Sok anya érzi úgy, hogy kilenc hónapig pocakjában hordott, fájdalommal megszült pici babája látszólag mintha nem is szeretné őt. A dolog nem olyan misztikus, mint amilyennek hangzik, a baba ugyanis születése pillanatában még nem tud szeretni. Hasonlóan a beszédhez, járáshoz, ezt is tanulni kell, hiszen a pici nem is tudja, hogyan kell szeretni. Régi tétel a fejlődéslélektanban, hogy szeretni az édesanyánktól tanulunk. Későbbi életünkben, viselkedésünkben a legfontosabb szerepet játszó tényező a kora gyerekkori anya-gyermek kapcsolat. Mert mi is a szeretet? Egy kicsiny baba szemén át tekintve a világot, a kötődést jelenti. Ha elkezd kötődni valamihez, azt szereti, az fontos számára.
A kötődés elmélet megalkotója John Bowlby (1969) maga sem gondolta volna, hogy amit leírt, később ennyi kérdést vet majd fel a szülőkben. Az állatok többsége helyváltoztatásra képesen jön a világra, ők követni tudják az édesanyjukat, akárhova is megy. Az embergyerek azonban „koraszülöttként” jön világra, önmagában nem életképes, éppen ezért az életbenmaradáshoz szüksége van az édesanyjára, egy olyan személyre, aki gondoskodik róla, akire számíthat, akiben bízhat. A bizalomnak itt nagyon fontos szerepe van, hiszen ezáltal tanulja meg a baba, hogy gondoskodnak a szükségleteiről. Jól megfigyelhető, hogy az újszülött kezdetben még torkaszakadtából sír, így jelzi, ha éhes, álmos, fájdalmat érez stb. Ugyanakkor az ember társas lény is egyben. Ahogyan az első években elsajátítja, megtapasztalja az egymástól való függőséget és azt, hogy bízhatunk egymásban, úgy azt viszi tovább a későbbi életére is. A kötődés maga nagyon komplex rendszer, éppen ezért a későbbi jó tapasztalatok révén a korábban kialakult bizalmatlanság orvosolható.
A kötődés kialakulása és típusai
Az első életórákban már megkezdődik a kötődés kialakulása, ezért is fontos, hogy meztelen bőrre helyezzék a babát, mihelyst megszületett. „Ez ismerős és megnyugtató, ez fontos, ehhez kötődöm!” - gondolná kisbabánk, ha tudna úgy gondolkodni, ahogyan mi. A baba a hangodra reagál majd először - hiszen még nem lát -, s mivel legerősebb érzéke az első hetekben a szaglás, az illatod követve találja meg a cicit és kezd boldogan szopizni. Később az arcodat is felismeri majd, mosolyog, de legalábbis felélénkül, ha meglát. Néhány hónap múltán szemérmetlenül kacérkodik majd veled - kacarászik, odapillant, majd vissza, eltakarja a szemét, majd „előbújik”, hogy lássa, még mindig ott vagy-e. Akkor meri megtenni ezeket, ha bízik abban, hogy ott leszel, amikor újra odanéz.
A kötődést vizsgáló, ún. Idegen Helyzet Tesztet Mary Ainsworth és kollégái 1 éves gyermekeken végezték el. A tesztben az anya és a baba bementek egy szobába, ahol jelen volt még egy ember. A gyerekek szabadon játszhattak a szobában, majd az anya kiment és pár perc múlva visszajött. Nem szabad azonban a saját gyermeked viselkedését a kísérletben szereplő gyermekekéhez hasonlítani, nem mindegy, ugyanis milyen életkorban, élethelyzetben viselkedik hasonlóan a gyermeked.
A kötődés típusai:
- Biztonságos kötődés: A biztonságosan kötődő gyermek kiegyensúlyozott, boldog, bízik az édesanyjában.
- Elkerülő kötődés: Az elkerülő kötődésű gyermek ragaszkodik az édesanyjához, azonban hamar megtanulja, hogy ne mutassa ki az érzelmeit.
