A „magyaros” fényképezés kifejezés bonyolult, többféle változatban ismert. A legegyszerűbb, magyaros kifejezés mindennapos, bevett jelenségre utal, és számos egykorú írásban, valamint történeti feldolgozásban így látható. Az idézőjel használata bizonyos fenntartást, megszorítást jelent, sőt némi iróniáról is árulkodik. Ugyancsak használatos a „magyarosch” minősítés, amely történelmi, társadalmi hátteret is felvillant, és gúnyos jelleget is hordoz. Az elnevezés komplexitása abban áll, hogy mindegyik közelítésben van igazság, és a kizárólagosság egyik esetben sem helytálló.
A „magyaros” fényképezés története és fejlődése
„Magyaros”-nak tekinthető fényképek már a 19. század második felében is készültek, alapvetően népviseletek bemutatásával. Például Glatz Tivadar, Mezei (Mezey) József és Orbán Balázs egyes munkái révén Erdélyben. Ezek egy része 1868 és 1873 között fametszet-áttételben nyomtatásban is megjelent. 1908-ban Erdélyi Mór „magyaros tárgyú s a népéletből vett” képek egész kollekciójával jelentkezett egy kiállításon. A századelőtől Balogh Rudolf számos idevágó felvétele időnként felbukkant a Vasárnapi Ujságban, és a tízes évek végén Az Érdekes Újságban is megjelentek tőle ilyen témájú képek, bár ennek nincs nyoma a Balogh Rudolfról szóló munkákban. A „magyaros” fényképezésre vonatkozó irodalom gazdag, sok esetlegességet tartalmaz, de lehetőséget kínál a továbblépéshez.
A „magyaros” fotográfiák sajtóáradata
A „magyaros” fotográfiák sajtóáradata bizonyíthatóan 1925-ben kezdődött. A dátum pontos okai egyelőre nem ismertek, valószínűleg több tényező együttes hatása érvényesült. A 19. század végén megfogalmazott nézetre, miszerint a parasztság „bár öntudatlanul, napról napra, lépésről lépésre viszi előre a nemzeti eszme zászlóját”, a korai 1920-as években, a gazdasági/politikai konszolidáció kezdetén újabb, a parasztságot és a falut a magasba emelő nézetek rakódtak. „A magyar falvak dolgozó népében lehet a legnagyobb bizodalma az országnak. Ez a nép az, amely a benne rejtőző nagy erőknek és értékeknek gazdag bányája s amely megteremti a magyar újesztendőt, majd ha lerázza magáról a mostani kábultságot” - szólt a Magyar Falu vezércikke 1925. január 4-én. Márciusban Bethlen miniszterelnök dicsérte a falut: „… a forradalom hullámai a falut csak távolabbról érintették, mint a fővárost, […] ott a lelkek megnyugvása hamarabb térhetett vissza és az a politika, amely békét és munkát hirdet, hamarabb találhat elismerésre a falvakban.”
Maga a sajtóélet is bővülő lehetőségeket nyújtott azzal, hogy új képes újságok jöttek létre. Ezeket pedig „etetni” kellett. 1925 tavaszán jelent meg egy írás a Fotóművészeti Hírekben Fényképezés mint hírlapírási kritérium címmel. A cikkíró a lap által képviselt „magas művészet” világából leereszkedett a sajtófotó jelentőségének elismeréséhez. Érdekes, hogy a cikk végén olvasható állítás szerint ez a szöveg 1914-ben (!) született meg, eredetileg Balogh Rudolf Fotóművészet című lapja számára. A Fotóművészeti Hírek szerkesztőség most, 1925-ben találta kívánatosnak a közreadást. Ismeretes, hogy ez a lap már 1921 óta működött. A „magyaros táplálék” tálalásának tehát több oka jött össze 1925-re.
A „magyaros” fényképezés nemzetközi fogadtatása és elismerése
A „magyaros” fényképezés a húszas évek második felében és különösen a harmincas években nemzetközi méretekben is számos elismerést hozott művelőinek és Magyarországnak. Ez a kiállított képek számában, díjakban, plakettekben, oklevelekben is kifejeződött. Ide kívánkozik azonban egy kérdés, amire még senki sem adott választ: milyen személyi összetételű kiállítói mezőnyökben születtek ezek az eredmények? Ennek az elemzésével a hazai fotótörténet-kutatás még adós. Pedig lehet, hogy a válasz kijózanítóan fog hatni.
