A jogi felelősségről általában a jogirodalom számos elkülönült, önálló ágat azonosít, így beszélhetünk polgári jogi felelősségről, büntetőjogi felelősségről, de más jogágakban is megtalálható a tevékenységért való helytállás jogkövetkezményének rendszere. Ezen jogi felelősségi rendszereken belül különleges pozícióban helyezkedik el a munkajogi felelősség, mivel dogmatikáját tekintve a büntetőjogi és polgári jogi felelősségi rendszerek között helyezkedik el.
A munkajogi felelősség speciális formáját több körülmény is indokolja. Az első ilyen körülmény a felek személye, azaz a jogviszony alanyai. Általánosságban megállapítható, hogy munkavállalói oldalon mindig magánszeméllyel találkozhatunk, míg a munkáltatói oldalon elsöprő többségben a jogi személyek állnak. Ezen eltérő alanyi rendszer azért lényeges, mert a jogalkotó különböző jogalanyok számára nagyon gyakran eltérő jogokat és kötelezettségeket támaszt, azaz eltérően kezeli a jogrendszerek bizonyos elemeit.
A másik különleges jellemzője a jogviszonynak a jogviszony tárgya. A munkajogviszony lényegét tekintve a munkaerő használatára irányul, azaz a munkavállaló a jogviszony keretei között a munkáltató részére munkaerejét adja bérbe, aki/amely azt rendszeresen gazdasági működésének előmozdítása érdekében igénybe veszi, és ezért munkabért fizet. A munkaerő nem egy konstans állandó, hanem egy mindvégig változó, esetenként hatékony, esetenként kevésbé hatékony erőforrás. Ehhez kapcsolódik a jogviszony tárgyának másik jellegzetessége is, hogy a szolgáltatás nyújtója mindig természetes személy.
Harmadik jellegzetessége a munkaviszonynak az, hogy jellemzően hosszú távú, adott esetben évtizedekre létrejövő kapcsolatot teremt a felek között, hiszen a legtöbb esetben a szerződés létesítésekor aleknek egy kifejezetten hosszú távú együttműködés a célja, mely a munkavállaló oldalán elsődlegesen abban nyilvánul meg, hogy munkaereje bérbeadásával saját maga (illetőleg családja) számára a megélhetését biztosítsa. Ezen körülmény hangsúlyozása azért lényeges, mert - mint ahogy azt a későbbiekben is látni fogjuk - a felek közötti rendkívül eltorzult erőviszonyok, illetőleg a munkavállalói kiszolgáltatottság, gazdasági függőség az egyik és elsődleges oka annak, hogy a munkajogi felelősségi szabályrendszer a polgári jogi felelősségtől eltérően került kialakításra.
A munkajogi felelősség általános elvei és formái
A munkaviszony egy rendkívül speciális, különleges társadalmi értéket és célt magában hordozó jogviszony, amely jelentősége folytán került a polgári jogtól eltérő szabályozási forma alá. Tágabb értelemben a munkaviszony különlegessége abban is megadható, hogy a munkavállaló ezen keresztül tudja kiteljesíteni a munkához való jogát, illetőleg ezen tevékenysége során érvényesül és realizálódik a társadalombiztosításban és szociális biztonság területén megjelenő jogállása is, hiszen többségében munkaviszony lesz az biztosítási jogviszonyt keletkeztető körülmény, amely alapján a munkavállalót egészségbiztosítás, baleseti ellátás, nyugellátás illeti meg.
A munkajogban egyszerre van jelen a vétkességen alapuló felelősség, a felróhatóságon alapuló felelősség, a vétkességre tekintet nélküli felelősség és a megőrzési felelősség is. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a munkajogi felelősség nem jelent kizárólagos helytállási kötelezettséget, hiszen a munkajogi felelősség megállapítása nem zárja ki a más jogágakban (polgári jog, büntetőjog) való felelősségre vonás lehetőségét.
Munkáltatói felelősség
A munkajogban értelemszerűen megkülönböztethetünk munkavállalói és munkáltatói felelősséget. Ennek oka, hogy a jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a felek rendkívül egyenlőtlen pozícióban vannak, és a jogviszony rendeltetéséből adódóan munkavégzéssel elért eredmény gazdagodása elsődlegesen a munkáltató oldalán jelenik meg. Ebből következően a munkáltató részére a jogalkotó lényegesen szigorúbb felelősségi formát határoz meg, amely a veszélyes üzemi felelősséghez hasonló (ahhoz közelítő), vétkességre tekintet nélküli felelősségként jelenik meg, mely szerint a munkaviszonnyal összefüggésben bekövetkezett valamennyi kárért vétkességére tekintet nélkül felel (a Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény 166. §).
