Simon András (Budapest, 1958. február 4. - Budapest, 2024. március 23.) grafikusművész munkásságát két fő irányvonal mentén tagolhatjuk.
Szülei elmondása szerint már két és fél éves korában is ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy nyomot hagyjon a világban. Ez abban nyilvánult meg, hogy bármilyen keze közé kerülő tárggyal, amellyel képes volt vonalat húzni, absztrakt graffitiket helyezett el a lakásuk falain.
Az általános iskola felső tagozatában egy zseniális festőművész rajztanárral, Bakonyi Mihállyal hozta össze jó sorsa. A tőle kapott felkészítésnek köszönheti, hogy felvették a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába, ahol játékkészítő-grafika szakon végzett 1976-ban.
Az ezt követő évben két művészeti akadémiára is felvételizett. Érettségi után az Iparművészeti Főiskolára, a következő nyáron pedig a Képzőművészeti Főiskolára, de egyik helyre sem vették fel.
1977-ben - apró vargabetűk után - sikerült elhelyezkednie a Tankönyvkiadó Vállalat Grafikai Osztályán. Grafikai szerkesztőként itt kapott maga is kedvet a tankönyv illusztrálásához.
Két év után kilépett a kiadótól, és - mint külső munkatárs - két év alatt 28 tankönyv illusztrációját készítette el. Végül azonban szomorúan kellett rájönnie arra, hogy ez nem az, amire vágyott. Megérett benne az az elhatározás, hogy nem mások igényeit kiszolgáló grafikus mester akar lenni, hanem művész. Ettől kezdve képtelen volt több illusztrációs feladatot vállalni. Nem tudta tehát tovább folytatni az addig jól bevált munkáját és ezzel megszűnt egyetlen pénzkereseti lehetősége is.
A helyzet azért volt drámai, mert akkor már két gyermekük volt a feleségével, akivel 1979-ben házasodtak össze. Lelki és egzisztenciális értelemben is mély válságba került. Úgy érezte, rajta valóban már csak az Isten segíthet. Egy mélységesen, mélyen átélt imádságban leborult hát elé és arra kérte, hogy könyörüljön rajta és adjon neki tehetséget az Ő végtelen gazdagságából. Olyan tehetséget, amely képessé teszi arra, hogy megtalálva egyéni és másokkal össze nem téveszthető stílusát ki tudja fejezni mindazt, amit rejtett kincsként a lelkében hordoz. Hálája jeleként azt ajánlotta fel, hogy ha megajándékozza a kért talentummal, akkor azzal ő nem a maga, hanem az Ő dicsőségét fogja szolgálni. Hiszi és úgy is tapasztalja, hogy Isten meghallgatta a kérését.
Munkásságát két fő irányvonal mentén tagolhatjuk. Az egyik a klasszikus mesteri Bosch-álomvilágot idéző rajzok, amelyekben rendkívüli rajztudása párosul egy könnyed és nagyvonalú játékossággal, elegáns humorral. A másik fő vonal a jellegzetes „egyvonalas grafikák” sajátos világa. Ezek egyfajta védjegyei a művész szakmai munkásságának, amelyet az alkotói lét olyan nagyjai méltattak, mint Szántó Piroska, Jókai Anna, Esterházy Péter vagy a Csók-növendék Szabó Vladimir.
Művészetének középpontjában az ember és Isten kapcsolata állt. Saját maga által kifejlesztett, egyvonalas, különös kifejezőerejű grafikái révén ragadta meg témáját mély, meggyőző erővel.
Simon András egyedülálló művészetében szinte a végletekig igazolódik, amit egy festőművésztől hallottam: "az egyszerűség nem cél, hanem eredmény..." A művész átenged a szívén egy üzenetet, amely őt megragadja, és amely ki akar fejeződni benne és általa. Ezek a szimbólumok, amelyeknek megdöbbent szemlélői lehetünk, Simon András által megrajzolódtak. Legtöbbnél az az érzésem, nem is rajzolódhattak volna másképp. A sok harsogó egyházi giccs és Istent káromló ócska szentképözön szemétdombján a mi magyar földünkön jelentek meg ezek a tiszta jelek.
Fr. Barsi Balázs OFM 2002, Sümeg ( Az „Életed Üzenet” c. „Simon András megnyilatkozásai hitelesek. Személyes érintettség és biztos spirituális tudás együtt van jelen a versekben, meditációkban. S Isten különös kegyelme, hogy a szó mellé képet is tud - méltóan illeszteni.