A Mítosz vagy siker? A magyaros stílus című könyvében Kincses Károly 2001-ben fontos észrevételt tett: az utókor egyetemes fotótörténet-íróit nem érintette meg a „magyaros” fényképezés. Az általa felsorolt szerzőkhöz hozzátehető: a szomszédságot bizonyára jól ismerő osztrák Walter Koschaczkyt ugyancsak nem (Die Kunst der Photographie, Atlantis, 1989). A francia Michel Frizot által szerkesztett Nouvelle Histoire de la Photographie (Bordas, 1994) íróit szintén nem. Szoros kivételnek tekinthető Colin Osman, aki a Jean-Claude Lemagny és André Rouillé szerkesztésében megjelent Histoire de la Photographie című egyetemes történetben (Larousse, Bordas, 1998) írt egy bővített mondatot Balogh Rudolf puszta-fényképezéséről (182. old.), de a „magyarosság”, mint olyan, ott sem jön szóba. A védőborítón viszont egy Kertész-kép van.
Kincses munkája óta csatlakozott a sorhoz Willfried Baatz tömör zsebkönyve Kölnből, a Geschichte der Fotografie (DuMont, 2002, magyar kiadás: Fotográfia, Kossuth, 2003), a borítóján Brassai egyik képével; New York-ból a The Abrams Encyclopedia of Photography (2004), és a kölni Ludwig Museum összeállítása, a Photographie des 20. Jahrhunderts (Taschen, 2005). Megemlítendő, hogy az enciklopédia védőborítóján egy Munkácsi Márton-kép látható. Mary Warner Marian mára már magyarul is megjelent fotótörténeti szintézise (Photography. A Cultural History, Laurence King Publishing, 2002; magyarul: A fotográfia nagykönyve. A fényképezés kultúrtörténete, Typotex, 2011) az előbbiekhez hasonlóan szintén nem tud a magyar „délibáb jelenség”-ről.
Manapság trendi lenne azt mondani: a „magyaros” fényképezés történeti negligálásának oka „a külföld” magyar-ellenességében, és/vagy a nemzetközi zsidó összeesküvésben lelhető fel. Ez azonban komolytalan volna. Szemben állna vele ugyanis az az alapvető tény, hogy a magyarosnak nevezett fényképezés kezdeményezői és első számú zászlóvivői döntő többségükben bunyevác, lengyel, német (sváb és szász), osztrák, szlovák és zsidó felmenőkkel bíró magyarországi asszimilánsok, illetve az ő utódaik voltak. Talán pontosabb lenne a „csaknem kizárólag” meghatározás. Ennek nincs jelentősége általában, de a „magyaros” fényképezés esetében konkrétan van. Ez történelmi okokra megy vissza, amelyeket érdemes majd közelebbről megvizsgálni. A legújabb átfogó magyar művészettörténeti kézikönyv a két világháború közötti korszak fotóművészetéről szólva szintén nem tesz említést a „magyaros” fényképezésről.
A „magyaros” fényképezés jelentősége a magyar történelemben
Miért a fáradság e kérdéskör kutatására, ha a fotótörténet egyetemes folyamában ennek nincs jelentősége? A válasz: igen. A téma ugyanis nem csak a fényképezésről, a fényképekről szól. Legalább ennyire a két világháború közötti történelmünkről is. Akkori szociológiai jelenségeinkről. Társadalmi viszonyainkról. Korabeli sajtóéletünkről. Helyünkről az egykori világban. Vagyis: rólunk, régebbi önmagunkról. Nem utolsósorban: a következményekről is. Erről szólva igen fontos néhai Bauer György észrevétele: 1945 után Vadas Ernő átvitte a csillogást a libák szárnyáról a kohászok sisakjára. Az ötvenes évek magyar fényképezésének retrográd vonásait elemezve ez is a támpontok egyike lehet. Aligha igényel bizonygatást: a „magyaros” fényképezés mögött álló problematika a mai napig élő. Tanulságokkal jár, akkor is, ha erre mostanában kevés az igény.
