Nagy Iván történelmi naplói: Egy genealógus és múzeumalapító öröksége (1859-1870)

Felsőgyőri Nagy Iván (Balassagyarmat, 1824. június 18. - Horpács, 1898. október 26.) az egyik legnagyobb hatású magyar genealógus, heraldikus és történész. A magyar címertani és családtörténeti irodalom megalapítója. 13 kötetes, Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal című műve ma is alapvető forrás a családkutatók számára. A magyar genealógia fejlődését egymaga, minden segítség és támogatás nélkül mozdította előre. Számos programmal emlékezett meg múzeumalapító tudósáról, Felsőgyőri Nagy Iván akadémikusról a Palóc Múzeum 2024-ben. A család- és címerkutatóként ismert tudós születése 200. évfordulójának szentelt emlékév kapcsán az intézmény vezetőjével, dr. Limbacherné dr. Nógrád vármegye tudományünnepeként, a Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Akadémiai Bizottságával együttműködve, Nagy Iván életéhez, munkásságához, valamint a családfakutatások recens eredményeihez kapcsolódó jubileumi tudományos konferencia valósult meg a Palóc Múzeumban. Az életmű valóban impozáns. Már Szinnyei József összeszedte publikációs tevékenységét, majd 1994-ben Petrik Iván tett közzé egy terjedelmes jegyzéket, amit 2000-ben Méry Tünde pontosított. Tekintettel a kéziratban maradt kiadatlan munkáira, már-már hihetetlennek tűnik nem mindennapi munkabírása. Több száz cikke jelent meg az ország szinte összes említésre érdemes lapjában, a komolyabb, nagy lélegzetvételű, tudományos publikációktól a kis ismeretterjesztő „színesekig” minden műfajban, minden stílusban megnyilvánult.

Nagy Iván élete és pályafutása

Nagy Iván indíttatása a családi háttérnek köszönhető. Köznemesi származású a felsőgyőri előnevű Nagy családból. Apja, felsőgyőri Nagy Ferenc (1788-1843) vármegyei hivatalnok, Nógrád vármegye levéltárának levéltárosa volt, aki fiát korán bevezette a levéltár forrásaiba. Édesanyja Gebhardt Anna volt. A Borsod vármegyéből, Felsőgyőrből eredő Nagy család egyik ága a 16. század végén Nógrád megyébe szakadt, ahol az egyik ős, János, mint katona, Fülek ostromában és a töröktől való visszavételében vett részt. A nevezett Jánosnak dédunokája, „harmadik" János a Rákóczi-szabadságharcban kuruc ezredes volt. A család ősi lakhelye Szécsény, ahonnan Hevesbe majd a Jászkerületbe ágazott. Utóbb említett Jánosnak unokája József okleveles ügyvéd, majd városi jegyző, fiatal korában Nógrád megyei tiszteletbeli esküdt. Az ő egyik fia - Nagy Iván édesapja - Ferenc, több vármegyében táblabíró volt, majd Nógrád megyébe tért vissza és itt 33 évig viselt hivatalt, utóbb, mint megyei levéltáros. Iván a régi vármegyeházán született Balassagyarmaton. A balassagyarmati vármegyeháza, mintha Nagy Iván egész életének utat mutatott volna.

Iskolai tanulmányait Balassagyarmaton kezdte, részben a helyi elemi iskolában, részben otthon, édesapja által fölfogadott nevelőtől, majd 1834/1835-ben az újonnan épült balassagyarmati nemzeti iskola 2. osztályában tanult. A gimnáziumot testvéreivel együtt az egri ciszterci gimnáziumban kezdte 1835-ben. A II. évet (1836/1837) a váci piaristáknál, a 3. évet (1837/1838) az esztergomi bencéseknél végezte. Mivel ott „az iskolai osztályozásban nagyon leesett”, édesapja ismét Vácra vitte, így a IV-VI. osztályokat ott fejezte be 1838 és 1841 között. Mivel papi pályára készült, a váci szeminárium növendéke lett. Azonban a filozófiai és teológia tanulmányokat elvégezve, közvetlenül a szentelés előtt, 1846 nyarán összeütközésbe került elöljárójával, és elhagyta a szemináriumot, és a papi pályát is. Ezt követően jogi tanulmányokat folytatott, Losoncon és Pozsonyban. A vizsgák letétele után, 1848 júliusában a pesti Királyi Táblán jurátus lett. Részt vett a szabadságharcban, ahol a főhadnagyi rangig jutott, majd annak bukása után nógrádi ismerőseinél bujkált, bujdosása idején egy sor "nagyasszony" életrajzát is megírta Magyar hölgycsarnok (1851) címmel. Ekkor jegyezte el magát véglegesen a történelemmel. Egy feljelentés után azonban letartóztatták. Pártfogói segítségével kiszabadult és a besorozás elkerülésére Berchtold grófnál vállalt nevelői állást Nagyorosziban. Nagyorosziból családjával együtt Itáliába távozott. Itt a Magyar Tudományos Akadémia történelmi osztályának megbízásából kutatásokat végzett Velence legnagyobb könyvtárában, a Biblioteca Marcianában, ahol történelmi kútfők után kutatott. Ferenc József amnesztiája idején hazatért Magyarországra, és 1853-ban ügyvédi irodát nyitott Balassagyarmaton.

