Népszokások és hiedelmek a szülés körül

Az emberi lét és a családi élet három nagy csodája a születés, a házasság és a halál. A vallás, a költészet és a tudomány örök forrása, oka és célja e hármas titok, amely a nép számára még nem csupán családi esemény, nem anyakönyvi tény, nem orvosi vagy jogi művelet, mint általában a modern városlakó ember számára. A hagyományos paraszti társadalomban a gyermek nagy tisztességnek számított.

A házasságkötés első célja az utódokról való gondoskodás volt, folyamatossá téve ezzel a legfontosabb feladatot, a termelést. Erdei Ferenc ezt így fogalmazta meg: „a paraszti osztályszerep elsőrendű követelménye a gyermekprodukció volt.”

A nők életének legfontosabb, kitüntetett pillanatai közé tartozik a gyermekszülés, ami bár tartogat veszélyeket mind az anya, mind a baba számára, mégis a család életének legörömtelibb eseményei között kap helyet. Nem véletlen hát, hogy számos különös népszokás és babona övezi a terhesség, a szülés és a gyermekágy misztikus erővel felruházott időszakát. Nagyszüleink, dédszüleink idejében még elevenen éltek a terhességet és a gyermekáldást övező népi babonák. Ugyanúgy, ahogy az egyházi és világi ünnepek, lakodalmak idején, a szülést övezően is számos különböző népszokás határozta meg az események láncolatát, legyen szó a gyermek születéséhez kapcsolódó jóslatokról, rontásűző és szerencse- illetve egészséghozó rituálékról vagy a szülést megkönnyítő praktikákról.

A modern orvostudomány vívmányai közé tartoznak a ma már széles körben elérhető, alapos szűrővizsgálatok: mindössze néhány tűszúrás és ultrahangfelvétel, és máris jó eséllyel megtudjuk, hogy egészséges-e a magzat, és hogy milyen nemű kisbabát várunk. A várandósság kilenc hónapjára számos találóbbnál találóbb kifejezést használtak a magyarok. A ma is elterjedt „terhesség” mellett - hiszen az asszony az utolsó hónapokban már valóban súlyos terhet cipelt - gyakran nevezték a nőt viselősnek, állapotosnak, hordozósnak, vastagnak, sőt, kicserélődöttnek is.

A terhesség alatti hiedelmek és tilalmak

A sikeres szülés és az erős, egészséges újszülött reményében a várandós nőket tiltották az olyan szimbolikus tevékenységek végzésétől, mint például a savanyú káposzta vagy a kovász keverése és a gyümölcsök szüretelése. A terhes nőnek tilos volt a szép dolgokat túl sokáig csodálnia, mert az elváltozásokat okozhatott a gyermeken - ugyanígy tilos volt csúnya emberekre, sérült vagy beteg emberre, állatra néznie, nehogy ráragadjon a csúnyaság, torzság a gyermekre.

Tilos volt ruhaszárító kötél alatt átbújni, nehogy a szülés során a gyermek nyakára tekeredjen a köldökzsinór, nem vehetett részt továbbá temetésen és nem nézhetett halotti sírba. Az anya többek között nem ihatott csorba edényből, nehogy görbe legyen a gyermek szája és nem volt szabad szőrös állatba rúgnia, nehogy szőrös legyen a baba; továbbá nem tanúskodhatott és nem lehetett keresztszülő sem. Szabad, sőt javallott volt ellenben a gyümölcsfák első termését fogyasztaniuk, hogy a fa termékeny legyen.

A születendő baba nemét jóslással próbálták megállapítani: a hegyes has fiúra utalt, a gömbölyű/széles has lányra; úgy gondolták, hogy ha a földre ültetett anya bal kézre támaszkodva kel fel, fia, ha a jobbra, lánya lesz. Jósoltak cérnaszálra fűzött karikagyűrűvel is: ha a pocak fölé lógatott gyűrű alatt a mozgás körkörös volt, az lányt, ha egyenes mozgást tapasztaltak, az pedig fiút jelzett. Az elejtett tárgyaknak is volt jelentősége: ha a kismama bal kézzel nyúlt utána, az lányt, ha jobb kézzel, az fiút sejtetett. Ezekhez hasonlóan az anya szokásaiból, kívánalmaiból, megjelenéséből is lehetett jósolni.

