Zubor ’IgenAnya’ Rozi írásában egy nagyon személyes és fájdalmas témát boncolgat: a szivárványbabák történetét és a vetélés utáni gyászt. Tapasztalata szerint vannak tematikus világnapok, amelyek konstans érzést keltenek benne, ilyen például az anyák napja, amit különösen szeretett abban az 5 évben, amíg anyuka is volt, és édesanyja is élt. Anyukája mindig lesz, de az igazi, élő kapcsolat, ahol bármikor felhívhatja, megölelheti, felköszöntheti anyák napján, már a múlté.
Hasonló érzéseket vált ki benne a születésnapja is. Idén volt a negyedik alkalom, amit Anyu nélkül tartott, és most már ünnepelt is. Azelőtt valahogy nem volt ünnepnap. A szoptatás világnapja is fájdalmas volt abban az évben, amikor nem sikerült. Tudja, hogy sokaknak, akiknek még nincs kisbabájuk, az anyák napja is fáj. A szivárványbabák napja is hasonló, éveken át azt sem tudta, mit jelent, elsiklott felette.
2013-ban, pontosan 10 éve kezdődött a szivárványbaba története, amikor májusban kimondta életének legnagyobb IGEN-jét a férjének. Jóban-rosszban, egészségben, betegségben - utóbbit hamar megtapasztalták, mivel nyáron sürgősségi vakbélműtétje volt. Nászút helyett másfél hetet kórházban töltött, ahol férje gondozta. Ezt követően még hetekig lábadozott otthon. Komolyan gondolták az ígéretüket: ami nem öl meg, az megerősít. A házasságkötés óta beszéltek arról, hogy minden szép és jó, boldogok és hálásak, de mennyivel teljesebb lenne az életük vasárnaponként a boldog gyermekkacajjal - abban a boldog tudatlanságban, amikor még azt hitték, hogy egy gyerek csak kacagni tud.
Az első baba elvesztése és a gyász
A teste készen állt, de a lelke nem. Miközben a szíve egy új lélek érkezésére készült, közben próbált elengedni egy másikat. Nem volt egyszerű időszak, mivel a Papa egyre rosszabbul lett, kórházba, vizsgálatokra kellett vinni, miközben magára is figyelnie kellett. A leggyakoribb tanács az volt, hogy sírni véletlenül se sírjon, mert az árt a babának. Könnyű ezt mondani, miközben az ember farkasszemet néz a halállal. De megpróbálta, mert tudta, a Papának már csak napjai vannak, ez a baba pedig mindig itt lesz, rá kell koncentrálnia, vigyáznia kell rá. Nem szabad sírnia. Nem sírt akkor sem, amikor jött a telefon, hogy meghalt a papa. Neki most már jobb, már nem fáj neki, már jó helyen van.
Pár nap múlva volt a következő időpontja a nőgyógyászhoz. Az utolsó alkalommal nem volt szívhang, akkor azt mondták, határeset, ne aggódjon, de ne is élje bele magát semmibe. Nem tudta, hogyan lehet nem beleélni magát semmibe, amikor növekszik benne a kisbabája, ezért megpróbálta. Az ultrahangon azonban nem volt szívhang, pedig most már biztosan lennie kellett volna. Változás sem volt, a kis „zsákocska” egy millimétert sem nőtt.
Aztán ami történt, eléggé homályos. Az orvosnak sietnie kellett, mert sokan vártak kint. A nővérek próbáltak nagyon kedvesek, megértőek és tapintatosak lenni. Amikor harmadjára kérdezte ugyanazt, akkor is szépen válaszoltak: „Akkor be kell mennem a kórházba, és ott majd műtéti úton eltávolítják belőlem a kisbabámat?” „Igen” - mondták, ha csak addig a természet nem intézi el magától. Amit eddig tiltottak, a cipekedést, a forró fürdőt, most erősen javasolták. Két karton vizet vitt fel a második emeletre, sírva, hátha. A parkolóba kiérve aztán a kocsiban kijött minden. Elhullajtott minden könnycseppet, amit addig nem volt szabad. Már mindegy volt. 25 éves volt. Egészséges, fiatal lány.