1855-ben kötött házasságot csatószegi Csató Máriával, csatószegi Csató Pál (1804-1841) író, újságíró, fordító, az MTA levelező tagja, a Kisfaludy Társaság tagja, a "Hirnök és Századunk" segédszerkesztője és nemes Gelle Karolina lányával. A tudományos életmű egyik pillére a genealógiai kutatás, ennek kézzelfogható eredménye a Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal című impozáns szintézis, avagy a szakzsargonban az úgynevezett „Nagyiván”. A mindenre kiterjedő adatgyűjtés segítségével a nemesi Magyarország alapegységeit, azaz a családokat próbálta meg rekonstruálni.

1858-ban lett az MTA levelező tagja. 1867-ben a Magyar Történelmi Társulat választmányának alapító tagja volt. 1874-ben az MTA rendes tagja lett. A sokirányú munka megrontotta az egészségét és elhatalmasodott a torokbaja, 1878-ban visszavonult horpácsi birtokára, Nógrád megyébe. Itt megválasztották bírónak, de visszavonultan élt. A pihenés javított egészségi állapotán és a humora, munkakedve is visszatért. 1883-ban az újonnan megalakult Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság alelnöke lett. Csergheő Gézával együtt elvállalta a Siebmacher-féle címerkönyv magyar részének elkészítését, de ebből a vállalkozásból kettejük elvi véleménykülönbsége miatt hamarosan kilépett.

Főbb tudományos területei és művei

Nagy Iván szenvedélyesen kötődött a történelemhez, így kutatási területe is ez lett. Írt címertani, pecséttani, genealógiai értekezéseket, közreadott régi forrásokat, felfedezett könyvritkaságokat, megírta a híres magyar nők történetét, nagyon sok a nógrádi vonatkozású tanulmánya is, többek között összefoglalta a megye kora középkori históriáját. De vannak irodalomtörténeti, művelődéstörténeti, hadtörténeti, településtörténeti, archeológiai tanulmányai. Munkásságát a következő kategóriákba csoportosította:

• I. Életrajzok: Jelentős személyiségek életútjának feldolgozása.
• II. Helyrajzok és régészet: Történeti földrajzi és régészeti kutatások.
• III. Országos történetiek: Magyarország történelmének szélesebb körű vizsgálata.
• IV. Irodalomtörténetiek: Irodalomtörténeti munkák.
• V. Czímer- és Pecsét-taniak: Heraldikai és pecséttani tanulmányok.
• VI. Történeti Emlékiratok s Levéltári búvárlatok: Emlékiratok és levéltári kutatások.
• VII. Oklevéltaniak: Oklevéltani elemzések.
• VIII. Nemzéktaniak: Genealógiai kutatások.
• IX. Szerkesztések: Publikációk szerkesztése.
• X. Egyéb: Különböző egyéb témájú írások.

A tudományos igényességre törekedett, a forrásokra, elsősorban az okleveles kútfőkre támaszkodott. Nagyrészt a Királyi Curia peres anyagait és az azokban hitelesített családfákat használta. Törekedett a magánkézben levő gazdag családi levéltárak felhasználására is, de a nemtörődömség miatt és azért is, mert nem foglalkozott a családi legendáriumok költött eredetmotívumaival, sokan visszautasították segítségüket műve megírásához. Tallózott Nógrád, Hont, Krassó, Győr és Szatmár vármegyék, illetve a hiteleshelyek (pl. a garamszentbenedeki konvent, az esztergomi és nyitrai káptalan) levéltári anyagaiban. Sajnos a családfákban is sok a hiba. Testvéreket unokatestvéreknek tesz meg, neveket elír: pl egy házaspár mindkét tagja családjáról van családfa, de egyikben (vagy mindkettőben) rosszul írja a neveket, így csak egyéb adatok ismeretében lehet a kettőt összekapcsolni. De sokszor családok neves ágait is kihagyja.

