A társas kapcsolatok alakulása döntő hatással van személyiségfejlődésünkre és társadalmi beilleszkedésünkre. A humánetológia- és a pszichológiatudományok kutatási eredményei azt mutatják, hogy az emberrel veleszületett kötődési hajlam és a korai anya-gyerek szeretetkapcsolatának élménye tekinthető a bővülő szocializációs színtereken formálódó társas viselkedés kiindulópontjának.
Mindenekelőtt a családban elsajátított minták képeznek olyan erőt, amelyek lényegében egész életünket végigkísérik. De az óvodai és iskolai évek közösségi tapasztalatai szintén befolyásolják személyiségünket. Az értelmi funkciók mellett az érzelmi és szociális komponensek jelentőségét hangsúlyozzák a modern kiterjesztett intelligenciamodellek.
Az érzelmi intelligencia egyik népszerűsítője, Goleman (1997) szerint ahhoz, hogy társadalmi és magánéletünkben boldogok lehessünk, elengedhetetlen olyan képességek birtoklása, mint az érzelmek felismerésének és kezelésének képessége, az önmotiválás képessége, valamint a kapcsolatkezelési képesség. Az utóbbi döntően meghatározza társas hatékonyságunkat: meg tudjuk-e szerettetni magunkat embertársainkkal, tudunk-e népszerűek lenni az adott csoportban, tudunk-e hatással lenni másokra, képesek vagyunk-e más emberekkel együttműködni. Goleman arra is rámutat, hogy a társasági jártasságok kialakítása tudatosságot igényel.
A kötődés fogalma és jelentősége
A kötődés erős érzelmi involválódást jelent (Heller 1978). A tágabb meghatározás a kötődés különféle tárgyait nevezi meg (Zsolnai 2001), beszélhetünk lakóhelyhez, közösségekhez, élő rendszerekhez (emberekhez, állatokhoz, növényekhez) ragaszkodásról, valamint értékekhez, eszmékhez vagy tárgyakhoz való vonzódásról. A kötődés jobban körülhatárolt meghatározása a személyközi viszonyokat érinti, megismerhető a humán kötődések száma, tartalma, motívuma, funkciója, ereje, iránya, és megkülönböztethetők fejlesztő, semleges, hátrányos és veszélyeztető kapcsolódások.
A szociális kompetencia fejlődésének kiindulópontját a családban átélt élmények adják, és sorsdöntő szerepe van az anya-gyermek kapcsolat minőségének. A szakirodalomban gyakran használt kifejezés, az „attachment” utal az újszülött örökletes ragaszkodási képességére. Az elsődleges kötődés megszilárdulási időpontja eltérő lehet: négy hónapos kortól egyéves korig is eltarthat. Szakemberek szerint a primer kötődés kialakulásában a prenatális időszak tapasztalatai ugyancsak meghatározó jelentőségűek (Hidas-Raffai-Vollner 2002).
Bowlby (1969) definíciójában a kötődés egy másik személy közelségének keresését, valamint a kapcsolat fenntartásának szándékát jelenti. Erikson (2002) szerint az emberi identitás alakulása több, jól azonosítható fejlődési szakasszal írható le. Az életperiódusok fejlődési konfliktusainak sikeres megoldása az egészséges személyiségfejlődés nélkülözhetetlen feltétele. Az első életévben az anya szenzitív, gondoskodó magatartása a csecsemőben az alapvető bizalom, remény átélését idézi elő, míg ellenkező esetben bizalomhiányt, a későbbi életkorokban súlyos pszichopatológiás tüneteket is okozhat.
Elkonyin (1964) szintén úgy véli, hogy az újszülöttkor és a csecsemőkor legfontosabb tevékenysége a gondozó felnőttel történő fizikai és érzelmi kontaktus. A ringatás, az ölelés érzése prenatális kontextusra emlékeztet, és fontos stresszoldó funkciója van. Az „érintkezési szükséglet” alapvető szociális szükségletként értelmezhető, amelynek kielégítése ugyanolyan jelentőségű, mint a szervezet biológiai késztetéseinek a kielégítése. A világ megismerésének vágya, a tárgyakkal végzett cselekvés igénye erősen függ az érzelmi élet kiegyensúlyozottságától. Az anya-gyermek közötti érzelmi kötelék színvonala befolyásolja a későbbi társas helyzet alakulását is.