Fiúra utaló jelek voltak, ha az anya sápadt volt, ha sok húst, paprikát, szalonnát, halat vagy édességet kívánt, ha borra szomjazott, vagy ha gyakran hált együtt a férjével. Ha a várandós nő inkább tejet, savanyúságot kívánt, inkább leánygyermekre gyanakodtak.

A babonákon túl a terhes nők azonban ugyanúgy éltek és dolgoztak, ahogy a nem várandós társaik, ugyanis a fogamzásgátló módszerek elterjedése előtt a sorozatos szülésre (egy nő élete során akár 8-12 alkalommal is szült) a női létezés természetes velejárójaként tekintettek. Egészen a 20. század közepéig, végéig úgy tartották, hogy a várandós nőknek jót tesz a kemény munka, és minél többet mozognak, annál könnyebb lesz a szülésük. Bár egyes feladatokat tiltottak a babonák, ezek helyett más munkát végeztek, így összességében nem kivételeztek velük, hiszen a háztartás fenntartásához szükséges feladatokat továbbra is el kellett látniuk.

A tévhitekkel ellentétben a várandós nőknek nem járt több étel, mint máskülönben, mert úgy hitték, hogy attól túlságosan meghízik benne a gyerek, ami csak megnehezíti a szülést. A kívánósságnak is rendszerint csak egy-egy szimbolikus jelentőségű falat elfogyasztásával tettek eleget (azt viszont szintén babonás célzattal nem tagadhatták meg tőle). A terhesség során fellépő egészségügyi problémáknak sem tulajdonítottak nagy jelentőséget, a rosszulléteket, hátfájást, gyomorégést, a vizesedést vagy a vérzéseket csendben tűrték, és csak életveszélyesnek vélt esetekben fordultak orvoshoz, gyógyfüvekkel gyógyító javasasszonyhoz.

A legtöbb ilyen problémát külsőleg kezelték, különböző (pl. gyógynövényes) főzetekkel. A várandós nőtől ugyanazokat az öltözködési szabályokat várták el, mint a többiektől, nem viselhetett kevesebb vagy kényelmesebb ruhát, mint társai - ettől csak a legutolsó, szülés előtti hetekben lehetett eltérni a közösség szabályainak megszegése nélkül. A terhesség első felét vélték kritikusabb időszaknak, a „félidő” letelte után kezdődött a valódi várakozás a családban - ekkor kezdték el megvarrni a babakelengyét és a szoptatóinget, a terhesség utolsó harmadában pedig felfogadták a bábát.

Szülési szokások és hiedelmek a világban

A szülés a nők életének legfontosabb, kitüntetett pillanatai közé tartozik. Különböző kultúrákban eltérő szokások és hiedelmek övezik a terhesség, a szülés és a gyermekágy időszakát.

Baliban az a hiedelem, amely szerint a placentának saját szelleme vagy lelke van, és ez védi meg a gyermeket a későbbiekben, akár egy védőangyal. Ennél is furább talán, hogy a babák három hónapos korukig nem érinthetik a földet azért, mert az újszülötteket teljesen tisztának tartják, és hitük szerint a föld tisztátalanná tenné őket.

A placentaevés a nyugati világban is elterjedt, és az a meggyőződés táplálja, hogy a méhlepény létfontosságú hormonokat és tápláló anyagokat tartalmaz, amelyre az anyának is szüksége van. Tudjuk, hogy az állatok általában megeszik a méhlepényt, és a kínai, jamaicai és indiai orvoslás egyes ágazatai is ajánlják a fogyasztását.

Az ír párok nem akármilyen okból őrizgetnek egy darabot az esküvői tortájukból: tartogatják a gyermekük keresztelésére. A szülők ilyenkor felszolgálják a torta felső rétegét a vendégeknek, néhány darabot pedig a gyerek homlokára tesznek, hogy jó szerencsét hozzon.

Kínában a mancsuk igen különös szokással mutatják ki a szeretetüket a kisbabájuk iránt. A kislányoknak a nemi szervüket csikizik, a kisfiúknak a kukiját simogatja az anyukájuk. Mindez egyáltalán nem szexuális gesztusként jelenik meg, teljesen mindennapi szeretetmegnyilvánulásként kezelik.

