Az anyaság, ahogy a társadalom gyakran ábrázolja, egy idilli állapot, amelyben a nők felhőtlen boldogságban élnek, gyermekük minden igényét kielégítve, miközben sugárzóan szépek és mindig türelmesek. Azonban a valóság ennél sokkal összetettebb, tele kihívásokkal, feszültségekkel és elvárásokkal, amelyek gyakran ellentmondanak egymásnak.
Az Anyaság Mítoszai és a Társadalmi Elvárások
Kultúránkban az anyaságról festett kép rendkívül pozitív, már-már idealizált. Azt sugallja, hogy egy anyának nem nehéz éjszakánként akár háromszor is felkelnie síró csecsemőjéhez, és természetes, hogy gyermeke érdekeit, szükségleteit, örömeit, vágyait mindig a sajátjai elé helyezi. Készségesen zárójelbe teszi magát, ha a család érdeke így kívánja, és ha kell, akár az életét is odaadja gyermekeiért.
Ez az idealizált kép jelentősen megnehezíti a szülői feladatra készülő, vagy azzal birkózó párok életét, hiszen saját maguktól és a másiktól is azt várják el - sőt környezetük is azt várja tőlük -, hogy kizárólag pozitív élményeket, érzéseket éljenek át. Ha meg akarnak felelni ennek az elvárásnak, akkor esetleges szorongásaikat, nehézségeiket, fájdalmaikat el kell rejteniük lehetőleg még saját maguk elől is. Nem oszthatják meg ezeket sem egymással, sem barátaikkal, sem rokonaikkal, tehát segítséget sem kaphatnak senkitől.
Angela Murinai „Anya szív: Anyának lenni egy macsó világban” című könyve rávilágít erre a problémára. A konzervatív patriarchális kapitalista érdekeket kiszolgáló politika határozza meg jelenünket, ahol a tradicionális, nemi alapú egyenlőtlenség fenntartása a mindennapi szocializáció szerves része. Pedig a nők végzik el az alulfizetett és fizetetlen gondoskodási, nevelési, ápolási, élelmezési és érzelmi munkák javát. Mégis megelégednek azzal, hogy cserébe előre engedik őket a férfiak az ajtóknál, vagy kezit csókolommal köszönnek nekik, és virágot is kaphatnak hivatalosan, évente kétszer, anyák napján és nőnapon.
„Anyának lenni szükségszerű”, és „anyának lenni szükségszerűen jó” - hirdeti az a rendszer, ahol a politikusok rémülten figyelik a demográfiai adatokat, amelyek évtizedek óta egy elöregedő és kihalás felé tartó magyar és európai társadalomról mutatnak képet. De tényleg jó egy olyan társadalomban anyának lenni, ahol a tőkével összejátszó állam gyakorlatilag egyre minimálisabb szerepet és pénzt szán a közjóért végzett feladataira? Ahol a társadalmi mobilitás ellehetetlenítése a cél?
Az anyaság fogalma egy kulturális, társadalmi és történelmi konstruktum, nem csupán az objektív valóságot tükrözi, hanem egy kreált valóságot is, melynek építőkövei a mítoszok. Barthes (1972) definíciója szerint ezek olyan széles körben elterjedt és elfogadott, tudattalan feltételezések, melyeknek történeti és kulturális eredete a feledés homályába vész.
Az elmúlt század elején az amerikai és nyugat-európai kultúra az anyaság romanticizált eszményét erősítette: az anyáét, aki az otthonlét mellett elkötelezett, jobb kezében a gyerekek viselt dolgai, bal kezében a háztartás ügyes-bajos dolgai, arcán derűs mosoly. Ez a patriarchális rendszerben gyökerező, „boldog anya” mítosz azóta is az anyaság kortárs ideológiáinak oszlopa.
A világháborúk veszteségei azonban paradox helyzetet teremtettek: az évek alatt kialakuló jelentős demográfiai válság és munkaerőhiány miatt olyan anyákra lett szükség, akik a gyereknevelés mellett a termelésből is kivették a részüket. Az anyaságot és a gyerekek igényeit a futószalaghoz igazítva, a dolgozó anya ideológiája is megjelent. A századfordulóhoz közeledve a csecsemőkkel, gyerekekkel kapcsolatos tudás a fejlődéslélektani kutatások gyarapodásával bővült, új irányzatok jelentek meg, mely a gondozóktól, (elsősorban) az anyáktól újfajta, a gyerekek érzelmi, kognitív fejlődésének igényeihez simuló, azt elősegítő, fejlesztő szerepvállalást kíván.
Az Anyaság Mint Identitásválság és Kettős Műszak
Anyává válni sok szempontból olyasfajta identitáskrízist okoz, mint a tinédzserkor. Akik szülővé válnak, végrehajtanak egy nemzedéki váltást. Eddig ők voltak az ifjú nemzedék, most pedig egyszerre ők alkotják a középnemzedéket. Addigi kétszemélyes párkapcsolatukat úgy kell alakítaniuk, hogy fizikailag és érzelmileg is helyet teremtsenek benne a gyereknek. Meg kell felelniük egy sor új, szokatlan, gyakran váratlan feladatnak és felelősségnek, amit azelőtt talán soha nem gyakoroltak, és amiből pótvizsgázni sem lehet.