Különös érdeklődéssel fordult a XVII-XVIII. századi újszerzeményi bizottság előtt lefolytatott perek iratanyagaihoz, ennek során ugyanis a török alól felszabadult területek egykori birtokosainak oklevelekkel kellett igazolni tulajdonjogukat. „Rég óta készültem […] régi jeles emberek életét és főleg a családok történetét és származásait megírni.” Nagy inspirációt jelentett számára Ipolyi Arnold. „Épen genealógia írásnál leptek meg.” (Úgy tűnik, hogy Ipolyi hivatásához hozzátartozott a buzdítás.) A Magyarország családai sorozat első füzete 1857. január 7-én jelent meg, míg a négy füzetből álló első kötet 1857. július 20-án látott napvilágot, amelyet később 12 - köztük egy pótlékkötet - követett, ez utóbbit 1868-ban adták ki. Mivel vizsgálódásai kizárólag a kútfőkön alapultak, szakítani tudott a mitikus ősökkel, a ködös felmenőkkel. (Csak egy adalék: például a Borsák a világ teremtésének 3381. esztendejétől számították famíliájuk kezdeteit.)

A Magyarország családai című mű kritikái és elismerései

A munkára kétség kívül szükség volt, igaz, vegyes fogadtatásban részesült. A nemeseknek nem tetszett a források rideg adatsora, és hogy éppen emiatt számos, korábban dicsőnek vélt elődöt le kellett metszeni a családfákról. Óhatatlanul is felmerül a kérdés: mennyire helytállóak a genealógus megállapításai? „… csalatkoznék, ki hinné, hogy e munka teljes, tökéletes és hibátlan leend. Ezt nemcsak egy ember, de többen egyesülve sem érhetnék utól soha. Ily mű kimeríthetlen. Ezred év története áll hátunk mögött, ezt mind át kellene búvárolnunk, és még akkor sem érnénk czélt.” Erőfeszítéseit nehezítette, hogy nem tudott bejutni a családi levéltárak nagy részébe, és a helytelen forráskiadások számos esetben félrevezették. Ha az utóbbi évek szakirodalmát nézzük, akkor több helyen találkozunk javításokkal. Szabó Géza 2000-ben megjelent tanulmányában arra hívta fel a figyelmet, hogy a családtörténeti munka tízedik kötetében tévesen a Csíkszentmártoni Szabó család történetébe keverte a Pozsonyi Szentmártoni családra vonatkozó adatokat. Van, aki úgy véli, hogy bizonyos családok már Nagy Ivántól is bővebb ismertetést érdemeltek volna. „genealógiai irodalmunk klasszikusai igen mostohán bánnak el vele.” De idézhetnénk a kökényesi és szentbalázsi Szele családot is, melyeknek különböző leszármazási tábláit - Kóczy T. László kutatásai alapján - Nagy Iván összemosta. Ugyanakkor a Nagy Iván-féle munka egyértelműen mérvadónak tekinthető: nem véletlen, hogy a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1882-es megalakulásakor a küldöttek egyhangúlag őt választották alelnökké.

„Ötvenhárom éve, hogy Nagy Iván „Magyarország családai” czímű munkájának első kötete megjelent. A szerző neve azóta szinte fogalommá vált: jelenti a magyar nemes családok egy olyan összefoglaló - egyetemes - gyűjteményét, mely annak a kérdésnek megállapítására nézve, hogy valamely család nemes-e, vagy nem az, csaknem egyedüli forrásmunka. Az utolsó félszázad azonban, mely alatt a tudományos kutatások egymagukban többet eredményeztek, mint az előző századok egész irodalma, annyi új felfedezéssel és adattal gazdagította a családtörténeti tudományt, hogy Nagy Iván hiányai mind érezhetőbbé válnak s a közönség, mely útbaigazításért fordul hozzá, már alig-alig találja meg benne azt, amit keres.” „A szerző [Kempelen] nem tett egyebet, mint a már nyomtatásban megjelent adatokat fölötte hiányosan, rosszul repertorizálta.” „Nagy Iván munkássága bizonyos szempontból korszakalkotó volt, s ma is megérdemli elismerésünket.”