A jogszabály alapján a felelősség alóli mentesülésre kimentési (exkulpációs) alapon kerülhet sor, ami azt jelenti, hogy a munkáltató valamely kimentési ok igazolása esetén mentesülhet a kártérítési felelősség alól. Amennyiben a perben a munkáltató kimentési okot nem tud igazolni, úgy felelőssége szükségképpen megállapításra kerül, azaz az adott kár vonatkozásában a bíróság marasztalja.
A kimentési okok között az egyik a munkáltató oldalán felmerülő kimentési ok, amely úgy fogalmazódik meg, hogy mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt ellenőrzési körén kívül eső olyan körülmény okozta, amellyel nem kellett számolnia, és nem volt elvárható az, hogy a károkozó körülményt előre lássa vagy a kárt elhárítsa. A kimentés másik lehetséges útja a munkavállaló oldalán felmerülő kimentési lehetőség, azaz azt igazolja a munkáltató, hogy a kárt kizárólagosan a károsult elháríthatatlan magatartása okozta.
Az általános munkáltatói kártérítési felelősségnek speciális alakzata a hozzátartozói kárigények érvényesíthetősége. Ez alapján a jogalkotó lehetőséget biztosít arra, hogy a munkaviszonnyal összefüggésben történt káresemény kapcsán ne pusztán csak a munkavállaló érvényesíthessen igényt, hanem a munkáltatóval semmilyen jogviszonyban nem álló hozzátartozója is. Látható tehát, hogy e szituációkban a jogalkotó áttöri a kontraktuális felelősség szabályrendszerét, és - azt kiterjesztve - a kártérítésre jogosultak körét egy olyan csoportra is alkalmazni rendeli, amely a munkáltatóval semmilyen jogviszonyban nem áll.
Munkavállalói felelősség és a bizonyítási teher
A munkavállalói oldalon a felelősség rendkívül strukturált és tényállásfüggő. Általánosságban a törvény azt az elvet mondja ki, hogy a munkavállaló azért a kárért felel, amely azon okból következett be, hogy nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Ebből a mondatból kiindulva látható, hogy a felelősség általános formája a felróhatóság, azaz egy olyan társadalmilag elfogadott és indokolt mértékű, objektivizált mérce, amely egy idealizált munkavállaló lehetséges és elvárható magatartását jelenti.
A jogalkotó főszabály szerint egyéni, limitált szintű kártérítési felelősséget állít be a munkavállaló részére, négyhavi távolléti díjának megfelelő összeg formájában, ugyanakkor ha a károkozás súlyosan gondatlan vagy szándékos volt, úgy a teljes kárt köteles megtéríteni.
Az általános felelősség mellett a munkavállalói oldalon megjelenik a megőrzési felelősség jogintézménye is, amely két részre bontható. Egyrészt a munkavállaló vétkességére tekintet nélkül felel azokért a dolgokban bekövetkezett károkért, amelyeket jegyzék, elismervény alapján vett át, kizárólagosan őrizetében tart, használ, kezel. Emellett a törvény külön nevesíti a leltárfelelősségi megállapodáson alapuló leltárhiányért való felelősséget is, amely szintén egy vétkességére tekintet nélküli felelősségi forma. A leltárfelelősségnek ismerjük egyéni és csoportos formáját is.
A törvény a munkavállalói oldalon egy hibrid rendszert alkot. A Munka Törvénykönyve 179. §-a kimondja, hogy a munkavállaló munkaviszonyból származó kötelezettségének vétkes megszegésével okozott kárért felelős. Négy feltétel konjunktív, azaz a munkavállaló csak akkor felel, ha ezek együttes fennállása megállapítható:
- Munkaviszonyban álló felek között fennálló jogviszony.
- Kötelezettségszegés vagy mulasztás a munkavállaló részéről.
- Kár bekövetkezése.
- Okozati összefüggés a kötelezettségszegés és a kár között.
További fontos feltétel, hogy a munkavállaló oldalán kötelezettségszegés vagy mulasztás legyen megállapítható. Így nem vonható felelősségre olyan esetben, ha egy adott cselekvés vagy mulasztás nem minősül a munkaviszonyból származó kötelezettségének, azaz alapvetően nem tartozik a munkavállaló feladatai közé. Ezt a kitételt kizárólag az általános magatartási követelmények, azaz az együttműködési kötelezettség, a jóhiszeműség és az általában elvárható magatartás keretei között lehet értelmezni, így a munkavállalót nem pusztán azok a kötelezettségek terhelik, amik a munkaszerződésében vagy a munkaköri leírásában szerepelnek, hanem az ott nem nevesített, de értelemszerűen jelentkező, a munkaviszonnyal nyilvánvalóan összefüggő feladatokat is el kell látnia.