Kínában ha egy pár összeházasodik, a vőlegény átemeli a menyasszonyt a küszöbön, de nem csak azon, hanem égő szénen is. Ezzel azt biztosítja, hogy később problémamentes legyen a szülése. Amikor aztán a feleség tényleg terhes lesz, rengeteg tiltással kell szembenéznie: nem pletykálhat, nem nevethet hangosan, nem lehet mérges, nem lehetnek rossz gondolatai, nem nézhet ellentétes színeket, csak világos színű ételeket ehet, hogy világos színű babája legyen. Kést kell tennie a párnája alá, hogy az távol tartsa a rossz szellemeket.

Mauritániában a wolofok és a környékbeliek úgy vélik, hogy a nyál megtartja a szavakat, így ráköpnek az újszülöttre, hogy az áldásuk tartós maradjon. A nigériai igbo törzs ennél is messzebbre megy. Ha egy baba megszületik, elviszik a családi házba, ahol egy rokon, aki jó szónok, megrág némi aligátorborsot, az ujjára köpi, majd beleteszi a baba szájába.

Forró országokban, mint amilyen Guatemala, a majan anyukák a jeges vízben hisznek a forróság okozta betegségek megelőzésére. A babák általában a fürdő alatt végig üvöltenek, de az anyukák ezt nem bánják. Azt mondják, a baba elalszik rögtön utána.

Nigéria egyes helyein a nőknek egyedül kell szülniük. Ez inkább a szegénységnek és a nők alacsony társadalmi rangjának köszönhető, nem annyira a függetlenségnek. Sok esetben a családok nem is kérnek külső segítséget függetlenül attól, hogy az anyának szüksége volna-e rá vagy sem.

A kalas anyák Pakisztánban szintén a családjuktól távol szülnek, de más okból: kultúrájuk szerint a vajúdó nő tisztátalan. E szerint a rendszer szerint az apák távol maradhatnak, sőt távol kell maradniuk a szüléshez kapcsolódó nedvektől, nehogy beszennyezzék magukat.

A szülés körüli nyelvhasználat és a modern felfogás

Cikksorozatunk első részében a várandósság körüli szuggesztiókat jártuk körbe, míg e második részben a szülés körüli szóhasználatból emelünk ki egy-egy elemet és vizsgáljuk meg alaposabban. Talán teljesen automatikusan használjuk ezeket a kifejezéseket - ám érdemes rájuk nézni, megvizsgálni és megkérdezni: mit üzennek a születésről egyéni és társadalmi szinten kialakult képről?

A szülés körüli egészségügyi és mindennapi nyelvezetben egyaránt elterjedt a szülésvezetés kifejezés: gyakran hallani, hogy „az orvos/szülésznő levezette a szülést”. Érdemes elgondolkodnunk ezen a szókapcsolaton: mit mond el a felelősségről, kontroll helyéről és az esetleges alá- és fölérendeltségről? Kit helyez a középpontba ez a szóhasználat? Hisz aki vezet, hatalommal bír, például a szülő nő testhelyzete felett.

A szóhasználat mögött húzódó felfogás különböző helyeken ölt testet a szülészeti gyakorlatban: sok helyen tilos a vajúdó asszonynak enni, vagy épp a kitolás során egyedül fekvő testhelyzetben helyezkedhet el, ezáltal szűkítve a medence nyílását és mellőzve a gravitáció segítségét a baba megszülésénél. Bizonyos kórházakban a bevett gyakorlat megtilthatja, hogy a szülő nő egy személynél többet vihessen be a vajúdóba, így például választásra kényszerítheti az édesapa és a dúla között. Maga a vezetés szó feltételezi, hogy a folyamatnak egy emberi irányítóra van szüksége, aki megszabja a dolgok menetét, és döntéseket hoz, akár a szülő nő helyett.

