Amikor a kislányom születéséről érdeklődnek, tíz esetből kilencszer rengeteg kérdést kapok egy idő után. „Dúlával szültem” - mesélem nekik. Erre legtöbbször ez a válasz: „Az meg mi?” Sokan azt hiszik, valami spéci eljárás vagy gyógyszer, akinek pedig halványan dereng valami, azt gondolja, a dúla egyenlő a bábával. Szóval úgy tűnik, ideje tisztába tenni a dolgokat.

Görögül a „doula” szó azt jelenti, „valakinek a segítségére lenni”. A dúla magyarul, az „asszonytársi segítő”. A dúla támasz, az a támogatás, amire szükséged van. Nem végez beavatkozást, nem hoz döntést helyetted. Ahhoz, hogy dúla legyen valaki, a legtöbb helyen (nem mindenhol) elvárás a saját tapasztalat, magyarul, hogy maga is édesanya legyen.

Amikor a kisfiamat szültem, egyedül voltam. Nem voltam képben, fogalmam sem volt, mit csinálnak velem, arról meg végképp, hogy mik a jogaim, sőt, jogaink. Meg is lett az eredménye, erőszakos beavatkozások sorozata, trauma, írtam erről már nem is egyszer. Így a következő várandósságomnál úgy döntöttem, a lehető legideálisabb körülmények között szeretném világra hozni a gyerekemet.

A Dúla Támogatása a Gyakorlatban

Féltem a szüléstől a kínzó emlékek után. A dúlám ismerte a klinikát (máshol szültem, mint először), tudta, mi a protokoll, mik a sarkalatos pontok, ha az ember nem akar beavatkozást. A választott orvosom mellé ajánlott szülésznőket, tájékoztatott, hogy nem árt, ha ilyen területen is bebiztosítom magam.

Én bizonytalan voltam, mert sok irányból ért kritika, azt vágták a fejemhez: „Minek ez a cécó, miért kell egy hadsereg? A dúlám sokat beszélgetett velem erről, így sikerült felismernem, hogy ki kell lépnem a megfelelni akarásból. Én fogok szülni, nem pedig más, és amitől én biztonságban érzem magam, abból ne engedjek.

A szülés közeledtével egyre több volt a teendő. Aztán már majdnem egy hét is eltelt, és valahogy ő tapintott rá, miért nem akar ez a szülés rendesen beindulni. Megtaláltuk a párhuzamot. Az első szülésemet végigkísérte a motívum, hogy „vajon szülök-e már?”. A kórházban végig ezt mantrázták, hogy „nem szülök, ez nem szülés”. A napokig tartó látens vajúdás előhozta a bizonytalanságot, ami kezdett vészesen emlékeztetni az első élményre, és ez pszichésen nem lendítette előre a folyamatot.

Nem siettettem, nem féltem már, tudtam, hogy minden rendben lesz. Ő egy másik baba, ez egy másik szülés, én is más vagyok már. Két nappal a levél megírása után fel is olvastam hangosan. Másnap reggel már nem volt kérdés, hogy szülési fájásaim vannak. Akkor már nem koncentráltam, hogy befelé figyeljek, nehogy elmúljanak a fájások, nem féltem, hogy abbamaradnak.

Amikor éjszaka áthívtuk a dúlám, leguggolt hozzám, és azt mondta: „jól van, minden rendben lesz, szép fájásaid vannak”, és tudtam, igazat mond, minden rendben lesz. Amikor végre magunkra maradtunk, sírtam. Bekente a hasam illóolaj-keverékkel, és a fájások idején forró borogatást kaptam, ami csodálatos volt. Berakott egy szülőszéket a zuhany alá, csorgatta a vizet a hasamra.

A férjemmel is fantasztikus összhangban voltak. Harmónia volt, béke és szeretet. Nem beszéltünk. Aztán amikor elment a magzatvíz, ami picit meconiumos volt (magzatszurok), akkor a szülésznővel együtt megnyugtatott, hogy ha emiatt az orvosom előhozza majd az oxytocin témáját, ami felerősíti a méhösszehúzódásokat, meg lehet beszélni vele, hogy csakis indokolt esetben adjon bármit. A szülésznőm szerint ugyanis teljesen tolerálható, friss meconium volt a magzatvízben.