A szándékos és súlyosan gondatlan károkozás
A törvény alapesetben (gondatlan károkozás esetén) a limitált kártérítés talaján áll, amely értelmében a kártérítés főszabály szerint nem haladhatja meg a munkavállaló négyhavi távolléti díjának összegét. A jogalkotó ugyanakkor ezen a ponton bevezeti a vétkességen alapuló kártérítést is, mivel kimondja, hogy a munkavállaló a szándékos vagy súlyosan gondatlan károkozás esetén a teljes kárt köteles megtéríteni.
Ebből következően - eltekintve az alacsony összegű kárigényektől - a bíróságok nem mellőzhetik a vétkesség vizsgálatát sem, hiszen a felróhatóságon túlmenően abban a kérdésben is állást kell foglalni (legalább a kár mértékének megállapításánál), hogy az adott károkozás elérte-e a súlyos gondatlanság vagy a szándékosság szintjét. A szándékos károkozás esetén a munkavállaló köteles megtéríteni az okozott teljes kárt, ha az a kötelezettségszegésének közvetlen és szükségszerű következménye volt, és a munkavállaló előre látta vagy számolnia kellett volna a kár bekövetkezésével.
A törvény a kár mértékének megállapítása során úgy rendelkezik, hogy nem kell megtéríteni a kár azon részét, amelynek bekövetkezése a károkozás idején nem volt előre látható, vagy amelyet a munkáltató vétkes magatartása okozott, vagy amely abból származott, hogy a munkáltató a kárenyhítési kötelezettségének nem tett eleget. A szövegezésből látható, hogy ebben az esetben a kártérítés összegének bíróság általi mérsékléséről beszélhetünk, azaz a bizonyítási eljárás során a bíróság a teljes kár összegét megállapítja, ugyanakkor ennek viselése terén akként rendelkezik, hogy a kötelezést bizonyos részben mellőzi.
Megőrzési felelősség
A munkavállalói felelősség másik nagy csoportja a megőrzési felelősség körébe eső ügyek csoportja. Ezek együttes jellemzője, és egyben dogmatikai elkülönítő jegye, hogy ebben az esetben sem felróhatóságot, sem pedig vétkességet nem kell vizsgálni, hiszen - a törvényi feltételek fennállta esetén - önmagában a hiány megalapozza a felelősséget. Alapesetben a törvény azt mondja ki, hogy a visszaszolgáltatási vagy elszámolási kötelezettséggel átvett, kizárólagosan használt vagy őrizetében tartott dolgokban bekövetkező hiány esetében a munkavállaló köteles megtéríteni a kárt.
Ebből a definícióból is látható, hogy a felelősséget önmagában az őrzés ténye, valamint az ahhoz kapcsolódó többletfeltételek fennállta alapozza meg, így vétkességet vagy felróhatóságot nem szükséges vizsgálni. A megőrzési felelősség abban az esetben jön létre, ha a munkavállaló az eszközt kizárólagosan használja és kezeli, illetve jegyzék vagy elismervény alapján vette át. Ezek hiányában a speciális felelősségi forma nem állapítható meg. Ez alól kivételt képez egy bizonyos munkavállalói kör, nevezetesen azok, akik pénztáros, pénz- vagy értékkezelő munkakörben vannak.
A megőrzési felelősség másik nagy csoportja a külön nevesített, úgynevezett leltárfelelősség. Ennek körében a törvény kimondja, hogy a leltárhiányért a munkavállaló vétkességre tekintet nélkül felel. Amennyiben ezen feltételek fennállnak, úgy lehetőség van a leltárhiány megállapítására, ami az Mt. 183. §-a szerint az értékesítésre, forgalmazásra vagy kezelésre szabályszerűen átadott és átvett anyagban, áruban (leltári készlet) ismeretlen okból keletkezett, a természetes mennyiségi csökkenés és a kezeléssel járó veszteség mértékét (a továbbiakban együtt: forgalmazási veszteség) meghaladó hiány.