Jókai Anna írónő 2003. Budapest ( A „ Rejtjelek „ c. „…A „ Rejtjelek” című kötetben egyszerre rejlik az isten-és emberszeretet titka, öröme, vágy, egy ember viaskodása, hogy Istent szerethesse, és az Ő erejében szétajándékozhassa önmagát embertársainak. Az apró gondolatszilánkok mintha az ősi elvet akarnák sulykolni: ha nem tudsz imádkozni, indulj el szeretni, ha nem tudsz szeretni, kezdj el imádkozni !A művész intuitív ember.
Bíró László püspök 2003. Budapest ( részlet a „ Rejtjelek” c. Egyik tekintélyes, ígéretes alakja grafikánk új hullámának. Annál is inkább az, mert tényleges tehetségét sok munkával, ízlésének pallérozásával, a technikai eszközök maradéktalan elsajátításával olyan fokra fejlesztette, hogy minden eszméjét képes képi gondolatra és formára átkölteni… Kevés lenne, ha csak rajzvezetésének bravúrjait említenénk, hisz ez természetes szint. A lényeg, hogy világszemléletét és szolidaritását jelölő rajzai mélyen szimbolikus jelentésűek, szépíteni és jobbítani akarják a világot. Az esztétikum erkölcsiséget is hordoz szelíd, olykor meghökkentő változatokkal.
Losonci Miklós művészettörténész 1987. Simon András művei nekem nagyon tetszenek. Nagyon szimpatikus a technikája, a felfogása s a fantáziájának a szertelen bősége.
Szántó Piroska grafikus és festőművész az „ Embermesék ” sorozatról 1991. Egy koráramlatot ragadott meg és ezt a koráramlatot iróniával telítette. Nagyobb teljesítmény, hogy éppen az irónián keresztül tudott eljutni a szeretethez.
Vas István költő az „ Embermesék” sorozatról 1991. Szabó Vladimír grafikusművész 1991. Simon András képeihez Az írók rendszerint irigylik a festőket, zenészeket, mert úgy gondolják, amazokat nem terheli közvetlen értelmezés; egy szó egyedül is jelent valamit, egy hang, egy vonal nem - ez az irigység tárgya. Ezeken a lapokon a vonalak mégis közvetlenül is szólnak, történeteket mondanak el, ami manapság. Több - kevesebb okkal nem szokás. E vonalak, patetikusan szólva, mintha terhet vennének magukra - miközben a képek nem lesznek irodalmiasak vagy illusztrációk, ami ilyenkor alig elkerülhető veszély.
Eszterházy Péter író 1991. Simon András grafikáival találkozni mindig és mindenki számára emlékezetes marad. Akik kézhez veszik piros betűs ünnepi alkalmakkor kapott üdvözlő kártyáit jelképes embléma kíséretében, esetleg nem is tudják, ki a tervezője ezeknek a bibliai idézetekkel ellátott ízléses lapoknak. Megnyilatkozásainak igazi lehetőséget azonban az önálló képgrafikák kínálnak. Ezek olyan tollrajzok, amelyek sokszorosított változatban kerülnek a nyilvánosság elé. Egyre növekszik irántuk az érdeklődés, a műértők igyekeznek is szerezni belőlük egy - egy levonatot… Munkásságának indítéka, érdeme a közéletet meghatározó erkölcsi tanulságok hangsúlya, a jellemalakító ideák és érzések parabolikus emlékeztetője. A magasztos mondanivaló azonban nem elég a műalkotás hatásának elérésére, a megjelenítés, a kifejezés művészi hitelét a sajátos szakmai eszközök kifogástalan alkalmazása biztosítja. Simon András kiváló rajzoló, fantáziája rendkívül gazdag és komoly művészi igényességgel rendelkezik. Azt az utat járja, amire a grafikusok a középkor óta szinte klasszikus hagyományossággal elkötelezték magukat: bemutatja az emberek erényeit és bűneit. Ábrázolja az ember esendőségét az arany és a dicsőség dolgában, érzékelteti az emberek keményszívűségét és alakoskodását, megmutatja, hogyan rejtőzködnek az ismeretlenségbe, mert nem kívánják elkötelezni magukat, hogyan rejtőznek álarc mögé és kendőzik el magukat azért, mert semmiképpen sem akarják, hogy mások valamit kérjenek tőlük…
Simon Andrásnak mérhetetlenül sok mondanivalója van és irónja könnyedén és folyamatosan engedelmeskedik neki. Olyan grafikus elbeszélő, aki Kubinra emlékeztet.