Aztán szépen elkezdtem tágulni, a szívhang is rendben volt, haladtunk előre. Az sem ért váratlanul, amikor az orvosom megemlítette az oxytocin lehetőségét, de ő sem forszírozta, mert látta, hogy minden rendben megy, rá szinte nem is volt szükség. Béke volt. Biztonságban éreztem magam. Csak az elengedésre kellett koncentrálnom, és ennek a feltételeit abszolút a dúlám jelenléte teremtette meg. Mindenki tette a dolgát.

A kitolás idején ordítottam, mint a sakál. Amikor Lenke Róza megszületett, akkora katarzis volt mindenki számára a szülőszobán, hogy zenei aláfestéssel sem lehetett volna grandiózusabb. Aztán hirtelen rosszul lettem, sok vért vesztettem, ekkor a dúla elkezdte nyomni belém a tubusos gyümölcsleveit, hogy ne ájuljak el. Talán nem is a vérveszteség miatt lettem rosszul, hanem azért, mert annyira ordítottam, minden trauma, fájdalom és szenvedés egyszerre szabadult ki a torkomból, az elemi erő és az ősfájdalom üvöltése özönlött ki a belőlem.

A varrás hosszú és kemény volt (mert a kislányom szinte kirobbant, volt szakadás, repedés, vágás), de a hangulat felszabadult és békés volt. Utána nem maradt más, csak a csend.

A biztatására megírtam a tapasztalataimat a klinika igazgatójának az észrevételeimmel együtt, amit az igazgató kedvesen meg is köszönt, pedig kritika is volt benne. A kislányom születése nagy hatással volt Zsófira is. Soha nem lehetek neki eléggé hálás. Az anyagiakat nem teregetem ki, de annyit mondhatok, hogy az, amit tőle kaptunk, pénzben nem kifejezhető érték.

Ráadásul még egy meglepetést is kaptam. Titokban videót készített a pillanatról, amikor Lenke Róza megszületett, amin azóta is zokogok, ha megnézem. Zsófi pontosan tudta, hogy lemaradtam a kisfiam születéséről. Kiemelték, és szó nélkül elvitték, nem is láthattam. Nincs meg a pillanat, hiába voltam ébren, hiába nem működött a fájdalomcsillapítás, és éreztem minden rohadt fogót és csipeszt, egyszerűen nincs meg az a pillanat, hogy „eddig bent volt, most meg kint, itt van, ő az”. Hát, most megéltem a pillanatot.

Bárcsak minden szülő nőnek megadathatna ez a támogatás, bárcsak minden apa mellett lenne egy ilyen jó tündér, aki segít neki nem elveszni a szülőszobán, bárcsak minden baba jogára vigyázhatna egy dúla. Aki nem dönt helyetted, nem szól bele semmibe. Felkészít. Megkérdez, mit szeretnél.

Ma Magyarországon - a mindennapos szülészeti erőszak miatt - kiemelten fontos és sorsdöntő jelentőségű egy dúla jelenléte. Sajnos sok helyre nem engedik be őket, de a felvilágosultabb szülészeteken kifejezetten örülnek nekik, mert ahol dúla van, ott kevesebb a gond. Jobb helyeken a szülésznők nem riválisként, hanem partnerként tekintenek rájuk, sőt, az orvosok is. Az én csapatom fantasztikus négyesfogat volt. A férjem, a szülésznőm, az orvosom és Zsófi. Ha tehetném, minden szülni készülő nőnek receptre írnék fel egy Zsófit. Visszahozza a régen elfeledett női egységet, a sisterhood csodáját. Hogy a szülés ne társadalmi feladat legyen, egy strigula a népességszámlálón, ne egy tenyészállat legyél a szülészeti futószalagon. Mert életet adni: csoda, a legnagyobb csoda a világon.

A Szülés Mint Biológiai és Lelki Folyamat

„A természet alaprendje szerint a puncinkon át érkezik meg a testünkbe a kisbabánk, és a puncinkon keresztül adunk neki életet. Ugyanazok a szerveink érintettek, ugyanazok a hormonok termelődnek, ugyanazok az agyterületek aktívak mindkét esetben. A két életesemény ezért szorosan összefügg egymással. A társadalmunk és a rendszer, amely a várandós és szülő nők ellátása köré épült, erről mégsem szívesen vesz tudomást.

