A régi korok gyermekeinek élete számos érdekességet rejt. A gyermekre, mint témára csak a 20. századi történetírás figyelt fel. A társadalomtudományok művelői számára a gyerekek történetének kutatása alapvető fontosságú.
Még néhány évtizeddel ezelőtt is hosszas vita zajlott a nemzetközi történetírásban a gyerekkor fogalmáról és értékeléséről. Egyes vélemények szerint a középkor nem ismerte fel a gyermeki életszakasz lényegét, azt, ami a felnőttől megkülönbözteti, a gyerekkort csak a kora-újkor fedezte fel a 16. században. A másik álláspont szerint a gyereket már a középkorban sem tekintették „kis felnőttnek” és életkori sajátosságainak megfelelően bántak vele.
A gyermek jogi helyzete és sorsa a középkorban
A középkori ember világképét a kereszténységből fakadó túlvilág felé fordulás határozta meg. Ebben a korszakban a gyermekkor nem volt kitüntetett életszakasz, mert a földi élet perspektívái nagyon szűkek voltak. A halál és a betegség mindennapos vendég volt, a gyerekek pedig még jobban ki voltak téve a mulandóságnak. Irracionális lett volna egy olyan mentalitás, amely a gyermeket még jobban középpontba állítja.
Ettől függetlenül a szeretet és a törődés fogalma létezett, csak nem azt jelentette, amit napjainkban. Egy felnőtt azzal tette a legtöbbet a gyermekéért, hogy minél előbb megkeresztelte, így a gyermek túlvilági élete biztosítva volt (a túlvilágnak sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, mint a földi életnek). Ha azt mondjuk, hogy a középkorban nem volt meg a gyermekkor felfogása, az nem azt jelenti, hogy elhanyagolták vagy elhagyták a gyermekeket, hanem azt, hogy nem ismerték fel azt a gyermeki sajátosságot, amely a gyermeket lényegileg különíti el a felnőttől.
Ebben az időben természetesen nem létezhetett családtervezés, mert a rossz egészségügyi viszonyok miatt nem lehetett tudni, hogy hányan maradnak életben. A középkorban a gyerekeknek kb. a fele 7 éves kora előtt meghalt.
A középkori és a reneszánsz művészet gyakori témája volt a születés és a Madonnák ábrázolása, ezek a korabeli művészet legszebb emlékei.
A megszületett gyermeket megkeresztelték és nevet adtak neki, de rendszeresen vezetett anyakönyveket csak a 17. század végétől ismerünk. A főúri zalai család, az Alsólendvai Bánffyak két évszázadon keresztül folyamatosan jegyeztek fel családi eseményeket, köztük születéseket is egy 16. századi kalendáriumban. A család számára már fontos volt személyes történelmük.
A magyar középkor gyerekeinek jogi helyzetét Werbőczy Hármaskönyvéből jól ismerjük. Az apa hatalma gyerekei fölött szinte korlátlan volt, de köteles volt gyermekeiről gondoskodni a fiúknak juttatott birtokadományokkal, a lányokat pedig ki kellett házasítania.
Az alacsony átlagéletkor miatt forrásainkban lépten-nyomon találkozunk árva gyermekekkel, akik mellé nagykorúságukig gyámokat jelöltek ki. Sokszor fordult elő, hogy a gyámok visszaéltek helyzetükkel, mint egy 1475. április 18.-i oklevélben olvasható: Laki Kaczor Borbála és Márta bepanaszolták a zalavári konvent hiteles helye előtt rokon gyámjaikat, Kaczor Pétert és Györgyöt, mert ők a lányok szüleinek halála után kiforgatták őket vagyonukból és nem nemesi helyzetüknek megfelelően nevelték őket.