A társas kapcsolatok fejlődése kisgyermekkorban
A gyerekek társas rendszerének négy szintjét különíthetjük el: az interakciók, a kapcsolatok, a csoportok és a globális szociális hálózat szintjét (Furman 1989). A személyek közötti szorosabb kapcsolódások az interakciók történéseiből alakulnak ki. A formálódó nevelő-gyermek kapcsolat, a kölcsönös barátságok vagy a közösségből való kirekesztés és elutasítás mögött is interakciós élmények sokasága áll. A különböző formációk - a családi közösségek, kortárscsoportok vagy az intézményi csoportok - elemzése lehetővé teszi a csoportviselkedés értelmezését, a teljes kapcsolati háló valamennyi társulását rendszerezheti.
Building Positive Relationships with Young Children (supporting social emotional development)
Kortárskapcsolatok óvodáskorban
A gyerekek korán kapcsolatba léphetnek kortársaikkal. Bölcsődei megfigyelések szerint az egyévesek is érdeklődnek egymás iránt, majd kialakulnak a kezdetleges csoportosulások. Kezdetben a társulásokat erős versengés jellemzi, később megjelenik a kölcsönös közeledés igénye. Az értelmi funkciók fejlődésének és a nyelvi fejlődésnek köszönhetően interakcióikat az idősebb gyerekek esetében tapasztalható kommunikációs elemek jellemzik: másikra figyelés, figyelem fenntartása, kezdeményezés, válaszolás. A párok azáltal különülhetnek el a többiektől, hogy visszatérően közösen használnak játékokat, tárgyakat.
Az óvodások érdeklődése egyre inkább a családon kívüli személyekre terelődik. A szülő helyét az óvónő veszi át, a hozzá fűződő érzelmi viszony milyenségét a családban szerzett tapasztalatok befolyásolják. Az óvodai gyerekközösségben a kisgyerek megismeri az azonos korúakkal folytatott együttlét előnyeit, a közös játék örömét, viselkedésének szociális következményeit, valamint az eltérő csoporthelyzet hatásait, és fontos élményeket gyűjt a két személy között erősödő rokonszenvről.
Az Óvodai nevelés országos alapprogramja (1996) a társas kapcsolatok alakulására vonatkozóan a következőt határozza meg: „…szükséges, hogy… az óvodapedagógus-gyermek, gyermek-gyermek kapcsolatot pozitív érzelmi töltés jellemezze; …az óvoda teremtsen lehetőséget arra, hogy a gyermek kielégíthesse társas szükségleteit… A szocializáció szempontjából különös jelentőségű a közös élményekre épülő közös tevékenység gyakorlása…” (6-7.).
A társas közeledéseket támogató és hátráltató tényezők
Beszélhetünk közeledéseket támogató és hátráltató tényezőkről. A gyerekek a felnőttekhez hasonlóan eltérő társulási igényekkel rendelkeznek. Megkülönböztethetünk szociálisan hatékony és kevésbé hatékony gyerekeket. A magányos elkülönülés és az együttes tevékenykedés közti megfelelő egyensúly megtalálásának képessége folyamatosan alakul ki.
Előfordul, hogy a kisgyermek valamelyik társával kapcsolatban egyidejűleg éli át a vonzódás és a taszítás ellentmondásos érzését: „Sokszor játszunk az udvaron is, de összeveszünk néha.” „Tudom, hogy harapós, verekedős, de ő is a barátom” - nyilatkozta például két óvodás kisgyerek. Nem ritka az sem, amikor az egyoldalú erős érzelmi vonzalom mások zaklatásáig fajul.
Az óvodáskor társas formációi már egyértelműen hordozzák a szociálpszichológiai értelemben vett csoport lényegesebb jegyeit és a csoportdinamikai törvényszerűségeket. A társulások általában a gyerekek önálló kezdeményezéséből alakulnak ki, és legtöbbször véletlenszerűek, a pillanatnyi helyzetnek megfelelően gyakran változnak. Az összejövetelek kezdetben néhány tagból állnak, és csak rövid ideig működnek, később megfigyelhetők a hosszabb ideig tartó közös játékok. A spontán szerveződés a magányos cselekvéstől a szerepek alapján strukturálódó együttlétig terjed (Mérei 1989).
