A gyermek szerepe a családban: Egészséges fejlődés és a parentifikáció veszélyei

A 21. században kevés szülő tud parancsolni a gyerekének, és ez gyakran olyan helyzetekhez vezet, amikor a gyerek akarata érvényesül a családban. A szülőnek gyakran kell nemet mondania, és ha kell, a büntetés is jár. Ha a gyerek nem teljesít jól az iskolában, a sportban vagy a zenében, az nem azt jelenti, hogy mindenhol ennyire rosszak a tanárok. Nem szabad a gyereket sajnálni, de bosszúhadjáratot se indítsunk senki ellen. Csak tanítsuk meg gyermekünket arra, hogy küzdjön a jobb jegyekért, tanuljon többet, és javítson a magaviseletén. Elvégre nem pottyanhat minden magától az ölébe.

Az egészséges szülői szerepek és a gyermek fejlődése

A mentálisan erős szülők igyekeznek úgy nevelni a csemetéjüket, hogy az sose nőjön a fejükre. Az első és legfontosabb szabály, hogy a családban az anya és az apa parancsol. Ez nem azt jelenti, hogy a gyereknek egyáltalán nincs szava otthon. A szülő egyszerűen nem engedheti meg, hogy a gyereknek még nála is nagyobb hatalma legyen. Egyszóval: ne a gyerek mondja meg, mikor fekszik le aludni, mit fog enni, és hogy mit csináljon a család a hétvégéken. Nem igazíthatjuk az összes lépésünket a gyerekhez, mert akkor rögtön érvényesíteni fogja az akaratát. Önző lesz, és egy idő után mindenkit úgy fog ugráltatni, ahogyan azt ő gondolja.

Ennek az egyik legnagyobb oka az, hogy a szülők nem értenek egyet a nevelést illető kérdésekben: ha valamit az anya megtilt, azt az apa is tiltsa meg, s ez fordítva is legyen így. A másik pedig, hogy ne ajándékozzuk meg állandóan a gyermekünket! Egy kis csoki, egy kis autó, a nagymama is hoz ajándékot, a nagypapa is, de még a rokonok is... A legtöbb elsőgyermekes anyuka és apuka annyira túlfélti a gyermekét, hogy néhány év múlva a kortársai majd úgy néznek rá, mint egy kívülállóra, aki még semmit sem csinált életében. Nem szabad a gyereket mindentől óvni. Mindenben a legjobbnak és tökéletesnek lenni lehetetlen. A gyerek nyomás alá helyezése nem jelent sok jót a nevelésben. Ehelyett azt kéne megtalálnunk benne, ami őt valóban érdekli, amihez ért, és amire szeretettel néz. Elvégre nem lehet mindenkiből diplomás felsővezető.

Az apák szerepe a gyermek fejlődésében

Napjainkban az apák szerepe nem annyira határozottan körvonalazott, mint akár csak 50-100 évvel ezelőtt. Nem szigorúan a pénzkeresés és a család védelme a feladatuk, már a kicsi érkezésétől kezdve jobban belefolynak az újszülött körüli teendőkbe, a baba fürdetésébe, altatásába, akár az etetésébe is. Nagyjából a gyerek 2 éves kora körül jön el az apák ideje. Ebben az életkorban a kicsik már egyre önállóbbak, mind jobban nyitnak a külvilág - elsőként az apa - felé. Hogy az apa cseperedő kisfiával, kislányával milyen kapcsolatot alakít ki, az komoly hatással lesz a gyerek későbbi társas kapcsolataira.

Elsősorban az apa feladata, hogy megmutassa a gyermeknek a játék, a sport örömét, megtanítsa biciklizni, fára mászni, bátorítsa arra, hogy kipróbálja erejét, kitartását. A fiúknál az apa egyben azonosulási lehetőséget is kínál, de kutatók szerint lányok esetében a szoros apa-lánya kapcsolat összefüggésben áll a nagyobb önbecsüléssel, az iskolai és szakmai sikerekkel, a kiegyensúlyozott párkapcsolatokkal. Az apák szerepe, érzékenységük, beleérzőképességük tehát cseppet sem másodlagos. Az apával való pozitív kora gyermekkori kapcsolat hozzájárul a gyermek mentális jóllétéhez.