Fontos kiemelnünk, hogy bizonyos esetekben életeket menthet a folyamatba az anya beleegyezésével végzett beavatkozás. Ám ahogy Michel Odent, a természetes szülés egyik úttörője fogalmazott: „Egy szülő nőnek nem lehet aktívan segíteni a gyermeké szülésénél. A cél minden fölösleges zavaró tényezőt kiiktatni.”

A szüléskísérés kifejezés a vezetéssel szemben partneri viszonyt feltételez a szülő asszony és segítői között: a kontroll és a felelősség egyaránt az anyánál van, míg a kísérők tudásukkal segítik a természetesen kibontakozó folyamatot.

A szülés mint élmény

Kultúránkban a szüléshez leginkább kötődő fogalom a fájdalom: mire egy kisgyerek felnőtté válik megszámlálhatatlanul sokszor hallja vagy épp látja a filmekben, hogy a szülés fájdalmas. Az anya méhének ütemes munkáját, ami a gyermeket a világra hozza, legtöbbször fájásnak nevezik. Ha a méh munkája csökken, fájásgyengeséget állapíthatnak meg a szülő nőnél. Gondoljunk bele mennyi jelentést, üzenetet hordoz magában a fájásgyengeség kifejezés: első fele szűkíti a megélhető testi érzetek körét, egyedül a fájdalmat emelve ki, míg a második fele címkeként a szülő nő saját testébe vetett hitét, bizalmát áshatja alá. Más néven kontrakcióknak, azaz összehúzódásnak is szokták nevezni a méh munkáját. Bár ez a kifejezés semleges, a kinyílással, a méhszáj megnyílásával pont ellentétes jelentést hordoz: a bezárulást implikálja.

Cikksorozatunk előző részében említettük, hogy a várandósság alatti sűrű ultrahangos ellenőrzés azt az üzenetet hordozhatja magában, hogy a műszerek által szolgáltatott adatok előbbre valók, mint a várandós érzete, élménye, sejtései. Emellett a gépközpontú felfogás hozzájárulhat a várandós kompetencia-érzetének csökkenéséhez. Ha a várandósság során ennyi vizsgálatra, laboratóriumi elemzésre, műszeres apparátusra van szükség, felmerülhet az anyában a kérdés: hogyan tudom a gyerekemet saját erőmből, technikai apparátus nélkül megszülni? A szülészetek gépi felszereltsége azt üzeni, hogy a szülés veszélyes, és műszerek, illetve azokat kezelő szakemberek nélkül nem történhet meg.

Sajnos sok anya negatív vagy épp traumatikus élményként éli meg gyermeke világra hozatalát. Negatív szülésélmény esetén a jóakaratú, ám kevéssé érzékeny környezet gyakran ezzel biztatja az anyát: „A lényeg, hogy egészséges.” Ez a megjegyzés a gépközpontú gondolkodásmód másik oldalát mutatja be: a női test a termelő, míg az újszülött a terméke a folyamatnak, kihagyva a szülés élményének sokrétűségét és fontosságát. Hisz a szülés nem egy termelési folyamat, hanem egy a megszülető élet és az anya közös útja. Ez az út lehet egyenes és rövid, ám kacskaringós és akadályokkal teli is: érdemes foglalkozni ennek az útnak az élményével, adott esetben segítséget kérve feldolgozni.

Másféle szavakban és képekben is gondolkozhatunk, érezhetünk a szüléssel kapcsolatban. Varga és Suhai könyvükben erre vonatkozó példákat gyűjtöttek össze: ezek a megfogalmazások képszerűek, költőiek és alapvetően a szülés élmény-aspektusát hangsúlyozzák.

• A szülés mint... szörfözés az óceánon - egy, az emberinél lényegesen nagyobb erő megtapasztalása kapcsán a kontrollálhatatlanság és a bizalomteli ráhagyatkozás egyensúlyának élménye.
• ... a szeretkezéshez hasonló kreatív, teremtő aktus.
• ... megerőltető, de az önkifejezés és a megelégedettség érzését hordozó fizikai aktivitás.
• ... mint tánc, test és lélek harmonikus összefonódása az események öntörvényű ritmusában.

Ezek a - gyakran sokféle érzékszervünket megmozgató képek - kifejezik a folyamatba vetett bizalmat és a természetre való ráhagyatkozást. Érdemes megfigyelni, milyen érzéseket váltanak ki belőlünk: hozzáadnak-e valamit a szülés-születés folyamatáról bennünk kialakult képhez, színesítik-e azt?