- Ambivalens kötődés: Az ambivalensen kötődő gyermek vágyik az édesanyjára, de nem bízik benne igazán. Ha valami probléma van, fut az édesanyjához, de nem tud teljesen megnyugodni nála. Az ambivalensen kötődő gyermekek bizalmatlan felnőttekké válnak, akik állandóan félnek, hogy elveszítik a biztonságot, a párjukat, a családjukat, ezért erősen kapaszkodnak a másik emberbe és gyakran szoronganak.
- Elutasító kötődés (dezorganizált kötődés): Az elutasító kötődést mutató gyermek egyáltalán nem bízik a szüleiben, sőt gyakran fél is tőlük. Dezorganizált kötődésnek is nevezik ezt a viselkedést, mert a gyermek egészen váratlan viselkedést mutat, menekül az anya elől, leblokkol, ha meglátja stb. Ez a kötődési mintázat szélsőségesen elhanyagolt gyermekeknél szokott létrejönni vagy azoknál, akik egyszer kapnak figyelmet a szüleiktől, máskor megijednek tőle.
Az is előfordul, hogy egy kisgyerek nem szereti, ha puszilgatják, ölelgetik, hanem a saját útját szeretné járni, hamar önállóvá válik. Ez sem jelenti feltétlenül azt, hogy a szülők rontottak el valamit, ugyanis a kutatók is elismerik, hogy a gyermek születéskori temperamentuma és a kötődési mintázat között van kapcsolat.
A kötődési zavarok és megelőzésük
A reaktív kötődési zavar azoknál alakul ki, akiket gyermekkorukban súlyosan elhanyagoltak. Ezek a gyerekek többnyire nem mutatnak érzelmeket, lassan gyarapodnak, elutasítják a másokkal való kapcsolatot, apatikusak és néha agresszívak lesznek. Bántalmazott gyerekeknél, alkoholista, mentális problémákkal küzdő szülők gyermekeinél fordul elő. Az egyetlen megoldása az, ha a gyermek minél hamarabb kikerül a problémás környezetből és olyan helyre kerül, ahol igazi törődést, odafigyelést, szeretetet tud kapni és kötődést tud kialakítani.
A korlátlan kötődési zavar fő jellemzője, hogy a kisgyermek nagyon barátságos, mindenkivel kötődést keres. Nagyjából 2 éves korban jelenik meg a kicsinél a válogatás nélküli kapcsolatteremtés, majd pedig a gyermek különféle viselkedési módokkal próbálja magára felhívni a figyelmet. Ugyanakkor a kapcsolatai felszínesek, barátságokat nem alakít ki. Ez a kötődési zavar elsősorban olyan gyermekeknél jelentkezik, akiknek nincs lehetőségük tartós kapcsolatok kialakítására például válás, családi nehézségek, távolságtartó, a gyermekeiket mindig másokra bízó szülők miatt.
Sok anya érzi úgy, hogy valamit végzetesen elrontott a kötődés terén, amit nem lehet „visszacsinálni”. Ennek a hátterében általában az áll, hogy sok mindent hallani arról, mennyi minden fontos a kötődés kialakítása szempontjából. Szerencsére attól, hogy az egyik elem hiányzik, esetleg nem tudtuk megvalósítani, attól még a kötődés nem sérül. Például ha egy baba koraszülött, nem lehet rögtön születése után mellretenni, az első hetekben nem lehet az édesanyja karjában, nem lehet szoptatni, ettől később még kialakítható a biztonságos kötődés.
Amikor a gyermek viselkedését figyelve érezzük úgy, hogy talán sérült a kötődés, akkor is érdemes megnézni, pontosan milyen életkorban van a gyermek, és milyen helyzetben figyeltük meg a viselkedését.
Az anya szerepe a korai szociális fejlődésben
Az anya viselkedése, kommunikációja, mentális és lelki állapota meghatározó a gyermek korai szociális fejlődésében. Csecsemőkorban a fejlődést az segíti a leghatékonyabban, ha az anya érzékeny és válaszkész a csecsemő jelzéseire, szükségleteire. Ha az anya lelki (pl.: depressziós) vagy mentális zavarral küzd, az veszélyeztetheti a gyermek fejlődését is, mert ebben az esetben a kisgyermek számára rendkívül fontos érzékeny anyai gondozás sérülhet. Az egyéves korban bizonytalanul kötődő gyermek óvodáskorban kevésbé érdeklődő, és nem annyira kíváncsi a társakra, a világra. Kudarcokat élhet meg a társas helyzetekben (pl.: közös játékok, kortársakkal való barátkozás).
