A legtöbb anyuka és apuka általában már a terhesség alatt elkezd különféle fantáziákat szövögetni születendő gyermekének képességeiről és tulajdonságairól. Az utódról, és a vele való kapcsolatról alkotott képzeleti világ jelentős mértékben az édesanya hangulati életétől függ, amely elválaszthatatlan a csecsemők érzelmi- és élményvilágától is. Ez a kötelék olyan kölcsönhatást eredményez, amelyben különös érzékenységgel reagál a gyermek édesanyja rezdüléseire. Élete első szakaszában, minden gyermek ebben a viszonylatban talál megnyugvásra, sajátítja el későbbi életére is kiható kapcsolati mintázatait, és tanulja meg kezelni a stresszhelyzeteket.
A modern gyermekpszichológia egyik legizgalmasabb területe az anya-gyermek kapcsolatokban előforduló alkalmazkodási nehézségek okainak kutatása. Az utóbbi időben a szakemberek figyelme egyre inkább az úgynevezett “regulációs problémák” felé terelődött. Ezek közé tartozik például a gyermek megnyugtathatóságával vagy az etetésével kapcsolatos nehézségek. Az újszülött csecsemő mindemellett már a kezdetektől igen érzékeny a szociális ingerekre is, azaz képes az édesanyjának gesztusaira, mozdulataira és hanghordozására, beszédének dallamára figyelni.
Az legkorábbi időszaktól kezdve az édesanyák „definiáló hatalommal bírnak”, ami azt jelenti, hogy ők azok, akik a csemetéjük érzéseit és élményvilágát alakítják, mégpedig azon keresztül, hogy milyen módon reagálnak a gyermekben előtörő, vagy finoman megmutatkozó érzésekre. Az pedig, hogy az édesanya milyen módon tud csecsemőjének változatos viselkedéses állapotaira reagálni, és azokkal összehangolódni, fokozatosan bontakozik ki. A legújabb elméletek szerint az így kialakuló rendszer - amennyiben az összehangolódás és az együttes élmény mind a két fél számára kielégítő - egyfajta “nyitott térként” szolgál a gyermek számára, amely az igényeinek megfelelő, egészséges fejlődés biztonságos közegét nyújtja neki.
Ennek a fejlődést elősegítő térnek a létrejöttéhez arra van szükség, hogy a gyermek időben meg legyen etetve, tisztába legyen téve, kényelembe legyen helyezve, és a nyugodt éberség állapotába kerüljön. Az anya közelsége, a jóllakottság, illetve a komfortérzet ideális szintje a csecsemőt, ösztönös aktivitásra, felfedező tevékenységre, tapasztalatszerzésre készteti, amelynek eredménye fejlődés és tanulás lesz. Az idő előrehaladtával, a kívülről érkező szabályozás - tehát az anya gondozói készsége és viselkedése - egyre inkább enyhül, és a csecsemő előbb-utóbb képes lesz saját magát megnyugtatni, amennyiben az édesanya a korábbi időszakokban elérhető volt számára, és stresszcsökkentő funkcióját megfelelően látta el a gyermek életében.
Példa lehet erre mondjuk az, amikor az édesanya melegíteni kezdi a tápszert miközben gyermeke nyugtalan lesz és sír. Az önmegnyugtatás képességét birtokló babák már rendelkeznek az ilyen stresszes események kezeléséhez szükséges megoldásokkal: például rátalálnak saját hüvelykujjukra, és a szájukba veszik azt, így vészelve át azt a néhány percet, amíg anyjuk előkészíti az etetést. A probléma általában ott kezdődik, hogy egy szomorú vagy éppen nagyon izgatott állapotban lévő gondozó nem feltétlenül tud csecsemője érzelmi állapotaihoz megfelelően illeszkedni, és gyermekét megnyugtatni akkor, amikor ő erre még vagy már nem képes. Mindenesetre mindig fontos odafigyelni a gyermek jelzéseire, derült ki a következő kísérletből, amelyben a kutatók azt próbálják bemutatni, hogy mi történik olyankor, amikor a baba számára érzelmileg elérhetetlenné válik a szülő.
Minden szülő kerülhet ilyen állapotba élete során bármikor, és ezzel önmagában nincs semmi probléma, hiszen az élet adta körülmények elvárják, hogy a mindennapi konfliktusainkat és problémáinkat megoldjuk, amelyekkel küzdve muszáj figyelmünket más dolgokra vagy saját állapotainkra is koncentrálnunk. A kutatásoknak és a gyakorlati tapasztalatoknak köszönhetően a pszichoterápiás szakma azonban mostanra már sikeresen kifejlesztett olyan eszközöket, amelyekkel az ilyen helyzeteken is lehet segíteni.