1459. február 12.-én a kapornaki konvent hiteleshelye oklevélben tudatta, hogy személyesen megjelent előtte Molnári Püspök Domokos felesége Margit, aki magával hozta gyermekét, Benedeket és kérte a szerzeteseket, hogy állapítsák meg a fiú életkorát. A mai szemmel kissé furcsa kérésnek az volt az oka, hogy a középkorban nem volt anyakönyvezés és így az emberek sokszor csak megközelítőleg tudták megmondani az életkorukat. A fiúgyermek életkorát pedig azért kellett tudni, hogy elérte-e a törvényes kort (14 év), amitől jogképes és perképes volt. A hiteleshely ránézéssel állapította meg a gyermek életkorát és erről oklevelet állított ki, ez volt az „időlátott levél.”
Gyermeknevelés a különböző társadalmi rétegekben
A nevelés módszereiről a legtöbb adatunk a királyi gyermekek életéről van, akiknek egyáltalán nem adatott felhőtlen gyerekkor. A királyfiak nevelésének célja az uralkodásra való felkészítés volt. A kis hercegnők pedig a dinasztikus politika eszközei voltak, akiket már gyermekként eljegyeztek. Királynéként pedig az elsőrendű kötelességük a trónörökös biztosítása volt.
Károly Róbert feleségét, Lokietek Erzsébet lengyel hercegnőt már életében nagy tisztelet övezte, mert 4 fiúgyermeke érte meg a felnőttkort, közülük került ki a királyi utód is, akit Nagy Lajosként ismer a magyar történelem.
A nemesség gyerekeinek neveléséről a korai újkorban a családi leveleknek köszönhetően már egészen alapos ismereteink vannak, pl. Nádasdy Tamás és Kanizsai Orsolya 20 év házasság után született és régen várt fiáról, Ferencről.
A polgárság és parasztság gyerekeiről már sokkal szűkszavúbban szólnak a források, őket szinte mindig arra szánták, hogy apjuk mesterségét vigyék tovább.
Gyermekjátékok a régi korokban
Minden kor minden gyermeke játszik. A középkor gyerekeinek játékairól a régészeti leleteken kívül a krónikák és a művészeti ábrázolások is szólnak. Ezekből látszik, hogy a gyerekek a maihoz hasonlóan utánzásos és eszközös játékokkal töltötték idejük egy részét, amik a felnőttek tevékenységeinek utánzásai voltak: a lányok babáztak, a fiúk katonásdit játszottak. A vesszőparipa a fiúk kedvenc játéka volt.
A lányok valószínűleg rongy- és cserépbabákat dajkáltak, de a módosabbaknak lehetőségük volt játékszereket is venni. A korabeli Németföldön virágzó játékipar alakult ki, Nádasdy Ferencnek pl. Nürnbergből hozattak játék katonákat, de innen ismerjük az első játékbaba-készítő mestereket is. A budai, a visegrádi és a diósgyőri várak ásatásaiból cserép babák, kis edények, állatfigurák is kerültek elő.
A gyermekjátékok történetének érdekes forrása Pieter Brueghel németalföldi mester 1560-ban készített ismert festménye, amelyen 200 gyerek és 80 féle játék ábrázolása fordul elő.
Középkor gyerekeknek: Kora, érett és késő középkor | Ismerje meg a fontos eseményeket
A babák története az ipari forradalom előtt
A babázás egyidős az emberiséggel és ókori sírokban is találtak játék funkcióval készült babákat. Ha babákról gondolkodunk, akkor emberekről gondolkodunk, és nem csak azért, mert mint minden tárgytípust, a babát is emberek hozzák létre, hanem azért, mert a baba emberképmás, és egy korszak babakultúrájába mindig bele van kódolva az, hogy mit vár el a társadalom a gyermektől, illetve a babával szocializálódó későbbi felnőttől.
A gyermekekkel kapcsolatos felfogás más volt a középkorban, más a reformáció idején, és más a 19. vagy a 20. században.
Attól kezdve, hogy a gyermek megélt az anyja vagy a dajkája gondoskodása nélkül (és az elhalálozásnak már kevesebb esélye volt), a felnőttek társadalmához tartozott és nem különbözött attól. Nem véletlen, hogy a 12. századig a művészetben nem találkozunk gyermekábrázolással. Mert a felnőttek (és a művészek) világában nem volt hely a gyerekek számára. Mivel túl sok gyermek halt meg, a közgondolkodás nem fogadta el, hogy a gyermek már magában hord egy teljes embert. Nem volt fontos a megörökítése sem.