Az apának már a fogantatástól kezdve kiemelt szerepe van a családban és a gyermekei életében. Bár főként az autoritás, a szabályok és törvények megismertetésében játszik kiemelt szerepet, ez nem jelenti hogy másképp nem is viselkedhet. Mindezeket a feladatokat csak úgy tudja teljesíteni, ha ő maga is elfogadással és szeretettel fordul gyermekeihez. Az autoriter szerep mellett érzéseit, gondolatait ugyanúgy kifejezheti, sőt a gyermekek számára ez az érzelmi fejlődéshez szükséges is.

A plüssjátékok szerepe az elalvásban és az érzelmi fejlődésben

A pszichológiában a gyerekek kedvenc plüssfigurái vagy takarói sokszor fontos szerepet töltenek be az esti elalvásban. Ezeket a tárgyakat átmeneti eszközöknek hívják, mivel segítenek a kicsiknek átvészelni azt az időszakot, amikor már nem ül ott mellettük a szülő, de még nem érzik magukat teljesen biztonságban egyedül. Az érzelmi oldal legalább ennyire fontos. Egy kisgyerek még nem mindig tudja ugyanis megfogalmazni, mi bántja vagy mi foglalkoztatja. Sok esetben inkább a plüss játékának meséli el, hogy mi történt vele, vagy épp eljátssza vele a nap eseményeit.

Ha jobban megnézzük, miért alszanak jobban a gyerekek plüssel, kiderül, hogy fiziológiai oka is van. A puha tapintás, az ölelés élménye mind olyan ingert adnak a testnek, amelyek csökkentik a feszültséget. A megszokott esti rutin szintén sokat számít. Előfordul, hogy egy hosszú, eseménydús nap után a gyerek nehezen engedi el magát. Ilyenkor az ölelés és a puha anyag megnyugtatja a kicsiket. Nemcsak a kicsik találhatnak megnyugvást egy puha figurában.

Hogyan válasszunk plüssjátékot?

Az első, hogy mindig igazodjunk a gyerek életkorához. A legkisebbek számára a könnyen mosható, egyszerű, apró figurák válnak be leginkább. A méret kiválasztásánál érdemes arra gondolni, hogy az alvótárs kényelmesen elférjen a gyerek karjaiban. Ha túl nagy, zavaró lehet, ha túl kicsi, könnyen elveszik az ágyban. A legjobb, ha pont akkora, hogy jól meg lehessen ölelni. Érdemes olyat választani, amely nem tartalmaz apró, könnyen leváló részeket, valamint tartósan varrott, minőségi anyagból készült. Így a figura hosszabb ideig megbízható társ marad, és könnyebb tisztán tartani is.

A rutin kialakításakor segít, ha a plüss már az esti készülődés során is jelen van. Például fürdés után beszélgethet vele a gyerek, vagy a meseolvasás közben is ott lehet az ágy szélén. A nagyobbaknál szóba jöhetnek különlegesebb alvótársak is, például a súlyozott plüssök, amelyek lágy, egyenletes nyomást fejtenek ki. Ezek azoknak segítenek, akik érzékenyebbek az érintésre, vagy nehezebben lazulnak el. A legjobb, ha a gyerek maga választhatja ki a saját alvótársát. A kínálatban rengetegféle plüss közül lehet válogatni. Sok gyerek a mesék világából választ magának alvótársat, hiszen egy Mancs őrjárat szereplő vagy egy Hello Kitty figura ismerős érzéseket kelt, és pozitív élményekhez kapcsolódik. Az utóbbi években a különlegesebb puha figurák is egyre népszerűbbek lettek. Ha mindezeket figyelembe vesszük, a nyugodt alvás hamarosan természetessé válhat. Egy puha plüss sokszor segít ellazulni, feldolgozni a nap történéseit, és egy jól megszokott rutin részeként biztonságot adhat esténként.

