Az „Adj, király, katonát!” (angol nyelvterületeken Red Rover) egy hagyományos angol népi játék, melyben láncot alkotva két csapat vesz részt egymással szemben.
A játék eredete a múlt homályába vész, de évszázadok óta szórakoztatja a fiatalokat. A játék lényege, hogy két csapat egymással szemben felsorakozik, és az egyik csapatból egy játékos elmondja a mondókát: „Adj, király, katonát!”. Ezt követően a másik csapatból választanak egy játékost, akit megpróbálnak elszakítani a láncból. Ha sikerül, az elszakított játékosok az ő csapatukhoz csatlakoznak.
Erdőss Pál 1983-as filmje, az „Adj, király, katonát!”, bár a játék címét viseli, sokkal mélyebb és sokrétűbb témákat dolgoz fel. A film nem csupán egy vidéki lány pesti kalandjait mutatja be, hanem tabutémákat feszeget, mint a nők kiszolgáltatottsága, a szexizmus, a munkahelyi zaklatás és a saját test feletti hatalom kérdései. Különösen aktuális a film a szívhangszabályként elhíresült abortusztörvény-szigorítás kapcsán, hiszen a történet két fiatal nőről szól, akik ellentétes helyzetben találják magukat a gyermekvállalással kapcsolatban.
A film főszereplője, Jutka, egy naiv, alig nyolc általánost végzett lány, aki faluról Pestre kerül, hogy a lőrinci szövőgyárban dolgozzon. Nincs senkije, édesanyja kisgyermekként adta le, nevelőszülei pedig meghaltak. A városban mindenki közönyös iránta, legfeljebb a testét nézik ki maguknak. A legjobb barátnője titkolt terhessége végül egy gyermekhez vezet, míg Jutka kapcsolata erőszakba és végül abortuszba torkollik.
Papíron a film a nyolcvanas évek Magyarországáról, a munkások helyzetéről, a vidéki, tanulatlan, Budapesten szerencsét próbáló lányok dilemmáiról szól. Valójában azonban, különösen ma újranézve, sokkal többről: a totális kiszolgáltatottságról, arról, hogy azt hiszed, van szavad, akaratod, vannak saját döntéseid, de ez a valóságban nincs így. A film korában egy lány simán beült egy ismeretlen autóba, csak mert a férfi határozottan szólította fel erre, bement a szakadt lakókocsijába, csak mert leígérte neki a csillagokat is, és még akkor sem rohant el, amikor egy kétszer akkora részeg férfi letépte a felsőjét. Nem azért, mert hülye, vagy mert keresi a bajt, egyszerűen azért, mert soha senki nem mondta el neki, hogy hogyan vigyázzon magára.
Ebben a világban - beszélnek ugyan, de senki soha nem mond semmit. Lazán, természetességgel, szinte mellékesen mutatják meg a nemi erőszakot, az abortuszt, és Jutka tekintetét, akitől, miután a rettenetes traumáknak „hála” tökéletes anya lett, visszakapja a barátnője - a biológiai anya, bár ebben a világban a biológiai kapcsolódások nem sokat jelentenek - a babáját.
Ott van aztán a mai szemmel már-már parodisztikusan ábrázolt abortuszbizottság a szikkadt bőrű, gondosan lakkozott és feltűzött hajú, pengeszájú, örömtelen fehér köpenyes nőkkel, akik a kérelmező adatain és családi állapotán kívül csak arra kíváncsiak, hogy miért nem védekezett, illetve igazán megbeszélhette volna a nyilván a nő hibájából lelépett apával, hogy akarnak-e gyereket. „Bátrabban”, mondja egyikük az ajtó körül tébláboló Jutkának, épp csak azt nem teszi hozzá, hogy „ha az ágyban olyan bátor voltál, itt sem kell előadni a megszeppent szűzlányt”.