Dr. Kathe Sander - Wietfeld Paderborn város Művészeti Egyesülés, művészeti és kult. D. A. Simon András figyelemreméltó egyéni rajztechnikával és látásmóddal rendelkezik és egyedülálló érzékenységgel tudja az emberi élet legapróbb részleteit is, köztük éppen azokat, amelyekre sokszor ügyet sem vetünk.
Jelenits István piarista szerzetes, tanár 1987. Simon András művészetével a legősibb és legegyszerűbb csodákhoz vezet vissza minket. Azokhoz, amelyek mellett már nem szoktunk megállni. Ahogy - gyakran egyetlen tus vonással - fölidéz egy alakot, sorsot, történetet, az a legeszköztelenebb és legrafináltabb művészet. Nemhiába idézi egyik képe az irgalmas szamaritánus történetét. Simon András minden képében van valami az evangéliumi példabeszédek egyszerűségéből és egyetemességéből. Amikor képeit nézegetjük, látni tanulunk tőle, azzal a látással, amelyhez nem pusztán a szemek éleslátása szükséges, hanem a szív iskolázottsága is.
Dr. Günther Mees újságíró - a Katolikus Újságírók Világszövetségének elnöke - azt a véleményét hangoztatta, hogy szerinte a magyar művész munkái nem is grafikák, hanem az irodalom egy -egy eposzát tartalmazzák. …Kitűnő rajztechnikájával mágikus képeket alkotott, amelyek újból és újból magukhoz csalogatják a szemlélőket , hogy ismét megfürödjenek a művek kisugárzásában… A művészetben a legegyszerűbb a legnehezebb.
Hanne Buschmann Rheinische Post, 1992. Simon András azokhoz a művészekhez tartozik, akikkel a találkozás midig emlékezetes marad - ezt mondta Heinrich Meyers, a közösség polgármester a grafikus kiállításának megnyitóján Hamminkelnben… Megemlített egy kis epizódot, amely arról győzte meg őt, hogy a kiállítás máris eredményes. Meyers úr megfigyelte, amint egy kisgyermek megállt a képek előtt és magáról megfeledkezve csodálta azokat. Ennél többre talán nem is vágyhat egy művész!... Műveiben Simon András a valóságot akarja láthatóvá tenni, ami több, mint amit mi felfoghatnánk. Képeiben és rajzaiban azt akarja kifejezni, amit szavakban nem lehet.
Kirche und Leben 1992. „Ne tartsd fontosnak, hogy fontosnak tartsanak. Egyszerűen csak szeress És fontos leszel”- tanácsolja Simon András grafikus, aki Szeretetközelben című könyvében ügyet sem vet az időre, a pénzre, a sikerért lihegő világra, egyszerűen csak arról töpreng versben és prózában, hogy milyen szerepet játszik, (játszhat) a hétköznapjainkban a szeretet. Ez a gyönyörű, elgondolkodtató kötet egy mélyen vallásos művész vallomása a hitről, a szépségről, a türelemről, az alázatról, s mindarról, ami számára fontos az életben.
V. „Drága András! A „ Szeretetközelben” teológiai remekmű! Ezek után a te helyedben félnék többet írni. „András! Abba ne hagyd az írást ! Az a kifejezés, amit írásodra alkalmaztam, ne bénítson, hanem indítson. MERJ tovább is írni és rajzolni. De mindig „belső kényszer” hajtson. Soraidat és gyönyörű rajzodat őrzöm. Megáldalak téged és szeretteidet. Barsi Balázs Ferences szerzetes, hitszónok és lelki író 1997.04.08.
Simon András tagja volt a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza kuratóriumának. Ő alkotta meg az intézmény logóját. A művész egyetlen vonallal megrajzolt illusztrációi új utakat nyitottak a magyar grafikusművészetben. Búcsúzunk a baráttól, aki személyesen követte a Bethesda és az ott gyógyítók sorsát, mindannyiunknak egy kicsit testvére volt. Búcsúzunk a Bethesda Kórház Alapítvány kurátorától, aki humorával, éleslátásával mindig meglepett minket. Búcsúzunk a grafikustól, aki kórházunk logóját megálmodta, s nagy szeretettel rajzolta meg újra és újra. Búcsúzunk a hívő embertől, aki sokunkat vitt előre az Isten szeretetének megértésében.