Mielőtt félreérti a kedves olvasó, fontos leszögezni: nem szülés során kibontakozó szexjelenetekről, nem is szenzációhajhászásról van szó, amikor a témát járjuk körül. A WMN igazodási pont egy keszekusza világban, és egy lélegzetvételnyi nyugalom a feszültség társadalmában. Reagálunk a társadalomra és a világra, amelyben élünk. Figyelünk a közös ügyeinkre, a közösségi és magánéleti tereinkben zajló, mindannyiunk életét meghatározó folyamatokra és figyelünk rád.

A Felkészületlen Szülés és Az Elvárások

Tizenkilenc éves voltam, amikor szültem. Korábban egyetlenegyszer találkoztam a szülésznőmmel, amikor megmutatta a szülészetet, ezenkívül azonban egyáltalán nem készültem a szülésre. Nem volt precízen megtervezett forgatókönyv a fejemben, sem pedig CD-re írt hangulatzenék, leginkább azért, mert semmi mást nem szerettem volna, mint minél hamarabb túl lenni az egészen. És bár biztos, hogy készülhettem volna jobban is az alkalomra, leginkább semlegesek a s

A szülés komplexitása és a dúla szerepe

A szülés nem csupán biológiai folyamat, hanem a női test és lélek mély, ösztönös együttműködése. Az oxitocin és az endorfin - a szeretet és az öröm hormonjai - ugyanazokat az idegpályákat aktiválják, amelyek a szexuális élmény során is működnek. A természet alaprendje szerint a testünkön keresztül érkezik meg a testünkbe a kisbabánk, és a testünkön keresztül adunk neki életet. Ugyanazok a szervek érintettek, ugyanazok a hormonok termelődnek, ugyanazok az agyterületek aktívak mindkét esetben. A két életesemény ezért szorosan összefügg egymással.

A társadalmunk és a rendszer, amely a várandós és szülő nők ellátása köré épült, erről mégsem szívesen vesz tudomást. Sokan azt hiszik, valami spéci eljárás vagy gyógyszer, akinek pedig halványan dereng valami, azt gondolja, a dúla egyenlő a bábával. Szóval úgy tűnik, ideje tisztába tenni a dolgokat.

Görögül a „doula” szó azt jelenti, „valakinek a segítségére lenni”. A dúla magyarul, az „asszonytársi segítő”. A dúla támasz, az a támogatás, amire szükséged van. Nem végez beavatkozást, nem hoz döntést helyetted. Ahhoz, hogy dúla legyen valaki, a legtöbb helyen elvárás a saját tapasztalat, magyarul, hogy maga is édesanya legyen.

A dúla szerepe a szülés során

Amikor a kislányom születéséről érdeklődnek, tíz esetből kilencszer rengeteg kérdést kapok egy idő után. „Dúlával szültem” - mesélem nekik. Amikor a kisfiamat szültem, egyedül voltam. Nem voltam képben, fogalmam sem volt, mit csinálnak velem, arról meg végképp, hogy mik a jogaim, sőt, jogaink. Meg is lett az eredménye, erőszakos beavatkozások sorozata, trauma, írtam erről már nem is egyszer. Így a következő várandósságomnál úgy döntöttem, a lehető legideálisabb körülmények között szeretném világra hozni a gyerekemet.

A dúla támasz, az a támogatás, amire szükséged van. Nem végez beavatkozást, nem hoz döntést helyetted. Ahhoz, hogy dúla legyen valaki, a legtöbb helyen elvárás a saját tapasztalat, magyarul, hogy maga is édesanya legyen.

Féltem a szüléstől a kínzó emlékek után. A dúlám ismerte a klinikát, tudta, mi a protokoll, mik a sarkalatos pontok, ha az ember nem akar beavatkozást. A választott orvosom mellé ajánlott szülésznőket, tájékoztatott, hogy nem árt, ha ilyen területen is bebiztosítom magam. Én bizonytalan voltam, mert sok irányból ért kritika, azt vágták a fejemhez: „Minek ez a cécó, miért kell egy hadsereg?” A dúlám sokat beszélgetett velem erről, így sikerült felismernem, hogy ki kell lépnem a megfelelni akarásból. Én fogok szülni, nem pedig más, és amitől én biztonságban érzem magam, abból ne engedjek.

