A szülői lét tele van olyan pillanatokkal, amikor rádöbbenünk, hogy gyereknevelés közben egyszerre ömlik ki a szánkon az anyánk és az apánk - igazi sokk. Akkor két választásunk van: vagy megfogadjuk, hogy ez így nem mehet tovább, és csakazértis máshogy folytatjuk, mint ahogy a szüleid neveltek minket, vagy folytatjuk, ahogy elkezdtük, mert úgy van jól minden, ahogy volt, és belőlünk is rendes ember lett. Illetve van egy harmadik is: ha te vagy Kormos Anett, akkor leírod a leghülyébbeket. Üdv a harmadik választásban!
A szülői fenyegetések tárháza és hatásmechanizmusai
A szülők hajlamosak olykor önkényesen előrukkolni a matematikai ismereteikkel. Erre az önprodukálásra többnyire akkor kerül sor, amikor az utód az ellenkezésben leli örömét, vagyis szarik szót fogadni. A közönség előtt megsemmisülő anyuka ebben a kínos helyzetben több dolgot is tehet. De választási lehetőségek garmadája ide vagy oda, ő többnyire mégis csak két megoldásban gondolkodik.
1. A „háromig számolok” ária: Időhúzás és üres fenyegetés
Az egyik, hogy odamegy a szájába éppen homokot lapátoló szeme fényéhez, aki füle botját se mozdítja a többszöri „indulunk”-ra, és kilátásba helyezve az élve eltemetés lehetőségét, majd erőszakosan elrángatja az ebadtát a tett helyszínéről. Ezzel az antiliberális eljárással természetesen azonnal kivívja a többi szülő rosszallását. Ha tehát a népszerűségi szempontokat is figyelembe vesszük, érdemes inkább a másik megoldást választani. Azt, amelyikben az anyuka lenyeli az indulatait, remegő kezével a hajába túr, a másik kezét csípőre teszi, és előadja a háromigszámolok-áriát.
Erre a mondatra megfagy a levegő a játszótéren. A mérleghintának mintha mindkét fele egyszerre állna meg a magasban, a mászókán olyan mozdulatlanul csüngenek a gyerekek, mint a pókhálóba gabalyodott döglött legyek. És mindenki kíváncsian várja, mi lesz most. Vajon tényleg elszámol háromig? És ha igen? Utána mi történik? Mennyi idő telik majd el az egy és a kettő között? Vajon a kettő az úgy hangzik el, hogy kettő vagy úgy, hogy keeeeeeee-ttőőőőőő? És vajon előkerülnek a törtek is? Lesz kettő és fél? Meg kettő és háromnegyed? Valahol mélyen, legbelül persze mindenki tudja, hogy három után se fog történni semmi, hiszen a népszerűségre törő szülő, nem engedi meg magának, hogy a többiek megbotránkozzanak az anyukákhoz méltatlan viselkedésén. Ráadásul a számoló szülőnek nincs is meg a fejében, hogy a három után minek kéne jönnie. Egyszer kipróbálta a négyet, de az nem hatott. Ezért elszámol háromig… ha már egyszer megígérte. Aztán elszámol még egyszer, hiszen az ismétlés a tudás atyja. És csak ezután lép a tettek mezejére.
2. Az „anya itt hagy” lelki terror: Hatástalan fenyegetés
Ez tulajdonképpen a háromigszámolok-ária második felvonása. Ha a számolgatással felsülő anya továbbra is szeretné megőrizni a látszatot, hogy ő ügyesen terelgeti verbális ráhatással a gyerekét, akkor jön a lelki terror. Cukiskodva elmormol egy az utód számára tulajdonképpen életveszélyes fenyegetést, ami így hangzik: „ha nem jössz, anya itt hagy.” Hozzáképzeltétek a negédes hangszínt? Még a leghülyébb gyerek is tudja, hogy az anyja nem fogja ott hagyni. Egy normális anyának ugyanis meg sem fordul a fejében, hogy otthagyja a homokozóban a gyerekét. Na, jó. Talán megfordul. Mit szólna már a többi szülő?