Simon András 1958. február 4-én született Budapesten. Munkásságát két fő irányvonal mentén tagolhatjuk. A klasszikus mesteri Bosch-álomvilágot idéző rajzokra, amelyekben rendkívüli rajztudása párosul egy könnyed és nagyvonalú játékossággal, elegáns humorral. A másik fő vonal a jellegzetes „egyvonalas grafikák” sajátos világa. Ezek egyfajta védjegyei a művész szakmai munkásságának, amelyet az alkotói lét olyan nagyjai méltattak, mint Szántó Piroska, Jókai Anna, Esterházy Péter vagy a Csók-növendék Szabó Vladimir. Művészetének középpontjában az ember és Isten kapcsolata állt. Saját maga által kifejlesztett, egyvonalas, különös kifejezőerejű grafikái révén ragadta meg témáját mély, meggyőző erővel.
Az “egyvonalas” rajzairól ismert grafikusművész örökségét szeretettel és teljes szívvel gondozza a családja. Lányával, Smohayné Simon Gyöngyössel beszélgettünk.
- Édesapád, Simon András „vágyat érzett, hogy nyomot hagyjon a világban”. Te is festesz, alkotsz - ez egyfajta családi örökség? - Az alkotás vágyát és szeretetét valóban a családban szívtuk magunkba, a sejtjeinkben, a vérünkben van. Művészcsaládban felnőni elképesztően jó dolog. Grafikusművész Édesapám, és rendkívül kreatív, pedagógus végzettségű Édesanyám nagyon jó párost alkottak, röptették a fantáziánkat - ez mind az esti mesékben, mind a családi tevékenységekben megnyilvánult, sok-sok humorral fűszerezve. Négyen vagyunk testvérek, három lány, egy fiú. Mi, lányok rengeteget rajzoltunk, festettünk, táncoltunk, énekeltünk, játékokat találtunk ki. Az alkotás mindig sokféle módon volt jelen az életünkben. A magunk alkotta játékok voltak a legfantáziadúsabbak, például megrajzoltuk a figurákat, kivágtuk őket, és síkban papírbabáztunk - ez számított az egyik fő játékunknak -, és nagyon szerettük, mert a fantáziánk végtelenül szárnyalhatott. Emellett a zene szeretetét is már születésünk előtt belénk plántálták a szüleink, ami később hangszeren való tanulásban is megnyilvánult. A hímzés, a varrás, a tánc, az árnyképkivágás, a selyemfestés, a kórusban éneklés, advent idején a betlehem-, karácsonykor a mézeskalács-készítés, a családi játékok mind jelen voltak az életünkben. Támogatást kaptunk, hogy saját egyéniségünk szerint bontakozzunk ki. Az alkotói légkör azóta is meghatározó mindannyiunk számára. Természetes dolog volt, hogy ha készítettünk valamit, azt szívesen megmutattuk egymásnak - mit szólnak hozzá, miben lehetne esetleg javítani? Meg kellett fogalmazni az észrevételeinket - ezzel sokat fejlődött a lényeglátásunk. Később, amikor elkezdtem komolyabban festeni, ugyanígy kikértem és kikérem a mai napig a családom véleményét. Papa példáját követem ebben, mert ő is megmutatta a friss alkotásait otthon: nemcsak megnézhettük, hanem hozzá is szólhattunk az új művéhez. Bizony, volt, hogy mondtuk, hogy picit szögletes valami, vagy kicsit hosszabb a keze Jézusnak, és volt, hogy több logótervből szavazhattunk, hogy szerintünk melyik a legjobb, és miért. Nagyon hamar kialakult egy alkotó csapatszellem köztünk, amely számomra meghatározó lett. Én a festészetben szépen lassan haladok előre - lassan, de biztosan. (nevet) Érettségi előtt ismerkedtem meg a férjemmel, jövőre már húszéves házasok leszünk. Érettségi után művelődésszervezést tanultam a főiskolán, és közben elvégeztem a festőiskolát is, aztán visszatérve a főiskolára rendezvényszervező és nonprofit menedzser szakirányon diplomáztam. Fiatalon családot alapítottunk - fő művem azóta is a családom. Festés helyett sokáig a családi élet harmóniájának megteremtése volt a fő feladatom. Ezt magamban is abszolút alkotó módon éltem meg. Számomra a művészet és a közösségi lét mindig is összefüggött: szeretem “berántani” az embereket az alkotás légkörébe.