Nem siettem, nem féltem már, tudtam, hogy minden rendben lesz. Ő egy másik baba, ez egy másik szülés, én is más vagyok már. Két nappal a levél megírása után fel is olvastam hangosan. Másnap reggel már nem volt kérdés, hogy szülési fájásaim vannak. Akkor már nem koncentráltam, hogy befelé figyeljek, nehogy elmúljanak a fájások, nem féltem, hogy abbamaradnak.

Aztán amikor elment a magzatvíz, ami picit meconiumos volt (magzatszurok), akkor a szülésznővel együtt megnyugtatott, hogy ha emiatt az orvosom előhozza majd az oxytocin témáját, ami felerősíti a méhösszehúzódásokat, meg lehet beszélni vele, hogy csakis indokolt esetben adjon bármit. A szülésznőm szerint ugyanis teljesen tolerálható, friss meconium volt a magzatvízben. Aztán szépen elkezdtem tágulni, a szívhang is rendben volt, haladtunk előre. Az sem ért váratlanul, amikor az orvosom megemlítette az oxytocin lehetőségét, de ő sem forszírozta, mert látta, hogy minden rendben megy, rá szinte nem is volt szükség. Béke volt. Biztonságban éreztem magam. Csak az elengedésre kellett koncentrálnom, és ennek a feltételeit abszolút a dúlám jelenléte teremtette meg. Mindenki tette a dolgát.

Ha igény van rá, meglátogat, segít takarítani, leviszi a szemetet, főz egy levest, tisztába teszi a babát, amíg az anyuka lezuhanyzik, vagy ad zsepit, ha a szülés utáni bőgőmasina elindul benne, vagy csak beszélget. Hat hét után pedig jön a búcsúzás. Legalábbis, ami a „hivatalos” viszonyt illeti. Mi, a dúlánkkal, nevezetesen Zsófival azóta is tartjuk a kapcsolatot. A biztatására megírtam a tapasztalataimat a klinika igazgatójának az észrevételeimmel együtt, amit az igazgató kedvesen meg is köszönt, pedig kritika is volt benne.

A kislányom születése nagy hatással volt Zsófira is. Soha nem lehetek neki eléggé hálás. Az anyagiakat nem teregetem ki, de annyit mondhatok, hogy az, amit tőle kaptunk, pénzben nem kifejezhető érték. Ráadásul még egy meglepetést is kaptam. Titokban videót készített a pillanatról, amikor Lenke Róza megszületett, amin azóta is zokogok, ha megnézem. Zsófi pontosan tudta, hogy lemaradtam a kisfiam születéséről. Kiemelték, és szó nélkül elvitték, nem is láthattam. Nincs meg a pillanat, hiába voltam ébren, hiába nem működött a fájdalomcsillapítás, és éreztem minden rohadt fogót és csipeszt, egyszerűen nincs meg az a pillanat, hogy „eddig bent volt, most meg kint, itt van, ő az”. Hát, most megéltem a pillanatot.

A szülés mint élmény: várakozások és valóság

A történelem során rengeteg nő halt meg vajúdás közben - az 1600-as és 1700-as években minden száz szülésből egy halállal végződött. Azóta sok vajúdó nő választja a modern fájdalomcsillapítás valamely formáját, és míg számos orvos is ezeket ajánlja, mások úgy vélik, hogy az orvosi beavatkozásokra való túlzott támaszkodás szükségtelen, sőt bizonyos esetekben akár kockázatos is lehet. Lehet pozitív élmény a szülés kórházban vagy otthon, orvosi beavatkozással vagy anélkül.

Az úgynevezett természetes szülés népszerűsítése különösen hosszú múltra tekint vissza: a fogalom az 1930-as években kezdett terjedni, érdekes módon nagyjából akkor, amikor az első szülészeti és nőgyógyászati főiskolát megalapították. Bármennyire igyekszünk is előzetesen felkészülni, van, amire egyszerűen nem lehet - már csak azért sem, mert minden szülés más körülmények között zajlik, az ellátás minősége tekintetében hatalmas földrajzi és etnikai különbségek vannak, arról nem is beszélve, hogy a szülészeti ellátásnak vannak hiányosságai, ami miatt a nők gyakran érzik úgy, hogy presszió alatt vannak, amikor orvosi beavatkozásokra kerül a sor.