Egyébként láttam már gyereket, aki pánikba esett ettől a mondattól, és rögtönzött egy szappanoperába illő elhagyottgyerek-hisztériát, de többnyire nem ez a végkifejlet. Hanem az, hogy anya befenyít az „itthagylak”-kal, a gyerek pedig szemrebbenés nélkül játszik tovább. Erre az anya újra befenyít, és az „itthagylak”-ot a „tényleg”-gel nyomatékosítja. A gyerek erre se mozdul, ezért az anya tovább megy, és felfesti a szomorú és veszélyekkel teli anya nélküli jövőt. „Elmegyek, és egyedül maradsz. Aztán besötétedik. És félni fogsz.” A gyerek nem mozdul, így az anya színjátékba kezd. Lassan lépdelve távolodni kezd a homokozótól. Úgy hátrál, hogy közben rajta tarthassa szemét az utódon, és integet neki. „Pá, pá. Anya most elmegy.” A profi gyerekek ilyenkor visszaintegetnek. A még profibbak, azonnal keresnek egy másik, jobb, szebb, gazdagabb anyát.
3. Az „ameddig az én kenyeremet eszed” és „ameddig az én házamban laksz” - a birtokláson alapuló fenyegetések
Az „ameddig az én kenyeremet eszed” mondattal szerintem csakis a pékek fenyegetőzhetnének teljes joggal, de ők se a gyerekeket rémisztenék halálra, hanem mondjuk engem, aki eléggé szeretem a kenyeret (a fehéret!!!). Mert mit mondana erre egy gyerek, ha elég szemtelen lenne? Hát azt hogy, jó, akkor nem eszek többet a rohadt kenyeredből, mutter, majd veszek sört a sulibüfében. Milyen hülyén hangzik már, hogy amíg az én kenyeremet eszed, azt csinálod, amit én mondok? Bejött ez már valaha? Riadt már meg gyerek ettől a mondattól annyira, hogy azt mondja: jó, akkor mondd, mit csináljak?
És itt van az étkezési megvonás kilátásba helyezésének a kistestvére, a lakhatásra vonatkozó fenyegetés: „ameddig az én házamban laksz…” Erre a pimasz kölke megint visszavághatna, hogy nem is a te házad, hanem a banké. Persze, ha sikeresen eltitkoltuk előle a birtokviszonyokat, akkor elérhetjük, hogy dacosan elköltözzön. De valahogy ez is csak akkor jut a gyerekek eszébe, amikor már hasznukat is vehetnénk… mondjuk a házi munkában. Hétéves kor alatt meg sem fordul a fejükben, hogy új otthont keressenek. Tudom. Mondták. Sőt, egyszer meg is fenyegettek, hogy örökké velem fognak lakni.
Erőszak a gyereknevelésben: Közhelyek és valóság
A gyermekkori trauma és bántalmazás megértése | Tanya Waymire | TEDxFlowerMound
4. Az erőszak olykor igenis jó - de tényleg?
Naaaa… nem túlontúl erőszakos elutasítása ez az erőszaknak? Az erőszak olykor igenis jó. Hogy mit szül, azt nem tudom, ugyanis mióta gyerekeim vannak, nem érdeklődöm a szülések iránt, de egy csomó mindent megold. Ha a fiúk sose húznák meg óvodában a lányok copfját, akik ezért soha nem csapnák pofon a fiúkat, mi lenne az ovis szerelmekkel. Sőt! Valójában bármennyire ordas nagy közhely ez az erőszak ellenesség, egyet kell értenem vele. Utódainkat az erőszakmentes problémamegoldásra kell sarkallni. Hiszen néhány év múlva nagyobbak és erősebbek is lesznek nálunk. Okosabbak nem, de ők ezt nem tudják, és az önbizalom bizony elég veszélyes tud lenni, ha kellő mennyiségű erőszakossággal párosul. Szóval tanítsuk csak azt az utódainknak, hogy ha megdobják őket kővel, dobjanak vissza kenyérrel.
A gyerekkorban elszenvedett erőszak (legyen az fizikai-, érzelmi- vagy verbális bántalmazás) mindig nyomot hagy. Mindig. Mert megsérti a határokat, az alapbizalom szövetét és traumatizál. Akkor is, ha ma már sorsfordító és elengedhetetlen szülői beavatkozásnak gondoljuk, és egyébként: „mégis rendes ember lett belőlem”. A törvény 2005 óta tiltja a gyerekek bántalmazását (ahogy a felnőttekét, és azóta már az állatokét is). A magyar társadalom (egy jó nagy része) azonban újra és újra kikéri magának a zéró toleranciát. Most éppen a hódmezővásárhelyi polgármester, Márki-Zay Péter nyilatkozata kapcsán. Persze sokan megteszik, és hacsak nem vallják be nyilvánosan, soha nem is buknak le. Aztán ha nyíltan beszélnek róla, akkor jó eséllyel olyanok is hallják majd őket, akik szerint abba még senki nem halt bele, ha csokit lopott. Ismerős érvek? A gyerekek testi fenyítésével pont ugyanez a helyzet.