- Mit jelent a Simon család számára a művészet? - Saját nevemben tudok nyilatkozni. Számomra a művészet mindenképpen közösség- és értékteremtő, feltöltő, elgondolkodtató, felrázó, megerősítő - és még sok mindent sorolhatnék. Édesapám műveinek komoly tartalma van. Minden műve üzenet. Van egy gyönyörű gondolata Papának: „A művészet az emberiségnek egy olyan, ősidők óta tartó lélekemelő ünnepe, amit sem a művész, sem a közönség nem tud a másik nélkül megünnepelni. Hatással vannak egymásra, életük üzenete csak egymásban tud kiteljesedni.”
- Mit üzent édesapád a művészetével? - A pontosság kedvéért őt idézem: „Az egyedüli dolog, amiért érdemes ezen a földön élni, az az, hogy az ember tudjon szeretetet adni és elfogadni is. Csak ez teheti boldoggá az embert.” A művészetében ezek a gondolatok testesülnek meg. A rácsodálkozás a Teremtőre, arra, hogy az életünket ajándékba kaptuk, és minden nap hálát adhatunk azért, hogy egyáltalán létezünk. Üzenete a harmónia iránti vágyunkról is szól - harmóniában saját magunkkal, egymással, Istennel.
- Hogyan sugározta édesapád a mély hitét a világ felé? - Istenből töltekezve a művész érzékeny lelkületével tudott ráhongolódni azokra, akikkel éppen találkozott, akár életében először, vagy éppen sokadjára. Hihetetlenül tudott a másik emberre figyelni, empatikusan hallgatni úgy, hogy teret engedjen beszélgetőpartnerének. Családján kívül barátai, ismerősei, megrendelői is rendre számolnak be arról, hogy milyen mély nyomott hagyott bennük beszélgetéseik során tanúsított szeretetteli figyelme. Nemcsak a csend és a szavak embere volt, hanem a tetteké is. Szociális érzékenysége kamaszkora óta nagyon fejlett volt, már akkor felismerte, hogy a szeretet elsősorban tettekben nyilvánul meg. Felüdítő humorával elfeledtette a gondokat, bajokat, hamar ki tudott zökkenteni bárkit a szürke hétköznapokból. A nevetés és a nevettetés az ő különleges adottsága volt. Vevő volt a minőségi humorra. Nagyon szerettem, ahogyan a szavakkal viccelődött, vagy amikor felhívott minket teljesen elváltoztatott hangon, például a veszprémi állatkert zsiráfjaként. (nevet) Papával nagyon erős kapcsolatunk volt, de azt is mondhatom, hogy van. Sokszor érzem a jelenlétét, a segítségét, még a humorát is. Többször álmodtam már vele, és mindegyikben álmomban kicsattan az egészségtől, és megölelget minket.
- Van olyan alkotása, amely számodra a legkedvesebb? - Nagyon sok kedvencem van. Például az egyik, amelynek két címe is van: Kibontakozás/A lélek ajándékai. Aztán nagyon szeretem „A szeretet életre hangol”; a „Győzelem!”, „A legszebb közösség I.”; az „Örök tánc”, a „Hűségünk szárnyaló szabadság”; és az „Örök küzdelem” című grafikákat is. De most sok olyan kép is közel áll hozzám, amelyeket korábban nem ismertem. Ezek család témájúak. A harmónia és a letisztultság sugárzik a képeiről. És hozzátartozik a műveihez, hogy nagyon találó címeket is adott a képeinek, ezek egyfajta kiegészítő szerepet játszanak. Most már az én feladatom Papa grafikai nyomataira a címírás - nagyon érdekes ez a folyamat, már csak leírni is, mert nagy erővel hatnak ezek a csodálatos címek, de Papa gyönyörű versei, gondolatai is gyakran megjelennek egy-egy kiállításon a képek alatt.
- Mi az, amit édesapádtól tanultál, és viszed tovább a saját művészetedben? - Az egyik, amit Papától tanultam, hogy becsüljük meg az alkotásainkat. Szüleink megőrizték kiskori rajzainkat, ráírták a dátumot és az általunk adott címet. Jó minőségű eszközöket biztosítottak számunkra. Életre szóló élmény volt, amikor kaptam egy-egy igazán komoly ceruzakészletet, vagy az a megbecsülés, hogy Papa a zsenge alkotásaimat is bekereteztette, és otthon a falra kerülhettek. Volt, hogy együtt választottunk a keretezőben paszpartut és keretet. Megbecsülték a tehetségünket, ugyanakkor arra is tanítottak, hogy a saját művészetünket is becsüljük meg. Ezt mi is továbbadjuk a gyermekeinknek. Fontos, hogy olyan körülményeket biztosítsunk számukra, melyben ki tudnak bontakozni. És fontos a rend és a rendszerezés is, ami az alkotáshoz is kell - ezt mindkét szülőmtől megtanultam. Papa műterme fantasztikusan rendezett. Az én műtermemre is sokan rácsodálkoztak már, hiányolva a művészi rendetlenséget. Mindennek van helye. Megbízhatóságot is tanultam tőle. Pontos volt, lehetett rá számtani, tartotta a határidőket. Törekedett arra, hogy regenerálódjon, feltöltődjön egy-egy megterhelőbb munkafolyamat után, ebben tudatos volt.
