A fekete foltos vízisiklók és egyéb hazai kígyófajok

Magyarországon számos kígyófaj él, melyek közül kettő mérges (keresztes vipera és rákosi vipera), a többi öt (kaszpi haragossikló, erdei sikló, rézsikló, vízisikló és a kockás sikló) pedig teljesen ártalmatlan. Fontos leszögezni, hogy a siklóink nem képesek az embernek jelentős sérülést okozni, és közülük is csak három hajlamos harapni, de csak akkor, ha zaklatják őket. A viperáink mérgeskígyók, de ha az ember nem piszkálja őket, az esélye, hogy egy átlagos kirándulót megmarjon, jóval kisebb, minthogy az illetőt ugyanott villámcsapás érje. A kígyók az emberek egy része számára még ma is félelmet keltő, nem szeretett állatok, bár megítélésük az utóbbi időben sokat javult.

A vízisikló (Natrix natrix)

A vízisikló az egyik legismertebb és leggyakoribb kígyófaj Magyarországon. Hossza elérheti a 1.58 métert, de ennél rendesen rövidebb, a hím rendszerint kisebb a nősténynél. Egy kivételesen nagy svájci nőstény, amely Fischer-Sigwarté volt, 1.80 méter hosszú volt.

Felismerése és jellemzői

A vízisikló fejét a halántéka mögött mindkét oldalon két fehér vagy sárga, a déli formákon gyakran élénkpiros, holdalakú folt díszíti. Ezeket hátrafelé mindkét oldalon egy-egy ugyanolyan széles, fekete holdfolt szegélyezi. Ezek a fekete holdfoltok a tarkó közepén érintkeznek egymással, de a déli formákon általában különváltan maradnak. Ezek a foltok eléggé jellemzik a vízisiklót ahhoz, hogy ne legyen összetéveszthető más hazai kígyófajokkal. Ausztriában világos holdfolt nélküli, egészen fekete példányok is előfordulnak, amelyek olykor a fekete vipera elterjedési területén is találhatók, s így ezzel könnyen összetéveszthetők.

Ezenkívül a vízisikló hátát szürke alapon 4-6 hosszantfutó fekete foltsor díszíti, míg lejjebb oldalt fehér foltok következnek, hasa közepe pedig fekete. A fehér foltok kiterjedése az alsó részen nagyon különböző lehet: némely példány elülső részén oly túlnyomóvá válik a hasoldal fehér színe, hogy a fekete csak egy hosszantfutó vonal alakjában marad meg, míg más esetben a gégetájék kivételével az egész hasoldal fekete. A hát színezete nagyon változékony, barnásba, zöldesbe vagy szürkéskékbe megy át, sőt néha egészen zöld, kék vagy közel fekete, s ez esetben a sötét foltok csaknem teljesen elmosódnak. A két nem azonban színezet tekintetében nem különbözik egymástól, s éppúgy a fiatalok sem az öregektől.

A faj jellemvonásaként még fölemlíthetjük, hogy ormós pikkelyei 19 hosszanti sorban állnak, valamint hogy a felső farkpikkelyek simák vagy alig észrevehetően ormósak. A szemet elől csak egy elülső szempajzs, hátul azonban 3 hátsó szempajzs veszi körül. A 7 felsőajakpajzs közül a harmadik és a negyedik a szemmel határos. Pupillája, mint minden siklónknak, kerek.

Élőhelye és elterjedése

A vízisikló hazája a legszélső észak kivételével egész Európára és Elő-Ázsia nagy részére kiterjed, de lenyúlik Észak-Afrikába Algír területére is. Hazánkban szintúgy, mint Németországban s Európa többi államaiban és különösen a mocsaras és vizekben gazdag vidékeken gyakori, míg a száraz vidékeken ritkább, de jóformán sehonnan sem hiányzik. Svájcban és az Alpokban is előfordul, s felmegy 1650 méterig, sőt Camerano szerint Piemontban 2300 méterig is. A Duna mentén és a Balkán-félszigeten még sokkal gyakoribb.

Észak felé a Skandináv félsziget közepetájáig és Finnországig honos, kelet felé pedig átlépi a Kaukázust és az Uralt, tehát éppen úgy megél a kirgiz pusztákon, mint Transzkaukáziában, s elterjedésének déli határa Transzkaszpiumon, Perzsián és Algíron át húzható meg.