Szavaink tudatos megválogatása életünk különböző területein és magánál az életkezdetnél is meghatározó lehet. Ám a központban nem a szavakkal való játék áll, hanem a születés két főszereplője: az anya és a gyermeke. Szóhasználatunk tudatos megválasztásával elsősorban őket szolgáljuk, végső soron pedig az egész társadalmat.

Hiába mai életünk mágia szegény, túlgépesített világa, a szülés élménye még mindig nemcsak testi, hanem lelki élmény is. Nagyon sok kiszámíthatatlan esemény, folyamat zajlik egy szülés alatt, ami sokszor racionálisan nehezen felfogható. Az ég, az isten, a lélek, a tudatalatti a felszínre tör, érezni a jelenlétüket. Érezni lehet, hogy a mindennapoknál valami súlyosabb, fontosabb és csodálatosabb történik velünk, anyákkal, amikor megfogan méhünkben egy új élet, és amikor világra jön. Testünk, lelkünk újjászületik. Ez a pillanat meghatározó a megszületett ember számára, hiszen egész életének az erői, tehetségei, nehézségei jelen vannak sűrítve a születés folyamatában és idejében. Ezért nagyon fontos emberi és asztrológiai szempontból is, hogy hogyan születik egy gyermek, háborítatlanul, a maga tempójában, és erejéből, vagy már rögtön külsőhatások siettetik, késleltetik a folyamatokat.

A szülés megkönnyítése és a méhlepény sorsa

A könnyű szülésre már az esküvő alkalmával készültek a párok, a menyasszony búcsúztatása alatt a vőlegény háromszor megoldotta a gatyamadzagját. A férfi kötése, megtermékenyítő ereje által lesz az asszony állapotos, az eloldásban is a férfi segít. Amuletteket viseltek a várandósok a könnyű szülésért, böjtöltek, imádkoztak. A vetélés ellen fürdőkkel, füstöléssel védekeztek, Tolna megyében háromszor a derekuk köré tekert fonalat viseltek. Amíg nem jön el az elválás ideje, addig az összekötést - eggyé válást erősítette anya és magzata között.

A szülés megindulásakor elkészítették a szülőágyat a ház fűthetőrészében, még ha nem is az ágyban szült az asszony. Egy cifra lepedőt feszítettek az ágy fölé, talán a régi szülősátrak magányát és nyugalmát teremtették újra meg. Mindenképpen egy védett területté vált az ágy-sátor, ami elrejtette az anyát és újszülöttjét a gonosz hatalmak elől, abban az első negyven védtelen napban, amíg az anya megtisztul, és ami után a babát megkeresztelték, a közösség tagjává fogadták.

Azután küldtek a bábáért, a szülő nő anyjáért, ha együtt laktak, jelen volt az anyós is, és a hírre még összefutott néhány idősebb rokon, szomszéd is. Az asszonyok közössége vette körül a vajúdót, vizet forraltak meleg ülőfürdőhöz, vagy gőzölgő főtt krumpli fölé ültették, sétáltatták, amíg lehetett, füstölték a megnyíló testet. Az anyával főzeteket itattak, ruta teát, anyarozsmag-teát, köménymagos vizet, forralt cukros tejet. A bort és a pálinkát is használták a fájdalmak enyhítésére.

Ha erős görcsös fájdalmai voltak a vajúdónak meleg borogatásokat raktak a hasára, keresztcsontjára, masszírozták, kenegették a csontot, például hagyma levével. A szülést próbálták védő szertartásokkal is megkönnyíteni, mivel úgy tartották a nehéz szülés a természet feletti hatalmak mesterkedései miatt van. Megpróbálták ezért a szülő nőt elrejteni a gonosz hatalmak elől, az ajtót, ablakot becsukták, a vajúdónak tiltották, hogy fájdalmában kiabáljon.

A férje csizmáját húzták az asszony egyik lábára, az ágyba a férje egyik ruhadarabját tették, ingét, gatyáját, hogy a gonoszokat megtévesszék. Segített az ima, a jó erők felkeltésében, a fokhagyma, a tömjén, imádságos könyv, szenteltvíz.