- Milyen volt újranyitni a Simon Galériát? - Papa az elmúlt 20 évben - tisztában lévén mindenki emberi halandóságával, így a sajátjával is - többször szóba hozta, hogy számíthat-e rám az életműve és a galéria továbbvitelében. Mindig „számíthatsz rám” volt a válaszom. Fontos volt számára ezt pár évente tisztázni. Amíg kisebbek voltak a gyerekeink, lehetetlen lett volna a galéria továbbvitele - most, három tizenéves mellett sem könnyű. Két évvel ezelőtt egy közös kikapcsolódás során Papa azt vetette fel, hogy milyen legyen majd a művészeti örökség pecsét a grafikáin. Úgy érzékeltük az évtizedek során, hogy nagyon vágyik arra, hogy az életművét valaki a családon belül vagy a család együtt gondozza, és megnyugtatta a válaszom. Halála után találtuk meg az íróasztala fölött azt a mappát, ami Szellemi hagyaték címmel várt ránk, amiben 2019-ben nagyon gondosan és szeretettel felvázolta a galéria működésével kapcsolatos lehetőségeket, szabadon hagyva minket a döntésünkben. Ezt a szeretettel teli útmutatást tiszteletben tartva beszélte meg a család, hogy mindenképp továbbvisszük az életművet. A galáriát szeptember közepén, sok-sok felkészülés után nyitottuk meg újra. Ezt úgy tudnám érzékeltetni, hogy a galéria újranyitása olyan volt, mintha egy száguldó vonatra kellett volna felkapaszkodni, és bejutni az üres mozdonyvezetői fülkébe. A tét nagy volt, és csak családi összefogással sikerülhetett.
- Most szeptemberben a Római Magyar Akadémián került megrendezésre a Simon András emlékkiállítás, ami egyben apa-lánya kiállítás is, édesapád vágya szerint. Hogyan éled meg ezt, kettőtöket képviselve? - Egy évvel ezelőtt ősszel kapta Papa ezt a meghívást, és azonnal arra gondolt, hogy szeretné, hogy ez közös kiállításunk legyen. Nagyon megtisztelő és jóleső volt a gondolat is, és örömmel készültünk lelkileg, azzal az elhatározással, hogy három új képet festek addig. Alkotásra végül semmi lehetőségem nem adódott, mert közben apósom betegsége súlyosbodott, majd karácsonykor elhunyt. Egy hónappal később Papa egészsége rendült meg, és kórházba került. Amikor jobban lett, megkérdeztem, hogy mi legyen a fél év múlva nyíló a kiállítással? Egyértelműen, határozottan azt mondta, hogy menjünk. Márciusban az Úr magához szólította Papát. Így alakult emlékkiállítássá a római kiállítás. Kettőnk kiállítási anyagát összekészíteni heroikus munka volt, de óriási szeretetfolyamat is, alkotásain keresztül egyfajta különleges, közös minőségi idő Papával. Anyukámmal 2833 grafikából válogattuk ki azt a 31 képet, ami kiállításra került. Kérdés volt, hogy akkor az apa-lánya vonallal mi legyen, de egyértelműen mindenki azt támogatta, hogy maradjon az eredeti koncepció, ezért 11 festménnyel az én műveim is ki vannak állítva. Nagyon csodálatos, méltó helyen van a kiállításunk a Római Magyar Akadémia díszfolyosóján, november 22-ig látogatható.
- November 7-én Szigetszentmiklóson újabb Simon András emlékkiállítás nyílik. Folynak már az előkészületek? - Igen. Erről a kiállításról Papával állapodott meg a szervező. Emlékkiállításként rendezzük meg november 7-től december 14-ig a szigetszentmiklósi Városi Galériában. Nagy erővel és szeretettel zajlanak az előkészületek, hiszen az életmű továbbvitelének szerves része, hogy a közönség találkozzon a művész alkotásaival, gondolataival.