Végül szólnunk kell arról is, hogy nem csak a gyerek kötődik hozzánk, mi is kötődünk a gyermekhez. Néha imádod a kicsit, néha pedig sajnálod, hogy gyermeket vállaltál? Az befolyásolja leginkább a kötődés minőségét, te hogyan viszonyulsz a babához, hiszen az érzelmeidből, önbizalmadból vagy bizonytalanságodból, bizalmatlanságodból következik a viselkedésed is, ahogyan a babával bánsz, és ezt ő is érzi. Úgy érzed a gyerekkori élményeid, rossz családi mintáid miatt nem tudsz olyan szülő lenni, mint amilyen lenni szeretnél?
Mikor forduljunk szakemberhez?
A figyelemfelkeltő jelek tartós (hetekig tartó) fennállása esetén a területileg illetékes pedagógiai szakszolgálat munkatársaihoz (pszichológus, fejlesztő pedagógus) lehet fordulni, ahol szükség esetén továbbküldik a gyermeket a megfelelő szakemberhez.
Amennyiben a szülő (vagy az elsődleges gondozó) hosszantartó depresszióval, lelki, mentális problémákkal küzd, akkor neki is segítségre van szüksége. Ilyen esetekben a területileg illetékes felnőtt pszichiátriai és mentálhigiénés szakambulanciára fordulhat, ahol pszichiáter és/vagy klinikai szakpszichológus adhat segítséget. Az anya depressziója, mentális problémája esetén fontos lehet, hogy az anyán kívül egy egészséges, támogató felnőtt (pl.: apa, nagyszülő, rokon, barát) is legyen a gyermek közelében.
Miért lehet félénk a baba?
A legjobbat szeretnénk a gyermekünknek, óvnánk őt a rossz érzésektől, ezért rosszként éljük meg, amikor félnek. Szeretnénk, ha bátor lenne, barátkozna, de ő nem mindig rohan lelkesen a gyerekek közé a játszótéren, nem mosolyog minden idegenre elsőként és nem szívesen produkálja magát a nagyik előtt. Miért lehet félénk a babád? Hogyan segíts neki?
- Veleszületett személyiségjellemzők: vannak születésüktől fogva visszahúzódóbb, kevésbé szociális beállítottságú babák.
- Szülői viselkedés: A kicsik már egészen kis kortól kezdve figyelik, hogy a szüleik hogyan viselkednek másokkal, kinek köszönnek, kire mosolyognak, kivel viselkednek hűvösen. Különösen 1-2 éves kor között jól észrevehető ez.
- Életkori sajátosságok: Totyogókorban van egyfajta életkori félénkség, ami annak köszönhető, hogy a kicsi ismerkedik a világgal, de még nem bízik igazán magában, ezért óvatos az új emberekkel. Óvodáskorban, amikor sokat tanítgatták már neki, kivel kell vigyázni, kivel kell óvatosnak lenni, előfordulhat, hogy egy alaptermészeténél fogva is óvatosabb gyerek minden új emberrel szemben bizalmatlanná válik.
A félénkség konkrét megnyilvánulásai:
- Fél az idegenektől: Amikor a baba megtanul mosolyogni, egyre gyakrabban alkalmazza ezt a képességét. Az első fél évben szinte mindenkire mosolyog válogatás nélkül. A legtöbb baba 7-10 hónapos kor között kezd el idegenkedni a számára ismeretlen emberektől. Ebbe beletartozik mindenki, aki nincs vele napi szinten. Hiába találkozik hetente-kéthetente a nagymamával, előfordulhat, hogy ennyi idő alatt „elfelejti” őt és idő kell, amíg feloldódik a társaságában.