„Mit rontottam el?” - kérdezte az orvostól. Újságíró lévén, minden helyzetre van kérdése, és mindenre tudni akarja a választ. „Hiszen vigyáztam. Nem sírtam. Pedig lett volna okom…” Az orvos elmondta, hogy ilyen jellegű trauma is okozhat vetélést, de ne hibáztassa magát. „Micsoda?? És erről nekem miért nem mesélt még soha, senki?” - Ezért jók ezek a világnapok. Mert bármilyen fájdalmas is, még tíz év után is zokogva gépeli, és éli újra át az egészet. De ha valaki épp ilyenben van, vagy épp most kezd bele a családalapításba, jó, ha tudja, hogy ez is megtörténhet. Nem a legrosszra kell gondolni, nem a legrosszabbra kell felkészülni. Ma már háromgyermekes anyuka, és a nagyoknak mesélt is az első babájukról. Fia szerint ő is fiú lett volna, így nemcsak húgai, hanem egy bátyja is lenne. Van.
A cikk egy verssel zárul, ami a gyász és az emlékezés mélységét fejezi ki: „Hazánk nekünk a végtelenség. Derűs szelíden és örök fehéren. összetört életem húsbavájó szilánk. Anyám! Már csak gondolatban beszélsz velem. Csillagközi térben fájdalmam repül. Tudom, e földön szenvedtél eleget. Egy szó, egy emlék, s arcomon lefolynak. De ne sírj, Anya! Szólíts bátran, keress! Ne sírj, Anya! Szeress! „Csak az idő múlik, feledni nem lehet, mert fiatalon tört ketté az életed. Csak az tudja mi az igazi fájdalom, kinek gyermekét fedi a sírhalom… Én már tudom, mert magam is próbálom, Még az ellenségemnek se kívánom. Kérjed, s Ő mindig ott lesz veled!”
A babasírás és a szülői reakciók
Sok helyen olvasható, hogy nem szabad a babát sírni hagyni, ezért a tapasztalatlan anyuka megijed, amikor a csecsemője minden egyes alvás előtt álomba sírja magát, bármit is tesz, bármennyire is igyekszik megnyugtatni őt. Vajon, ha a baba a karjainkban sír, az is „sírni hagyásnak” számít? És vajon, ha csendben van és nem sír, akkor biztosan jól van?
A babák ránk vannak utalva. Önmagukban életképtelenek lennének, és ahhoz, hogy életben maradjanak, a természettől kaptak egy nagyon hatásos eszközt: a sírást, hogy fel tudják hívni magukra a figyelmet. Mi felnőttek pedig olyan érzékelőrendszerekkel vagyunk ellátva, amelyek a babasírás hallatán azonnal riadót fújnak. Az a tanács, hogy hagyjuk sírni a babát, a természet ellen hat.
A sírás hormonális és szociális aspektusai
- Hormonális oldalról nézve: Amikor a baba sírni kezd, a kortizol nevű stresszhormon szintje emelkedik a szervezetében. Amikor felveszik, babusgatják, a baba fokozatosan megnyugszik, és a kortizolszint csökken.
- Szociális oldalról nézve: Ha a baba sorozatosan azt tapasztalja meg, hogy nem kap segítséget, amikor segítséget kér, vagy nem kiszámíthatóan kapja a segítséget (néha érkezik, néha nem), kevésbé fog bízni a világban és az emberekben.
Az anyában is változások indulnak el olyankor, amikor úgy dönt, tudatosan sírni hagyja a gyermekét: felmérések kimutatták, hogy ha a „sírni hagyás” bevált, egyre gyakrabban alkalmazzák azt, képessé válnak rutinszerűen kizárni, ignorálni a baba sírását, csak később sietnek a segítségére, hiszen látszólag előzőleg sem lett tőle semmi baja. Természetesen nem. Mindenkivel előfordulhat, hogy nem hallja meg azonnal a baba sírását, vagy ahol több testvér van, az egyikkel kell foglalkozni, miközben a másik felébred és sír. Van olyan, hogy a baba annyira belelovallja magát a sírásba, hogy nehezen tud kikeveredni belőle. Ilyenkor a szülők gyakran akár fejenállni is képesek lennének csak, hogy megnyugodjon a baba.