Példák a „magyaros” fotográfia korai megjelenésére
Gerő László és a matyó lakodalmak
1925. március 11-én egy másfél oldalas cikk jelent meg a Tolnai Világlapjában, A matyó lakodalmak időszaka címmel. Az írást három fénykép kísérte. Ez a „magyaros” fényképezés sajtóbeli áradatának a nyitánya. Tolnai Simon akkor mintegy negyedszázados lapjáról ha nem is tudományos igényű, de információgazdag kiadvány olvasható. „Egy új képes újságot akarok indítani. Olyant, aminő Magyarországon még nincsen. A mostani szépirodalmi lapok közül egyikhez sem fog hasonlítani és nem is az ő olvasópublikumukra pályázom” - idézi a bevezető tanulmány a lapindító tulajdonost. A lap liberális felfogásánál csak népszerűségre törekvése volt jelentősebb. Negyvennyolc oldalából az első tízet rövid címekkel és kommentárokkal ellátott fényképek töltötték be, esetenként a hátsó borító kívül-belül is képes volt. A szöveges oldalak alkalmasint fotográfiákat is tartalmaztak (a lap méretei: 29 x 21,5 cm). A Tolnai Világlapja olvasótábora nagy valószínűséggel elsősorban a kispolgárság köréből verbuválódott.
A matyó lakodalmakról Gerő László (1884-1971) írt, a cikket szintén az ő képei illusztrálták. Gerő mérnöki képesítést szerzett, a századelőn jeles térképészeti szakemberré vált. 1925-ben őrnagyként a Honvéd Térképészeti Intézetben a térképnyomdát vezette. Díjnyertes kiállító fotográfus; 1921-ben az induló Fotóművészeti Hírek munkatársa lett. Írói és szervezői képességeinek elismeréseként a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének (MAOSz) társelnöke, fotótanfolyamok előadója volt. (A Gerő-kutatás még folyik. Valószínű, hogy e tanulmány második részének megjelenésekor több információ lesz olvasható majd a fotográfusról.) Munkáinak közreadása a Tolnai Világlapja szöveges részében azt jelentette, hogy a szerkesztőség ebben az esetben azonos súllyal kezelte írott és fényképi információit. Mindhárom képe népviseletbe öltözött matyókat ábrázolt, statikus, szemtől szemben nézetből, ám egyértelműen elfogulatlan, természetes testtartásban, homogén sötét háttér előtt. A cikk megjelenésének apropóját az adta, hogy a matyó házasságkötések a farsang időszakában történtek; Gerő februárban járt Mezőkövesden. A publikálással a szerkesztőség egyszerűen egy korrekt, jó hangulatú, szemléletes ismeretterjesztéssel szolgálta a lap híveit.
Ébner (Gönyei) Sándor és a Magyarság melléklete
A Milotay István által szerkesztett Magyarság mellékletének indítását a főlap 1925. február 22-én vezette fel: „Ingyen képes hetilap. Mindenkinek meg kell vennie a Magyarság csütörtöki számát. 16 oldalas, gyönyörűen illusztrált képes hetilapot kap hozzá mindig melléklet gyanánt!” A piacra lépés időpontja - 1925. február 26. - nem tekinthető véletlennek. Február elsején látott ugyanis napvilágot a Pesti Napló - ahogy akkor írták - ingyenes képes műmelléklete. Milotay reakciósebessége nem volt mindennapos. Még akkor sem, ha föltételezhető, hogy az ő mellékletének is voltak már korábban született tervei. Nem kétséges, hogy a Magyarság felelős szerkesztőjét - aki kárhoztatta az általa zsidónak tartott lapokat - a liberális versenytárs kezdeményezése is cselekvésre késztette. A 31x 23 cm oldalméretű mellékletben a hosszabb-rövidebb írások közel akkora terjedelmet foglaltak el, mint a képek. (A Pesti Napló mellékletében a szöveg a képcímek megadására, rövid aláírásokra korlátozódott.) Milotay lapja radikális jobboldali alapállást tükrözött. Emellett legitimista jellegét már az első számok világossá tették, a IV. Károly családjáról készült írásos és képes tudósítások a legnagyobb gyermeket következetesen „Ottó király”-nak nevezték. Milotay akkori eszmeiségéről, erőteljes antiszemitizmusáról egyértelmű képet nyújt a mellékletben több alkalommal is reklámozott (már második kiadású) cikkgyűjteménye, a Tíz esztendő. Cikkek, kortörténeti jegyzetek (Pallas, 1924). A Magyarság olvasóira vonatkozólag nem ismerek forrást. Az valószínűsíthető, hogy a lap hívei főként királypárti, antiszemita, vallásos középosztálybeliek voltak, akik Bethlen István kormányzási gyakorlatának jobbról történő bírálatával is egyetértettek.