Mocsarak és ingoványok bokros partjai, lassú patakok és folyók, elhanyagolt tógátak, nedves erdők, a káka és a sás, s maga a mocsár a vízisikló legkedveltebb tartózkodási helyei, mert itt találja meg szokásos táplálékát. De a magas hegyeken, minden víztől távol is találkozunk vele, és pedig Lenz szerint nemcsak véletlenül, hanem az év minden szakában, minek alapján joggal tehetjük fel, hogy állandóan ott tanyázik.

Gyakran az emberi lakások közelében is feltűnik, lyukat fúrva magának a szemétdombban, vagy patkányok, egerek és vakondokok járatait keresi fel, de éppen olyan szívesen telepszik meg a pincében és az istállóban is. Struck tapasztalatai szerint Mecklenburgban a tyúk- és kacsaólakban szeret tartózkodni, különösen pedig az utóbbiakban, ahol néha öregjei és fiataljai tucatszámra találhatók a nedves és meleg szénában, amely különösen kedvező környezet számukra. Itt a legjobb egyetértésben élnek a kacsákkal, amelyek kellemetlen szaguk miatt még a fiatal példányokat sem bántják, s a tojásaikat a tyúkoktól és kacsáktól elhagyott fészkekbe rakják.

Kevésbé gyakran, de azért mégsem egészen ritkán találjuk őt az emberi lakások belsejében is. Az orosz parasztházakban nagyon gyakori, s az emberek szívesen látják vagy legalábbis eltűrik őket, mert babonás felfogásuk, hogy a kígyó halála megbosszulná magát rajtuk, megvédi a siklót.

Táplálkozása és viselkedése

A vízisiklók valamennyien a víz közelében szeretnek tartózkodni, s áldozatukat a vízben vagy a szárazon fogják. Rendszerint halakra, gőtékre és békákra vadásznak, de nem fojtják meg zsákmányukat elnyelés előtt. A vízisikló legkedvesebb tápláléka a béka; Lenz és Boettger megfigyelése szerint különösen a levelibékát fogyasztja szívesen. Igen szereti a gőtéket is, s azokat mind a vízben, mind a szárazon is hatalmába tudja keríteni. Olykor a szalamandrát is megtámadja, de úgy látszik, ez nem ízlik neki, mert kiköpi.

A vízisikló prédáját élve nyeli el, általában a fejénél fogva igyekszik megragadni a békát, de a menekülő áldozatot gyakran csak a hátsó lábánál kapja el. Lassanként gyömöszöli le a torkán, miközben az természetesen erősen vergődik és siralmasan vartyog, amíg csak a száját ki tudja nyitni. A kisebb békákat sokkal könnyebben nyeli el, mint a nagyokat, és ha nagyon éhes, egy fél tucatot is bekebelez belőlük. Veszély esetén, akár a többi kígyó, kiöklendezi a lenyelt táplálékot. A kisebb emlősöket és madarakat csak kivételesen fogyasztja el; fogságban tartott siklók az egeret, madarat és a tojást mindig visszautasítják. Áldozatát nem tudja körülgyűrűzéssel megölni, mint a többi kígyó, kivéve ha kígyót szemel ki áldozatául.

A vízisikló jóindulatú állat, mert az embert csak ritkán harapja meg. Más kígyókkal és egyáltalán hüllőkkel, valamint kétéltűekkel mind a szabadban, mind a fogságban is jól megfér. Ragadozókkal szemben, legyenek azok madarak vagy emlősök, sziszegve védekezik és igyekszik őket megharapni; ha azonban helyzete veszélyessé válik, akkor menekül előlük. Az ember ellen rendkívül büdös ürülékével védekezik, nagyobb állatok, ragadozó madarak és hollók ellen a védekezése hathatósabb, amennyiben közeledésükre erősen sziszeg és feléjük kap, de csak ritkán találja el őket.

A vízisikló néha órák hosszat is elhever változatlan helyzetben a napon, de sokat kószál is, mert a legelevenebb és legmozgékonyabb fajok közé tartozik. Mozgékonysága és elevensége lassú folyású vizek bokros partjain könnyen megfigyelhető. A partról, ahol sütkérezni szokott, nesztelenül oson a vízbe, hogy úszással töltse kedvét vagy fürödjön. Rendszerint közel marad a felszínhez, s fejét a víz fölött tartva kígyózó mozgással úszik, közben pedig folyton öltögeti a nyelvét. Nem úszik nagyon gyorsan, de nagyon kitartó. A vízisikló helyét a földön is gyorsan változtatja, a kockás siklón kívül e tekintetben egyetlen más nálunk honos faj sem szárnyalja túl. A lejtőn annyira gyorsan mozog lefelé, hogy sebességét a kilőtt nyíléhoz lehet hasonlítani.