Az első gyermekábrázolások a 13. századtól angyalok voltak, majd a gyermek Jézus. A 14. századtól aztán mindez érzelemmel is átitatódott, és Jézus ábrázolásában az anya és a gyermek viszonya jelent meg (etetés, pólyázás, játék). De itt még mindig csak egyházi ikonográfiáról beszélhetünk.
A gyermekkorról való gondolkodás változása a reneszánsz századaitól követhető nyomon. A gyermekábrázolás vallásos, egyházi ikonográfiájáról a 15-16. században vált le egy világi ikonográfia. De a gyermeket még itt sem ábrázolják önmagában. Családi körben vagy anyjukkal, játék közben láthatók a gyerekek. Ezek a gyerekek meztelenek, de már nem angyalok és nem a gyermek Jézust ábrázolják. Gyakran ábrázolják a gyermeket felnőttek között, tömegjelenetekben. (id. Zsánerjelenetek is előfordulnak. Ezekből a gyermekábrázolásokból még arra lehet következtetni, hogy a gyermekek a hétköznapi életben alapvetően nem váltak el a felnőttektől.
A gyermek külön, önmagában való ábrázolása a 17. század nagy újítása volt. A gyermekábrázolás új típusa lett a portré. A gyermek pedig a portréfestészet egyik legkedveltebb témájává vált. Hirtelen minden család magáénak akarta tudni a gyermekei arcképét. Bár ebben a korszakban még magas volt a gyermekhalandóság, mégis felfedezhetünk egy újfajta érzékenységet a 17. században, mely a gyermeknek jelentőséget tulajdonít. Mintha a köztudat felfedezné, hogy a gyermek is halhatatlan lélekkel bír.
És nagyon érdekes, hogy bár a középkor folyamán már elkezdtek a kézművesek babakészítésre szakosodni, a babagyártás virágkora is az 1600-as években kezdődött meg igazán. És ezt a gyermekábrázolások is visszaigazolják. A gyermekportrék nagyon fontos forrásai a babatörténetnek. Ebből a korszakból ugyanis nagyon kevés baba maradt fenn, a gyermekportrékon viszont nagyon sokat megörökítettek, amelyeket ha összevetünk írott forrásokkal, pl. naplórészletekkel, hagyatéki iratokkal, akkor kirajzolódnak a korszak babatípusainak jellegzetességei.
A 16-17. században a babakészítő tevékenységből eladásra szánt babák zöme fából készült. Ezek főként Németország és Ausztria erdőben gazdag vidékéről kerültek ki, és vásárokon árusították őket. Az egyik leghíresebb babakészítő vidék Thüringia volt. De híres játékkészítő központ volt Nürnberg és Sonneberg, ahonnan már a 15. században is feljegyeztek híres babakészítőket, és agyagbabák is fennmaradtak erről a területről. Az itt készült játékszerek külföldre is eljutottak. Európában itt foglalkoztak legkorábban iparszerűen babakészítéssel. A babakészítő tevékenységnek egyébként nagy lendületet adott a vallás is, méghozzá a betlehemek által.
Az egyik legkorábbi gyermekportré, amelyen babával látható egy gyermek, 1502-ben készült. Károly főherceget és nővéreit ábrázolja. A legfiatalabb Izabell, aki valamivel több mint 3 éves. Kezében egy baba, amely a felnőtt divat szerint van öltöztetve. A 16. századtól a 19. századig a baba mindig a legújabb divat szerint volt öltöztetve.
Nagy ritkaságnak számít az az eredeti baba, amit 1966-ban találtak meg egy rajnai kastély falazata mögött. Kb. 23 cm, hársfából faragták, és 1530 körül készülhetett. A Lucas Cranach festményről ismert babához nagyon hasonló, az arányait és a ruházatát tekintve is. Finoman bordázott egyenes vonalú földig érő szoknyát visel. A ruha felső része mélyen dekoltált, fején a homlokot és fület szabadon hagyó főkötőt visel. Idősebb és ifjabb Cranach a német festészet kiváló képviselői voltak. Thüringiából származtak és Nürnbergben alkottak. Úgy tűnik, hogy szenvedélyük volt a baba, mert több portréjukon is feltűnnek babák.