A természetes szülés, amely során minden „tökéletesen” és beavatkozások nélkül zajlik, messze nem a norma. Az Egyesült Államokban 2020-ban a Betegségmegelőzési és Járványügyi Központ (Centers for Disease Control; CDC) adatai szerint az összes szülés közel harmadában történt szülésindítás. Vannak, akik azt mondják, hogy mivel mindvégig az ideális szülésre koncentráltak, a valóság váratlanul érte őket - és végül amiatt is rosszul érezhették magukat, hogy nem élhették át a szülés azon formáját, amire készültek, amire igazán vágytak. A probléma nem csupán az, hogy az anyáknak negatív élményben volt részük, hanem az is, hogy a kudarcélményüket az esetek többségében erős önvád is kíséri - ezek a nők önmagukat hibáztatják amiatt, hogy nem a terveik szerint alakultak a dolgok. Ehhez azonban fel kell ismernünk: ahogy minden nő egészségi állapota, úgy maga a szülés folyamata is más és más.

Nikoletta is aláírta azt a petíciót, amelyet a kórházi körülmények között zajló háborítatlan természetes szülésért indítottak. Ma ebben az élményben a legtöbb magyar nőnek (és gyerekének) nincs része.

A császármetszés és az anyai élmények

Sok édesanya kudarcnak éli meg, ha nem természetes úton, hanem valami okból császármetszéssel sikerül megszülnie a kisbabáját. Hiába tudják, hogy a műtét sokszor életet ment. És hiába tudjuk, hogy tulajdonképpen senkinek semmi köze hozzá. Ezt a néhány gondolatot azoknak az embereknek küldeném, akik olyan dolgokat mondtak a császármetszésem után, amikről valószínűleg nem is tudták, mennyire bántók. Mondatokat, amelyek majdhogynem az ember lelkét metszik szanaszét. És bizony azt nehéz hegesíteni. Talán eszükbe sem jutott, mennyi felesleges vívódást, szorongást és félelmet ültetnek el vele. A legmeglepőbb, hogy főleg nőktől és anyáktól hallottam ezeket.

„Nem tudom, miért hisztiznek ezek a császárosok, legalább tudnak ülni rendesen. Itt nyivákolt egész nap ez is, hogy mennyire nehéz felállnia. Én meg azt gondoltam magamban: életemben nem éreztem akkora fájdalmat az egész testemben, mint a műtét utáni 12 órás mozdulatlanságban. És nem kaphattam meg a gyermekemet szülés után, csak pár percre. Veled meg itt lehetett az első pillanattól, éjjel-nappal, amikor csak akarod. Én most kapom csak meg egy nap után, és amiatt aggódom, vajon elfogadja-e a mellem, lesz-e tej, miután szétszabdaltak és agyongyógyszereztek. És ez vajon mennyire jó neki.

„Úristen! Császáral született? Lehet, hogy nem is fog kötődni hozzád. Azt hallottam, az ilyen gyerekek sokkal többet lesznek betegek! Állítólag klausztrofóbiásak is, félnek az alagútban. Biztos nem tudtad volna megszülni?” Ez volt az a telefonbeszélgetés a kórházban, amit válasz nélkül fejeztem be.

„Ááá, te is a könnyebbik utat választottad?” Főleg a problémamentes, tökéletes várandóssággal a hátam mögött, a sok készülődéssel és ráhangolódással. Valóban szerettem volna hüvelyi úton szülni. Olyannyira, hogy utána sem néztem, mivel jár egy császármetszés. Szóba sem került a kilenc hónap alatt. Annyi elképesztő reakciót kaptam, hogy szinte elkezdtem magam szégyellni, amiért császárral szültem.

Szabó Anna Eszter súlyos traumákat szenvedett el a szülés alatt - ezek az élmények pedig ott és akkor nemcsak egy korábbi abúzus emlékét ültették át jelen időbe és hajszolták őt pánikrohamokig, hanem azt is meghatározták egy időre, ahogyan a babájához kapcsolódott. A története óriási felkiáltójel arra vonatkozóan, hogyan tanulunk rá, hogy a határainkon bárki, bármikor átléphet, és milyen hiányosságok, visszaélések fordulnak elő sokszor a szülőszobában. Orvos-Tóth Noémi szerint, ha a nőket hagynák jól szülni, és a gyerekeket jól születni, mindössze néhány generáció alatt képesek lennénk eljutni egy sokkal egészségesebben működő társadalomig. De mindez hogyan lehetséges, mi kell(ene) hozzá? Mi mindent határozhat meg az anyának és az újszülöttnek a traumatikus szülésélmény? És mit jelent egyáltalán a jó szülés, jó születés? Egyebek közt erről is szó esik a Beszélnünk kell! podcast legújabb epizódjában.