Hogyan lehet leválni a szülőkről? | Bibók Bea pszichológus tanácsai
Hogyan segíthetünk a síró babának?
A legrosszabb, amit ilyenkor tehetünk, hogy mindenfélével próbáljuk elterelni a figyelmét, csak hallgasson el végre. Játékok, tévé, mobil, hinta, bohóckodás… Ezzel ugyanis túlingereljük a babát, és bár egy rövid időre talán elhallgat, később újra kezdheti a sírást. Valójában az segít a legtöbbet, ha csökkentjük ilyenkor az ingereket:
- kendőbe kötjük, ahol hallhatja a szívverésünket,
- magunkhoz öleljük és lassan, mélyeket lélegzünk, miközben átsétálunk egy kevésbé ingergazdag helyiségbe a lakásban,
- bebugyoláljuk egy takaróba pólyaszerűen (sokszor a baba ilyenkor a saját kontrollálatlan mozgása miatt nem tud megnyugodni) és úgy tartjuk a karunkban.
Az egyenletes „fehér zajok”, mint a susogás, zúgás is segíthetnek.
A „nem szabad sírni hagyni” szabály érvényessége
Mennyi idős korig érvényes a „nem szabad sírni hagyni” szabály? Rossz hír azoknak, akik szerint a hisztiző gyerekre már nem vonatkozik ez a szabály: a sírástól minden életkorban megemelkedik a kortizolszint. A síró felnőttnek is jólesik a vigasztalás, és nehezebben nyugszik meg, ha magára van hagyva a fájdalmával, mint ha a szerettei segítenek neki. Ilyenkor, bár a hisztinek úgy tudjuk elejét venni, hogy nem engedünk neki, érdemes azon elgondolkodnunk, vajon MIÉRT alkalmazza a gyermekünk ezt a módszert. A Kis-Néró hiszti minden esetben valamilyen érzelmi szükséglet kielégítésének hiányát jelzi. Talán több figyelmet igényelne a gyermekünk, túl sokszor kell alkalmazkodnia (túl sok a program, a rohanás), ezért keresi a módot arra, hogyan kontrollálhatná a környezetét, az életét.
A sírni hagyás történelmi és pszichológiai háttere
Sajnos az elmúlt évtizedekben-évszázadokban kevesen gondolkodtak hasonlóan. A hagyományos paraszti kultúrákban előfordult, hogy az anyák gyermekeiket a hátukra kötözve dolgoztak, de sokkal elterjedtebb volt, hogy a földekre indulva a csecsemőt a nagymamára hagyták, aki szintén a háztartás gondjaival volt elfoglalva, és se ideje se energiája nem volt egész nap a babát nyugtatgatni. Ezek az anyák azonban, amikor módjuk volt rá, igyekeztek csecsemőjüket a maguk közelében tartani. A huszadik század „felvilágosító” munkája azonban ezt is igyekezett gyökerestől kiirtani.
A sírni hagyás káros hatásai
Hermann Alice „Emberré nevelés” című, 1946-ban kiadott könyvében arról ír, hogy a síró csecsemőt szigorúan tilos felvenni és megetetni, mert meg kell tanulnia uralkodnia az ösztönein. Egy generációval később még mindig itt tartott a tudomány. Velkey László 1984-ben, a „Gyermekeink gondozása, nevelése” című könyvében arra tanította a szülőket, hogy éjjel síró újszülöttjükhöz ne menjenek be a szobába. Így a kicsi néhány éjszaka alatt megtanulja, hogy felesleges követelőznie, úgyse figyel rá oda senki. Noha még ma is vannak hívei az „alvástréningnek”, a szakemberek és a laikusok többsége azon az állásponton van, mint a hölgy a templomban annak idején.
Miért nem jó szülői taktika az, ha hagyod sírni a gyermeked? Mit tanul meg a gyerek abból, ha sír, de a szülőtől nem érkezik reakció? Egy nevelési tanácsadó pedagógus gondolatai szerint az utóbbi években nagyon sok szülőhöz eljutott az az információ, hogy egy csecsemőt sírni hagyni hatalmas hiba. Ez tény, ugyanakkor sokaknak okoz ez rettenetes frusztrációt a mindennapokban, és sokan teljesen félre is értelmezték azt, hogy pontosan mit jelent egy babát sírni hagyni. Mindenekelőtt muszáj beszélni arról, miért káros a sírni hagyás.