Március 19-én a melléklet címlapját dr. Ébner Sándor fényképe töltötte be: Csökölyi menyecske leányával subában és ködmönben. A címoldalhoz egy belső cikk kapcsolódott: A magyar népművészet utolsó végváraiból. Ehhez újabb öt kép csatlakozott a címlap szerzőjétől. Imhol egy kis néprajzi ismeretterjesztés - gondolhatta a naiv olvasó. A mese azonban másról szólt. „Azok, akik a magyarság jövő sorsa kialakulásának lehetőségeit aggódó szemmel vizsgálják, a falusi nép szellemi és gazdasági fejlődését csakis a régi hagyományok, népszokások: a jelleg érintetlenségének alapján képzelhetik el. A múlt igaz magyar vonásai tudnak csak gátat emelni az új internacionalista eszmék, mételyező elvek ellen s csak ez lehet, melyre a modern kor csodás technikai és kulturális felkészültsége a magyar falu jövő ideális képét felépítheti […] A magyar falu fejlesztéséért munkálkodó Faluszövetség szintén egyik célját képezi: az elfeledett, elhagyott népviseletet újra megkedveltetni a néppel, a ládák és sublódokba elzárt és ott porosodó ruhákat és díszeket előszedni és megmutatni: mi megbecsüljük azokat s be kell mindenkinek látni, hogy pártában, főkötőben, ködmenben megjelenni ma ugyan nem új módi, nem divat, de a divatot magunknak kell és lehet megcsinálni.” Ez a szöveg éle egyértelmű. Hol volt ez a felfogás az igazán nem baloldali Czettler Jenő 1913-as álláspontjától: „A falunak és a társadalomnak egyetlen barátja sem gondol a legtávolabbról sem arra, hogy a művelődés hatékonysága, tehát áldásai elől a falut léghíjasan elzárja, még kevésbé gondol arra, hogy a gazdasági fejlődés által megbolygatott szervezetet összes kísérő jelenségeivel együtt a régi állapotba helyezze vissza.” A Magyarság cikke a folytatásban a Faluszövetség csökölyi kiállításáról szólva az ottani népviselet bizonyos elemeit is bemutatta, hangsúlya azonban nem a népművészeten volt. Érintette például a fehér gyászt, de annak mibenlétét nem részletezte. Pedig valószínű, hogy a lap olvasóinak döntő többsége erről a speciális csökölyi jelenségről mit sem tudott.
A fotográfus Ébner (később Gönyei) Sándor (1886-1963) Kolozsvárott biológiából doktorált, majd tanár lett Csíksomlyón. 1920-tól dolgozott a Néprajzi Múzeumban. A fiatal muzeológus, aki fényképészeti tanfolyamot is végzett, „kiment a Teleki térre, vásárolt egy fényképezőgépet, és azzal kezdett fotografálni.” 1944-ig, nyugdíjba vonulásáig közel tizennégyezer (!) néprajzi fényképet készített - pontosabban ennyi képét őrzi ma a Néprajzi Múzeumban. Teljesítménye különleges helyet ad számára a néprajzi fotográfusok táborában. A lapban közölt címlapképének, valamint a cikket kísérő öt fotójának 10x15 centiméteres lemeze ma is fellelhető a Néprajzi Múzeumban. Azonosult-e Ébner a belső cikk szellemével? Erre ma már nehéz lenne hitelesen felelni. A melléklet további képeit vizsgálva úgy tűnik: az ő felvételeinek ekkori közreadása eseti jellegű volt. Speciális gyakorlat érvényesült: az eredendően tudományos (etnográfiai) célú fényképek valódi rendeltetésüktől eltérő szerepben jelentek meg. Egy dolog bizonyos. A „magyaros” kép közreadása a Magyarság mellékletében a publicitás egy sajátos funkcióját testesítette meg, a politikai, ideológiai hatásgyakorlásét. Még egy tényezőre érdemes felfigyelni ennél a lapnál: a „magyarosság” propagálása általában valamilyen intézmény, szervezet vagy ideológia népszerűsítésével karöltve jelent meg. Adott esetben ez a Faluszövetség volt. Milotay nem volt „kispályás”. Tudta, minél gyakrabban találkozik a nyájas olvasó pozitív közelítésben egy, a szerkesztőség által pártfogolt intézmény, szervezet nevével, egy adott eszmével, annál hatékonyabb a kommunikáció. E szándék érvényesülésének külö...