A születést akadályozhatják lelki görcsök, mélyen eltemetett traumák. Erdélyben a nehezen vajúdót haragosa tenyeréből itatták, ősi bölcsességgel segítve a megbékülést, feloldozást, és így a szülés folytatását.

A szülő nő körül kinyitották a fiókokat, zárakat, kikapcsolták a fülbevalóját, kibontották a haját, megoldották a csomókat, hogy minden a külső világban is a test megnyílását segítse, erősítse.

Szülés után még megszületik a méhlepény vagy mása /a gyermek mása/, aminek a megkönnyítésére szűk nyakú üvegbe fújatták az anyát. A bába elvágta a köldökzsinórt, néha ebből bőven elfolyatták a vért, tisztító, betegségmegelőző céllal.

A méhlepénnyel, még melegen háromszor bedörzsölték az asszony arcát, hogy elmúljanak róla a májfoltok, ugyanígy a kisgyermek anyajegyét, ha azzal született. A lepényt ruha közé téve háromszor megharaptatták az asszonnyal hasogatás és más szülési utófájdalmak ellen. /A harapás, az evés szimbolikus utánzásával valószínűleg a méhlepényben összegyűlt életerőt vette magához az asszony, egyben végleg elharapta a kapcsolatot a gyermek és a mássa között./

A placentát általában egy gyümölcsfa tövében ásta el az apa, a lányét almafa, a fiúét körtefa alá. Helyenként a trágyadombba vagy a küszöb alá, mindenképpen olyan helyre, ahol nem fér hozzá senki. Amíg el nem szárad, addig nem érzi jobban magát a frissen szült, és varázsszerek készítésére is alkalmas a lepény. Ezért óvták, el ne lopja a bába vagy egy boszorkány.

A bába vágta el, kötötte le a köldökzsinórt, miközben valamilyen szerencsés foglalkozást kívánt a gyermeknek, szülei kívánsága szerint. A köldökzsinór is varázsszer lehet, akár a burok és a méhlepény, helyenként ezt is gyümölcsfa alá ásták vagy csomót kötöttek rá. Amikor a gyermek 7 vagy 12 éves lett, ki kellett oldania a csomót. Akinek ez sikerült abból jó munkás, tudós vagy szerencsés ember lesz - hiszen ügyes az akadályok leküzdésében, nehézségek megoldásában.

A burokban született csecsemőket néhány vidéktől eltekintve, ahol rossz jelnek tartották, mégis a legtöbb helyen szerencsés embernek gondolták. Bíztak a gyermek jövőjében és a burok varázserejű hatásában. Kiszárították, és tokba téve vagy a gyermek nyakába akasztották, vagy a kabátja belsejébe varrták. Ilyen fiú legénykorában szerencsés lesz a sorozáson, bíróságon, és ha mégis katona lesz, nem fogja testét a golyó.

A legszerencsésebb csecsemő az, aki a családban hetediknek és burokban születik. Az ilyen gyermek az úton járva, ha akarja, meglátja az elásott kincset a földben, de lehet, hogy táltos válik belőle.

Szülés után, miután a lepény is megszületett, a köldökzsinórt is elvágta, ellátta a bába, a fürdés nem volt általános, de a bába megkente, megmasszírozta az asszonyt, helyre tette a méhét, segítette a pangó vér kiürülését. Ez után a hasat egy szorosra csavart vászonnal körbetekerte, hogy ne maradjon pocakos az asszony. A kisbabát megfürdette, bepólyálta. Utófájásokra pálinkát és anyarozs főzetet adtak az anyának. Előírt szertartás szerint, mikor a frissen szült az ágyba indult a bába megkérdezte tőle „Hová mégy?" - „a Boldogasszony ágyába" - felelte az asszony. Ezt háromszor megismételték, ezután feküdhetett le az anya az előkészített ágyba. A bába naponta meglátogatta a frissen szült anyát, megmosdatta megkente, ellátta a csecsemőt, ha kellett tanácsokat adott.