Nagy Iván és a múzeumszervezés

A tudományos munkásság másik pillére a múzeumszervező munka. Idős korában a Nógrádvármegyei Múzeum létesítésének jelentőségét abban látta, hogy e történelmi kincstár az állam egészséges életfolyásának fenntartói biztosítéka, azaz a társadalmi-nemzeti lét épségének és fejlődésének az elődök kulturális tőkéjéből fakadó fő eszköze a nevelés-oktatás intézményei mellett, mert vallotta: minden haladásnak alapja a képzettség és műveltség. Úgy vélte, hogy a rendi alkotmány megszűntével az alkotmányba foglalt demokratizálás folytán kiszélesedett nemzet újdonsült tagjainak műveltségi szintjét feltétlen emelni szükséges, mert az államnak fenntartó, művelt társadalomra van szüksége. Olyan társadalomra, mely a vidéki városok polgárosult lakosságából fejlődve, és jótékony, fejlesztő hatást gyakorolva a népre, öntudatosan járulhasson a magyar állam létföltételének megszilárdításához. Nagy Iván tehát a múzeumi területet stratégiai ágazatnak tartotta, és ma is az, ha úgy működik. A történelemnek, a múlt megismerésének ez a jövőépítő, eligazodást, sőt a nemzet boldogulását megalapozó jelentősége sarkalta az akadémikus Nagy Ivánt a Nógrád vármegyei történelmi kincstár, azaz a múzeum szervezésére, hogy a múltnak megismerését elősegítse.

1891-ben az ő ösztönzésére jött létre a Nógrádvármegyei Múzeum-Társulat és ugyanebben az évben Balassagyarmaton a Nógrád megyei Múzeum (ma Palóc Múzeum), amelynek hatalmas, tízezer kötetes könyvtárát is szánta. Fáradozásainak eredménye, hogy 1891. március 15-én megalakult a Nógrád vármegyei Múzeumi Társulat. Szűk negyedszázad alatt a Nagy Iván szülte gondolatok intézményi falakat kaptak.

A Nógrád Vármegyei Múzeum-Társulat 1891. március 15-én alakult meg, ha az ilyen típusú egyleteket nézzük, akkor a huszadik volt a sorban. (1891-ben még az aranyosmaróti Bars Vármegye Múzeuma december 17-i megalakulásával számolhatunk.) Az igazsághoz hozzátartozik, hogy korábban olyan intézmények jöttek létre, mint a nagyszebeni Bruckenthal Múzeum (1817), a kolozsvári Erdélyi Múzeum (1859), a Temesvár székhelyű Délmagyarországi Történeti és Régészeti Múzeum (1872), a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (1875), azaz olyan közgyűjtemények, amelyek több vármegye, vagy akár egy nagyobb terület anyagát fogták össze. Működésükre egyaránt jellemző, hogy a tisztviselők nem a mai értelemben vett szakemberek voltak, gyakran nem is ez volt a fő tevékenységük. Maga Nagy Iván is elöl járt a múlt emlékeinek megmentésével.

Nagy Iván múzeumszervező felhívásában olvasható: „Gyűjtsük össze a legkisebb történelmi morzsáit is a múltnak, ami nemzetünk, hazánk különösen Nógrádvármegye múltjának, történetének megismerésére adalékul és forrásul szolgálhat.” Felismerte azonban, hogy a régi tárgyak, festmények, érmek, fegyverek, régészeti leletek, okiratok magukban csak „rejtett lomot, és a tudomány érdekében elveszett adatot képeznek”, míg egybegyűjtve értékessé válnak. Ő maga is felajánlotta több ezer darabból álló gyűjteményét, amelyben még néprajzi tárgyak is fellelhetőek voltak. Az érméktől megtört szívvel köszönt el, mivel azokat fiatalon elhunyt Aladár nevű fiának szánta.