A fenti definícióból látható, hogy a leltárhiány legfontosabb jellemzője, hogy az ismeretlen okból keletkezzen, azaz az eljárás során a hiány okára ne derüljön fény (ha ugyanis a hiány oka részben vagy egészben ismert, akkor az általános szabályok szerint kell eljárni az esetleges károkozóval szemben). A szigorú felelősségi formához garanciálisan hozzátartozik, hogy a megállapodást a feleknek írásba kell foglalniuk, melyben meg kell határozni a leltári készlet pontos körét, a kezelésre jogosult munkaköröket.
Amennyiben a leltári készletet több személy kezeli, úgy csoportos leltárfelelősségi megállapodás megkötésére van lehetőség. Ebben az esetben meg kell határozni azokat a munkaköröket, amely betöltésének megváltozásakor a leltározást meg kell tartani.
A bizonyítási teher a polgári perben
A polgári per egyik általános tétele, hogy ha a fél vitatja az ellenérdekű fél által állított tényt, akkor a bíróságnak bizonyítást kell elrendelnie. A bizonyítás legfőbb kérdése, hogy amennyiben egy tényt bizonyítani kell, akkor ez melyik fél feladata. Az Országgyűlés 2016. november 22-én elfogadta a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényt, amely a bizonyítás terén új fogalmakat vezetett be, többek között a bizonyítási érdek terminológiát, amely a bizonyítási kötelezettség fogalmát váltotta fel. Ezzel szemben a bizonyítási teher a hatályos jog szerint azt jelöli, hogy ki viseli az adott tény bizonyítatlanságának következményeit. Újdonság, hogy e szabály is konkrétan kimondásra került a törvényben.
Alapelvi fejtegetések - a rendelkezési és a tárgyalási elv
A polgári per két legfontosabb alapelve a rendelkezési elv és a tárgyalási elv. A rendelkezési elv elsősorban a perbe vitt magánjogra terjed ki. Ebből eredeztethető felperes keresetindítási joga, az elállás joga, a felek egyezségkötési lehetősége stb., hiszen ezek mind a perbe vitt magánjogot érintik. Kétségtelen azonban, hogy a Pp. szabályozása hiányos.
A tárgyalási elv tisztán perjogi alapelv, és azt jelöli meg, hogy „célszerűségi okokból” főszabály szerint a felek szolgáltatják a tényeket és azokat a bizonyítási eszközöket, amelyek a jogvita eldöntésénél figyelembe vehetők. A jogalkotó által példaként tekintett 1911. évi Pp.-ben is a tárgyalási elv szerepe meghatározó volt annak ellenére, hogy ismerte a nyomozati elvet is, amely alapján a bíróság hivatalból szerzi be a szükséges tényeket és bizonyítási eszközöket. A tárgyalási elvből vezethető le egyébként a bizonyítási érdek/teher szabályai is.
Kötelezettség-e a bizonyítás?
Elöljáróban annyit emelnék ki érdekességként, hogy ugyanazt a szabályt (vagyis annak kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy a bíróság az általa állított tények valódiságát elfogadja) a három perjogi kódexünk (1811, 1952 és 2016) más és más elnevezéssel illette. A bizonyítási teher 1911-es fogalma a későbbi szabályozásokban a bizonyítási kötelezettségnek/érdeknek felel meg. A törvényben azonban bizonyítási teher általános szabályán felül voltak olyan esetek, amikor speciális szabályokat kellett alkalmazni.
Zlinszky Imre a bizonyítási kötelezettség fogalmát még 1875-ben úgy adta meg, hogy az a felek olyan kötelezettsége, amely szerint az általuk felhozott ténybeli állítást arra az esetre, ha az az ellenfél tagadja, bebizonyítani tartoznak, mert ellenkező esetben ezen állítást a bíró valónak nem fogadhatja el. Helytálló-e a hatályos szabályozás, amikor a bizonyítást érdekként és nem kötelezettségként határozza meg?
Kiindulási pontnak tekinthetjük azt a tényt, hogy a bíróság jogvédelmének kérése nem kötelező, amelyből következik az az alapvető tény, hogy felperesnek nem kötelessége a keresetindítás. A rendelkezési elvből eredeztethető, hogy annak ellenére, hogy alperes perbebocsátkozásával a per kétoldalúvá válik, felperes nem köteles olyan magatartást tanúsítani, amely anyagi jogának érvényre juttatását elősegíti.
A feleket kötelesség annyiban terheli, hogy kötelesek a tilos cselekményektől tartózkodni, egyebekben a felek a perben közreműködni nem kötelesek. A perbeli „kötelességről” ugyanis az az álláspontom, hogy az lényegében nem több, mint a félnek rákényszerítése arra, hogy rendelkezési jogával éljen. Mivel maga a keresetindítás sem kötelezettség, így úgy gondolom, hogy a perben fogalmilag kizárt, hogy bármi kötelező legyen. A polgári per ugyanis a rendelkezési elvre és a tárgyalási elvre épül.