Először a gyerekek egymástól függetlenül, más-más játékban vesznek részt. Ekkor az azonos hely, az együttlét a csoportosulás legfőbb szervezője. Később, az együttes mozgás szakaszában a kölcsönös mintakövetés adja az összetartozás lényegét. Eggyel magasabb szinten valamilyen érdekes tárgy körüli összeverődésből alakulhatnak ki rövid ideig tartó társulások. Négy-öt éveseknél pedig már megfigyelhető a közösen végzett tevékenység, és ettől kezdődően megjelennek a lényeges csoportszerepek is. A közösségben tapasztalt együttlét, együttes cselekvés velünk született társulási késztetésből táplálkozik, és mindig olyan többlettel jár, amilyet csak a csoporthoz tartozás adhat meg: „Az együttesen átélt élményeknek nagyobb a hőfoka, fokozott az indulati színezete, s ha felidézzük őket… érzelmileg árnyaltabbak, tartalmilag gazdagabbak, mint a magányosan átélt helyzetek emléknyomai.” (Mérei-V. Binét Ágnes 1993).
A nemek szerinti elkülülés hároméves kor körül tapasztalható, és ettől kezdve találkozunk fiú- és lánytársulásokkal (Vajda 1999). A lányoknál gyakoribbak és tartósabbak a párkapcsolatok. A pár és a csoport nem zárja ki egymást. A fiúk általában ötéves korukban öt-hat fős csoportokat alkotnak, a lányok csoportképződése lassabban történik és képlékenyebb.
Sullivan öt társas szükséglete
Sullivan szerint ötféle társas szükséglettel rendelkezünk: gondoskodási, társulási, elfogadási, intimitási, valamint szexualitási szükséglet (Furman 1989). Elképzelése szerint az egyes társulási késztetések más-más fejlődési stádiumban nyilvánulnak meg. Az első időszakban az újszülött alapvető testi szükségleteit a gondoskodó felnőtt elégíti ki. Ellenkező esetben kellemetlenül érzi magát, distresszt él át. Két- és hatéves kor között a gyermekkel folytatott közös játék válik fontossá, ebben a szülők és nevelők szerepe kiemelt jelentőségű. Egyes szakemberek úgy vélik, hogy a közös játékra irányuló vágyakozást tekinthetjük az affiliációs késztetés első megnyilvánulásának (Furman 1989). A társulási igény kielégítése élvezetet, szórakozást jelent, ellenkező esetben unalmat és izolációt élünk át. Később a kortársak körében előtérbe kerül az elfogadtatási igény, következményként pedig az elfogadás vagy az elutasítás. Prepubertáskorban az intimitási vágyat az azonos nemű társak, míg pubertáskortól a szexuális érdeklődést az ellenkező nemű társak elégítik ki.
A társas kapcsolatok alakulása kisiskolás korban
Az iskolába lépéssel a gyerekek szociális kompetenciájában látványos előbbre lépés figyelhető meg. Ez szorosan összefügg egyrészt az érzelmi élet fejlődésével, az én fejlődésével, illetve az értelmi funkciók érésével, másrészt az iskola és az iskolán túli különféle társas szerveződések hatásaival. A személyiség pszichikus funkcióiban bekövetkező változások serkentik a társas viselkedés fejlődését.
Piaget (1993) megfigyelései szerint ebben az időszakban a gondolkodás fejlődésével pontosabbá válik a világ belső reprezentációja. Gazdagodik tudásunk saját magunkról és másokról. Tapasztalatokat szerzünk a bennünk zajló figyelmi, emlékezeti, képzeleti és problémamegoldó funkciókról. Lényegesen javul a kisiskolások személyészlelése, kommunikációs készsége, bővül a szókincsük és stabilizálódik az önkontrolljuk, aminek köszönhetően eredményesebbek lesznek a beszélgetésekben és az együttes tevékenységekben (Vajda, 2002). Az emberek jellemzésekor a korábbi szubjektivitásuk csökken. Míg óvodáskorban a társak leírására esetleges, szituációtól függő és személyes vonatkozású tulajdonságokat neveznek meg, addig a hat-tíz évesek mindinkább valódi, rejtett személyiségjegyeket és differenciáltabb jellemzéseket fogalmaznak meg. Ettől kezdve tudják mások viselkedését okokkal magyarázni. Ugyanakkor az is igaz, hogy megfelelően koherens, árnyaltabb, sablonoktól mentes véleményadásra csak a serdülőkorban válnak képessé.