Pszichopaták agyának vizsgálata
Pszichopaták agyát vizsgálva az agykutatók azt a következtetést vonták le, hogy amellett, hogy ezek az emberek többnyire rendelkeztek egy erre hajlamot generáló génnel, nagy részük szélsőségesen sírni hagyott baba volt gyermekkorában. Érdekes, hogy azok a babák, akiket a szüleik többször hagynak sírdogálni nevelési célzattal, először nagyon „jó” gyerekekké válnak. Nem zavarognak, jól alszanak, csendben vannak, elvannak. Mert az ember személyisége nem úgy fejlődik, ahogyan azt sokan gondolják.
Vegyen egy példát, mondjuk a járást. A kecskegida születése után nem sokkal már lábra pattan és járni kezd. Az ember gyerek ezzel szemben csak hosszú hónapokkal születése után képes arra, hogy járni tanuljon. Ahhoz, hogy a személyisége optimálisan fejlődjön, mindig éppen azt kell megtanítanunk a gyermekünknek, amit a jelen állapotában készen áll megtanulni fizikailag, lelkileg és szellemileg. Mindennek eljön az ideje. Egyedül elaludni, helyesen érdeket érvényesíteni, csendben elfoglalni magunkat nem csecsemőkorban kell megtanulni. Mivel a sírni hagyás nagyon nehezen értelmezhető és cseppet sem konkrét, nevezzük inkább SÍRNI HAGYVA NEVELÉSNEK a problémás szülői viselkedést.
A babák igényei és a szülői válaszok
Egy 1 év alatti gyermeknek MINDEN IGÉNYE jogos és kielégítendő. Lehet ezen vitatkozni, tudnak is emberek, de nem kellene. Nem kell attól félni, hogy el lesz kényeztetve, mert nem MOST lesz elkényeztetve. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy ha a baba felsír, és mi éppen zuhanyozunk, akkor el kell dobni a zuhanyrózsát és meztelenül kiszaladni a kádból. Nem attól lesz lelki sérült egy gyerek, hogy az anyukája befejezi a zuhanyzást. Attól sem lesz lelki sérült egy gyermek, ha valamiért nem tudjuk megnyugtatni, mert nem tudjuk, mi baja, vagy mert eszköztelenek vagyunk. Ha ott vagyunk, próbálkozunk, mellette állunk, nyugtatjuk, szeretjük, ő érzi, hogy nincs egyedül a problémájával, és ennyi ELÉG ahhoz, hogy ne érezze magát magára hagyva.
Attól sem lesz lelki sérült egy baba, ha anyukája valamilyen oknál fogva nem tud ugrani, pedig őt szólítja, és az apukája vagy más próbálja megnyugtatni. Az anyák nem robotok, hanem élőlények. Természetesen semmi értelme annak, hogy egy csecsemő hívja az anyukáját, és az jelen van és fel is tudná venni, de kényszerítik őt, hogy mással legyen, mert „SZOKNIA KELL”. Egy csecsemőnek amúgy is elég sok dolgot meg kell szoknia. Majd eljön az ideje, amikor igényelni fogja más emberek társaságát, és majd AKKOR megtanul közeledni hozzájuk. Nem jelent sírni hagyást az sem, ha már képtelenek vagyunk ringatni a gyermeket, mert alig állunk a lábunkon, ezért lefekszünk, hozzá bújunk, öleljük és mondjuk énekelünk neki. Erre semmi, de semmi szükség nincsen!
A nem sírni hagyva nevelés nehézségei és eredményei
Fontos tudni, hogy nem sírni hagyva nevelni SOKKAL SOKKAL nehezebb, mint sírni hagyva nevelni. Nem csak azért, mert az első időszakban folyamatos készenlétet igényel a szülők részéről. Azért nagyon nehéz, mert nem feltétlenül látjuk a nevelésünk eredményét azonnal. Egy nem sírni hagyott baba sokszor többet sír, mint egy sírni hagyott. Ugyanis a babák sírással kommunikálnak. És ezek a babák megtanulták, hogy ha sírok, akkor valaki reagál a kommunikációmra. Ezek a babák megtanulták, hogy az igények fontosak. Ellentétben azok a társaik, akiket korán megtanítottak csendben tűrni, és ezért a korai időben kevesebbet problémáznak. Miért tennék?