A szimbiózis fogalma és a leválás folyamata
A kisbaba megszületését követően, az első időszakban természetes, hogy a gondos anya, ráhangolódva a gyermek minden rezdülésére szinte együtt lélegzik, fekszik és kel a kisbabával, aki mindenben rá van szorulva. Az első időszakban egyfajta szimbiózisról beszélhetünk, mind testi, mind lelki értelemben, hiszen az anya-kisbaba kettőse szoros, elválaszthatatlan és mindkét fél érdekét szolgálja. Az anya is fejlődik, alakul a kapcsolat által, asszonyból-nőből anyává válik, a pici baba meg a szó minden értelmében függ az elsődleges gondozójától.
A magyar nyelv olyan szépen megragadja ezt a jelenséget: "böfiztünk". Így, többes számban. Anya nem, csak a baba. Akkor honnan hát a többes szám? Ez a többes szám az anya és gyermeke közt lévő szimbiotikus kapcsolatról mesél az avatott fülnek. Ebben az esetben az érzékeny, kisbabájával jól összehangolódott, gondoskodó anya, mintha a szószólója, szócsöve lenne a babának, helyette is elmondja, hogy mit élt át. Eddig volt szó tehát a természetes, normális fizikai és érzelmi közelségről, a szimbiózisról anya és csecsemője között. Ez az időszak fél éves kor után kissé lazulni kezd, a hozzátáplálás megkezdésével és a gyerek megváltozott képességeivel, ahogy önálló helyváltozásra is képessé válik, egyre önállóbb lesz.
A gyermekpszichológusok tapasztalatai szerint sokszor azonban az indokoltnál és egészségesnél sokkal tovább húzódik ez az időszak. Előfordulhat, hogy a szülő ragasztja bele a gyermekét egy kisgyerekesebb üzemmódba, megcsinál dolgokat helyette, mert már megszokta, hogy azokat ő szokta csinálni (falatkákra vágja a kenyeret, kikészíti reggel a ruhát, bepakolja az iskolatáskát). Fel kell tenni a kérdOuest: kinek az igénye valójában? Kinek az igénye, hogy a szülők közt aludjon a 8 éves gyermek? A legtöbb esetben komplex dinamikáról van szó, hiszen a gyermek igényét eredetileg kiszolgálta a szülő, majd lehet, hogy nem veszi észre időben a gyermekben végbemenő változást és maradnak az eredeti megszokott rutinnál. Ebbe aztán sokszor a gyermek is partner és bele kényelmesedik abba a szerepbe, hogy őt kiszolgálják.
Míg a szimbiózis csecsemőkorban a kisbaba érzelmi biztonságát szolgálja, addig később korlátozóvá válik. A gyermek útja a fejlődés, mindig többet és többet akar csinálni, azok a dolgok vonzzák, amikre még nem képes. A szülőnek az a feladata, hogy ebben támogassák a gyermeket, ne visszafogják. Az önállóság kompetencia érzetet ad a gyereknek. Örömmel tölti el és építi az önbizalmát, ha ő már egyedül is meg tud valamit csinálni. Pszichés feszültséget, és sokszor viselkedéses tüneteket okoz a gyermekben, ha a szülők nem hagyják a saját tempójában kibontakozni. Nehéz megtalálni az ideális bánásmódot, nem jók a túl nagy elvárások és a kisbabaként tartás sem.
A szimbiotikus családok dinamikája és a leválás kihívásai
Murray Bowen családterapeuta elmélete szerint a családban két, egymással ellentétes erő hat a családtagokra: az egyik fokozza az összetartozást, a másik pedig az egyén elkülönülését mozdítja elő. Ez személyen belüli és személyek közötti folyamatokban is megnyilvánul. Intrapszichés szempontból az egyénnek meg kell tanulnia, hogyan tudja szorongását leküzdve elválasztani az érzelmeit a gondolkodásától, ez az elkülönülés folyamata. Ez nem jelenti azt, hogy a racionális magatartást az érzelmek kárára kellene megvalósítani, vagy hogy el kellene nyomni az érzelmek kifejezését, sokkal inkább arról van szó, hogy tudatosítsuk érzelmeinket, melyek ezáltal kezelhetőbbé válnak. Inkább egy folyamatra, irányultságra utal, mint létállapotra.