- Fél az elhagyatottságtól: A csecsemő fél éves koráig úgy gondolja, anya mindig ott van vele. Nyugi, ez nem azt jelenti, hogy elrontottál valamit, szimplán csak arról van szó, hogy a kicsi így jelzi, hogy ha anya nincs mellette, nem érzi teljes biztonságban magát. Nagyjából 7-8 hónapos korra kialakul nála a tárgyállandóság fogalma, megtanulja, hogy attól, ha valamit nem lát, még megvan. Kicsit később, amikor a baba járni kezd, az okoz gondot, hogy a járás hihetetlen szabadságot ad neki, és amennyire ez izgalmas a számára, pont annyira ijesztő is. Menne felfedezni a világot, de ez azzal is jár, hogy magára marad néha.
- Fél az ismeretlentől: Amikor a baba járni kezd, különösen fontossá válik számára mindaz, ami megszokott. A rendszerek, a rutinok, a korlátok. Ezekből érzi, hogy a világ biztonságos hely és ezekből tudja, hogy nem eshet baja. Nem kell megijedni attól, ha átmenetileg néhány napig nagyon anyás a kicsi, sem attól, ha új helyen visszahúzódóbb. Ez természetes jelenség, ami még óvodás-, kisiskolás korban is előfordulhat.
- Fél a társaságtól: Képzeld el magad az első napon egy új munkahelyen! Az ember még kicsit ügyetlen, nem tudja, kinek, hogyan kéne köszönni, sok új ember, sok új arc, mindenki annyira magabiztosnak és határozottnak tűnik… Kell néhány hét, mire az ember kiismeri az embereket, ki a jó fej, ki a nem jó fej, kik a főnökök, kiket jobb inkább elkerülni stb. Még felnőttként is tartunk néha az új társaságtól, hát még kisgyerekkorban! A kisgyerekek társasági félénksége valójában tapasztalatlanságból fakad. Totyogókorban ráadásul van egy probléma is, hogy a kicsik egymástól is tarthatnak kicsit. Egy 1-2 éves elég kiszámíthatatlanul viselkedhet, néha csapkod, hisztizik, elveszi a másik játékait stb. és a bátortalanabb gyerekeket ez megijesztheti. 3 éves kor felett a gyerekek még igazán kooperálnak egymással a játékokban. A vezető szerep felvételére főként a lányok és a családok elsőszülöttei hajlamosak. A bátorságot nem lehet erőltetni, mint ahogyan a félénkségről sem lehet leszoktatni a gyereket. Ami a legtöbbet segít, ha van olyan felnőtt, akihez kötődhet, akibe kapaszkodhat és ha kivárjuk, amíg megfigyeli a többieket, bátorságot gyűjt. Segíthet, ha csecsemőkorától hetente több alkalommal visszük gyerekek közé, társaságba (játszóház, játszótér, baba-mama klubok, baba-mama foglalkozások, vendégség). A veleszületetten bátortalanabb gyerekeknél jobb, ha nem nagy tömegbe megyünk vele.
A gyermek érzelmei és a „Nem szeretlek!” mondat
Könnyen úgy gondolhatjuk, hogy nem szeret a gyerekem, ha egyszer csak zaklatottan vagy dühösen azt mondja nekünk, hogy „Nem szeretlek!” A gyerek érzelmei elég széles skálán mozoghatnak egy napon belül. Az első önállósodási korszakban másfél és három éves kor körül vagy a középső önállósodási korszakban, a kiskamaszkorban és a harmadikban, ami a tinédzser kor eleje, könnyebben előfordulhat az ilyen megnyilvánulás.
Hogyan alakulnak a gyerek érzelmei hosszú távon? Ha nincs valami születési rendellenesség, akkor két gyerek közötti személyiségbeli különbségek sem indokolnak akkora érzelmi különbségeket, mint amekkorák a hétköznapokban megfigyelhetők. Kézenfekvő, hogy a szülők és más felnőttek nevelési elvei és gyakorlatuk jócskán alakítják a gyerek érzelmi stabilitását és reakcióit.
Jó érzésű szülőkkel előfordul, hogy azt mérlegelik, vajon elég jól kimutatják-e a gyermekük iránti szeretetüket. Nem túl kemények-e velük azzal, hogy ezt vagy azt nem engednek meg nekik, vagy nem beszéltek-e velük túl keményen.