Na, igen. Csakhogy nem tudunk visszamenni az időben. Csak azt tudjuk, hogy az erőszaktól még senki nem kapott szárnyra, és ha felnőttként is emlékszünk még arra a pofonra, akkor az bizony komoly trauma volt. És ahhoz, hogy ezzel együtt lehessen élni, a szüleinket (akiket egyébként valószínűleg szeretünk és tisztelünk) úgy tudjuk ez alól felmenteni, hogy átkereteztük a történetet valami mássá. Mindig. Beég az emlékeinkbe, és muszáj kezdeni vele valamit. És persze, túl lehet élni (bármit túl lehet élni, amibe nem hal bele az ember). De a túlélés még nem feltétlenül az az élet, amire úgy egyébként születtünk. A gyerekkori élmények pedig óhatatlanul mélyebb nyomot hagynak, ezért nagyon fontos, hogy mi történik életünk első 18 évében.
Gyerekként ezerszer elestél, és szereztél olyan sérüléseket, amelyek nagyobb fájdalmat okoztak, mint egy pofon. De ezeket elfelejti az ember. Hát, azért, ami miatt a jogszabályok az egy pofont „tettleges becsületsértésként” minősítik. Mert nem a testednek fáj, hanem a lelkednek. Mert azt az érzést kelti, hogy belegázoltak a lelkedbe, megsértették az önérzetedet, erőszakkal áthágták a határaidat. Nem azért tiltott a gyereket testi fenyítésnek kitenni, mert „belehalna a sérülésekbe” - bár, mondjuk, a kisbaba bele tud halni abba is, ha megrázzák -, hanem azért, mert a fizikai erőszak érzelmi sérüléseket is okoz. Ez utóbbi súlyosabb is, csakhogy annak nincsenek látható nyomai. 2005 óta tilos (törvény tiltja), mégis a szülők kétharmada szerint „rendben van”, ha megüti a gyerekét - és ami talán még fontosabb adat, hogy a gyerekek 50 százaléka szerint is „rendben van”, ha megütik őt. Lehet egy tippünk arra, hogy közülük hányan fogják majd szülőként a saját gyerekeik esetében is elfogadhatónak tartani a testi fenyítést.
| Kérdés | Szülők (%) | Gyerekek (%) |
|---|---|---|
| Elfogadható a testi fenyítés? | 66 | 50 |
Akkor, a világon a 14. ilyen ország voltunk, amelyik ezt meglépte. De hiába telt már el 14 év azóta, hogy Magyarország bevezette a zéró toleranciát a gyerekekkel szembeni erőszak valamennyi formájával szemben, a bántalmazás még mindig kőkemény valóság. Ezért is „izgalmas” kérdés, hogy ha a kutatási adatokat nézzük, akkor a szülők nem egyenlően alkalmazzák a testi fenyítés a gyerekeiknél. Szintén nem egyenlően alkalmazzák a szülők a testi fenyítést, ha egy gyerekük van, vagy ha háromnál több. Ahogy a legtöbb kutatás azt is kimutatja, hogy a szülő fáradtsága, frusztráltsága, tehetetlenségérzése gyakrabban vezet a gyerek megütéséhez, mint a gyerek saját magatartása. Ezzel is összefüggésben lehet az az beszédes adat, ami szerint a három év alatti gyerekeket a legtöbb esetben az a szülő üti meg, akivel a legtöbb időt töltik. Eléggé úgy tűnik, hogy a testi fenyítés inkább egy társadalmi konstrukció, meg sokszor egy tehetetlenségi „eszköz”. Nem valódi - kikerülhetetlenül szükségszerű - gyereknevelési technika.
Büntetés vs. Fegyelmezés: Melyiket válasszuk?
Csakhogy ha már egy ilyen gondolkodás elindult a szülőben, hogy mi a „kisebbik rossz”, akkor még egy csavar beépül a történetbe, amire egyébként egy angol kutatás nagyon szépen fel is hívja a figyelmet. Kisgyerekeket kérdeztek, hogy ha választaniuk kellene egy pofon vagy egy tízperces lelki fröccs között, akkor mit választanának? A gyerekek döntő többsége (dobpergés) persze a pofont választotta. Aztán amikor a kutatók megkérdezték, hogy miért, a gyerekek főként két okot jelöltek meg. Egy: a pofonon gyorsan túl lehet lenni. Először is szögezzük le, a gyerekvédelem egyik legfontosabb alapszabályát: a gyerekek nem hülyék. Másodszor, ha szülőként tudom, hogy nem kéne megütnöm, de nem tudom nem megütni, akkor bűntudatom keletkezhet, ami kiváló játszmatér a gyerekeknek. Egy biztos: nem mi fogunk ebből kijönni győztesen. Igaz ugyan, hogy nincs büntetés, de van fegyelmezés! Kevés annyira elveszett gyerek van, mint akinek bármit és mindent szabad. Kezdjük azzal, hogy ha a saját gyerekkorunkban voltak olyan élményeink, amelyek testi fenyítéshez kapcsolódtak, akkor megengedjük magunknak, hogy visszaemlékezünk az érzésekre, amit a fizikai erőszak okozott.