Ebben az időszakban eltérő viszonyulás figyelhető meg a felnőttekhez igazodó viselkedésükben és a gyerekcsoportokban megnyilvánuló magatartásukban. Piaget megállapításával élve „kettős erkölcs” vezeti őket: egyfelől a felnőtteket tekintélyként tisztelik, betartják az általuk közvetített normákat, másfelől viszont saját maguknak konstruált szabályokat követnek.
Kötődési motívumok óvodás- és iskoláskorban
Az érzelmi viszonyulások szerveződésében a térbeli közelség, a megnyerő fizikai külső, a hasonlóságok, az egyéni képességek és a kompetencia játszhatnak szerepet. Óvodáskorban elsősorban a külső tulajdonságok, a közös játék és az aktuális érdekek a meghatározóak. A nagycsoportosoknál már megjelenik a szeretet, a védelmezés, a segítségadás.
Olykor a kölcsönös ajándékozás fedezhető fel a barátságok létrejöttében (primitív szolidaritás). Ha a kisgyerekeket megkérdezzük, ki a barátjuk, rendszerint azt válaszolják, hogy aki velük játszik, vagy akitől kölcsönkapják a játékot. A fiúk esetében jobban érvényesülnek a fizikai képességek, például a fizikai erő, az ügyesség vagy a bátorság. A lányoknál inkább a külső megjelenésnek, a szépségnek és az ápoltságnak van jelentősége.
Egy összehasonlító vizsgálat eredménye megerősítette, hogy a hatévesek már sokkal differenciáltabban jellemzik rokonszenvi választásaikat, mint a háromévesek (Ferincz 2007). A kisebbeknél megfigyelhető okok mellett a nagycsoportosok olyan további indokokat soroltak fel, mint a szeretet, a védelmezés vagy a segítségadás. A személyiségtulajdonságokon túl (pl. kedvesség, kényeskedés) megjelentek a képességekre, az akarati összetevőkre utalások is. Érzéseiket szintén árnyaltabban fogalmazták meg (például: azért őt választottam, „mert mindig átölel”, „ha szomorú vagyok, megvigasztal”, „mert mióta megismertem, ő a legaranyosabb”). Az idősebbeknél az együttes játéktevékenység mellett a barátság szerepelt a leggyakrabban előforduló motívumok között.
Az óvodáskortól kezdődő kortárskapcsolatokban a következő fontosabb kötődési motívumok szerepelnek:
- Óvodáskorban: külső és belső tulajdonságok (képességek, akarati tényezők, kompetencia), érdekek, ajándékozás, hasonlóságok, együttes tevékenységek, együttes élmények, segítségadás, védelmezés, barátság, szeretet.
- Iskoláskorban: rokonszenv, hasonló érdeklődés, közös élmények, szolidaritás, segítőkészség, törődés, vigasztalás, bántalmazás hiánya, védelmezés, megbecsülés, bizalom, barátság, meghittség, szeretet, szerelem.
Kortárscsoportok szerepe és dinamikája
A hatodik-hetedik évtől növekszik a gyerekek önállóságigénye, és megkezdődik a szülőktől, a családtól való eltávolodás. Az „átpártolásnak” is nevezett időszakban egyre több időt töltenek együtt más személyekkel, főként a hasonló korú gyerekek társaságát kedvelik. Mérei Ferenc és V. Binét Ágnes (1993) megfigyelése alapján ennek hátterében az áll, hogy egyensúlyba kerül a gyerek-felnőtt és a gyerek-gyerek kötődés „érzelmi hőfoka”, indulati feszültsége: a korábbiaké csökken, az utóbbiaké növekszik. Ettől kezdve a kortárscsoport döntően meghatározza az egyén viselkedését.