Neves magyar fotográfusok és alkotásaik
Aigner László (Lucien Aigner) (Érsekújvár, 1901 - Waltham, 1999)
Fotóriporter, fényképész, újságíró. Első fényképét 1910-ben készítette egy Brownie boxgéppel. A Trianon által elcsatolt területen gyerekeskedett, Berlinben színházi tanulmányokat folytatott, segédoperatőr volt Lóránt István mellett, majd 1924-ben Budapesten jogi doktorátust szerzett. Ennek ellenére 1925-ben újságíró, később fotóriporter lett. Képei a Pesti Napló képes Mellékletében, illetve a Színházi Életben jelentek meg. 1926-tól Párizsban élt, James Abbe amerikai fényképész asszisztense két évig, közben 1927-től 1939-ig az Est Lapok párizsi tudósítójaként is részesült egy kis honi apanázsban. 1928-tól 1939-ig a London General Press párizsi tudósítója. Képei ezek mellett olyan nagy francia, német és angol képes magazinokban jelentek meg, mint a Vu, a L’Illustration, a Miroir du Monde, a Münchener Illustrierte Presse, majd a Weekly Illustrated, a Lilliput, a Picture Post. Utóbbi lapok képszerkesztője Stefan Loránt, azaz Lóránt István, akivel haláláig jó barátságban maradt. Specialitása volt a politikai riportázs, egyszerű felszereléssel, a technikai bravúrok mellőzésével, hétköznapi stílusban fényképezte még a hírességeket is, ezzel szerzett magának ismertséget. 1936-ban az USA-ba utazott, hogy tudósítson Roosevelt elnökválasztási kampányáról. Szerződése volt a Life-fal.
1939-ben végleg az Egyesült Államokba költözött, New Yorkban élt fotóriporterként. 1939-1948 között freelance tudósító, fotóesszéket és képes cikkeket készített. A Time, a Newsweek, a The Christian, a Science Monitor, a New York Times, a Look, a Click, a The Grade Teacher, a Coronet, a Pageant mellett lapok tucatjai közölték képeit. 1947-től nyolc éven keresztül a Voice of America (Amerika Hangja) rádióadó bemondója, szerkesztője, idegennyelvű műsorainak gyártási igazgatója. 1954-től Great-Barringtonban, Massachusetts államban lakott, 10 percnyi autózásra Loránt lenoxi házához. Portréműtermet tartott fenn a városban és 1977-ig folytatta a sajtófotózást is. 1970-től kezdődően a George Eastman House munkatársai dolgozták fel hatalmas archívumát, mintegy 100.000 negatívját. Ennek eredményeképpen 1996-ban képeiből, negatívjaiból, dokumentumaiból, személyes tárgyaiból és gépeiből Lucien Aigner Múzeum és alapítvány alakult lakóhelyén, a volt műtermében. 1977-ben bezárta műtermét és egy második ösztöndíj segítségével elkezdte katalogizálni a gyűjteményét, közben folyamatosan rendezte kiállításait, előadásokat tartott. 99-ik évében érte utol a halál.