A gyermekek segítőkészségének fejlesztése

Sok szülő küzd azzal, hogy a gyereke miért nem akar segíteni otthon, pedig a kulcs gyakran nem a gyerek hozzáállásában, hanem a kérés módjában rejlik. Amikor egy szülő naponta tízszer elmondja, hogy „tedd le a játékot” vagy „segíts elpakolni”, és semmi sem történik, hajlamos arra gondolni, hogy a gyerek egyszerűen makacs. A pszichológusok szerint gyakran nem a szándék hiányzik, hanem a megértés. A Child Mind Institute szerint a gyerekek sokkal motiváltabbak, ha a szülő konkrétan és érthetően fogalmaz. Például nem azt mondja, hogy „segíts rendet rakni”, hanem azt, hogy „kérlek, tedd a könyveket a polcra, amíg én elmosogatok”.

Kutatások szerint a maja közösségekben a gyerekek már egészen kicsi koruktól segítenek a családtagjaiknak, anélkül, hogy bárki megkérné őket. Már másfél-két évesen bekapcsolódnak a házimunkába, és azt látják: amit tesznek, az számít. A kutatók szerint ez a fajta nevelés erősíti a gyerek önértékelését, felelősségérzetét és együttműködési készségét. A szakértők szerint a gyerekek akkor hajlandóak segíteni, ha a kérés nem parancsként érkezik. A bevonás hosszú távon azt eredményezi, hogy a segítség nem kötelességként, hanem természetes családi viselkedésként rögzül. A segítségkérés tehát mintatanulás. A pozitív megerősítés legalább annyira fontos, mint maga a kérés. A kutatások szerint, ha a gyerek azt hallja, hogy „nagyon sokat segítettél, köszönöm”, akkor nemcsak az önbizalma nő, hanem az is, hogy legközelebb is örömmel vállal feladatot. Ne csak azt dicsérd, mit csinált meg, hanem hogyan.

A szülők gyakran bizonytalanok abban, mit várhatnak el. Fontos, hogy a feladatok ne legyenek túl nehezek, de kihívást is jelentsenek. Vond be a döntésekbe, hogy érezze számít a véleménye: „Mit szeretnél vacsorára?” Ilyenkor már inkább partnerségről, nem szülői utasításról van szó. A gyerekek nem születnek lustának vagy engedetlennek. A segítőkészség tanulható, és nagyban függ attól, hogyan kéri a szülő. A világos, konkrét, életkorhoz illeszkedő kérés, a bevonás és a dicséret mind erősíti azt az érzést, hogy a gyerek fontos, kompetens és értékes tagja a családnak.

A parentifikáció: Amikor a gyermek válik szülővé

A parentifikált szerep hosszú távú problémáinak megértéséhez látnunk kell, hogyan lépi át a gyerek a generációs határokat, hogyan tűnik a család számára olyannak, aki felnőtt képességekkel rendelkezik, és ennek megfelelően viszonyulnak hozzá. A parentifikált gyerek úgy tekint magára, mint aki képes másokat gondozni, ezt a szerepet be kell, hogy töltse, ez a kötelessége. Így alakul ki a parentifikált identitás. Sokszor a gyermekünk segít minket.

Adaptív képességek és a parentifikáció hatásai

Ha a gyermek életkorának megfelelő szeletet kap a szülői feladatokból, és ennek teljesítését elismerés követi, akkor ez a tapasztalat megerősíti a képességeit. Fontos, hogy a szülői szerepet nyíltan delegálják a testvérek jelenlétében, így azoknak könnyebb lesz elfogadniuk az egyébként nem kedvelt „főnök-testvér” helyzetet. A gyerek gondozói működését a szülőknek támogatni, elismerni és értékelni kell. Ez teszi lehetővé, hogy fennálljon a határ az időnként szülői feladatokat ellátó gyermek és a „kis felnőtt” állapot között. A gyerek büszke lehet arra, hogy eleget tud tenni bizonyos felnőtt feladatoknak. A család elismerésének következtében nő az önértékelése.