A Jutkát játszó Ozsda Erika egyébként úgy nyújtja kamaszként a magyar filmtörténet egyik legnagyobb alakítását, hogy nem egyszerűen az első szerepe ez, hanem konkrétan az utcán szólították le a filmesek. Mint később elmondta, semmi kedve nem volt az egészhez, el is hajtotta őket, ám szerencsére kitartóak voltak, adott hát nekik egy esélyt. A próbákon aztán olyan önérzetesen feleselt Erdőss Pállal, hogy azonnal megkapta a főszerepet. Forgatókönyv volt ugyan, de párbeszédek nélkül, azokat a szereplők rögtönözték próbák és rendezői utasítások alapján. A végeredmény már csak azért is lenyűgöző, mert mindenki amatőrként alakította a szerepét, csak egy-két hivatásos színészt alkalmaztak, a párbeszédek éppen ezért a szó legjobb értelmében esetlenek és annyira életszerűek, amilyet még dokumentumfilmekben is alig látunk.
A forgatás egyébként Ozsda elmondása szerint sokkal vidámabb volt, mint maga a film; a büdzsé jelentős részét felemésztette a sok elpazarolt Kodak filmszalag, a színésznő ugyanis elröhögött mindent, és mivel szemüveg nélkül alig látott, néha azt sem vette észre, hogy forog a kamera és mindenki szerepben van. Közölte továbbá, hogy ő márpedig sírni nem fog a kamera kedvéért. Ozsda Erikát ezzel együtt is megkínozta a szerep testileg-lelkileg; amikor Erdőss visszahívta következő filmjébe, Eperjes Károly mellé, már úgy volt vele, hogy „száradjon le a kezem, ha még egyszer filmben játszom”.
Hogy miért tennénk kötelező néznivalóvá a világ egyik legnyomasztóbb filmjét, most, amikor a valóság is éppen eléggé sivár és lehangoló? Nehéz megfogalmazni. Az „Adj, király, katonát!” az a film, aminek érzed a szagát, miközben nézed: az orrodban van a kubai vendégmunkásokkal és falusi magyar lányokkal megtelített leányszálló cigifüstös konyhája, a szövőüzem személyzeti irodája, a joviálisnak tűnő műszakvezető bácsi lehelete - már csak azért is, mert elég közel jön, miközben letaperol, hogy érezd -, a pelyhedző bajszú „udvarló” sörös bukéja - neki egyébként akkora dumája van, hogy észre sem veszed, hogy levetkőztet - és végül a műtő mindent átható klór- és fertőtlenítőszaga.
Nehéz film, mert a lényeg nem az, ami történik és amit a szereplők mondanak, hanem a hétköznapi apróságok. Erdőss Pál és Koltai Lajos (!) kamerája látszólag jelentéktelen részleteken időzik el nagyon sokáig, a sztori szempontjából jelentéktelen szereplők arcán, rendőri vegzáláson, munkahelyi rutinmozdulatokon, félig elszívott cigiken, majdnem üres sörösüvegeken. Nagy kihívás végigülni, mai szemmel és aggyal egyhuzamban szinte lehetetlen, mégis kötelező mindenkinek, aki azt hiszi, hogy tudja, min mennek keresztül a nők, amikor úgy döntenek, elvetetik a gyereküket.
A hetvenes évek derekán körvonalazódó, fikciós és dokumentarista formákat elegyítő Budapesti Iskola alkotóinak látásmódja és konkrét módszereik ugyan némiképp eltértek, céljaik mégis kibékíthetők. Erdőss Pál első játékfilmje, az „Adj, király, katonát!” egyike a Budapesti Iskola utolsó darabjainak. Erdőss televíziós felvétel-, majd gyártásvezetőként kezdte pályafutását, a hetvenes években már rendezőasszisztensként dolgozott olyan, a Budapesti Iskolához köthető alkotók mellett, mint Dárday István, Gyarmathy Lívia és Vitézy László. Ezzel párhuzamosan több társadalmilag elkötelezett dokumentumfilmet rendezett. Első műve egyike a Balázs Béla Stúdióban készült, a Budapesti Iskolát megelőlegező, valóságkutató dokumentumfilmeknek: a Valami mást… (1972) a vidékről fővárosba kerülő, szövőgyárban munkát vállaló fiatal lányok lehetőségeit és tapasztalatait járja körül. Nem tűnik tehát véletlennek, hogy debütáló játékfilmje mind stílusában, mind részben alkotói módszerében a Budapesti Iskola dokumentum-játékfilmjeinek szellemében fogant. Az irányzat legfontosabb alkotója és szervezője, a Dárday által vezetett Társulás Stúdió adott otthont Erdőss filmjének, s az hamar nemzetközi elismerést hozott alkotóinak.