Az 1600-as és 1700-as évekből fennmaradt babák nagy többsége viszont már Angliában készült. A legtöbbet fenyőfából csinálták. Ezek már nem csak festményeken tanulmányozhatók, hanem múzeumokban és jelentős babagyűjteményekben is, de a 17. századból kevesebb, mint 30 darab baba maradt fenn. Különösen gondos kivitelűek az 1680 és 1720 között készült fababák. Utána a minőségük romlani kezdett.
A korai daraboknak kimondottan egyéni arcvonásaik vannak. Az ehhez a korszakhoz tartozó babákat gyakran nevezik Anna királynő babáknak, bár ez helytelen, mert legtöbbjük nem a királynő uralkodása alatt (1702 és 1714 között) készült, hanem korábban vagy később. A pontos korukat nehéz meghatározni. Gyakorlatilag felbecsülhetetlen értékűek ezek a babák. A fej és a törzs mindig egy darabból van kifaragva, és igen karcsú a derekuk. A végtagok azonban különböző módokon kapcsolódnak a törzshöz. A felsőkar általában vászonból készült, az alsókar pedig fából. Jellegzetesen kerek arcuk van ezeknek a babáknak. A nyakuk hosszú és vékony. A kézen és néha a lábon az ujjakat is kidolgozták, sokszor a körmöket is jelezték. Az egész testet először gipsz alapozóréteggel vonták be, majd finoman befestették, végül belakkozták.
Az egyik legkorábbi épen megmaradt angol fababa a Victoria és Albert Gyermekmúzeumban található. 1680 táján készülhetett, London környékén. Szakképzett iparosok készítettek ilyen babákat, de nem feltétlenül a gyerekek számára. Úgy is nevezik, hogy az öreg trónkövetelő. Állítólag II. Jakab skót király ajándékozta egy családnak, amely hű volt a Stuartokhoz. Mivel királyi ajándék volt, nem játszottak vele, ez az állapotán is érzékelhető. A ruhája finom anyagokból készült, de nem lehet levenni róla. Az arc és a kéz gipsszel van bevonva. Ebben a korban nagyon divatosak voltak a fekete szépségtapaszok, ez az 1702 előtti babákon is megjelenik, mint ezen is. A szemek még nem üvegből készültek, hanem festve vannak.
Az 1690-es évekből származik és szintén a V&A Múzeumban található a Lady Clapham nevű baba. Az előzőhöz nagyon hasonlít, gazdag ruhatárral rendelkezik, amely nagyon jó állapotban maradt meg, elképzelhető, hogy nem játszottak vele. A jellegzetes piros foltok az 1690-es években jelentek meg a babákon, ezen is látható. És jellemző, hogy néha aránytalanul nagy kezük van. Ásószerű kéznek is nevezik ezeket a kezeket, amelyeknél eleinte csak a hüvelykujj volt különálló, majd külön kifaragták az ujjakat is, de az ujjak készülhettek csontból, szalmából vagy bambuszból is. Gondosan faragták őket. Jan de Meyer holland festő képén négy kislány vesz körül egy ilyen babát. A festmény 1718-ban készült.
1710 körül sok babának készült kecskebőrből a karja, és ezt a megoldást a későbbi mázas porcelánbabákon is alkalmazták. De fontos megjegyezni, hogy az anyagok felhasználása nem változott olyan gyorsan a babagyártásban. Az 1700-as évek elején a térdízületeket már csapkötéssel alakították ki, egy lyukkal ellátott kiálló fadarab illeszkedett egy horonyba, és egy fapöcök kötötte össze a testrészeket, és ez tette lehetővé a végtagok hajlítását. 1750-re már nagyon sok babának volt ilyen módon mozgatható a könyöke is.