A rideg, távolságtartó szülő-gyerek kapcsolat következménye egy pozitív érzelmeket, szeretetet kevéssé kimutató gyermek. A pozitív érzelmi megnyilvánulások között nevelkedő gyerektől nagyobb valószínűséggel kap vissza a szülő pozitív érzelmeket amiatt az egyszerű ok miatt, hogy az érzelmek is tanulhatók. Ha a gyerek hirtelen és zaklatottan azt mondja a szülőnek, hogy „Nem szeretlek!”, akkor ennek általában semmi köze ahhoz, amiről idáig szó volt. Az előzőek az egész gyermekkorra jellemző szülő-gyerek kapcsolatra vonatkoztak. Ahogyan sok szülő tapasztalja is, hosszú távon általában nem is felel meg az igazságnak, amit a gyerek dühében vagy szomorúságában érzelmei megvonásáról állít. Akár egy óra múlva már teljesen másként gondolja.
Mindenkinek máshol van a határa annak, amin innen még úgy érzi, hogy szereti őt a gyerek, azon túl viszont már az ellenkezőjét gondolja. Van akit ölelgetni kell ahhoz, hogy elhiggye, szeretik. Másvalaki ajándékokat vagy figyelmességet vár ennek bizonyságául. Egy gyerek ritkán talál ki magától olyan mondatokat, mint például „Nem szeretlek!”, vagy „Utállak!” Leginkább az oviban tanulja más gyerekektől vagy a játszótéren, de előfordul, hogy a családban. A gyerek általában úgy bánik az érzelmeivel, ahogyan másoktól látja, de erősen módosítja ezt saját szabad akarata. Ha jó példát mutatunk neki, akkor abból jót tanul. A gyerekek nagy egyéniségek, és ha sikeresen neveltük őket, akkor ez nem kopik sokat.
Az anya és a magzat közötti kapcsolat: a stressz szerepe
A fejlődő magzat érzékeli az őt körülvevő környezetet, fokozatosan fejlődő szervei, érzékszervei segítségével egyre differenciáltabb módokon. Érzékeli a maga módján az édesanyja szervezetének működését, testi-lelki aktivitásait, jóllétét, állapotváltozásait, s a maga módján képes ehhez kapcsolódni is. Itt alapvetően a nem szóbeli kommunikációról, érzékelésről beszélünk, a kapcsolódás, interakciók sejtszintűek, zsigeriek, mozgásosak, érzékleti szintűek, aktivitás dimenziókban zajlanak az interakciók. A központi tényező a stressz jelenléte, illetve mértéke.
A magzat, és bizonyos szempontból még az újszülött is az anyai szervezet része, az anya teste-lelke, érintése, hangjának simogató tónusa, szeretetteljes odafordulása babájához, majd a szoptatás vagy etetés csökkenti a baba vérében a stresszhormon szintjét. Ha az anya maga feszült, stresszes, mindezek megváltoznak, fiziológiai szinten is, emelkedhet a vérnyomás, a légzés, változhat a fiziológiás ritmus, az éberségi szint, mindezek a testi minőségek érzékelhetőek a kicsi számára. Ha az anya nem képes a babájának megnyugtatást, csillapítást, lágy ringatást adni, ha nem lehet örömmel várni a babát, az öröm, a boldogság helyét átveszi a szomorúság, harag, félelem, sokféle érzelem attól függően, miért is nem lehet azt a babát örömmel várni.
A nem kívánt terhesség hatásai
Nehéz megmagyarázni, hogyan, de a baba mindent érzékel. Nehéz megmagyarázni, hogyan, de érzékeli, hogy örömmel fogadják-e, vagy inkább vegyes érzésekkel, netán ellenérzésekkel, elutasítással. Attól még várhatják egyébként örömmel, hogy nem tervezett gyerek volt, mert a kezdeti meglepődés vagy sokk után elkezdhetnek a szülők örülni a babának, és akkor az máris teljesen rendben van. Nem az a probléma, ha nem tervezett a gyerek - nem is kell mindig mindent előre eltervezni, és nem is lehet -, sok gyerek érkezik akkor, amikor még nem számítanak rá, mégsem lesz ebből gond. A lényeg igazából az, hogy a baba kívánt gyermek volt-e, akarták-e a jöttét, vagy sem. Akkor a létezéséhez eleve kapcsolódik egy elutasítás, negatív érzelmek, akár indulatok is, ami már ott törést okozhat a formálódó szülő-gyerek kapcsolatban, ami kapcsolati traumatizációhoz is vezethet.
