Az „örökre szól s örök a lomb a fán” – A szépség és az igazság örök párbeszéde

John Keats „Óda egy görög vázáról” című költeménye, valamint a klasszikus fogalmának értelmezése mélyrehatóan boncolgatja a szépség, az igazság és az örökkévalóság kapcsolatát. A „szép ifjú, nótád tündér lomb alatt örökre szól s örök a lomb a fán” sor, mely Keats ódájából származik, kiválóan összefoglalja az időtlen művészet esszenciáját és a klasszikus alkotások állandó aktualitását.

John Keats és a szépség keresése

John Keats élete 1795-ben kezdődött Londonban. Keats az édesapját nyolcéves korában, édesanyját tizenöt éves korában veszítette el. Három árván maradt testvérével együtt - köztük ő volt a legidősebb - Richard Abbey és John Sandell gyámsága alá kerültek. Már az iskolában lefordította az , s élete végéig vonzódott az antik világhoz.

Az 1817-ben, huszonkét éves korában megjelent első kötete a címet viselte. Rá egy évre megírta az című költeményét, melynek történetét Ovidiustól kölcsönözte, s a romantika érzésvilágát tükrözte - a szerelmet transzcendens, önpusztító érzelemként írta le.

Kora közönsége és a hivatalos irodalmárok Keats munkáit nemigen értették. Későbbi versei azonban egyre inkább ismertté tették, és az úgynevezett szakma is kezdte elfogadni. A mi Petőfinkhez hasonló - leginkább később felismert - ragyogású költői életmű óriási hatással volt a következő korszakok művészetére. John Keats életművének áttekintése nem túl bonyolult, rövid élet, kevés mű. Ám ez a mennyiségében kicsi életmű csupa-csupa remekműből áll.

Az 1816-ban megjelent című verse szinte látnoki erővel mutatja meg Keats későbbi sorsát. Ebben írja le, hogy „még nem lakosa a költészet mennyei birodalmának”, és tíz évet kér az élettől, hogy eljusson oda. Rá egy évre az költői képei, látomásai egy másik igen rövid életű költő, T. Chatterton emlékére készültek. John Keats magyar olvasók számára is legismertebb művei az ódák.

A szépség mint igazság

Byronhoz és Shelleyhez hasonlítva Keats rövid életét, nem volt annyira gazdag, kalandos és szerencsés, mint amazoké. John Keats szegény, beteg és csúnya volt. A sikerrel valójában - mondjuk Byronhoz hasonlítva - életében egyszer sem találkozott. Tanulmányai sem voltak hasonlóan alaposak, mint társaié. Rövid életének egyetlen szerelme sem teljesedhetett be. Halála sem volt valami látványosan hősi: tüdőbetegen éhen halt Rómában.

Valahogy a mindig a föld fölött járó romantikus költők közül mégis ő volt az, akinek szíve a világ teljességének, szépségének befogadására mindig nyitva állt. Ezt a szépséget nem úgy fogadta és vágyta, mint általában költőtársai, nem harsogott róla, és nem nyafogott utána, hanem, mint egy szakértő írja, „úgy szerette az életet, mint a virág a napot”. John Keats valójában boldog volt. John Keats számára a szépség a mindenséget jelenti.

A költő a szépség metafizikai, nem evilági helyét próbálja megtalálni: „A szépség igazság, az igazság szépség, ez minden, amit tudtok e földön, és amit kell tudnotok…” Tessék már még egy olyan költőt mutatni a világirodalom történetében, aki ennél pontosabban meg tudta fogalmazni azt, ami a művészetben és a világban minden ember számára a legfontosabb!

John Keats számára szépség a szenvedés is - élettörténetét felidézve ebben bőven volt része: „Minden művészet kiválósága - írja - az intenzitás, amely minden kellemetlen dolgot elpárologtat, minthogy a szépséggel és igazsággal hoz közeli kapcsolatba…” Egy angol irodalomtörténész külön könyvet szentelt annak, hogy mit is értett John Keats intenzitáson: a legmélyebb megértés állapotát, azt a pillanatot, amikor a világ rejtett értelme kitárul a költő és látnok előtt. Mit tehet hozzá ehhez a 21. század értékszétpörgető mókuskerekében vergődő mai olvasó? Semmit.