Családunktól, illetve más fontos személyektől való ilyen értelemben vett függetlenségünk lehetővé teheti számunkra a másokkal való kapcsolódást a velük való fúzió félelme nélkül. Az elkülönült személyiség képes megtapasztalni a családi intimitást, miközben különálló személyiségként ellenáll a családon átsöprő érzelmek sodrásának. Képes követni a saját meggyőződéseit, kifejezni a belső érzéseit, egyúttal megőrizni rugalmasságát: függetleníti magát a család érzelmi nyomásától. Az elkülönültségnek főként szorongáskeltő helyzetekben van jelentősége, hiszen ekkor nyilvánul meg legjobban, hogy a viselkedésünk a másoktól érkező érzelmi ingerek befolyása alá kerül-e, vagy képesek vagyunk megőrizni autonóm személyiségünket. Sikeres a szilárd én kialakításában, mely ellenáll a szülői nyomásnak.
Szélsőséges esetben olyan erős kötődés alakulhat ki a szülők és a gyermekek között, hogy az eltávolodás nem lehetséges, a családtagok képtelenek egymást nélkülözni. Ez a megoldatlan, szimbiotikus érzelmi kötődés a családunkkal való erőteljes egybefonódásra utal. Ugyanakkor a transzgenerációs szemlélet szerint személyiségünk érése és önérvényesítésünk érdekében fontos feldolgoznunk kötődési megoldatlanságainkat. Ha az érzelem és a ráció boweni fúziója nagyon erős bennünk, akkor hajlamosak lehetünk felolvadni a családunkon átsöprő vagy az abban uralkodó érzelmekben. Nehézségeink lehetnek, hogy elkülönítsük önmagunkat másoktól. Tudattalan vagy automatikus érzelmi reakcióink könnyen eluralkodhatnak rajtunk, és már a szorongás kis mértéke is nagy befolyással lehet a működésünkre.
A szimbiotikus családok jellemzője, hogy az azt alkotó alrendszerek (például szülői, gyermeki, testvéri stb.) rosszul működnek, diffúz határokkal rendelkeznek, amely nem engedi meg az egyén számára az autonómiát, a kompetencia fejlődését. Sokszor előfordulhat, hogy a tagok nem az alrendszerüknek megfelelően lépnek fel: a szülők gyermeki, a gyermekek szülői szerepbe kerülhetnek, egymás gondolataiba, érzéseibe tolakodhatnak. Nagyon gyakori ez a működés a pszichoszomatikus családoknál, ahol a gyermekben kialakulhat egy fokozott felelősségérzet a család iránt. Gyakran működik villámhárítóként tünetképzésével: így eltereli a figyelmet a megoldhatatlannak tűnő konfliktusokról.
Hogyan enyhíthető a szimbiotikus szorítás?
Ideális esetben az alrendszerek közötti határok rugalmassága és átjárhatósága egyaránt biztosítja a támaszt, a megfelelő kommunikációt, az igényekről való egyezkedés lehetőségét, valamint a függetlenséget és a kísérletezés szabadságát is. A szimbiotikus családok esetében a megoldás felé vezető út a szorongások kezelésén át vezethet: a tagoknak képessé kell válniuk önállóan kezelni ezeket, növelni elkülönültségüket. A háromszöghelyzetek tisztázása és feloldása hozzájárulhat a család fojtogató légkörének oldódásához. A változás eléréséhez az egymáshoz való viszonyulás szabályainak változására van szükség: a határok egyértelműbbé tétele elvezethet a növekedésünkhöz, egyéniségünk és erőnk felfedezéséhez, és a felelősségünk felvállalásához.
A csecsemőkorban a szimbiózis a kisbaba érzelmi biztonságát szolgálja, de később korlátozóvá válhat. A gyermek útja a fejlődés, mindig többet és többet akar csinálni, azok a dolgok vonzzák, amikre még nem képes. A szülőnek az a feladata, hogy ebben támogassák a gyermeket, ne visszafogják. Az önállóság kompetencia érzetet ad a gyereknek. Örömmel tölti el és építi az önbizalmát, ha ő már egyedül is meg tud valamit csinálni. Pszichés feszültséget, és sokszor viselkedéses tüneteket okoz a gyermekben, ha a szülők nem hagyják a saját tempójában kibontakozni.
A traumatizáló anya
Ahhoz, hogy különálló lényként lássa anyaként a gyermekét, önmagát is definiálnia kell, nemcsak, mint szülő, hanem mint felnőtt, dolgozó nő, partner. Mi történne, ha a gyermek már nem igényelné Önt olyan mértékben, mint, ahogy tette pici babaként? Mihez kezdene magával? Vannak-e az élet más területein feladatai, sikerei, kibontakozási lehetőségei? Biztonságos háttérként Önre mindig szüksége lesz gyermekének, azonban érdemes lesz mostantól tudatosan figyelnie arra, hogy átengedje az olyan felelősségeket, feladatokat, döntéseket a gyermek kezébe, melyek már kezelhetőek a számára. Mint minden változásnál, itt is lehet számítani ellenállásra, hiszen az önállótanság valahol kényelmes a gyermek számára is. Azonban kitartó, következetes viselkedéssel elérheti, hogy gyermeke önállóbbá váljon, és majd csak olyankor kérjen segítséget, ha arra tényleg szüksége lesz.