A szégyen és a bűntudat, ami szüleiben motoz, az ő kis lelkébe is beköltözhet, csak éppen nem tudja pontosan, miért. A gyerek vétlen, mégis bűnösnek érezheti magát, fölöslegesnek, tehernek, elutasítottnak. Egész életét megpecsételheti ez a helyzet, ez az érzés, ha ezen nem változtatnak a szülők. Ha valakit nem akartak, nem kívántak, mégis megszületik, annak egész életében dolga lesz azzal, hogy ő vajon megérdemli-e az életet, joga van-e a világon lenni, érdemes-e az emberek elfogadására, szeretetére, van-e helye a világban. Nagyon mély, zsigeri érzések ezek, és sok esetben állandósul a tudattalan törekvés arra, hogy akkor én majd megmutatom, hogy igenis kellek erre a világra, igenis érek valamit, és állandósulhat annak a belső szándéka is, hogy akkor én megszolgálom majd mások figyelmét, törődését, bebizonyítom, hogy elég jó, elég hasznos vagyok, és reménykedem abban, hogy érvényesítik, igazolják számomra a saját létjogosultságomat, hogy megérdemlem a létezést. De a mély belső kétely ott marad, bármennyit is tesz, bármennyit is szolgál az illető, hacsak nem tesz valamit azért, hogy ezt a törést feldolgozza.
Ez a belső elutasítottság-érzés már az egészen korai fejlődésben, kapcsolatban is megjelenhet, amikor valahogy nem olyan zökkenőmentes az adaptáció, az egymásra hangolódás, vagy testi tünetekben, szabályozási (regulációs) zavarokban fognak megmutatkozni az alapvetően kapcsolati törések (sírósság, táplálási, etetési problémák, alvási nehézségek, testi tünetek stb.), és félrecsúszhat a meg nem értés, a félreértések, az ambivalens érzések, a feszültségek miatt az alakuló kapcsolat és a gyermek fejlődése is.
Ha nem örömmel várják a babát, akkor a várandósság és az együttes létezés folyamatosan stresszel terhelt lesz, és ez a stresszes helyzet az, amit a maga zsigeri módján érzékel a baba. Mostanában kezdenek egyébként ennek a vizsgálatával is egyre szélesebb körben foglalkozni, és azt mutatták ki, hogy ahol stresszhatásoknak volt kitéve a várandósság, ott az újszülöttben is már magasabb stresszhormon értékeket mértek. Itt megint csak különbséget tennék a tervezett, illetve a kívánt, akart gyerekek között. Nem gondolom, hogy általánosságban nagy különbségek lennének a tervezett, illetve a nem tervezett gyerekek viselkedése között, ez attól függ inkább, hogy menet közben a nem tervezettség ellenére képes-e elfogadni a terhességét, kisbabáját az édesanya és az édesapa.
A szülői fantáziák és projekciók
A szülői fantáziák, projekciók azok, amiknek nagy szerepük lehet a gyerek fejlődésében és a kapcsolat alakulásában, és többnyire nem előnyös módon. A projekciók és az azoknak való elvárások, megfelelések torzíthatják a gyermek valódi személyiségének, személyiségműködésének kibontakozását, és ez sajnos azt eredményezi, hogy kényszerűen valaki mássá kell válnia a megfelelés, alkalmazkodás érdekében. Ha nem tervezett és nem kívánt gyerekekről van szó, úgy gondolom, ott markáns különbségek lehetnek a későbbi életükben, viselkedésükben. Fokozottabban veszélyeztetettek arra, hogy érzelem- és viselkedésszabályozási zavarok alakuljanak ki náluk, hogy testi-lelki tüneteket produkáljanak, hogy „nehezen kezelhető” gyerekekké váljanak. Az a törés, trauma, ami ott van, hogy nem akartak, nem kellettem, nem vagyok elég jó, szép, okos, ügyes, szerethető stb., többféle tévútra viheti a gyereket. Vagy lázadni fog, küzdeni, harcolni, vagy lefagy, megbénul, bezár, vagy folyamatosan bizonyítani akar majd.