Ma már tudok szeretettel fordulni a heg felé, amelyen keresztül kiemelték. Kedvesen megsimogatom, és örülni annak, hogy akkor is van alternatívája a születésnek, ha megakad a természetes folyamat. Hálás vagyok. És ma, ha bárki bármit mond nekem a császármetszésről, azt szépen, nyugodtan és érzékletesen felvilágosítom, milyen is az.

Pozitív szülési élmények és a támogatás fontossága

Nagyon sok traumatikus, nyomasztó és nehéz szüléstörténetet olvashattunk már, de a pozitív sztorikból elég nagy hiány van. Az biztos, hogy egy traumatikus szülésélmény feldolgozását sok esetben segíti, ha beszél róla az, aki átélte, míg egy szép szülésélményt nagyobb eséllyel tartunk meg magunknak. Ezért nagy dolog, hogy négy olvasónk, Anita, Réka, Szilvi és Timea mégis megosztja veletek a saját szuper szülésélményét. Négy teljesen különböző történet következik: van közöttük ikerszülés, császár, karanténszülés, első, második, fogadott segítséggel és teljesen az állami rendszerben történt szülés is. Ebből is látszik, hogy minden szülő nőnek másra van igénye, mást keres, amikor a szülésre készül, és mástól érzi jól magát ezekben a sorsfordító órákban.

„A történetem 2016-ban kezdődött, amikor részlegesen lebénultam, és azt tapasztaltam, hogy hiába járok magánrendelésre, ugyanazt az elbánást kapom, mint az SZTK-rendelésen. Végül nem magánrendelésen oldották meg a problémámat. Amikor elkezdtünk gondolkozni a gyerekvállaláson, már jöttek a rémtörténetek a barátoktól, és az az információ, hogy fogadott segítők nélkül nagyjából meg sem születik a baba.

Amikor pozitív lett a tesztem, besétáltam vele a helyi rendelőintézetbe, hogy megtudjam, kihez tartozom. Ott rögtön kaptam beutalót az első (nyolchetes) ultrahangra. Azt is mondták, hogy mivel rendkívül nagy túlsúllyal lettem terhes, ne bizakodjunk. Mondtam, hogy ezzel teljesen tisztában vagyok. A nyolchetes ultrahangon mindent rendben találtak, majd elküldtek a területileg illetékes nőgyógyászhoz. Hozzá is jártam, a tizenkét hetes ultrahang előtt listába szedtem a rémtörténeteket, hogy cáfolja meg őket. Negyven percet voltam bent. Hozzátette, hogy azok, akik a Pécsi Szülészeti Klinikán szülést vezetnek le, annyira tapasztaltak, hogy nincs szükség fogadott orvosra. Az volt a megállapodásunk a körzetes nőgyógyásszal, hogy napi tízezer lépést megteszek, ameddig meg tudom tenni. Voltunk szülőszoba-bejáráson, mindent elmondtak, az összes szülésindulási lehetőséget, elmondták a kórházi protokollt, miszerint nem rutin az oxitocin, de rutin a gátvédelem, hogy lehet kérni epidurális fájdalomcsillapítást, és elmondták a legfontosabb információkat a császármetszésről is. Beszéltek arról is, hogy ez egy oktatókórház, de lehet kérni, hogy ne legyenek hallgatók. Megmutatták a szülőszobát, ahol mindenféle alternatív vajúdási lehetőségek vannak.

Pénteken volt egy vizsgálat, akkor már a 42. hét végén voltam, és az nem sikerült túl jól, valószínűleg azért, mert aludt a gyerek. De azért két orvos is megnézte, és kérték, hogy szombaton és vasárnap is menjek be. Hétfőre azt tervezték, hogy befekszem, és legkésőbb szerdán megindítják a szülést. Vasárnapra már rendszertelen fájásaim voltak, de még hazaküldtek. Elmentünk bevásárolni, majd cipőt venni a páromnak. Na, ott már ötperces fájásaim voltak, de még hazamentünk, mert azt olvastam, hogy ilyen fájásokkal még meg lehet főzni három menüt. Nem sokkal később elment a nyákdugó, aztán a magzatvíz is elfolyt, addigra már kétperces fájásaim voltak, úgyhogy bementünk a kórházba.