Ha megvizsgáljuk ezeknek a babáknak a tekintetét, akkor az egyéni arcvonásoktól függetlenül is felfedezhetünk azonosságokat, jellegzetességeket. A korai fababáknak festett volt a szeme, de a 17. századtól kezdve a nagyobb fababákon üvegszemet használtak, a fejbe vágott nyílásokba illesztve. Ezek a szemek jellegzetes mandula formájú szemek, eleinte pupilla nélkül, majd 1740 után fekete pupillával. Ezek az üvegszemek már Európából érkeztek. A babák haja korábban csak festve volt, majd emberi hajból készült parókát használtak, de eleinte csak elnagyoltan ragasztották rá a fejre. A 18. században a parókák kidolgozása is fejlődött.
Mint említettem, 1720 után a fababák minőségi fejlődése megállt. A finoman megmunkált arcok stilizáltabbak lettek, és az arcvonásokból eltűnt az egyéni megjelenés. A karcsú derekú és széles csípőjű körvonal megmaradt, de a törzs és a végtagok elnagyolttá váltak. A horony-csap megoldású ízületek azonban jól működtek, és egyre általánosabbá váltak, könnyű mozgást biztosítva a karoknak és a lábaknak. A festési technikák is primitívebbé váltak. A gipsz alapozóréteget még használták, de a 18. század vége felé a gipszréteget is elhagyták, és a babatestek festetlenek maradtak.
A V&A Múzeum egyik babáján jól látszik ez a hanyatlás. 1750-1770 között készült. A test és a végtagok csak nagyjából vannak kidolgozva. Korábban a melleket is megformázták, itt már ez is elnagyolt. Jellegzetessé vált erre az időszakra, hogy az orr egy háromszög alakú fadarab lett.
Érdemes megfigyelni ezeknek a babáknak a testarányait. A karcsú derekuk és a hosszú végtagjaik néha kísértetiesen hasonlít a 20. századi Barbie babák alakjára, bár jóval nagyobb méretben is készültek. De a céljuk hasonló volt, a felnőtt hölgy-szerepre felkészíteni a kislányokat.
A nagy drága fababáktól függetlenül létezett sok kicsi fababa is, mozgatható karokkal és lábakkal (1 cm-től 20 cm-ig). Ezek 1790 után készültek Németországban, amikor Dél-Tirolban, a grödeni völgyben újabb centruma keletkezett a játékszeriparnak. Ezek voltak az ún. Dutch doll-ok vagy a pegwooden, pegdolls nevű babák. Kényelmes méretűek voltak babaházak számára. Az áruk a kidolgozottságuknak megfelelően változott. A Dutch a holland kikötőkre utal, amelyeken keresztül Angliába szállították őket. A peg pedig a fapöcökre utal, amellyel az ízületeiket összeillesztették. Ezek egyszerű esztergályozott és faragott figurák voltak. Lényegében a mai napig gyártják őket, és Magyarországra is eljutottak a 19. századtól kezdve. Itt fakatónak nevezték őket. A Moskovszky-gyűjteményben is vannak fakatók, egészen pici méretben. A végtagjaik fapöcökkel vannak rögzítve. A grödeni völgyben készültek, ezek azonban már a 19. század termékei.
A 17-18. században nem csak fából készültek babák. Népszerű anyag volt a korban a viasz és a papírmasé is, sőt ötvözték is a kettőt. Ezek itt massza babák, melyek keverék anyagokból készültek. A fát egyéb adalékanyagokkal ötvözték, így könnyű és olcsó anyagot hoztak létre, amely a fánál képlékenyebb volt. Nagyon sokféle recept létezett annak megfelelően, hogy milyen anyagokat használtak fel (rozs, korpa, fűrészpor, enyv, papír, gipsz, stb.), és nagyon sokáig kísérleteztek azon, hogy a megfelelő minőséget elérjék, és az anyag ne legyen kitéve a férgek, rágcsálók támadásainak.