Az apa szerepe és a szülés körüli rítusok

Az apának is volt szerepe a szülésben, hiszen a magzat a férfi és a nő összekapcsolódásából fogan meg, a baba születésével az egész család gyarapodik. Az apa valóban legtöbbször nem volt jelen a szülésnél, de az a kép is hamis, hogy csak az ajtó előtt járkáló, aggódó férfi szerepe jutott a családfőnek.

Az esküvő alkalmával, mikor a vőlegény háromszor megoldotta a gatyamadzagját a majdani könnyű szülésért, már részt vett a folyamatban. A székelyeknél az első méhösszehúzódások jelentkezésénél a férj egy vasszeget vert a kemence falába, köré felesége bal halántékából tépett hajszálakat tekert - és azt mondta:„Vakszem élő légy, Isten földet teremtett, eget, vizet teremtett, megadta a Jézuskát, szentséges szent fiát, a szentséges szent lélek, az is legyen velünk." Tehát a férfi, az apa imádkozik, ő tartja a kapcsolatot az Istennel.

Ugyanezt jelenti, amikor nehéz szüléskor hazahívták az apát a mezőről, és meghúzatták vele a harangot. Annak hangja is az Istenhez száll. A férfi puszta jelenléte a szülésnél mindig pozitív, védő jellegű, és ha ő maga nincs ott, akkor helyettesítik őt a csizmájával, ingével, amit a szülőágyba tettek, vagy felesége feje alá, esetleg felvette a nő férje ruhadarabjait.

Arad megyében a leendő apa megmosta az asszonyát, a gatyája visszájával megtörölte, a gatyamadzagjával háromszor körülkötötte a derekát. A vajúdónak jót tesz, ha a férje tenyeréből iszik, vagy a férfi nyálat köp felesége szájába. A férfi ezekkel a mágikus praktikákkal az erejéből ad át a vajúdó asszonynak, ezzel is segítve a nőnek az eloldást. A kötés, ami a férj által köttetett, könnyebben enged a férfi segítségével.

Nehéz szülésnél előfordult, hogy a férfi fizikailag is segített az anyának. Ha elakadt a gyermek, az apa háromszor fölemelte és megrázta az asszonyt, hogy segítse a kicsi útját. A kitolásban is tudott segíteni, ilyenkor ölébe vette vajúdó feleségét, tartotta és átölelte a derekát, erőt adott a magzat világrajöveteléhez.

Ha megszületett a baba, a férfi mikor felemelte gyermekét a földről, magáénak és a családba tartozónak ismerte el az újszülöttet. Ha nem is mindig volt ott a férfi a szülésnél, mégis őrá is tartozott, az ő erejére, segítségére is támaszkodott a vajúdó anya.

A gyermekágyas időszak és a népi gasztronómia

A régmúltban kiterjedt tiltásrendszer gondoskodott a gyermekágyas nő és csecsemője kíméléséről, érinthetetlenségéről. A régi magyar paraszti kultúrában - ahol a munka kiemelkedően fontos volt - mindenki elfogadta, hogy az anyát tehermentesíteni kell. Szülés után a kismama hetekig pihenhetett babájával együtt a „sátoros ágyban”.

A középkorban a muzulmánoknál a gyermekágyas asszony negyven napig tisztátalannak számított. Nem léphette át a ház küszöbét, nem nézhette a hegyeket, nehogy kiszárítsa az éltető forrásokat. Huszonegy napon át tilos volt a haját megnedvesítenie, vagy bármit megérintenie. Az anya csak a tisztulási szertartások után szoptathatta meg gyermekét, mindaddig ki kellett öntenie tejét. A negyven nap alatt szoptatós dajkára bízták a kicsit, vagy vaj és méz keverékével etették.

Tahitin régen a szülés után két-három hétre rögtönzött kunyhóba zárták a kismamát. Az Alaszka partvidékén élő eszkimóknál régen szülés után húsz napra különálló kunyhóba kellett vonulnia az anyának.

A gyermek születését a hozzátartozók lakomával is megünnepelték (ezt az eseményt vidéktől függően nevezték például paszitának, komabálnak, csöröglőnek vagy komalagzinak is, és nem feltétlenül a szülés után rendezték), a lakomát általában a gyermekágyas család állta. A lakoma egyik fontos célkitűzése volt a bábaasszony jóllakatása is, mert úgy hitték, így a gyermek sem fog éhezni.