Az „Adj, király, katonát!” szociológiai és szerzői szempontból reflektált módon, a Valami mást… képsoraiból vett részlettel kezdődik a film: fiatal nádudvari lányok mesélnek Pesthez fűzött reményeikről a lőrinci fonóból érkező szervezőtitkárnak. Nagyobb megbecsülést és jobb ellátást várnak. Ezt követően, mintegy a dokumentumfilm játékfilmes meghosszabbításaként, kezdődik a tizenhatéves Jutka hányattatott története, s világít rá az előzetesen vázolt illúziók hamisságára. Erdőss filmje egy halmozottan hátrányos helyzetű, állami gondozásban nevelkedett lány története, mely a három műszakos textilgyári munka, a csekély nívójú, agyonzsúfolt leányszálló világán át vezet az élet sűrűjébe. Az első intim kaland, az első szerelem, a kocsmai italozás „kötelező” epizódjai mellett Jutka találkozik soha nem látott édesanyjával, majd a gyárvezető kéretlen érintéseit, a nemi erőszakot és az abortuszt is kénytelen megtapasztalni.
A társadalmi koordináták hangsúlyozásán és a miliő érzékletes bemutatásán túl a film bővelkedik a valósághűséget tovább növelő dokumentarista megoldásokban. Bár kidolgozott forgatókönyv állt rendelkezésre, a párbeszédek többségét mégis saját szavaikkal improvizálták és tették életszerűbbé a szereplők. Koltai Lajos, Pap Ferenc és Szabó Gábor operatőrök arcokra fókuszáló, olykor ellesett kézikamerás felvételei és a környezeti zajokkal telt hangkulissza mind fokozzák a film realizmusértékét. Hosszas szereplőválogatás után talált rá a rendező a főszerepet megformáló amatőr, ám bravúros tehetségű Ozsda Erikára. Csepeli gimnazistaként nem éppen „saját életét” játssza a kamerák előtt, ugyanakkor a Budapesti Iskola filmjeinek életet adó, karakterükhöz szorosan illeszkedő civilszereplők sokasága veszi körül. Miként a szituáció kívánja, úgy változik Ozsda Erika arcjátéka és hanghordozása az élettől megedzett, látens módon védekező és a naiv, törékenyebb érzületek között.
Az „Adj, király, katonát!” eseményeinek köznapiságát ellensúlyozza, hogy a film dramaturgiai íve melodrámai szélsőségekben csúcsosodik ki. Amint történik valami kedvező Jutkával, a következő jelenet máris semmivé teszi boldogságát. Így amikor meghitt karácsonyozásban van része első szerelme és családja körében, rögtön ezután megerőszakolják egy éjszakai mulatóban. A végletek hullámzása a tragikum mellett olykor a groteszktől sem idegenkedik. Bár ez nem válik esztétikai szervezőelvvé, zárványként mégis megjelennek keserűen komikus hatást keltő részletek a narratívában. Ilyen például a jelenet, amelyben az édesanya saját szépségét bizonygatja a lányának az „első”, szembesítő találkozásukkor. Több korabeli kritika is nehezményezte a történet hitelességét csorbító túlzásokat. Mindazonáltal az „Adj, király, katonát!” nem szociográfia, hanem dokumentarista eszközökkel készült, valós életekből konstruált drámai történet, mely az egyén tapasztalataiba sűríti a társadalmi kötöttségek kíméletlenségét.