Az „Óda egy görög vázáról” - Az örökkévalóság művészete

Az „Óda egy görög vázáról” Keats egyik legismertebb és leggyakrabban elemzett műve. A vers a címében említett görög vázán ábrázolt jelenetekre reflektál, és a művészet erejét, valamint az időtlenség fogalmát járja körül. A váza, mint a „csönd megrontatlan menyasszonya”, „erddei krónikás”, édesebben mesél virág-mesét, mint verseink.

A vers több fordításban is ismert, melyek közül Tóth Árpád és Nádasdy Ádám munkái a legkiemelkedőbbek. Mindkét fordítás hűen visszaadja az eredeti költemény hangulatát és mélységét.

A halhatatlan szerelem és művészet

A váza motívumai, a „szép ifjú, te már sosem hagyod abba zenédet, s fáid is örökre zöldek!” vagy a „szerelmes, sosem kapod meg a csókot, pedig ott állsz a célnál - de ne bánd: a lány nem hervad el, s bár nem tiéd, örökre szereted, s örökre szép!” sorok a meg nem valósult, de örökké élő szerelem és a halhatatlan művészet szimbólumai.

A „boldog ág, mely nem hullajtja le a levelét, s nem szűnik a tavasz!” kép a természet örök megújulását, a művészet állandóságát jelképezi. A vázán ábrázolt jelenetek befagyasztottak az időben, örökkévalóvá téve a pillanatot, a szépséget és az igazságot.

A vers kulcsgondolata, hogy a „hallott dallam tán még édesebb is, ha nem halljuk: fújjátok hangtalan, ne testi fülünknek - még gyönyörűbben: a léleknek játsszatok néma dalt!” Ez a gondolat rávilágít arra, hogy a valódi művészet nemcsak a fizikai érzékeken keresztül érvényesül, hanem a lélek mélyebb rétegeit is megérinti, ahol a csend és a belső ritmus uralkodik. Az „örökre szól s örök a lomb a fán” sor, a művészet örökkévaló erejét, az idő felettiségét fejezi ki.

A klasszikus fogalmának temporalitása és normativitása

A klasszikus kérdés maga is klasszikus kérdés. Ami azt jelenti, hogy bizonyos mértékig távol áll tőlünk, és mégis szükségét érezzük nagy jelentőséget tulajdonító aktualizálásának. Az, ahogy ma a klasszikust intuitíve elgondoljuk, mindig feszültségtérben helyezkedik el, s ennek a térnek éppoly kevés köze van a szó II. századi latin eredetéhez, az auktorok ókori és középkori listájához, mint a XVII. századi meghatározásokhoz.

Az említett feszültségtér modern jelenség: pólusai - a temporalitás és a normativitás - a modernitásban újraértelmeződtek, vagy egy közös tér két pólusává váltak. Az egyik a klasszikus temporalizálása, a klasszikus szerző, a klasszikus mű időben, történelemben való elhelyezése (s ezzel a klasszikus korszak fogalma), a régiség tagolása, szembeállítása más történelmi vagy jelenkori stílusokkal.

E temporalizálás nyomán a régi és az új, a klasszikus és az antiklasszikus, a klasszikus és a romantikus, a klasszikus és a barokk, a klasszikus és a manierista maga is polarizálódott, s a modernitás számos művészeti, művészetelméleti és kritikai harcát ezek között a fogalmi keretek között vívták meg. E szellemi harctereken a klasszikus mint normatív hagyomány az örök érték történelmietlen vagy a történelemből kiemelkedő szerepébe került, akár negatíve, mint az újítás ellensége, mint halott, életellenes, hideg ismeret, akár pozitíve, mint a bizonytalannal és kétessel szembeállított biztos, kiérlelt, mindig megszólítható szépség és műveltség.

A normatív tehát temporális. Azt lehet mondani, hogy a klasszikus modern fogalma kettős természetű; különböző mértékben és arányban tartalmazza mind a temporalizáló, mind a normaképző elemet. E kettős természet - úgy gondolom - nem szakadhat el egymástól, még akkor sem, ha az erőfeszítés éppen erre irányul. A művészet- és irodalomtörténet tudománya vagy a kritikai irodalom gyakran érzi ezt a nehézséget, amikor viszonylag értékmentes, leíró szándékkal akar jellemezni klasszikus stíluskorszakokat.