A kezdeti anya-gyermek szimbiózis a kisbaba fejlődésének előrehaladtával kezd majd ugyan szépen-lassan-fokozatosan lazulni, de ehhez idő kell, hogy ő egyre inkább szükségét érezze valamiféle kezdetleges önállóságnak. Ez viszont még nem jelenti azt, hogy ne lenne ekkor is állandóan a sarkadban. Viszont valljuk be, hosszú út vezet el idáig, és lehet, hogy te már egy kicsit lazítanál ezen a nagyon szoros köteléken. Szeretnél néha elcsenni magadnak a napból néhány percet, és ez teljesen érthető is. Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy a kisbabádnak egy kiegyensúlyozott anyára van szüksége. Arra, hogy őszinte érdeklődéssel, minőségi időt tudjál vele tölteni. Ahogy mindannyian mások vagyunk, úgy természetesen erre sem létezik egy általános szabály, egy mindenkinél azonnal működő, jól bevált módszer. Neked kell megérezned, kitapasztalnod, hogy mikor érkezett el az idő, és hogyan tudod ezt a legzökkenőmentesebben megvalósítani.
Egyre azonban mindenképp figyelj, ha bátortalan vagy, vagyis ha még te se vagy magadban teljesen biztos, akkor ezt a bizonytalanságot azonnal megérzi a kisbabád. Csak akkor vágjál bele egyedül ebbe a kis „kiruccanásba”, ha te is valóban felkészültél rá. Tudom, először csak a konyháig, a fürdőszobáig vezetnek ezek az egyedüli utak. Eleinte még egy percre sem nyúlik a szabadság, később már hosszú perceket fogsz kapni.
Az anyák feladata, hogy reagáljanak a gyermek jelzéseire, és így csökkentsék benne a stresszérzetet, amit az éhség-szomjúság vagy egyéb testi panaszok okoznak. Emellett pedig az érintésekkel, mosollyal, beszéddel, testi kontaktussal elültetik a gyermekben azt a kellemes érzést, hogy számíthat az anyjára, ha szüksége van rá. Az idegpályákon pontosan rögzül, hogy magányt, elhagyatottságot, vagy biztonságot és melegséget kapcsolunk-e a kötődés élményéhez. A lányunkkal ugyanis akkor tesszük a legnagyobb jót, ha a saját édesanyánkkal való kapcsolatunkon is dolgozunk, hiszen ez egy örök körforgás! Sajnos, amit nem dolgoztunk fel, nem bányásztunk ki a mélyről, vagy nem raktunk helyre magunkban, azt hátizsákként adjuk tovább a következő nemzedéknek!
Egy nő életét teljes mértékben kifordítja a sarkaiból, ha anyává válik. Értük vállaljuk a szenvedést, az önfeláldozást, és ez alatt az utazás alatt az egónk kezd háttérbe szorulni. Hiszen Istennek pont ez a taktikája, hogy ezáltal is kiszabadítson minket a saját énünk csapdáiból és a kényelmes életből. A szülés élménye is ezt a kötődést erősíti, hiszen amiért megdolgozunk és megszenvedünk, ami fájdalommal jár, akár természetes úton, akár császármetszés által, azt mindig jobban értékeljük, annak kötődésereje van. Egy újszülött pedig teljes mértékben kiszolgáltatott, és az édesanyjára van szüksége az életben maradáshoz. Az első időkben, jó esetben, ők ketten teljes szimbiózisban élik az életüket.
A kezdeti szimbiózis szakasz sérülése (nem tudunk szeretetteljes, szimbiotikus kapcsolatot kialakítani az elsődleges gondozónkkal) hosszútávon is meghatározza a felnőttkori kapcsolódásainkat. De az is lehet, hogy a korai időszakban éppen azt tanuljuk meg, hogy a differenciáltság a biztonságos, az a tuti, ha egyedül vagyunk, (szorongó- elkerülő kötődő) ha magunkra támaszkodunk, ha mindent magunknak intézünk. Ezt tanulja meg például a tartósan magára hagyott síró gyerek, de az is, akit később bezavartak a szobájába, hogy egyedül küzdjön meg az érzelmi nehézségeivel, vagy kigúnyolták, megkérdőjelezték az érzelmeit. Ilyen helyzetekben megtanuljuk megnyugtatni magunkat, regulálni az érzelmeinket, gondoskodni magunkról, és azt is, hogy az egyedüllét tere az, ahol legalább biztonság van.
tags: #csecsemo #anya #szimbiozis