- Alapvetően a személyes istenkapcsolatban gyökerezik, az összes szellemi és lelki hozadékával együtt. A művészetem nagy százalékban pozitív kicsengésű, de nem egyszerűen örömdiadal; a hívő és nem hívő ember is átél kudarcokat, csalódásokat önmagával és másokkal szemben. Az ebből fakadó hiányok és fájdalmak mind ösztönöztek, hogy hol írásban, hol pedig vonalak útján fejezzem ki az érzéseimet.
- Harmonikus és megengedő családi légkörben nevelkedtem fel. A szüleim mélyen hívő emberek voltak. Nem csak akkor szerettek, ha jó jegyeket hoztam, vagy ha megfeleltem az elvárásaiknak. Mellettük azt éltem át, hogy önmagamban is szerethető és értékes ember vagyok. Ezt a nagyon mély és önbizalmat adó életérzést erősítette, amikor kamaszkorom derekán, 16 éves koromban Istennel személyes kapcsolatba kerültem.
- Igen. Ezt a kapcsolatfelvételt az motiválta, hogy megutáltam a saját kényelmes vallásosságomat. Abban az időben egy „bulányista” kisközösségbe jártam, ahol állandóan beszélgettünk a szeretetről, kedvesen elimádkoztunk, de hiányoltam a konkrét cselekedeteket. 17 évesen ráébredtem, hogy a szép elméletek síkján maradva, tettek nélkül használhatatlan vagyok Jézus számára. A templomunk papján keresztül ismertem meg Varga Lacit, aki 21 éves mozgássérültként a külvilágtól elzárva, barátok nélkül élt. Szülei idősek és gyengék voltak ahhoz, hogy a hosszú lépcsősoron levigyék levegőzni az utcára. Ebben az „élményben” csak akkor lehetett része, amikor évente egyszer-kétszer orvosi vizsgálatra vitték a közeli kórházba. A ház kapuja és a betegszállító autó közti rövid út volt a kapcsolata a külvilággal. A barátságunk változást hozott mindkettőnk életébe. Az iskolából szabadulva hosszú sétákra vittem, és vele örültem, hogy végre felfedezheti az őt körülvevő világot.
- Úgy érzem, hogy sikerült. Van egy csodálatos feleségem, Ildikó, négy gyermekem: Rebeka, Gyöngyös, Borbála Klára, Dániel, hét unokám, Istentől kapott tehetségem; el tudom tartani a családomat, egészséges vagyok, a szüleim szeretetéből még most is táplálkozom, úgyhogy ilyen szempontból elégedettnek mondhatom magam. A boldogság mások viszontszeretetétől függ, de abban, hogy megelégedett ember legyek, az égvilágon senki sem tud megakadályozni, csak saját magam. Visszatekintve jó érzés megállapítani, hogy a gyerekeinkben mindig volt elég önbizalom, amit a szeretetünkből merítettek. Nem volt hiányérzetük, megtalálták a helyüket az életben, tudják, hogy mit akarnak. Ha mégis megbántottuk egymást vagy hibáztunk, akkor tudtunk bocsánatot kérni.
- A fiatalok egyre nehezebben köteleződnek el, mintha a család csak nyűggel járna. - Ahogy az összes emberi kapcsolatban, úgy az apa-gyermek kapcsolatban is a kölcsönös szeretet áramlása adja az örömöt. Lépten-nyomon visszakapjuk azt a szeretetet, amit adunk. Nem mindenkitől pont úgy, ahogy várnánk, de ha valami nem esik jól, akkor gyakorolhatjuk a feltétel nélküliséget. Én sem feleltem meg mindig Isten elvárásainak, mégis megtartott atyai szeretetében és megbocsátott. Őszintén sajnálom azokat a férfiakat vagy nőket, akik kényelmi szempontból nem vállalnak gyermeket. Persze a sok öröm mellett rengeteg küzdelem, nehézség is van a gyerekekkel, amíg felneveljük őket. Ez minimum 18-20 évre szóló elkötelezettséget jelent. Ha nem tudunk gyermekvigyázót hívni, nem mondhatjuk a kicsiknek, hogy drágáink, anyátokkal most elmegyünk moziba, addig vigyázzatok egymásra. És valljuk be, a nyaralások sem a szülők felhőtlen pihenéséről szólnak, mert minden idegszálunkkal arra figyelünk, hogy a gyermekeink jól érezzék magukat. Ha egy fiatal felnőtté serdült gyermek elég szeretetet kapott, akkor el tudja kezdeni az önálló életét. Ha ez hiányzik, akkor könnyen félresiklik az élete. Öntudatlanul is bünteti a