Semmit sem csináltak anélkül, hogy tájékoztattak volna, hoztak vizet, szőlőcukrot. Egy idő után kértem fájdalomcsillapító gázt, de nem tudtam rendesen szívni. Aztán kaptam epidurálist. Volt bent két hallgató, de erről is megkérdeztek, jöhetnek-e. A végére elfáradtam, elhúzódott a kitolási szakasz, kétszer-háromszor visszahúzta a fejét a gyerek. Akkor bejött a főorvos, hogy segítsen. Kitapogatta a gyomorszájamat, megkérdezte, hogy mikor ettem utoljára, mondtam, hogy délben, mondta, hogy akkor jó. Majd odakönyökölt, de nem tolta kifelé, csak hagyta, hogy megtámaszkodjon, és ki tudjon bújni. Amikor megszületett, kivitték, de az apja ment vele, megvizsgálták, visszahozták, és majdnem két órát együtt lehettünk. Mindenki nagyon kedves volt.

„A Szent János Kórházban szültem, fogadott orvossal és szülésznővel. A fogadott orvoshoz évek óta járok, a szülésznőt pedig ő ajánlotta. Szerettem volna elmenni szülésfelkészítőre, de a vírushelyzet közbeszólt, így egy jógaoktató anyuka kétnapos online felkészítését választottuk. Azt terveztük, hogy a szülés előtt átköltözünk a kórháztól pár percre lakó szüleimhez, de ez végül nem valósult meg. Előtte egyébként izgultam, hogy nem fogom felismerni, mert olyan lesz, mintha bepisiltem volna, de összetéveszthetetlen volt. Nevetve hívtam apukámat, akinek az volt az első reakciója, hogy ne hülyéskedjek. Hívtam a szülésznőt, megnyugtatott, hogy a magzatvíz színe alapján minden rendben van. Két óra múlva értünk be a kórházba, de akkor még nem voltak fájásaim. A szülésznő által javasolt homeopátiás szereket elkezdtem beszedni, nekem ez természetes volt, mert kiskoromtól kezdve használta a homeopátiát anyukám is. Kaptam beöntést, és háromnegyed hatkor jött meg az első igazi fájás. Megnézett az ügyeletes orvos, feltett néhány kérdést. Egy órával később megérkezett a saját orvosom is, jelezte, hogy ott van, de nem ő volt végig jelen, hanem a szülésznő. Nagyon szerettünk volna apás szülést, szerencsére a járvány ellenére engedték, csak be kellett öltöznie. A szülésznő a vajúdás alatt többször javasolta, hogy menjek el zuhanyozni, az nagyon jól is esett, de utána erősebbek voltak a fájások. A szülésfelkészítőn is elhangzott, hogy vannak, akiket zavar az érintés a vajúdás alatt, még mondtam is a férjemnek, hogy na, én biztos nem ez leszek, hiszen a simogatás a szeretetnyelvem. Na, pont az lettem, kértem, hogy ne simogasson, ne érjen hozzám, csak legyen ott mellettem. Hajnalban eljött a holtpont, akkor azt akartam, hogy valahogy vessünk véget ennek. De összességében jó élmény volt. A szülésznő végig támogatott, mindent elmondott előre, semmi olyan nem történt, amit ne tudtam volna előre. A vizsgálatok után mindig az derült ki, hogy nem tágul a méhszájam, hiába jöttek a fájások. a szülésznő megkérdezte, hogy gondoltam-e esetleg az epidurális fájdalomcsillapításra. Mivel nekem ez egyet jelentett azzal, hogy nem érzem a lábamat és másnap fájni fog a fejem, mondtam, hogy kizárt. Hajnali három körül eldöntöttük, hogy akkor legyen az, és akkor kaptam oxitocint is, hogy érezzem a fájásokat, meg egy NoSpát is, hogy ne görcsöljön a méhszájam. Amikor bejött az aneszteziológus, a férjem kiment, de a szülésznő ottmaradt, és tartotta a fejemet, hogy jó pózban legyen, és beszélgetéssel vonta el a figyelmemet. A császártól nagyon féltem, de a tágulás hiánya ellenére senki fel sem vetette. Mire eljutottunk a kitoláshoz, már elmúlt az EDA hatása, de az már egy jó fájdalom volt, mert tudtam, hogy hamarosan megszületik a kisfiam. Gátvédelemmel szültem, fel sem merült a gátmetszés. Az utolsó három fájás nagyon rossz volt, de az orvosom végig biztatott, hogy mindjárt kint van.