A 18. század végére főként Sonneberg környékén nagyon általánossá vált ez a babaanyag. Az élethűség jegyében alkalmazták azt az eljárást, hogy a massza fejeket viasszal vonták be. Ennek azonban volt hátulütője, ugyanis a papírmasé és a viasz nem egyformán tágult, és ez repedéseket eredményezett a felületen.
A 18. század második felétől teljes egészében viaszból is készültek babák, főként Angliában. Moskovszky Éva viasz babája, amely ruha nélkül inkább hölgy, mint csecsemő, és a korai angol viaszbabák jellegzetességei felfedezhetők rajta. A fababákhoz hasonlóan hölgyet mintáz, karcsú derékkal, hosszú végtagokkal, magas homlokkal, amely az előkelő származás jele volt a György-kori Angliában.
Ha a korszak babáiról beszélünk, akkor mindenképpen meg kell említeni azokat a babákat is, amelyek Franciaországban készültek. Mert Franciaország nem csak divatnagyhatalom, hanem babanagyhatalom is volt, már a 17. század közepétől. A babák és a divat kapcsolata már ekkor kialakult. A 18. század folyamán Franciaország vezető szerephez jutott az európai babagyártás területén. Maga a baba teste és feje nem sokat változott, megmaradtak a fababák, de a babák toilette-je a legnagyobb fényűzéssel készült. Megvolt a maguk gardróbja éppúgy, mint a felnőtt hölgyeknek.
Születés és anyaság a régi Magyarországon
Hogyan változott a gyermekáldáshoz, a szüléshez való viszony a 16-20. századi Magyarországon? Milyen hiedelmek éltek és maradtak fenn a várandósággal kapcsolatban? Mindezek a változások hogyan érintik ma a nőket? Többek között ezekre a kérdésekre is választ keres Krász Lilla szerkesztésében megjelent Születés és anyaság a régi Magyarországon 16. század - 20. század eleje című kötet. Ez egy már korábban kiadott munka bővített, újragondolt kiadása.
A 21. században a születés, a szülés élménye kikerült a családi körből és 19. század végétől kezdve egy kórházi térbe helyeződött át, a gyermekáldás hosszú hónapjai pedig szigorú orvosi felügyelet alá kerültek. A szülés társadalmi, lélektani tényezői tehát háttérbe szorultak. Ezzel egyidejűleg pedig háttérbe került az a támogató női közösség is, amely természetes módon adta át egymásnak a saját testéről, így a szülésről szerzett tapasztalatát, tudását, valamint a szüléshez kapcsolódó hiedelmeit. Ezzel lényegében eltűnt egy olyan megtartó közösség, amely az anyák támogatását szolgálta, maga a szülés, a szüléshez való viszony az évszázadok alatt pedig egy rendkívül ambivalens, tabukkal terhelt téma lett.
A kötet nemcsak az egykorú forrásokat, szövegeket, de kép és tárgyi illusztrációkat is felhasznál minden fejezethez. Összesen 27 táblázat és 161 egykorú, a legtöbb esetben a szokványosnál részletesebb aláírással ellátott kép- és tárgyillusztráció található meg benne.
A szülés, születés történetével Magyarországon elsősorban társadalomtörténeti, mentalitástörténeti, orvostörténeti és néprajzi irányultságú megközelítésből foglalkoztak eddig. Péter Katalin máig meghatározó munkássága főként történeti szempontból dolgozta fel a szülés témáját a 16 - 17. század vonatkozásában, ehhez csatlakozott az Erdélyi Gabriella vezetésével 2017-ben alakult Családtörténeti Kutatócsoport, amelynek kutatásai szintén érintették a témát. A történeti néprajzi kutatások több szempontból közelítették meg a témát, egyrészt a perinatális időszakhoz kapcsolódó hiedelemkör összegyűjtésén, valamint a boszorkányság történetéhez köthető kutatások kapcsán, a bábákhoz köthető rontáselbeszélések és hiedelmek vizsgálatán keresztül. Deáky Zita kutatásai pedig a bábaság, mint első fizetett, női foglalkozás történetének szempontjából érinti a kérdéskört.