szüleit: nem tartja velük a kapcsolatot, nem tiszteli őket, hanem csak kuncsorog a pénzért mint valami rideg kárpótlásért, mert úgy érzi, hogy elmaradt valami, amit meg kellett volna kapnia. A lányaim sosem igényelték azt, hogy elmenjenek diszkóba vagy más olyan helyre, ahol a fiatalemberek kitüntető és gyógyító szeretetével kárpótolják magukat. Mind a három lányunkat királynőként szerettük. Dicsértük, elismertük őket, ebből táplálkozott az önbizalmuk. Nem kevésszer fordult elő, hogy amikor a Molnár utcai néptánc klubban éjjel egykor véget ért a műsor, akkor elmentem Gyöngyös és Rebi lányunkért kocsival, hogy ne kelljen éjszaka egyedül hazajönniük. Persze néha nagyon fáradt voltam, de örömmel tettem meg, nekik pedig örök életre szóló élmény, hogy az édesapjuk megbízható, és mindenben számíthatnak rá. A fiam is megkapta mindazt a szeretetet, amit a lányok, de a két nevelési stílus eltért egymástól. Ő most a szülőkről való leszakadás és önállósodás periódusát éli, 28 évesen albérletbe költözött tőlünk. Meg akarja mutatni önmagának és a családnak is, hogy meg tud állni a saját lábán. Ezek mindig az elmondás pillanatában születtek, tehát én legalább annyira vártam a következő mondatot, mint az unokáim. Legtöbbször olyan képtelen történetek jutottak így felszínre, hogy mindannyiunkból harsogó nevetés tört ki a gyerekszobában, és ebben a feldobott állapotban a gyerekek jó sokáig nem tudtak elaludni. A képzelet és a humor mérhetetlenül benne van a velük való kapcsolatomban. A képzőművészeti tehetségemen kívül a második legnagyobb ajándéknak a humort tartom. Megmondom őszintén, nemcsak a családomat, hanem magamat is el tudom szórakoztatni. Időnként más, többnyire kitalált személyek hangján szólalok meg, és olyan monológokat rögtönzök, hogy nekem is nevetnem kell. Visszatérve a kapcsolatra az unokákkal, nagyon fontosnak tartom a testi érintést, hogy az életkoruknak megfelelően ölbe vegyük, megölelgessük, megpuszilgassuk őket.
- Emberségéből, lelkületéből sokat örökölt a család. - Igen. Sokfajta tehetség buzog a gyermekeinkben és az unokáinkban is. Rebeka lányom nagyon szép árnyképkivágásokat készít, amelyek többnyire a nagycsalád örömeiről szólnak, Gyöngyvér lányom pedig három gyermek nevelése közben vált igazi festőművésszé. A kreativitás az egész családunkra jellemző, és felfedezhető az önálló, külön utakat is járó gondolkodásban. Gyöngyös családjából Mici unokám horgol, de olyan magas szinten, hogy már megrendelései vannak. Palkó, a középső, Rubik-kockával hajt végre csodálatos mutatványokat, és önmagával versenyzik, hogy másodpercekkel csökkentse a kirakás idejét.
- A jelenben vagy a jövőre nézve mi az, ami leginkább foglalkoztatja akár művészként, akár emberként vagy nagyapaként? - Édesapám és édesanyám nagyon elfoglaltak voltak. Ha el is jöttek hozzánk látogatóba, valahogy mindig siettek, kevés idejük maradt az unokáikra. Végtelenül szeretem és tisztelem őket haló poraikban is, de ebben szeretném felülmúlni a gyakorlatukat. Arra vágyom, hogy legyen időm az unokáimban gyönyörködni. Szeretném az unokáimmal érzékeltetni, hogy a puszta létük örömet okoz. Vágyom arra is, hogy külön-külön el tudjuk vinni őket kirándulni, mert nagyon fontos a személyre szabott, csak egy gyermekre figyelő szeretet. A bakancslistámon még körvonalazódik pár terv. Például az önéletrajzi, „Egyvonalban Istennel” című könyvemből kimaradt részek megírása. Most már tudatosan készülök az idős koromra is. Az eddig összegyűjtött írásaimból talán sikerül egy füveskönyvet készíteni, amely tematikusan gyűjtené össze az egy-egy fogalomhoz kötődő gondolatokat, elmélkedéseket, verseket. Rengeteget dolgoztam az elmúlt években, 10-13 órát egy nap, amit nagyon élveztem, hiszen a munkám tulajdonképpen a hobbim is.