Azoknál a gyerekeknél azonban, akik tartósan szülői szerepbe kényszerülnek, mint „kis felnőttek”, a gondozási képesség elsajátítása mellett jelentős mértékben meg fognak mutatkozni a folyamat negatív következményei. A parentifikált helyzet negatív következményei az érzelmi fejlődést érintik, és abból fakadnak, hogy a feladatok tartósan nem az életkornak megfelelők és túlságosan megterhelők a gyermek számára. A gyermekkor elvesztése, a szociális izoláció, illetve bizonyos képességek kialakulatlansága negatívan hat. Mivel a gyerekek sohasem tudják a szülői szerepeket teljesen, minden vonatkozásában betölteni, gyakran bizonytalanokká válnak, bűnösnek érzik magukat, és alacsony az önértékelésük, még ha külsőleg határozottnak tűnnek is. Gyakori tünetek: depresszió, megmagyarázhatatlan szorongás, pszichoszomatikus betegség, de előfordulhat magatartászavar is. A gyerek nem érzi, hogy ő bármire is alkalmas, hogy rendben levő ember, mint ahogyan mások látják őt, hanem belül üresnek, semminek tarthatja magát. Néha szélhámosnak érezheti magát a szülői szerepben, mert valójában nem képes azonosulni a neki delegált szereppel. A hiányos énkép a személyiség részévé válik.

A parentifikáció okai és megnyilvánulásai

Amikor egy gyerek így reagál, általában azért teszi, mert szükségletet érzékel a szülő felől: hogy neki is szüksége van gondoskodásra, támogatásra, megértésre, sok esetben védelemre az önbántalmazástól - igen, de nem a gyerekétől! Ezzel nagyon könnyű visszaélni, és észrevétlenül is belecsúszni abba, hogy amikor nincs más, a gyereket beemeljük a baráti, partneri, vagy szülő szerepbe, azaz parentifikáljuk. Néha teljesen észrevétlen: a szülő épp csak elmeséli az aktuális házassági konfliktusát, anyagi gondjait, szexuális problémáját, munkahelyi feszültségeit, mintha egy barátjával beszélgetne - csak mindezt az érettnek és megértőnek mutatkozó a gyerekének, aki valójában nem kellene, hogy ilyen problémák megoldásában vegyen részt.

Máskor sokkal súlyosabb: a szülő belecsúszik a szerhasználatba, depresszióba, ellátását és öngyilkossági gondolatait terheli rá a gyerekre, aki ebben a szerepben óriási érzelmi áldozatok árán próbál megfelelni, a saját érzéseit, szorongását és félelmét elnyomva azért, hogy ezt megtegye. Gyakori a válások során, hogy a szülők két teljesen különálló realitásban élnek, teljesen másként látják egymást és a kapcsolatukat - a parentifikáció azért is veszélyes, mert feltételezi, hogy a gyerek oldalt választ a szülők között, kénytelen belehelyezkedni az egyik nézőpontba, hogy a biztonságérzete megmaradjon, ezáltal viszont a másikat elutasítja. A lojalitás-konfliktus következménye az egyik szülővel való kapcsolat megromlása, az elidegenedés.

A parentifikáció egyik megnyilvánulása a praktikus, gondoskodással kapcsolatos feladatok ellátása: a kisebb testvérek felügyelete, gondozása, házimunka, főzés, csekkek befizetése, bevásárlás, vagy adott esetben a szülő ápolása. A másik az érzelmi feladatok: támasz nyújtása, a szülő problémáinak meghallgatása, megnyugtatása, szorongásának csökkentése, közvetítés a két szülő között, állásfoglalás konfliktusban, egyik szülő dolgainak eltitkolása a másik elől. Ezek egyáltalán nem természetes, magától értetődő feladatok egy gyereknek, hanem olyan felelősség, amely túlságosan is megterhelő számára, és megfosztja attól a gyermeki jogosultságáról, hogy róla gondoskodjanak. Ha a szülő is úgy viszonyul hozzá, és nem fektet hangsúlyt annak elismerésére, hogy a gyerek ezzel egy nagyon nagy és kivételes dolgot tesz, akkor a gyerek is természetesnek fogja venni, hogy szülő szerepbe került, azonosul vele, és kialakul benne a parentifikált identitás. Úgy fog gondolni magára, hogy neki kell gondoskodnia másokról, ő a szülőjének támasza, és az ő érzelmi világát kezdi el élni - a sajátja helyett.