A könyv elképesztő részletességgel mutatja be nemcsak a születéshez való viszonyt, a várandóságot, a szülést, a gyermekágyi időszakot, a bábák működését, de a nők menstruációhoz, a termékenységhez és a saját testükhöz való viszonyát is.
A kötet felépítése és tartalma
A kötet hét nagyobb fejezetre oszlik:
- A bevezető „Minden dolgok kezdete” ismerteti a felhasznált forrásokat, a módszertant és betekintést enged a korabeli orvoslás elméleti és gyakorlati alapvetéseibe.
- A Lányok, asszonyok és leendő anyák fejezeten belül megismerhetjük a korabeli felfogást a menstruációról - milyen eszközöket használtak, hogyan viszonyultak a nők a menstruációhoz, hogy vélekedett a társadalom a menstruációról, milyen hiedelmek éltek ezzel kapcsolatban - de ebben a fejezetben képet kaphatunk a meddőséghez való viszonyról, és a korabeli születésszabályozásról is.
- Az Áldott állapotban című fejezetben bemutatja a várandósághoz kapcsolódó korabeli hiedelmeket, félelmeket és tabukat, a koraszülöttekkel kapcsolatos orvosi és népi gyógyászati hagyományokat, az állapotos asszony helyzetét a családban és a közösségen belül.
- Ezt követi a Szülés világa című fejezet.
- Az Anyaság és anyai szeretet című fejezet.
- A Gyermek a közösségben és a társadalomban című fejezet.
- Majd a Szülészet, tudás és tudományosság című fejezetek.
Az egyes fejezetek tehát a várandósságtól kezdve, a szülésig, majd a gyermekágyi időszakot felölelve, a gyermek ellátásától kezdve, a közösségbe illeszkedésig mutatják be a 16 - 20. századi magyar társadalom ezen aspektusait.
A bábák szerepe és a szülés modernizációja
Az Áldott állapotban című fejezetből kiderül: a 16 - 17. században, sőt helyenként még a 18. században is a bábák szerepe mennyire megkerülhetetlen volt, nemcsak a szülést, de a gyermekágyi időszakot tekintve is. Érdekes azonban, hogy a várandóság időszakában, ha semmilyen gond nem adódott, a bába szerepe csekély volt, főként az elsőszülő nő, gyengélkedő, vagy betegeskedő asszony élt a tanácsaival, gyógyításával. Előfordult, hogy a bába csak a szülésnél találkozott először az asszonnyal. A bábák terhesség alatti segítségének igénybevétele függött azonban a társadalmi helyzettől, valamint meghatározó volt az időbeli és térbeli helyzet is. Az arisztokrata családoknál főként a férj, de sok esetben az anyósok, jövendő nagyszülők feladata volt megtalálni a legjobb hírnévnek örvendő bábát, akit a szülés várható időpontja előtt, a bábák helyszínre szállításának feladata is a férjé volt.
A kötetből kiderül, a várandósság, a szülés és a gyermekágyi időszakot körülvevő női közösség mondhatni feje, a bába személye volt. Ugyanis a 20. század elejéig a szülés társadalmi rendtől-rangtól függetlenül az adott női közösség alkotta „nyilvánosság” előtt zajlott, tehát részt vettek benne a szülőasszony nőrokonai, akik már maguk is anyák voltak: így a szülő nő anyja, anyósa, nővére, komaasszonya, keresztanyja és esetleg a közeli barátnők is. Ezeknek az asszonyoknak a legfőbb feladata a fizikai segítségnyújtás mellett a lelki támasz és megerősítés volt. A 17. századi főúri levelezésekből kiderül, a vajúdó fiatalasszony mellett a legtöbb esetben ott volt az anyja, vagy ha ő már nem élt, akkor az anyósa, esetleg más tapasztaltabb rokonasszony vagy más bizalmas uradalmi szolgálattevő felesége, valamint egy vagy két bába, orvost pedig csak egészen ritka és kivételes esetben hívtak. Ez a fajta segítőrendszer a falusi és mezővárosi közösségekben is kialakult, a kölcsönsegítségnyújtás pedig még a 18. századi orvosi irodalomban is sokat használt fogalom volt. Ezekben a művekben az orvosdoktorok ugyanakkor elmarasztalóan írtak a szülés körüli jövés-menésről, lármáról, helytelennek, megrögzöttnek ítélték ezt a szülési szokást.