Ne ijedjünk hát meg, ha azt látjuk, hogy a gyermekünk, akit legjobb tudásunk szerint, igényeire reagálva, szeretettel neveltünk, az első években nem egy mintagyerek. Egyáltalán nem garancia, hogy egy 1 éves mintagyerekből kiegyensúlyozott, boldog felnőtt lesz. LEHET! De semmire sem garancia. A jó nevelés eredményét sajnos nem lehet azonnal kimutatni. Ha beteszem a kiságyba és ott hagyom sírni, rá se nézek, pár nap múlva át fogja aludni az éjszakát és nem lesz vele több gondom, nyugodtan kipihenhetem magam. De előfordulhat, hogy ennek következményeként 5 évesen ordítva kel majd éjszakánként, rémálmai lesznek és ágyba vizel. Nem biztos, de előfordulhat. Vagy az is előfordulhat, hogy, ha később baja lesz, hiába megyek majd megvigasztalni. Ha nem hagyom magára, hanem megpróbálom segíteni az elalvásban, az lehet, hogy nagyon megterhelő lesz szülőként az első 2 évben. De ő is meg fog tanulni egyedül elaludni, mint minden emberi lény. El kell tehát dönteni, kinek nevelünk. És el kell döntenünk azt is, hogy milyen célokkal nevelünk.
Az emlékezeti sírás és a stressz feldolgozása
Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy a babák szoktak sírni, mivel leginkább így tudják kommunikálni a külvilág felé a szükségleteiket: hogy éhesek/szomjasak, pihenésre vagy megnyugtatásra, anya vagy apa közelségére vágynak. Amikor azonban megszületik a saját babánk szembesülünk azzal, hogy a helyzet nem (mindig) ilyen egyszerű. Néhány baba a többinél jóval többet sír, ráadásul olyan helyzetben is, mikor már mindent kipróbáltunk és egyszerűen nem tudunk rájönni, mi lehet a baj. Szülőként ez a helyzet nagyon is embert próbáló, mivel arra vágyunk, hogy a babánknak mindent meg tudjunk adni, amire csak szüksége van. Frusztráló érzés, amikor úgy érezzük, akármit próbálunk ez nem sikerül.
Nem elég, hogy a sírás mindenféle gombot nyomogat bennünk és idegileg is rendkívül megterhelő, ha hosszú perceken, netán órákon át tart, a szülői kompetencia érzésünket is gyengítheti. Arra a következtetésre juthatunk, hogy nem vagyunk „elég jó” szülei gyermekünknek, mert nem tudjuk megnyugtatni. Bármit megtennénk, hogy a sírás abbamaradjon, próbáljuk szoptatni, ringatni, hordozni, babakocsiban tologatni a picit.
Matthew Appleton felfedezése: Az emlékezeti sírás
Matthew Appleton, egy amerikai pszichológus és kranioszakrális terapeuta, az Integratív Baba Terápia módszer kifejlesztője egy nagyon érdekes és fontos dologra jött rá. Mégpedig arra, hogy a babák a szükségleteik kifejezésén túl még egy okból sírnak. Mégpedig azért, hogy feldolgozzák az őket a méhben és a születésük során ért stresszt vagy nehéz élményeket. Ezt Appleton „emlékezeti sírásnak” nevezte el. Azt is megfigyelte, hogy a babáknak van egy egyetemes testbeszéde, amire ha odafigyelünk, mi is észrevehetjük.