Az azonos korú gyerekek saját csoportjaikban egyenrangú félként vannak jelen. Ezekben a kapcsolatokban a kölcsönösség elve érvényesül. Viselkedésük szabályozásában a társak mérvadóak, a barátok képviselik a referenciakeretet. A kutatások alapján a következőkben határozható meg a kortárscsoport szerepe:
- elősegíti a szülőktől való függetlenedést,
- támogatja a kölcsönösség megtapasztalását,
- lehetőséget ad a versengés és a kooperáció gyakorlására,
- teret kínál különböző csoportpozíció átélésére,
- sajátos gyermeki kultúrát biztosít (Wader-Zanden, 1985 - idézi Vajda, 2002).
Asher és Parker (1989) a kortárscsoport további előnyeit emeli ki: hozzájárul a szociális kompetencia fejlődéséhez, támaszt nyújt, biztonságos légkört teremt, a valakihez való tartozás érzését nyújtja, támogatja az intimitást, én-érvényesítési lehetőséget kínál, valamint különféle szerepek (vezető, irányító, alkalmazkodó, követő, magányos) átélését is szolgálja.
Building Positive Relationships with Young Children (supporting social emotional development)
A barátságok fejlődési szakaszai
Vajda Zsuzsanna (1999) a következő fejlődési szakaszokat különíti el. Az óvodáskor végétől, a páros kapcsolatokat követően kezdetlegesen strukturálódó csoportosulások jönnek létre. Majd hétéves kortól egyre nagyobb létszámú csoportok alakulnak ki. 10 éves korban gyakoribbak a 4-5 főből álló kisebb formációk. Pubertáskorig általában a barátságok azonos neműek között szövődnek, jóllehet kialakulhatnak lány-fiú barátságok is. Az ellenkező neműek egymás iránti közeledését a felnőtteknek kellő tapintattal illik kezelni. Megfigyelhető a fiúk-lányok szembenállása. Egy felmérés alapján a nyolcéves fiúk 100%-ban, a lányok pedig 82%-ban választottak azonos nemű társat barátnak (Daniels-Beirness, 1989 - idézi Vajda, 1999).
A lányok kevesebb, 2-3 személlyel tartanak fenn szorosabb kapcsolatot, míg a fiúk kapcsolatai kevésbé intenzívek, de kiterjedtebbek. A fiúk ugyanakkor jobban befogadnak maguk közé új tagokat. A lányoknál fontosabb a kölcsönösség, mint a fiúknál. A fiúcsoportokban gyakrabban található olyan személy, aki egyedül irányítja, utasítja a többieket, ezzel szemben a lánycsoportokban jellemzően valamennyien kezdeményezőek, és együttesen alakítják a csoport életét. Általában közösen hozzák meg a csoportra vonatkozó döntéseket.
A barátságok fejlődésében, az óvodáskortól kezdődően az alábbi fontosabb szakaszokat különíthetjük el (Ranschburg 2003):
- rövid ideig tartó játszótársi viszony;
- egyoldalú viszonyulás;
- törékeny kölcsönös kapcsolat;
- tartós kölcsönös kapcsolat.
Kezdetben a kisgyerekek magányosan végzik tevékenységeiket, majd egyre gyakrabban megfigyelhetünk rövidebb-hosszabb ideig tartó közös játékhelyzeteket is. Később az egocentrikus világlátás miatt egyoldalú igények, kívánságok és vágyak táplálják a barátságokat. Két ötéves kisgyerek ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Jutka nem a barátnőm többé, mert nem jött el hozzánk tegnap, pedig én szerettem volna!”, „Akkor bízom a barátomban, ha azt teszi, amit én akarok!”. A kölcsönösség általában hat-kilenc éves korban jelenik meg, amikor az egymáshoz igazodó alkalmazkodás fokozatosan átélhető módon nagyobb előnyökhöz vezet. Az érett barátságokban a kölcsönös szeretet, a kölcsönös megbecsülés, a kölcsönös elismerés, a kölcsönös segítés, a meghittség és a bizalom kap helyet.