A „Múzeum” a gyűjteményi kiállítással együtt november 29-én nyílt meg. Ekkor a Múzeumi Társulatnak 27 alapító (köztük Haynald Lajos bíboros, kalocsai érsek), 4 örökös, 89 rendes és 14 pártoló tagja volt. Az ünneplők megtöltötték a megyeháza nagytermét, jóllehet a nyirkos idő és a törvényhatósági ülés nem igazán kedvezett az eseménynek. A megnyitó során az alapító felvázolta a gyűjtemények helyzetét és állapotát. A kőkorszakot több szép darab képviselte, a Pintér Sándor (1841-1915) által adományozott bronzkori tárgyak egy egész magas szekrényt töltöttek meg, de egyiptomi, római és pompeji régiségeket is kiállítottak. Külön részt biztosítottak a hadi eszközöknek, a pénzérmék száma megközelítette a kétezret. Helyet kaptak a képzőművészeti alkotások is, a szobrok, a domborművek és az arcképek. „A múzeumok, hogy rendeltetésüknek megfeleljenek szükséges, hogy tárgyaik kellőleg rendezve és lajstromozva legyenek.” Nagy Iván már a kezdetektől fogva szükségesnek tartotta egy önálló múzeumépület felhúzását.

Horpácson őrzött gyűjteményét végrendeletében az új megyei múzeumra hagyta. A feljegyzés szerint „egy pár ezer darabból álló érem, ásvány, és egyéb érdekes régiségi tárgyból álló” kollekció volt ez. Ugyancsak a múzeum, illetve a Múzeumi Társulat örökölte horpácsi ingatlanait. Később pedig a könyvtár is bekerült Balassagyarmatra. 1904-ben a „3 kis szobába zsúfolt” könyvtárat tizenkét nagy faládában Nagy Iván özvegye saját költségén szállíttatta be a megyeszékhelyre. Az elmúlt bő száz esztendőben számos változást ért meg a múzeum. A múzeum civil, múzeumtársulati fenntartása idején szerény erővel, de a Nagy Iván megszabta irány szerint működött. 1933-ban fölvette nevét is: Nógrádvármegyei Nagy Iván Múzeum. A negyvenes évek végi rendszerváltással a múzeum neve megváltozott (Palóc Múzeumra), Nagy Iván kivételes jelentőségű könyvtárának muzeális részét - igaz, csak letétbe, de központosították az OSZK-ba. 1962-ben még a kialakuló megyei múzeumi szervezet központja, de már egy 1963-as megyei párthatározat a kultúra új megyeszékhelyre való központosítását írta elő. 1970-ben azután a balassagyarmati múzeumot szétszedik, leépítik, lényegében csak a néprajzot hagyták meg - bár ez szöges ellentétben áll Nagy Iván múzeumalapító végrendeletével.

Ajánlott irodalom

• Nagy Iván: Emlékbeszéd Érdy János akad. rendes tag felett. Budapest, 1873.
• Nagy Iván: Szobai régészkedés. Archaeologiai Értesítő, 8. (1874) 6. 126-130.
• Nagy Iván: Liptói Bogomér fiainak pecsétje a XIII. századból. Archaeologiai Értesítő, 12. (1878) 5. 173-180.
• Márki Sándor: Emlékbeszéd Nagy Iván r. tag felett. Budapest, 1900.
• Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. IX. Budapest 1903. 620-629. hasáb.
• Kovács Anna: Nagy Iván a múzeumalapító. A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve, 11. (1985) 347-353.
• Zólyomi József: Nagy Iván a múzeumalapító. Múzeumi Mozaik, 1986, 35-39.
• R. Várkonyi Ágnes: Nagy Iván a történész. In: Nagy Iván, a múzeumalapító. A 95 éves a Palóc Múzeum. Szerk.: Kovács Anna. Salgótarján, 1986, 6-22.
• Petrik Iván: Nagy Iván publikációs jegyzéke. In: Nagy Iván Történeti Kör Évkönyve 1994. Balassagyarmat, 1994. 231-262.
• Kováts Ferenc: Egy pécsi kettős címerről. Turul, 73. (2000) 1-2. 57.
• Szabó Géza: Adatok a pozsonyi Szentmártoni, vagy Szabó család történetéből. Turul, 73. (2000) 3-4. 73-92.
• Nagy Iván emlékezete. Szerk.: Tyekvicska Árpád. Balassagyarmat, 2000. (Nagy Iván Könyvek 6.).
• Nagy Iván, Naplója (Visszaemlékezések), szerk. Tyekvicska Árpád és Andor Csaba. Balassagyarmat, 1998. (Nagy Iván könyvek 1.).

tags: #tortenelmi #naplok #osszegyujte #f #gy #nagy