A népies magyar gasztronómia egyedülálló, baba formájú kalácsa a fumu (a „fumoly” nevű, 15. századi eredetű jobbágyszolgáltatásra vezethető vissza), amit évszázadok óta készítenek Zala vármegye térségében, tipikusan Göcsej, Muravidék és Hetés falvaiban. A fumu lényege, hogy méretében és megjelenésében is az újszülöttet imitálja: tipikusan 2-3 kg lisztből sütötték meg, bőséges töltelékkel és egy igen méretes tepsit használtak hozzá (egy kb. 10-15 cm vastag, 25-30 cm széles, 40-50 cm hosszú sütemény a végeredmény). A fumut saját tésztájával díszítik: a leánygyermeket ünneplő kalács hagyományosan lányos, a fiúé pedig fiúsabb mintázatot kap. A fumut három különböző töltelékkel szokás megtölteni, ami a bejglihez hasonlóan dió, mák és valamilyen gyümölcsös (pl. almás, aszalványos vagy lekváros) töltelék.

A fumu tésztája egy nagyon egyszerű, hagyományosnak mondható kelt tészta. Az élesztőt morzsoljuk el 2-3 dl meleg tejszínben és keverjünk hozzá egy teáskanál cukrot, majd hagyjuk felfutni nagyjából 10-15 perc alatt. Szitáljuk egy nagyobb dagasztótálba (akár lavórba) a lisztet, keverjük el benne a többi cukrot és a sót. A felfuttatott élesztőt keverjük össze a többi langyos tejjel és a tojással, majd adjuk hozzá a lisztes keverékhez. Kezdjük el kézzel alaposan kidagasztani, menet közben gyúrjuk hozzá a megolvadt, de nem forró zsírt (vagy vajat/margarint). A méretes tésztagombócot hintsük meg liszttel, terítsük le egy tiszta konyharuhával, majd hagyjuk langyos szobahőmérsékleten kelni nagyjából 90-100 percen keresztül.

A megkelt tésztát lisztezett deszkára fordítjuk, 4 egyforma részre vágjuk (ebből lesz a 3 töltött fonat, a negyedikből pedig a fej és a díszítés), ezeket pedig finoman átgyúrjuk és újfent cipó formájúra gömbölyítjük. Ez idő alatt elkészítjük a töltelékeket: mindössze annyi a dolgunk, hogy külön-külön egy edényben összekeverjük és összemelegítjük a hozzávalókat, a diót és a mákot a cukorral, majd hozzáadjuk az ízesítőket (a mákoshoz a citromot, a dióshoz a rumot). A diós és a mákos keverékhez is adjunk egy kevés vizet (a mákoshoz inkább 1 dl, a dióshoz 0,5 dl), hogy könnyebben formázható legyen a töltelék.

Ha mindhárom cipót kinyújtottuk, megtöltöttük és felcsavartuk, kenjük ki a tepsit zsírral. Fonjuk össze a három különböző ízesítésű fonatot, formázzuk meg őket szépen és helyezzük el nagyjából ovális, babára emlékeztető alakban a tepsiben (a sarkakat kitömhetjük a megfelelő forma érdekében alufólia labdákkal is, ha nem szeretnénk szögletes kalácsot). Ezután az egész fumut kenjük meg két felvert tojással. Ha magvakat is használunk a díszítéshez (pl. a fumu szemének vagy a testére), a magokat a tojással lekent felületre ragasszuk. Végül, de nem utolsó sorban egy rövidebb utókelesztésre is szánjunk időt: hagyjuk a megformázott süteményt kelni a tepsiben nagyjából 20-30 percen keresztül (tovább ne, nehogy túlkeljen és eltorzuljanak a szép mintáink).

A fumu kóstolásra nagyon hasonlít a karácsonyra készített diós- és mákos kalácsokhoz: hozza a megszokott aromákat, a tésztája kellemesen puha és könnyed, azonban a végeredmény összességébe mégsem olyan tömény, mint egy pozsonyi tésztából készített bejgli esetében.

tags: #szules #koruli #nepszokasok