Szülői önbecsapás és gyermeki bölcsesség
5. Nem a győzelem a fontos - De igenis az!
Igen, igen, hát persze. És a pénz nem boldogít. Meg bolondnak áll a szerencse, és boldogok a lelki szegények. Hahahaha! A vesztesek, a csórók, a szerencsétlenek és a tudatlanok jól körülbástyázták magukat nagy igazságoknak tűnő közhelyekkel. Nyilván mi is csak azért lottózunk, mert szeretjük, hogy a szelvényünk részt vesz a sorsolásban. Az a pár száz milliós nyeremény kurvára hidegen hagy minket. Jó, beismerem, elrugaszkodott párhuzam volt, és sántít is minden irányból, de úgy megtetszett. Helyrehozom. Igenis fontos a győzelem. Persze nem minden eseményen. Mondjuk egy március 15-ei megemlékezésen, vagy egy gyászmisén nem fontos félrelökni a többieket, hogy előbb érjünk célba. Lehet persze, de nem fontos. És állítólag nem is szimpatikus. De kiabáld csak egy focimeccs lelátójáról, hogy nem a győzelem a fontos! Aztán, amikor futsz a néhány ezres felbőszült tömeg elől, akik szemmel láthatóan nem szotyival akarnak megkínálni, akkor gondold ezt át. És rá fogsz jönni, hogy számodra tényleg nem a győzelem a fontos… hanem a túlélés.
Igenis fontos a győzelem! A versenyt azért nem részvételnek hívják, mert több annál. A résztvevők nem csupán jelen vannak az eseményen, hanem összemérik a tudásukat. Aki társasjáték közben elkezdi hinteni az igét a vele játszó kiskorúnak, hogy nem a győzelem a fontos, az megfosztja utódját az izgulás, a küzdés és győzni akarás örömeitől. Másrészt, gondoljunk csak bele! Mikor szokott a szülő ezzel a nagy bölcsességgel előrukkolni? Hát amikor azt feltételezi, hogy utódja alul fog maradni. Amikor előre sejti a kudarcát, és fel akarja vértezni, meg akarja óvni a csalódástól. Hát micsoda lebecsülése ez az ellenfélnek, aki még pelenkát visel, folyik a nyála, és az első két bábut megeszi? Az persze fel se merül a szülőben, hogy hagyja nyerni a gyerekét…. de hát miért is merülne? Ha egyszer jobb a Ki nevet a végén?-ben, akkor jobb, és kész.
6. Ha eszel, megnősz - Következetesség a hazugságban
Ó, nagy kedvenc ez… Mi már tudjuk, bebizonyítottuk magunknak, és bebizonyította nekünk az élet, hogy ha eszünk, akkor szééép nagyra növünk. Hogy horizontálisan vagy vertikálisan, azt most ne feszegessük. És hát mér’ ne akarnánk ugyanezt a szép jövőt a gyerekeinknek is? Sokszor mondják, hogy a gyerek nem hülye, csak kicsi. Ha olyan nagylelkűek is vagyunk, hogy a naivitást nem tekintjük hülyeségnek, akkor is egyet kell értenünk abban, hogy a legtöbb gyerek naiv. Hiszen se Babszem Jankó, se Pöttöm Panna, se Hüvelyk Matyi, se Góliát története nem azt támasztja alá, hogy a méretük összefüggésben lenne a táplálkozási szokásaikkal, a gyerekek mégis beszopják, hogy ha meg akarnak nőni, akkor enniük kell. Persze ha szülő korábban azon fáradozott, hogy meggyőzze utódját: gyereknek lenni a legjobb, a felnőttek élete csupa gond és baj, akkor szarban van, mert a gyerekből kinevelte a nőni akarás ösztönét. És egy gyereket, amelyik kicsi akar maradni, nem lehet ezzel a mondattal nagyobb mennyiségek betermelésére ösztökélni. Fontos tehát, hogy ha hazudunk, próbáljunk következetesek maradni.