A népszerűség és elutasítottság
A gyakorlatban elterjedt csoportkutatási módszer a szociometria, melynek feladata az egyén társas kapcsolatainak, érzelmi viszonyulásainak és társas pozíciójának a feltérképezése egy adott csoporton belül. Emellett a csoport aktuális jellemzésére is szolgál, például feltárhatja a csoportszerepeket. Bár kisiskolás korban is megtalálhatóak a sztár, népszerű, izolált, elutasított szerepek, azonban a gyerekek csoporthelyzete képlékenyebb a csoportosulások gyakori átalakulása miatt. A kisiskolások gyakran váltogatják barátaikat, a kialakult kapcsolatok inkább külső tényezőktől függnek. A szerepek stabilizációja csak prepubertás, pubertáskortól figyelhető meg. A népszerűséget-népszerűtlenséget ekkor lényegtelen elemek befolyásolják, például a közösség elutasíthatja a furcsa nevű gyerekeket. A kövér gyerekek szinte mindig hátrányt szenvednek. Viszont a vonzó külsejű, kisportolt megjelenésű társakat itt is előnyben részesítik.
Egy vizsgálat során arra a kérdésre kellett válaszolniuk az eltérő szociális státusú gyerekeknek, hogy miként viselkednének új osztálytársaikkal szemben, ha egy másik iskolába kerülnének (Hetherington-Parky, 1986 - idézi Vajda Zsuzsanna). A népszerű gyerekek inkább adtak kezdeményezésre, rokonszenvi viszonyulásra utaló feleletet, mint az alacsony státusúak. Az utóbbiak jellemzően elkerülnék a kapcsolatfelvételt.
Ebben az életkorban a versengés, az állandó megmérettetés és a teljesítmények összehasonlítása inkább árt a gyerekeknek. A lemaradók kudarcok sorát élhetik meg, míg a jeleskedőkön fölényeskedés uralkodhat el. Konfliktusok robbanhatnak ki a „győztesek” és „vesztesek” között. Ha a csoport légköre rossz, fenyegetettség érzése alakul ki, egyik gyakori következmény a bűnbakkeresés. A bűnbakszerep a kiközösített, népszerűtlen gyerekeket sújtja, akiket a többiek, olykor a pedagógus maga is, elutasít. Rendszerint a gyerekek valamilyen külső tulajdonsága, különbözőssége, „mássága” okozza ezt a kellemetlen helyzetet, amibe belekényszerülnek. A gyerekkori magányosság, elutasítottság, kirekesztettség kóros folyamatokat eredményezhet. Jelzés értékű, ha egy kisiskolásnak nincsenek barátai. A marginális csoporthelyzet lemorzsolódást, deviáns csoportokhoz csatlakozást eredményezhet.
A kutatások az elutasított gyerekek 4 típusát azonosították (Vajda, 2002):
- Vannak, akiket agresszív viselkedésükért zárnak ki a többiek.
- Mások az előnytelen külső miatt kerülnek perifériára.
- Elutasításra találnak az éretlenül, különcmódon viselkedők is.
- Végül a teljesen átlagosan viselkedők közül ugyancsak kerülnek ki kirekesztett gyerekek.
Vizsgálati eredmények igazolták, hogy az agresszivitás miatti elutasítás a későbbi magatartási zavar előrejelzője. A fiatalok deviáns csoportokhoz csatlakozása mögött a szeretet, az elégedettség, a valahová tartozni akarás vágya húzódik. Ismert jelenség, hogy egyrészt a társadalmilag kedvezőtlen helyzetű fiatalok, másrészt a jómódú családok gyermekei érintettek leginkább a deviáns viselkedésben. Az előzőek az egzisztenciális bizonytalanság, kilátástalanság miatt, míg a felső-középosztálybeli gyerekek a túlzott szabadság, a határok semmibevétele miatt keveredhetnek bandákba, veszélyes csoportokba.
A tanár-gyerek kapcsolat
A pedagógia kiemelten foglalkozik a személyes kötődés és a szociális háló intézményes nevelésben betöltött szerepével. A nevelés, a tanítás-tanulás közvetlen, személyes kölcsönhatások által valósul meg, a gyerekek fejlődése visszatérő kapcsolatok rendszerében történik. A pedagógusokhoz és más személyekhez fűződő viszony minősége, a kortárscsoportban elfoglalt hely, a barátságok szövevénye, a társas kapcsolatok tartalmi jellemzői egyaránt meghatározóak az iskolai élet eredményességéhez.
A pedagógushoz fűződő kapcsolatban felfedezhető a kölcsönös bizalom, a tanár részéről a szocializációs szándék, a proszociális viselkedés (védelmezés, támasznyújtás, segítségnyújtás), a tanuló részéről pedig a tiszteletadás és a ragaszkodás. A pedagógus helyes magatartásához tartozik, hogy segíti a kisiskolások önállósulását, függetlenségét, az aszimmetrikus felnőtt-gyermek viszonyból eredő tekintély éreztetése helyett.