Albók János (John Albok) (Munkács, 1894 - New York, 1980)
Szabó, fotóamatőr, amatőrfilmes. Munkácson, az egykori Bereg vármegyében, 1894-ben megszületett egy szegény szabómester legidősebb fia, János. Őt még tíz testvérke követte. Művész akart lenni, de a szegénység rákényszerítette, hogy szakmát tanuljon, kézenfekvőnek tűnt tehát, ha ezt apja szabóműhelyében kezdi. Nyolc évesen inas, tizenhárom évesen segéd, miközben iskolájában, Debrecenben jó tanulmányi eredményéért ezüstérmet kapott. Ekkor cserélte el teleszkópját egy Kodak Brownie kamerára, s házuk pincéjében sötétkamrát eszkábált össze. 1917-ben behívták katonának. Ő megúszta, de két nővére és apja a háború alatt meghalt. 1921-ben emigrált az USA-ba. A szabómesterségéhez szükséges dolgok mellett, mint tű, gyűszű, centi, szabóolló, csak a hegedűjét és kameráját vitte magával az új világba. New Yorkban szabóműhelyt nyitott, hiszen ehhez értett. Úgy tervezte, hogy három évig marad az Államokban, míg a családalapításhoz szükséges néhány ezer dollárt összevarrogatja. Persze sohasem tért haza többé. Munka előtt, után, de véletlenül sem helyette, állandóan fényképezett. Képei az ott élő magyarok életének páratlan dokumentumai, hiszen ott volt, mindent megörökített, amit az amerikás magyarok több mint egy fél évszázadon keresztül műveltek New Yorkban és környékén. Munkáit olyan múzeumok őrzik, mint a Metropolitan Museum of Art. John Albok's New York címmel Gordon Hyatt forgatott róla dokumentumfilmet 1966-ban, mely Emmy és Golden Eagle díjat nyert. A Madison Avenue felső részén, közel a Harlemhez volt 45 éven keresztül a műhelye, lakása. Legszebb, magyar vonatkozású nagyításait az akkor még Munkásmozgalmi Múzeumnak ajándékozta. 87 éves korában halt meg New Yorkban. Az általa varrt felöltők rég elfeslettek, viselőiknek sincs már szüksége új ruhára, de képei, filmjei túlélték őt, sőt, vélhetőleg minket is.
Almásy László Ede (Zsadányi és törökszentmiklósi Almásy László Ede) (Borostyánkő/Bernstein, 1895.- Salzburg, 1951)
Utazó, Afrika-kutató, felfedező, sivatagkutató, műkedvelő fényképész, vagy, ahogy inkább ismerik, az „angol beteg”. Nem gróf. Almásy György Ázsia-kutató fia. Középiskoláit Kőszegen végezte, majd Londonban folytatott műszaki tanulmányok után 1914-ben kezdő pilótaként Rákosmezőn saját tervezésű repülőjével több sikeres repülést hajtott végre. 1926-ban utazott először a Steyr megbízásából Afrikába, hogy egy új autótípust kipróbáljon a rendkívüli körülmények között. Autóval Szudánban című könyvében írta le kalandjait. Nem szegte semmi kedvét, hát 1929-ben két Steyr gépkocsival újra nekivágott. Kelet-Afrikából indulva átszelte Afrikát, az útvonal rendkívül nehéz terepen vezetett Kairóig. Eszterházy Antal herceggel is vadászott Afrikában. (erről egy egész albumnyi kép maradt) 1929-ben Egyiptomban repülőiskolát létesített, meghonosítva ott a sportrepülést. Az 1930-as években több expedíciót vezetett a Líbiai-sivatag ismeretlen területeinek kutatására. Kemal El Din egyiptomi herceg anyagi támogatásával felderítette 1932-ben repülővel és gépkocsival Líbia ismeretlen fennsíkját, a Gilf Kebirt-t tárta fel. 1933-ban felfedezte a Zarzura oázist és az Uvainat-hegységben a Vádi Szúrát (a Képek Völgyét), ahol a homokkőbarlangokban az újkőkori ember 6-7 ezer éves sziklafestményeire bukkant. Tudósított a Nílus egyik szigetén élő „magyar” nevű berber törzsről, amelynek tagjai állítólag II. Szolimán szultán serege által összefogdosott magyar hadifoglyok leszármazottai. 1941-ben újfent behívták katonának és német kikérésére az Afrika-korpshoz vezényelték; az emiatt 1945-ben ellene emelt vád alól Germanus Gyula védőbeszéde hatására a Budapesti Népbíróság felmentette. Érdemei elismerése mellett egy autószerelő műhelyben dolgozott Budapesten, de angol barátai hamarosan kimenekítették Ausztriába. 1947-ben ismét Egyiptomba utazott, ahol sivatagkutatási program kidolgozása mellett autóképviselettel és a sportrepülés továbbfejlesztésével foglalkozott. 1949-ben egy vitorlázó repülőgépnek Párizsból Kairóba való vontatásával harmadmagával távolsági világrekordot állított fel. 1951-ben betegen Salzburgba szállították. Halálos ágyán értesült, hogy kinevezték az Egyiptomi Sivatagkutató Intézet (Desert Institut) igazgatójává, amit már nem fogadhatott el. Salzburgban temették el. Igazán ismertté persze nem ezek, hanem Az angol beteg című, 9 Oscar-díjat kapott film tette.