A bizonyítás amiatt nem kötelezettség, mert hiányzik a joghátrány (szankció), ugyanis ha a tényt nem bizonyítják, az csak azt eredményezi, hogy az adott tény bizonyítatlan marad. Ebben az esetben Magyary szerint a kötelesség kifejezést nem valódi jogi értelemben használják.
A bizonyítási teher megoszlása a felek között
Magából az elnevezésből úgy tűnik ki, mintha a bizonyítási teher arra adna választ, hogy kinek teher a bizonyítás, vagyis hogy kinek a feladata. Ugyanakkor e szabály azt jelöli meg, hogy ki viseli a bizonyítatlanság következményét. Egy XX. századi, Magyarytól származó megfogalmazás szerint a bizonyítás „a félre nézve teher, amelyet a félnek a pernyertesség céljából le kell küzdeni.”
A büntetőeljárásban a bizonyítási teher megítélése nem okoz gondot, ugyanis a vád bizonyítására a vádló köteles, és ezzel összefüggésben az a szabály, hogy a kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére. Ha abból indulunk ki, hogy a tárgyalási elv célszerűségen alapul, akkor az ebből egyenesen következő bizonyítási tehernek is célszerűségnek kell alapulnia.
A bizonyítási teher megoszlására markáns hatása van a vélelmeknek. A vélelem abból az esetből ered, amikor a bizonyító fél egy más, tényálláson kívüli esemény megtörténtét bizonyítja, és ebből következik az igényeinek alapjául szolgáló tény. A vélelem lényegében kivételt jelent az alól a főszabály alól, hogy minden félnek a feladata a jogigénye alapját szolgáló tények bizonyítása. A törvényes vélelem lehet megdönthető vagy megdönthetetlen vélelem aszerint, hogy lehetséges-e ellenbizonyítás.
Plósz a törvényes vélelmeket megkülönböztette az ún. ideiglenes igazságoktól a következők szerint: „A különbség […] az volna, hogy amíg az előbbinek (ti. a vélelmek) esetében a törvény azt hagyja meg a bírónak, hogy az egyik tényállítás valóságából egy másik tényállítás valóságára következtessen, addig az utóbbinak (ti. az ideiglenes igazság) esetében a bírónak a perben jelentős tényállítást már magában véve, minden következtetés nélkül valónak kell tartania. Az előbbi csak a bizonyítási tételt változtatja meg és csak megkönnyíti a bizonyítást, az utóbbi ellenben magát a bizonyítás terhét változtatja meg, felment a bizonyítás alól.”
Magyary a kérdést úgy közelítette meg, hogy törvényes vélelmek esetén bizonyos tények bizonyítása nehézségeket okozna. Ezek elkerülése érdekében az ideális tényállás mellett a jogkövetkezmény szempontjából egy más praktikus tényállást is megállapít, amelyet könnyebb bizonyítani. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a vélelem nem kapcsolódik a bizonyítási teher szabályához.
Feltűnő, hogy míg a perjog megkülönbözteti a vélelmeket és az ideiglenes igazságokat, addig az anyagi jog nem. Például az teljesen egyértelmű, hogy az apaságot vélelem keletkezteti. Az azonban más kérdés, hogy a fogamzás is vélelem-e. A perjog szerint nem, hanem ideiglenes igazság, az anyagi jog szerint viszont vélelem. Az kérdés, hogy van-e a vélelmeknek egyáltalán anyagi jogi vetülete, hiszen a vélelem alkalmazására csak jogvita során kerül sor, ami már a perjog területe.
A fenti példákból egyértelműen kiderül, hogy helyes az a perjogi szabályozás, ami a bizonyítást érdekként és nem kötelezettségként fogalmazza meg. Ennek elmulasztásához ugyanis nem fűződik szankció, csak a tény bizonyítatlansága. Ebből kiindulva talán célszerűbb lenne a tárgyalási elvet is úgy megfogalmazni, hogy „A perben jelentős tények állítása, és az alátámasztásukra szolgáló bizonyítékok rendelkezésre bocsátása - törvény eltérő rendelkezése hiányában - a felek feladata”. A „feladat” szó ugyanis jobban megjeleníti azt a felelős pervitel iránti igényt, amelyet a jogalkotó a kodifikáció során folyamatosan hangoztatott.
tags: #szandekos #kotelezettsegszeges #bizonyitasi #teher