7. Magadnak tanulsz - Jutalom a tanulásért
A „magadnak tanulsz” a legritkább esetben hangzik el nyugodt hangnemben, pedagógiai célzattal. Vagyis a pedagógiai célzat még csak-csak megvan, de hogy a pedagógiai hatás nincs, az tuti. Bár a gyerek normális esetben valójában magának tanul, mire ezt felismeri, már nem kell mondani neki, mikor meg még nem ismerte fel, hiába mondogatjuk, mert nem érti, és nem is igaz. Eleinte a gyerek azért tanul, mert kell. Mert ha nem tanul, fekete pontot kap, vagy a szülő vinnyog neki, vagy mindkettő éri egyszerre. Mondogathatjuk tehát egy hatévesnek, hogy magadnak tanulsz azt remélve, hogy rájön: úristen, ha nem tanulom meg a szorzótáblát, megbukom majd matekérettségin, nem tanulhatok tovább, és talán sose lesz belőlem orvos... valójában feleslegesen koptatjuk a szánkat. Aligha ismeri fel ugyanis a szorzótábla bemagolása és a munkaerőpiacon való elhelyezkedés közti összefüggéseket. (Szerencsére.) És mikor erre a szülő is rájön, kétségbeesik, eszköztelennek érzi magát, és hangnemet vált. Vagyis hangosabban mondja, hogy „magadnak tanulsz.” Az utód meg úgy reagál, ahogy az utódok szoktak a hangoskodásra: akkor tizenkettő? Tizenkettő a hétszer hét? Ha tehát azt akarjuk, hogy a gyerek tanuljon, akkor vesztegessük meg. Tudom, tudom, hogy hangzik ez. De attól még sikerülni szokott. Ha ügyesen megcsinálod a matekházit, kapsz egy matricát… na ezt, ezt értik. Gazdagabb családoknak nyilván költséges variációja ez a gyerek ösztökélésének, mert matrica helyett valami gigadrága játékot kell felkínálni, de úgy kell nekik.
8. Engem nem érdekel, hogy a többiek hányast kaptak - A összehasonlítás csapdája
Ó, hogy emlékszem még, amikor gyerekkoromban azzal próbáltam megvédeni az ötöseim rengetegébe olykor becsusszanó fülsértő hármast, hogy: „de a többieknek még rosszabb lett.” Mire olyan magától értetődően és megszégyenítő gyorsasággal vágta rá anyám, hogy: „engem nem érdekel, hogy a többiek hányast kaptak”, hogy tudtam ez nem az a kifogás, amit legközelebb is előránthatok. És hirtelen nem jutott más eszembe, csak az, hogy engem azért picit vigasztal, hogy vakok között én voltam a félszemű. Aztán, amikor az ember szülővé válik, rájön, hogy ezzel is csak átb.szták. Dehogynem érdekli az embert, hogy a többieknek milyen lett. Egy nyelvtan kettes másodikban például nagyon durva. De ha a többieknek egyes lett, akkor végül is… Ettől persze még a szülő elnyomja ezt a dumát, hadd higgye az a büdös kölök, hogy neki nincs mentsége a kettesre.
9. Bezzeg az én időmben… - A hamis nosztalgia
A gyerek egyik legjobb tulajdonsága, hogy jóval a szülője után született. A szülő ezért úgy emlékszik vissza a saját múltjára, ahogy akar, senki nem fogja szembesíteni azzal, hogy az nem is úgy volt. Gátlás nélkül harsoghatja a karácsonyfa alatt elégedetlenkedve hüppögő gyerek arcába, hogy: „Micsoda? Nem tetszik a matchbox? Én a te korodban annak is örültem, ha a testvéreim után kinyalogathattam a szaloncukros papírt.” Még az se fontos, hogy valóban vannak-e testvérei vagy nincsenek. Vaaagy, mikor a gyerek azért vinnyog, mert nincs kedve reggel felkelni, és nem akar iskolába menni, akkor azzal lehet előjönni, hogy: „bezzeg az én időmben… akkor még ajándék volt az iskola. Hajnalban keltünk, megetettük az állatokat, aztán kitakarítottunk, kimostunk másnapra, megfőztük az ebédet, és még így is odaértünk becsengetésre.” Hátrányban vannak a többgenerációs háztartások, a nagyszülők ugyanis hajlamosak teljesen másképp emlékezni (öregek, szegények meg feledékenyek is), és ha a szülő nem rejtette el elég jól a műfogsorukat, akkor helyre is igazítják a szülői emlékeket, mondjuk így: „Micsoda? Lusta disznó voltál egész életedben. Csak azért jártál iskolába, hogy megbukhass!”