6-10 éves kor körül önmagunk és mások értékelésében egyre több szereplő jelenik meg. Előtérbe kerül a társakkal történő összehasonlítás, valamint a szülőket követően a pedagógusok véleménye lesz meghatározó. A pedagógusok különféle csatornákon közvetített értékelései formálják a gyerekek önmagukról kialakított képét. Bár a családban szerzett tapasztalatok nem elhanyagolhatóak az énkép szerveződésében, azonban a tanítók, tanárok hozzáállása kimozdíthatja a negatív énképű, alulértékelő tanulókat.
A reális énkép kialakulásához a teljesítmény elismerése, a képességeket és erőfeszítéseket figyelembe vevő jutalmazás és büntetés együttes alkalmazása járul hozzá. Erikson (2002) a teljesítménymegnyilvánulás, „iparkodás” idejének nevezte el ezt a korszakot. Kedvező végkifejletként a gyerekekben kialakul a teljesítmény vágya, az elismerés kivívásának öröme. A fokozódó iskolai követelmények új készségek, képességek megszilárdulását, tevékenységek elsajátítását teszik lehetővé. A tanárok elfogadó, támogató attitűdje, igazságos visszajelzése, bátorítása, sikerélményeket biztosító magatartása nélkülözhetetlen ebben. Ellenkező esetben önmagában kételkedő, elégedetlenkedő és kisebbrendűségi érzésektől szenvedő személyiség formálódik.
A pedagógusszerep összetevői és a kötődés
A pedagógusszerep 3 összetevőjét említi meg Schmercz István (2002):
- értékközvetítés,
- modellnyújtás,
- irányítás és vezetés.
Az értékközvetítés a társadalom által deklarált értékek továbbadását, az irányítás-vezetés pedig alapvetően a didaktikai feladatok végrehajtását jelenti. A modellkövetés magában foglalja az érzelmi kötődésen alapuló utánzást és azonosulást. A gyerekek kétféle módon azonosulhatnak másokkal: identifikációs modellkövetéskor teljes azonosulással, valamint empátiás modellkövetéssel, amikor csupán néhány tulajdonság átvételére kerül sor. A jutalom elnyerése és a büntetés elkerülése mellett a másik személyhez tartozás vágya vagy a csoporthoz tartozni akarás motívuma válthatja ki a modell viselkedésének és személyiségjegyeinek lemásolását.
Az azonosulás nem mindig történik problémamentesen. Zavara mögött kötődési nehézség, kötődési rendellenesség fedezhető fel, ami a korai évek gondoskodási anomáliáira vezethető vissza (Zsolnai, 2001). Az ingerszegény környezet, az elhanyagolás vagy éppen a túlféltés eltérő viszonyulást okozhat. Az anya hiánya szorongásos kötődést eredményezhet, míg az anya elérhetetlensége és a túlságosan védő-óvó attitűd függőség kialakulását. A szorongóan kötődő személyek kapcsolataikban, tárgyválasztásaikban bizonytalanok, a túlságosan dependens személyek pedig önállótlanabbak, és az átlagosnál nagyobb mértékben függnek másoktól.
A pedagógus egyes gyerekekhez való viszonya mintát nyújt a többi gyerek számára is. Ha valamelyik tanuló viselkedését elutasítja, akkor a társak szintén elfordulhatnak tőle. Az iskola első éveiben különösen indokolt felhívni a figyelmet az ún. önmagát beteljesítő jóslat veszélyére. A másképpen Pygmalion-effektusnak nevezett jelenség olyan elvárások, előzetes elképzelések beigazolódására utal, amely legtöbb esetben megalapozatlan feltevésekből származik. Ismert szociálpszichológiai vizsgálatok számoltak be arról, hogy a tanárok a személyészlelési törvényszerűségekből adódóan eltérő módon viszonyulnak a tanulókhoz, aminek hosszabb távú kihatásai lehetnek. Így bizonyos gyerekek hátrányos helyzetbe kerülhetnek.
tags: #zsubrits #attila #a #kisgyermekek #kotodesrendszerenek #alakulasa