Általában az anyák vállalják a gyermekgondozás oroszlánrészét, az ifjú apákra pedig az addiginál nagyobb súllyal nehezedik a család anyagi szükségleteiről való gondoskodás feladata. A nők anyai szerepe és hivatásbéli szerepe konfliktusba kerül egymással. Ha mindkét területen teljesíteni akarnak, akkor mindenhol úgy érzik, hogy nem felelnek meg. A férfiak esetében a hivatásbéli és a családi célok inkább párhuzamosak, nem kerülnek ellentétbe egymással.
Kétségtelen, az anyaság valóban sok öröm forrása. De a gyermek gondozása ismétlődő rutinműveletek elvégzését kívánja. Olyan háztartási teendőkkel jár, amelyek megbecsültsége igen alacsony, az eredménye szinte a megvalósítás pillanatában megsemmisül. Elvégzésük viszont az ifjú anyuka egész napját igénybe veszi. A gyesen, gyeden lévő anyáknak gyakran egész nap nincs más felnőtt-társasága, mint a többi anyuka a játszótéren, a hentes vagy a zöldséges. Nem csoda, hogy türelmetlenül várják haza férjüket, aki abból a külső világból hoz haza üzenetet, amitől ők elzárva érzik magukat. A két nem igényei tehát gyakran szembekerülnek egymással.
Ugyanakkor, mivel a feleség sok érzelemmel és igen intenzíven fordul a magzat, majd csecsemő felé, a férj gyakran azt éli át, hogy elvesztette felesége addig kizárólag rá irányuló figyelmét, szeretetét. Féltékeny a trónörökösre, amit sokszor saját magának sem tud, mer bevallani. A kapcsolat tehát hatalmas nyomásnak van kitéve, és ezt sok házasság igen nehezen bírja ki. A felsorolt nehézségek általában rejtve maradnak, a lenyelt, ki nem mondott indulatok, érzések, csalódottságok, hiányérzetek feszítő ereje nő, míg végül a problémák kezelhetetlenné válnak.
Miért kell mindannyiunknak beszélnünk a szülés utáni depresszióról | Auburn Harrison | TEDxUniversityofNevada
Az Anyai Élet Valósága: Fáradtság, Kiégés és Küzdelmek
Mindenki azt mondja, hogy az anyaság milyen különleges dolog, és hogy a gyermekeink iránt érzett szeretet leírhatatlan, és ezzel a legtöbben egyet is értenek. Ugyanakkor azt is tapasztalja az ember, hogy az anyaság nem mindig habosbabos leányálom. Anyaként megéljük, milyen kegyetlen a kialvatlanság, ha sehova (még a vécére) sem tudunk elmenni egyedül. Megtanuljuk, hogyan végezzük el a házimunkát fél kézzel, és arra is rájövünk, hogy kisgyerekek mellett a lakás sosem lesz magazinba illően tiszta és rendezett.
Az amerikai és angol kutatások sora bizonyítja, hogy az újdonsült anyák felhőtlen boldogságát többnyire beárnyékolja az előző életvitel elmúlása felett érzett szomorúság. Fontos elfogadni, hogy semmi sem lesz már olyan, mint annak idején. Azonban egy kis szeletet már az első egy évben is meg tudunk magunkból menteni ahhoz, hogy idővel újraépíthessük az életünket.
Angela Murinai könyvének tizenöt fejezetében tárgyalja a lelki terheket, a patriarchális társadalomban megjelenített anyamintákat, a nem ritkán nőgyűlölő normák átörökítésének problémáit, a társadalmi intézmények nőellenes gyakorlatainak következményeit, a nyilvánosság tereinek véleményt és tényt összekeverő gyakorlataiból következő elveszettséget, a pszichológiai problémákkal beazonosított, megbélyegzett anyatípusokat, a kiégést és ebből következő függőségeket, az elszegényedést és lakhatási válságot. Rámutat arra, hogy a haszonszerzés szempontjából nőnek lenni önmagában haszontalan. A nő mint szép, kedves, kecses, érdekes, szülni és szoptatni képes lény nem hajt eleve hasznot. A nemi munkamegosztásban elhelyezve viszont már hasznosítják e tulajdonságait.
Egy kisgyerek önmagában szintén „haszontalan jószág”, hiszen csak játszani és létrehozni akar. Mielőbb igyekszünk is erről leszoktatni. Nem csoda, hogy anyának lenni feszültségekkel teli, fáradtságos feladattá válik, jóval többé és nehezebbé, mint szeretni, táplálni és óvni egy gyermeket. A családok általában eleve terheltek a patriarchális társadalmi normáktól, amelyeket tetéznek olyan generációs és történelmi traumák is, amelyeket sokszor még átlátni is nehéz, nemhogy megváltoztatni. Jellemző a nők szorongása, önsorsrontása, önostorozása, kiszolgáltatottságát fokozza a beléjük nevelt megfelelési kényszer.