Almásy Pál (Paul Almásy) (Budapest, 1906 - Thoiry, 2003)
Fotóriporter, újságíró. Budapesten, a Berzsenyi Gimnáziumban érettségizett, Bálint Györgyöt követte a Berzsenyi önképzőkörének elnöki székében. Előbb az orvosi karon tanult Budapesten egy évet, majd 1924-28 között politikatudományt hallgatott, Bécsben és Heidelbergben doktorált. 1928-tól kezdve újságíró, később riportjait fotókkal illusztrálta. 1936-ban a Berliner Illustrierte Zeitung megbízásából ő az első fotóriporter, aki keresztülvágott a Szaharán. 1937-től Párizsban élt. Bejárta Európát, Dél-Amerikát. 1938-tól a francia kormány külföldi tudósítójaként fényképezett a francia gyarmatokon. 1940-1943 között a svájci kormány hivatalos tudósítójaként fényképezett Európában, a semleges országból származó tudósítói igazolvány jóvoltából mindkét oldalon dolgozhatott. 1944-45-ben az amerikai hadsereg vezérkara mellé volt akkreditálva, újságíróként és fényképészként. 1952-től a WHO, UNESCO, ILO, FAO hivatalos tudósítója volt. 1978-ban Les Hongrois címmel, az 1850-1980 közötti magyar fényképezést bemutató kiállítás-sorozatot szervezett, amelyet Párizsban, Genfben, Barcelonában, Milánóban és Amszterdamban mutattak be. Mongólia kivételével a világ valamennyi országában járt és fényképezett. Sajtófotósként a manipulációmentes ábrázolás híve volt, soha nem rendezte át a valóságot. Képein kívül elméleti munkássága, tanítói tevékenysége is fontos. Az 1980-as években a Bálint György Újságíró Iskola és a Nemzetközi Újságíró Iskola tanára volt Budapesten, 1984-től pedig a World Press Photo zsűritagja. 1987-ben kitüntették a Magyar Népköztársaság Csillagrendjével. Életműve, majdnem milliós nagyságrendű fotóarchívuma az egész világ politikai, gazdasági, szociális és kulturális történelmével foglalkozik.
Balkányi Antal (Sátoraljaújhely, 1881- Bridgeport, 1958)
Fényképészről azt írták unokái később, egy nekem címzett levélben, hogy sokoldalú, mindenre nyitott, művelt, irodalmi hajlamokkal megáldott ember volt. Kitanulta a fényképész szakmát. Bukarestben Fotografia "Julietta" néven a Calea Victoriei 78. alatt dolgozott, a család szerint elnyerte az udvari fényképész címet, én ezt azért kétlem. Később Craiovában dolgozott rövid ideig. Az 1900-as évek elején jött Debrecenbe. Műtermet nyitott a Piac u. 81. alatt, 1903-1905. között, majd a Piac u. 46. alatt (1913-1918). Hirdetése szerint fényképészeti és fénykép nagyító intézetében specialista volt gyermekfelvételekben. A háború előszelére felkerekedett, először Hamburgban próbálkozott, majd a már régen Amerikában élő nővére küldött neki egy hajójegyet, valamint egy meghívó levelet, s ezek segítségével 1913-ban áthajózott Amerikába. 1918-ban a Connecticut államban lévő Bridgeportban nyitott műtermet. Írt egy verseskönyvet magyarul, melynek a címe: Szabadulás és szivek harca. Verses elbeszélések. Előszó Grill Lola, 1933. Bridgeport, 1931-ben egyszer hazalátogatott. Akkor már volt felesége nem élt, lányai akkor látták utoljára, bár halála napjáig leveleztek egymással.