Igen, sajnos azt kell mondjam, az esetek többségében egész felnőtt korunkat végigkísérheti ez az érzés. Amikor a gyerekekkel dolgozom játékterápiában, nagyon sokszor akkor következnek be jelentős változások, nyugszik meg a gyerek, javul vagy eltűnik a tünete, amikor a szülő gyermekkori traumáival, sérüléseivel foglalkozunk a szülőkonzultációban. Igyekszem megmutatni, hogy ezek hogyan szövődnek bele az ő szülői működésébe, viselkedésébe, minőségébe, és rombolják a gyerekével a kapcsolatot, aki aztán markáns tünetekkel jelzi, hogy valami baj van.
Azzal a sérült belső kisgyermekkel, aki ő valaha volt, és aki sok sebet szerzett, akit megszégyenítettek, ellöktek, akit bántottak, akit nem szerettek úgy, ahogyan megérdemelte volna. Ott van ez a be nem gyógyult, vérző, vagy váladékozó seb, ez a sérült gyermeki állapot, amiben ennek megsebzett, szomorú vagy ijedt kisgyermeknek magának is még szüksége lenne törődésre, gyengédségre, simogatásra, elfogadásra. Ebből könnyen belátható, miért nem képes ez az egyén felnőtt szülőként úgy a gyermeke felé fordulni, ahogyan annak szüksége lenne erre. Ezért először meg kell gyógyítani ezeket a sebeket, mert különben - és valóban ezt látom a gyermekterápiás gyakorlatomban sokszor - akár megfordulhatnak a szerepek, és a szülő kerül valamiféle áldozati, gyerekszerepbe, míg a gyerek a bántalmazó szülő szerepébe.
A szülő a saját feldolgozatlan feszültségei, rossz érzései miatt sem képes teljes szívvel odafordulni gyermekéhez, mert saját magával van elfoglalva, olyan értelemben, hogy állandóan mardossák ezek az érzések, „befelé” fordul, így teljes odaadással nem képes kifelé (a gyermeke, családja felé) fordulni. Ez a szülő-gyerek kapcsolatok fókuszában nézve gyakori következmény. Persze, mindenképpen, és reméljük is, hogy túllép. Magának a szülővé válásnak, a szülőség állapotának, érzésének alakulása egy hosszasabb folyamat, és türelmesnek kell lennünk önmagunkkal szemben. Lehetséges a túllépés, persze sok függ egyéni tényezőktől, körülményektől, de igazából szerencsére az esetek többségében mégis elkezdik megszeretni a kisbabájukat a szülők, mégis elkezdik megszeretni magukat gyermekváró szülőként vagy párként, mégis meglátják a pozitívumokat ebben az egész helyzetben, úgyhogy sokszor sikerül átlendülni a kezdeti nehézségeken, maradandó nyomok nélkül. Ez a jó, ha így történik.
Az elfojtott negatív érzések, ellenérzések, vagy ambivalens érzések átszövik, körbelengik, beárnyékolhatják a szülő-gyermek kapcsolatot. Ha a szülő menet közben nem képes váltani, nem képes az elutasításból elfogadásra átkapcsolni, akkor annak súlyos és hosszantartó negatív következményei lehetnek. A gyereknek hatodik érzéke van ehhez, ösztönösen tudja, érzi, hogyan viszonyul hozzá a szülő, szereti-e, képes-e elfogadni őt olyannak, amilyen, vagy sem. Tudja az anyjáról és az apjáról is. Fokozhatja a párkapcsolati feszültséget (ami mindig kihatással van a gyerek állapotára, érzelmi életére, viselkedésére), és bizonytalanná teheti a gyerek kötődését valamelyik vagy mindkét szülő irányában. Ezért rendkívül fontos, hogy ha már úgy dönt a szülő, hogy megtartja és megszületik a gyermeke, akkor képes legyen elfogadni a terhességet, a felelősségvállalást, hogy elkezdhessen felhőtlenül örülni a gyerekének, és ezzel az örömmel fogadja majd őt a szülőszobán is.