A 18. századig nem volt hivatalos bábaképzés Magyarországon, a tudás generációról-generációra szállt, anya adta tovább lányának. Ahogyan pedig már korábban is említettük, a szülésnél a nők voltak jelen, férfiaknak csupán a bába helyszínre szállítása volt a feladata, nem voltak jelen magánál a szülés folyamatánál, inkább az előkészületeknél segédkeztek és egy másik helyiségben várakoztak, sőt sok esetben otthon sem voltak. A szülésen csak kivételes, indokolt esetben voltak jelen a férjek, amikor a férfi fizikai erejére volt szükség - ha az asszonyt támasztani, tartani kellett. A magyar falusi, mezővárosi paraszti közösségekben a 20. század elejéig szigorúan a nemek szerinti munkamegosztás érvényesült, normális körülmények között a férfi és a női munka élesen elkülönült. A szülés szempontjából erre változás a 18-19. század fordulóján érkezett, amikor megkezdődött a szülészet tudományosításának iránya, ennek keretében pedig a 18. század végén az orvosdoktorok egyre aktívabban kezdtek bekapcsolódni a szülésekbe.
A kötetben az utolsó fejezet tér rá erre a folyamatra, az ezt övező problémákra, ugyanis a korszakban a legtöbb orvosdoktor tudatlannak és babonásnak tartotta a bábákat, akik helyett tehetséges férfiakat alkalmaztak volna. Mindemellett a 19. században is úgy tartották, a nagyszámú szülési mortalitásért kizárólag a bábák tudatlansága felelős.
A kötetből kiderül, hogy már a 19. században is mennyi konfliktust hozott felszínre a bábaság reformja és a szülés tudományosítása. Kiéleződött a bábák és az orvosok, az okleveles bábák és az alacsonyabb végzettségű bábák közötti helyzet. Mindezzel pedig meg is érkeztünk ahhoz a problémakörhöz, amely elképesztően aktuálissá teszi a kötetet, hiszen ma is számos nőt foglalkoztat a háborítatlan szülés kérdése. Újra előtérbe került az otthonszülés, a természetesség, valamint sok vád éri az orvosi beavatkozásokat.
Mondhatni a 21. században csúcsosodott ki az a probléma, amely az előbb felsorolt folyamatokkal indult meg: a női, megtartó közösség hiánya, amely korábban természetes módon vette körbe a frissen szült édesanyákat, amelynek mondhatni az irányítója volt a bába, akinek a feladatköre mára szinte teljesen eltűnt. Ahogy a kötet írja: a bábák egykori komplex szerepköre szétbomlott, a szülésznők munkaterülete pedig a kórház szülőszobájára korlátozódott. Míg korábban egy bába nemcsak a szülésnél, de a gyermekágyi időszaknál, a szoptatás nehézségeinél is segített, a közösség más nő tagjai mellett, támogatta a frissen szült édesanyát, addigra a 20. század második felére már a szülést rendszerint férfi szülésorvos irányította, majd a szülés után sem ő, hanem a műszakonként változó ápolónők kísérték a gyermekágyas időszakot, otthon pedig a védőnő ellenőrizte az édesanyát és az újszülöttet. Meggyengültek tehát a rokoni és szomszédsági kapcsolatok, ezzel az egymásra figyelő és segítő mechanizmusok is.
A könyv az utolsó fejezetben nagyon pontosan rámutat a ma is élő problémára, de egyben felhívja a figyelmet a szemléletváltásra is: mára a legtöbb nő meg akarja választani nemcsak a szülésének a módját, de a kórházat és az őket körülvevő személyeket is, a választások mögött pedig a legtöbb esetben a személyesség, a személyes kapocs, az egyénre irányuló figyelem visszaszerzése a cél.