A film zárlata utolsó boldogságától is megfosztja Jutkát: barátnője elragadja kezéből a ráhagyott gyermeket, majd a lány magányában zokogva dől a kanapéra.
A játék eredeti leírása
Emlékezet óta ismert, nemzedékről nemzedékre szálló, közkedvelt láncszakító csoportos fiújáték. Korábban a kertekben, ma főként iskolaudvaron kerül rá sor, tíz-tizennégy éves fiúk közt, akik néha a leányokat is beveszik. Tizenöten-húszan játsszák. A két csapat egymással szemben egymástól kb. 4-5 méter távolságra felsorakozik. A kezdeményező király megnevezi a szakító katonát. Ezalatt a másik csapat játékosai erős szorítással összefogják a kezüket. A szakító az ellenfél sorának ott szalad neki, ahol a leggyengébbnek képzeli, majd szaladtában nekiugrik, hogy elszakítsa a sort. Ha sikerül, a szakítás helyéről a sor végéig minden játékost átvisz a maga csapatába, és annak a végére állítja be.
Forrás: Gazda Klára. Gyermekvilág Esztelneken. Kriterion Könyvkiadó, 1980, p.
A film háttere és alkotói
A film a Budapesti Iskola egyik utolsó darabja, amely a dokumentarista és fikciós elemeket ötvözi. Erdőss Pál televíziós felvétel- és gyártásvezetőként kezdte pályafutását, majd rendezőasszisztensként dolgozott Dárday István, Gyarmathy Lívia és Vitézy László mellett. Ezzel párhuzamosan társadalmilag elkötelezett dokumentumfilmeket rendezett, többek között a vidékről Budapestre kerülő fiatal lányok helyzetéről.
Az „Adj, király, katonát!” forgatókönyve ugyan létezett, de a párbeszédeket az amatőr szereplők rögtönözték, ami hozzájárult a film életszerűségéhez. A kameramunka, különösen Koltai Lajos, Pap Ferenc és Szabó Gábor operatőrök munkája, az arcokra fókuszálva, olykor kézikamerás felvételekkel fokozza a realizmusérzetet. A hangkulissza, a környezeti zajokkal telítve, szintén hozzájárul a film hitelességéhez.
A főszerepet Ozsda Erika játszotta, akit a rendező az utcán talált. Bár kezdetben vonakodott a szereptől, végül az egyik legnagyobb magyar filmszínésznővé vált. A film nemzetközi elismerést aratott, Cannesban Arany Kamerát, Locarnóban pedig Arany Leopárdot kapott, itthon pedig több mint 200 ezer néző váltott rá jegyet.
Adj király katonát! (Erdőss Pál, 1982, részlet)
A film társadalmi és etikai vonatkozásai
A film a nők kiszolgáltatottságát mutatja be a társadalomban, különösen a nyolcvanas évek Magyarországán. Jutka története rávilágít arra, hogy a fiatal, vidékről érkező lányok milyen nehéz helyzetbe kerülhetnek a nagyvárosban, ahol kiszolgáltatottá válnak a férfiak akaratának, a munkahelyi zaklatásnak és az erőszaknak. A film a szexizmus, a nemi erőszak és az abortusz tabutémáit is felveti, és arra ösztönzi a nézőt, hogy gondolkodjon el a nők helyzetén és a döntéseik következményein.
A film zárlata különösen nyomasztó, hiszen Jutkát még utolsó boldogságától is megfosztja, amikor barátnője elveszi tőle a ráhagyott gyermeket. Ez a szomorú befejezés is azt hangsúlyozza, hogy a társadalmi kötöttségek milyen kíméletlenek lehetnek az egyénnel szemben.
Az „Adj, király, katonát!” egy nehéz, de annál fontosabb film, amely arra ösztönzi a nézőt, hogy elgondolkodjon a társadalmi igazságtalanságokon, a nők helyzetén és a saját felelősségünkön. A film ma is aktuális, és arra emlékeztet minket, hogy még mindig hosszú út áll előttünk a teljes egyenlőség és az emberi méltóság megteremtése felé.