A parentifikáció hatása felnőtt korban

Az ilyen gyerekek gyakran csak felnőttként szembesülnek azzal, hogy amit abban a helyzetben elvártak tőlük és ők megtettek, az bőven meghaladta az akkori teherbírásukat, és hatással van a későbbi életükre, akár a mostani problémáikra is. Miért helyezik a másik érzelmeit mindig a sajátjuk elé? Miért tudnak könnyebben ráhangolódni más érzelmi állapotára, mint a sajátjukra? Miért természetes nekik mindent megtenni a párjukért, a családjukért, de cserébe nem elfogadni a gondoskodást? Miért vannak bizalmi problémáik a kapcsolataikban? Miért kerülnek függő viszonyba? Miért látják annyira fekete-fehéren a párjukat? Súlyos kérdések, melyeket a szülőiesített gyerekeknek felnőttként kell megválaszolni.

A parentifikáció hosszú távon hat a negatív énkép kialakulására is, hiszen gyerekként olyan feladatokat kell ellátni, melyeknek teljes mértékben nem lehet megfelelni. A gyerekek folyton bizonyítani akarnak ebben a szerepben, de a feladatok túlságosan megterhelőek és teljesíthetetlenek a számukra, ezért gyakran lelkiismeret-furdalást, szorongást éreznek, személyes kudarcként élik meg, amitől alacsony lesz az önbecsülésük. Ha a szülők még fűtik is ezeket a gondolatokat, azt éreztetik a gyerekkel, hogy nem tesz eleget, nem viselkedik elég jól, akkor a gyerekből később túlságosan önfeláldozó, kényszeres segítő lehet, aki egy irreális mércének akar megfelelni, és azt fogadja el valóságként, hogy mindent meg kell tenni a másikért, és még akkor se lesz elég. Hajlamos felelősséget vállalni azért is, amiért nem neki kell, vagy amit nem ő tud megoldani, és bűntudatot érez olyan helyzetekben is, amikor már bőven többet nyújtott, mint amennyit mások tettek volna. A parentifikált gyerekek gyakran választanak segítő szakmát, ami lehet egy pozitív kifejlete is a személyiségüket ért hatásoknak. A nem tudatosult, vagy fel nem dolgozott parentifikáció viszont belesodorhatja őket abba, hogy a kiégésig hajtsák magukat segítőként, ott is olyan felelősségeket vállaljanak fel, amik nem az övék.

A leválás folyamata és a felnőtté válás nehézségei

Az elszakadás kezdetben az ifjú érdeke, hisz nyilvánvaló, hogy a szülő a leválási folyamat során veszteségek sorozatát éli át. Még egy lélektanilag képzett és nagyvonalú anyuka vagy apuka sem harcol azért, hogy végre valahára kisebb presztízse legyen a gyermekénél, szűküljenek a szerepei, szegényesebbé váljanak mindennapjai. Az elköltözés a leválás lényeges eleme, de önmagában még nem jelenti a felnőtté válást, ahogy a munkába állás vagy akár a házasodás sem. A mai fiatalok nem siettetik a felnőtté válást… Nem várják, mint nagymamáik egykoron, hogy mikor viselhetnek már „hosszú szoknyát”, mikor kaphatnak igazi önállóságot. Tanulmányaik vége felé kétségbeesetten keresgélik a megoldást, hogyan is lehetne elhalasztani a nagy horderejű döntéseket: a kilépést a munkaerőpiacra, a családalapítás felelősségét, miként lehetne kicsit meghosszabbítani a felhőtlen diákéletet. Sok második diploma, PhD-fokozat nem a tudomány iránti vonzódáson, hanem a szabadabb diákélet tartósításán, a felnőttlét terheinek elodázásán alapszik.

tags: #nover #segit #a #kisgyerek