A felmérés szerint a nők elvárások, tévképzetek és normák fullasztó kényszerei közt vergődnek: sokan a gyerekvállalás miatti lesújtó gazdasági helyzetben, mások a lakhatási válság és félbe maradt karrierek terhe alatt élik életüket. Egy húsz év alatt felnövő, addig - a tőke szempontjából - teljesen haszontalan gyerek értelmezhetetlen és semmibe vehető probléma. Csakúgy, ahogyan az idős, beteg és fogyatékkal élő emberek is. A nőkre háruló munkákat magától értetődővé alakítottuk, normalizáltuk.
Az Anyai Agy és Érzelmi Hullámvasút
Az anyai agy változásai nem csak strukturálisak, hanem érzelmileg is mély hatással vannak ránk. A túlélés, a gondoskodás és a kötődés új szintjeire állítják a működésünket. Nagyon sok édesanyától hallani, hogy érzelmi hullámvasúton van. Fontos azonban megjegyezni, hogy nem te ülsz a hullámvasúton, te vagy a hullámvasút, és a gyermeked ül rajta. Ő arra fog reagálni, hogy milyen a te hullámvasutad. Mennyire lankás… Mennyi benne a hurok, a csavar, a spirál… Ez persze nem azt jelenti, hogy neked kényelmes és ezen nem tudsz változtatni. A hullámvasút formája és útvonala nem a te hibád. Ez egy működési mód, amit csak kevesen értenek. Pedig minden édesanya átéli. És lehet vele dolgozni. Azért mert anya vagy, nem kell mindig mosolyogni. Nem kell mindig türelmenek lenni. Te is ember vagy. Emberi érzésekkel. Emberi nehézségekkel. És ha ezt nem fogadod el, akkor a saját dolgodat nehezíted meg. Meg a gyermekedét is. A jó anya nem hibátlan.
Kiút a Mítoszok Hálójából: Tudatosság és Segítségkérés
Fontos, hogy megpróbáljuk tisztán látni saját helyzetünket, valódi felelősségünk szempontjából. Vállaljuk fel igényeinket és mérlegeljük lehetőségeinket. Hogyha elértük korlátainkat, ne féljünk segítséget kérni. Tartsuk észben, hogy az anyaság kortárs mítoszait készen kaptuk, az ezekben megfogalmazott elvárások nem az objektív valóságot tükrözik, nem egyetemes és megingathatatlan alapigazságok. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy a jó anyaság hitrendszere valóban a mi és a gyerekeink érdekét szolgálja-e?
Murinai szerint az anya gazdasági függetlenségét és erejét a gyerekvállalás előtt meg kell megteremteni, és csak annyi gyereket vállaljon, ahányat akár egyedül is képes felnevelni. A párválasztást kulcskérdésnek állítja be, hiszen „egyetlen jó férj sem tudja a társadalmi egyenlőtlenségeket megoldani, de azt tudja biztosítani, hogy legalább otthon teljes értékű embernek érezzük magunkat.” Tehát bontsuk le a szerelem illúzióját, és pragmatikus tudatossággal olyan párt válasszunk, aki kellően felvilágosult és érett.
Murinai szerint fontos „kritikusan kezelni a nyomasztásokat” a gyereknevelés során. A következő pont az önismeret, és a terápia fontosságát hangsúlyozza. Szerinte ma ugyanis „nagy bátorság kell ahhoz, hogy anyaként megfogalmazza valaki a veszteségeit, nehézségeit vagy a haragját. Olyan általános gondolatokat fogalmaz meg, amelyeket sokan és sokféleképpen mondtak már el Alexandra Kollontaj nőpolitikája és a feminista mozgalom első hullámának kezdete óta. Ezek szerint emberszámba kell venni a nőket, több kompetenciát kell adni nekik a szülés és a gyereknevelés terén, gyerekbarát és anyabarát munkahelyekre van szükség, a férfiakkal egyenlő bérekre, nő- és gyerekvédelemre, közösségek építésére.
A könyv utolsó fejezete reményt keltő teendőket sorol fel, amelyek révén a társadalom anyabaráttá válhatna. Annak ellenére, hogy a szerző arra invitál, hogy mérlegeljük együtt azt, „hogyan lenne jó”, a végkicsengésben mégis visszatér egy pesszimista állásponthoz: a társadalomnak kell változnia.
A Lassú Gyermekkor online kalauzai számos tanácsot kínálnak az anyaság hiteles megéléséhez: a boldogság mellett a nehézséget, a felszabadultság mellett a kilátástalanságot is. Segítenek lelassulni a gyermek mellé és felvenni az ő ritmusát, hogy aztán lelkiismeret-furdalás nélkül visszatérhessenek a saját életükbe, a saját feladataikhoz.