A klasszikus mint norma és identitás

A klasszikus fogalmában fenn akarjuk tartani az értéktartalmat, valami olyasmit, amely mindig módosuló és változó formájában - ha nem is követendő vagy irányadó, de - számunkra is mértékadó. Winckelmann, egy történelmileg szabatosan meghatározott korszak utánzását tekintette normatívnak. Temporalitás és normativitás együttes - és kiiktathatatlannak tűnő - hatására vall a klasszikus fogalmának antropológiai temporalizálása is. A klasszikust gyakran jellemzik emberi életkorral vagy életkorra jellemző tulajdonsággal, például a schilleri-herderi fogantatású normális gyermekkorral, az ifjúság örök tavaszával vagy a férfikorral, illetve az érettséggel. E korok minden esetben nemcsak időt, hanem normát is jelentenek.

Goethe közismerten az egészséggel hozta összefüggésbe a klasszikust. Az egészséges ellentéte a beteg, a normálisé az abnormális. Ezek a metaforák a modern klasszikafogalom antropocentrizmusára is utalnak. A klasszikus - humanista normaként - olyan művészeket, műalkotásokat, illetve korszakokat választ ki, illetve interpretál át, akik s amelyek legfőbb problémája az ember nagysága, méltósága, szépsége, ha tetszik, istenülése.

A klasszikus normának ez a közhelyszerű tartalmi meghatározása azonban maga is bezárja a klasszikus fogalmát egy történelmi időbe és helybe, a klasszikus Lessing-Herder-Schiller-Hegel vonalán végrehajtott értelmezésébe - bármilyen bámulatosan hosszan tartó volt ennek a meghatározásnak a hatása, s ma sem hatástalan.

A klasszikushoz hozzátartozik régisége és még mindig aktuális volta. Klasszikus versenyszám az, ami régóta szerepel az olimpián; klasszikus rekord az, amit évtizedek óta nem tudnak megdönteni. A klasszikusok önmaguk és koruk számára nem klasszikusok. Fontos leszögezni, hogy a klasszikusokkal való dialógus nem állandó, hanem potenciális kapcsolat. Amellett sajátos formája ez az aktualitásnak.

A klasszikus művek identitása és értelmezése

A klasszikus mű elsődleges módon nem igényel magyarázatot (ami nem jelenti azt, hogy tudományos magyarázatukra ne volna szükség, de a kapcsolatnak, a dialógus felvételének ez nem feltétele), s értelmezésük hagyománya eléggé erős ahhoz, hogy minden újraértelmezés, átértelmezés, ellenértelmezés, sőt az értelmezéstörténetben beállt szakadások után is mindig újra helyreálljon identitásuk.

„Önálló jelentés, azaz nem valami mást jelent, hanem önmagát jelenti, s ezzel önmagát értelmezi is” - hangzik Hegel híres meghatározása a klasszikus szépségről. Hermeneutikus kultúránkban semmilyen emberi mű nem tud kilépni az értelmezésigény köréből. S mégis, annyiban igaz, hogy a klasszikus mű kitüntetettsége abban az intuícióban van, hogy másodlagosnak tekintjük a történelmi differenciát, és elsődlegesnek - még nyilvánvalóan erős állag- vagy szövegromlás esetén is!

Másodlagosnak tekintjük a történelmi differenciát, de nem tekintjük másodlagosnak a klasszikus történelmiségét. A klasszikus nem a történelem felett áll, de nem is zárul be történetiségébe, hanem a történelemben keletkezik, és a történelemben jut el hozzánk, s mint ilyent, fogjuk fel jelenkorinak. Ebből következik forrósága és hidegsége, távolsága és közelsége. E paradox temporalitás ugyanakkor szorosan összefügg azzal a kitétellel, hogy klasszikusak csak emberi művek lehetnek.

A klasszikus művekkel való megismerkedésnek sajátos természete van, amelyet abban a - persze túlzó - paradoxonban tudnék összefoglalni, hogy egy klasszikus művet nem lehet először látni, olvasni, hallani. Mert az első találkozást is hosszú előtörténet előzi meg, amely az ismeretlennek egy bizonyos fokú ismertséget kölcsönöz. A klasszikushoz való viszony kevésbé a felfedezés, mint inkább a ráismerés.

tags: #orokre #szol #s #orok #a #lomb