjtésében és a német hatóságok kezére adásában. „Ha a magyarok vaskövetkezetességgel tagadták volna meg a német kívánságot a zsidókérdésben, annak megoldására sor nem kerülhetett volna. Nyomás lett volna, de - az 1944-es év már »krízisév« volt - nem lett volna hatalmi erő egymillió ember megjelölésére, összefogására és deportálására. Ez egy olyan hatalmas rendőri feladat, amelynek elvégzését három hónap alatt csak a lelkes magyar teljes hatósági és karhatalmi apparátus tette lehetővé. Kívülről nem tudtak volna megfelelő erőt hozni e célra, mert csak az tudta volna elvégezni, amelyik az országot, népét ismeri s a nyelvet beszéli. Eichmannak csak igen kis törzse volt.”

tags: #csendorseg #gy #tanalosztaly #1932 #okt #16