„Most tíz hónaposak az ikreim. Amikor terhes lettem, a nővérem ajánlását követve jutottam el az orvosomhoz. Eredetileg nem akartam magán-terhesgondozásra járni, de ő már nem praktizált másképp. Az orvosom nem magyar, eléggé töri a nyelvet, és nehezen értettük egymást eleinte, de annyira precíz és alapos volt, hogy ragaszkodtam hozzá. Az első alkalommal nem derült ki, hogy két babánk lesz, vagy lehet, hogy ő már tudta, de nem mondta. Úgy dolgozott, hogy hosszú ideig nézte a monitort, de nem szólalt meg, és csak később beszélt. a tizenkét hetes ultrahangnál öt perc nézelődés után tört magyarsággal megszólalt: »Múltkor is tudtuk már, hogy ketten vannak?« Először nem is értettük a férjemmel, hogy mi van, minden átfutott az agyunkon. A terhesgondozás alatt végig azt éreztem, hogy talán az ikerterhesség miatt, kiemelt figyelmet fordított rám. A terhességem sokkal könnyebb volt, mint amire számítottam. A SOTE II-n szültem, mert ott dolgozik még az orvosom, és azt az elején tisztáztuk, hogy ott van megfelelő koraszülött-ellátás is, ami az ikrek miatt fontos volt. Volt fogadott szülésznőm is, akit egy volt kolléganőm ajánlott. A szülés előtt bementünk hozzá megnézni a szülőszobákat, és átbeszélni mindent. Természetes szülésre készültünk, ehhez az ikerterhességnél kell teljesülnie bizonyos feltételeknek, és nálam ezek mind rendben voltak. A szülésznő mindent elmondott a szülés beindulásáról is. Végül otthon folyt el a magzatvizem. Amúgy is eléggé befelé figyelő típus vagyok, és akkor is sikerült koncentrálnom, éreztem, hogy mikor kell elindulnunk. Nagyon gyors volt, öt óra alatt megszülettek a gyerekek. Közben hívtam az orvost és a szülésznőt is. Az orvosom nem sokkal azután ott volt, hogy beértünk. Az ügyeletes orvos vizsgált meg először, de addigra már ott volt a szülésznő. Bementünk egy egyszemélyes szülőszobába, és engem ott hagytak zavartalanul vajúdni. Már a szülés előtt megkérdeztem, hogy ez hogy zajlik, tudtam magamról, olyan típus vagyok, hogy arra van szükségem, hagyjanak békén. A fájdalom olyan volt, amit korábban el sem tudtam képzelni, ezzel együtt úgy emlékezem vissza, hogy az egész nagyon harmonikus és kiegyensúlyozott volt. Ehhez kellett a férjem jelenléte, a szülésznőm és az orvosom is. Volt minden, de nekem állva volt a legjobb a vajúdás alatt. Az orvosom már előzetesen jelezte, hogy akkor ad oxitocint, ha szükséges. Ez a kitolási szakaszban történt meg. Akkor már nem érdekelt, nem volt ezzel gondom. Egyébként előre jelezték, hogy szóljak, ha nem szeretném, hogy bejöjjenek, akár közben is. Magában a szülésben is nagyon sok ember vett részt: három orvos, két szülésznő és három gyerekorvos, akik fogadták a babákat. Olyan professzionális csapatmunka volt, hogy még másnap is túlcsordult bennem a hála. Amikor megszületett a kisfiam, akkor eljött az a pillanat, amire hiába készítettek fel: hogy a szülés utáni eufória és kiengedés után van még egy szülés. Akkor szólt az orvosom, hogy most szedjem össze magam. Egy percet kaptam, és jött a következő. Tizenöt perc alatt megszületett a kislányom. Utána három óránk volt együtt, négyesben. Nektek is úgy tűnik, hogy minden történet nagyon más? Az egyetlen közös pont benne az, hogy az anyukák azt kapták szülés közben, amire szükségük volt. Ehhez kellett az is, hogy ők maguk tudják, hogy mire van szükségük, és az is, hogy kellő figyelemben részesüljenek.

tags: #wmn #szules #facebook