A méhen belüli élet és különösen a megszületés folyamata a baba számára tartogathat olyan megtapasztalásokat, amiket nem tud az adott pillanatban teljesen feldolgozni. Erről senki sem tehet, az élet része, de szerencsére tudunk nekik segíteni túljutni ezen a nehézségen. A természetes öngyógyító folyamat része, hogy ezek az élmények időnként sírás formájában újból elő-előkerülnek annak érdekében, hogy ezt biztonságos környezetben - egy felnőtt szerető és gondoskodó karjaiban - újra tudják élni és fel tudják dolgozni. Appleton szerint a baba ilyenkor újraéli az élményt, és ha jól figyelünk, a mozdulataiból következtethetünk arra, miről mesél éppen. Például egy baba, akinek a nyakára volt tekeredve a köldökzsinór és ez számára valamilyen nehézséget okozott, a nyakához kapkodhat sírás közben, mintha valamit le akarna szedni onnan. Vagy ha a szülés egy bizonyos stádiumban elakadt és a kicsi sokáig volt „beszorulva” egy pozícióba, akkor azt a testrészét érinti, ahol a legjobban nyomódott/fájt neki. Időnként a lábukkal is végeznek mozgásokat, például mintha próbálnák áttolni magukat valahol.
A sírás meghallgatása és a fejlődés
Nagyon fontos, hogy ilyenkor nem az segít a legtöbbet, ha a sírást mindenképpen elhallgattatjuk, hiszen éppen az élmény megdolgozása és a nehéz érzésektől való megszabadulás jelenti a kiutat ebből a helyzetből. Ha tehát meggyőződtünk arról, hogy biztosan nincs kielégítetlen szükséglet a háttérben, a legjobb, amit tehetünk, hogy szeretettel és türelemmel meghallgatjuk a baba „panaszát”, a teljes figyelmünket neki szentelve.
A szerző saját tapasztalata szerint, bár akkoriban még az emlékezeti sírásról kifejezetten nem hallott, csak a Kapcsolódó Nevelés sírásmeghallgatás eszközéről, a kisebbik lánya három hónapos kora körül egy-két hétig majdnem minden délután egy órát sírt. Mindent végigpróbált, így tudta, hogy nincs olyan szükséglete a háttérben, aminek beteljesülésével azonnal megnyugodna. Így csak türelmesen meghallgatta őt. Utána sokkal nyugodtabb volt, és látványosan jobban és nyugodtabban aludt. Érdekes az is, hogy később előfordult, hogy egy-egy ilyen sírásmeghallgatás után ugrást tapasztalt a mozgásfejlődésében. Például egy ideje próbált volna kúszni, és utána hirtelen sikerült. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a fel nem dolgozott stressz és feszültség menedzselése elég nagy agykapacitást foglal le. Ha viszont a szerető karjainkban ettől a kicsi meg tud szabadulni, a korábban lefoglalt kapacitás felszabadul, és tudja hasznos dolgokra fordítani.
Hogyan lehet leválni a szülőkről? | Bibók Bea pszichológus tanácsai
Különbség a Ferber-módszer és a sírás meghallgatása között
Nagyon fontos, hogy lényeges különbség van az évtizedekkel ezelőtt Ferber által javasolt sírni hagyás és e között a módszer között. A sírni hagyás lényege ugyanis abban állt, hogy a felzaklatott, síró babát a szülőknek magára kellett hagyniuk és úgy várták meg, hogy a sírás abbamaradjon (esetleg időnként bementek hozzá, majd újra ott hagyták egyedül). Ilyenkor a baba nem azért hagyja abba a sírást, mert megnyugodott, hanem mert beletörődött abba, hogy hiába hív segítséget, senki nem jön, nem segít. Feladja és azt tanulja meg, hogy nem érdemes a világtól kérnie. Kutatások bizonyították, hogy ilyenkor a kicsi stresszhormon, azaz kortizol szintje magas marad, tehát valóban nem egy békés pihenéshez jut el.
A sírás meghallgatásakor ezzel szemben ott vagyunk vele, biztosítjuk arról, hogy nem hagyjuk magára, és ha közben bármilyen szükséglete felmerül, gondoskodunk róla. Egyébként pedig teret tartunk ahhoz, hogy megdolgozza a nehéz élményét és „elmesélje” nekünk a testbeszédével és a sírásával a történetét. Persze ez sok gyakorlást igényel, hogy felismerjük, hogy most tényleg erről a fajta sírásról van szó, és az is, hogy a helyzet által keltett saját nehéz érzéseink ellenére nyugodtan meg tudjuk hallgatni a babánk történetét/sírását. Ha viszont ez sikerül, akkor mindannyian nyerünk a dologgal.