Szaporodása

Bár a párzás általában május második felében zajlik, a nőstények a tojásokat csak a nyár második felében rakják le. Ehhez általában egy laza talajú, nyirkos, árnyékos, védett helyen lévő üreget (talajszinti fák odva, vízóraakna, vakondtúrás) választanak, ahol viszonylag egyenletes a hőmérséklet és a tojások védve vannak az időjárás viszontagságaitól. A nőstények általában 6-15 tojást raknak, s azokat nem melegítik, hanem a természetre bízzák további sorsukat. A tojásokból szeptember végén, október elején kelnek ki a kis vízisiklók, melyek alakra úgy néznek ki, mint a felnőttek, de csupán 5-6 centiméter hosszúak és vékonyabbak, mint egy ceruza. Az aprócska vízisiklók a kikelés után azonnal önállóak, s rögtön munkához is látnak: kapkodják a kisméretű rovarokat.

Változatok és alfajok

Svájc dombvidékein Tschudi szerint két-három állandó fajváltozat fordul elő: egy olajszürke, egy vöröses szürkébe hajló és egy a kettő között álló foltos. Ezekhez járul Európa délkeleti és keleti részén a sávos vízisikló (var. persa Pall.=bilineatus Bibr. Bory), amelynek hátán a tarkótól a farokig párhuzamosan két keskeny, többé-kevésbé élesen határolt sárga, sárgásfehér vagy fehér hosszanti sáv fut végig. Ez a változat már Dél-Morvaországban, Alsó-Ausztria keleti részén, Stájerországban, Karintiában, Észak-Olaszországban és Dalmáciában, továbbá Boszniában és Hercegovinában, sőt még gyakrabban Görögországban is előfordul a törzsalakon kívül, de a kaukázusi országokban, Kis-Ázsiában és Perzsiában túlnyomóvá válik.

Karinthában, Hercegovinában és Görögországban egy feketeszínű változat fordul elő, melynek háta az előbbi változatéhoz hasonlóan van díszítve (var. moreoticus Bedg.). Karinthiában és Tirolban szintén egy feketeszínű, de fehér és világosbarna pontokkal behintett alak (var. sparsus Screiber) él. Ausztriában a Dunától délre több helyen oly példányok lelhetők, melyek holdfoltja többé-kevésbé elmosódott. Európa egyes részein szórványosan találnak egy változatot, amely felül egészen fekete, alul pedig feketefehér kockás (var. scutatus Eichw.), és egy másikat, amely alul is teljesen fekete (var. ater Eichw.). A Szardíniában és Korzikában honos var. cettii Géné nevű változatnak nincsenek világos holdfoltjai, s felső részét nagy, sötét foltok díszítik, melyek a var. siculus Cuv. változaton szabályos harántszalagokká olvadnak össze, végül pedig a spanyolországi var.

Fekete foltos vízisiklók és az axantizmus

Néhány magyarországi élőhelyen (pl. Belső-Somogyban) előfordulnak fekete egyedek is. A fekete színű kígyók észlelésének hátterében az axantizmus nevű genetikai mutáció állhat. Érdekesség, hogy a fekete erdei sikló ijesztő és szokatlan, de nem veszélyes az emberre. A siklók általában félénkek, ha zavartnak érzik magukat, elbújnak, és nem kezdeményeznek támadást. Sőt, ők szorulnak védelemre: élőhelyük pusztulása ugyanis veszélyezteti populációikat.

Az úgynevezett axantikus formák esetében a kígyó testén lévő bőr fekete pigmenteket termelő sejtjeinek, a melanofóráknak a száma normális, de a sárga színanyagot termelő színsejtjeik, az úgynevezett xantoforák egy mutáció következtében nem termelnek a fekete pigmenteket elfedő sárga pigmenteket. A szürke erdei siklók tehát nem melanisztikusak, hanem axantikusak, azaz sárgapigment-hiányosak. Ez a magyarázat a fekete foltos vagy teljesen fekete vízisiklók megjelenésére is, ahol a sárga nyakszirtfolt hiányzik, vagy alig látható.

A fekete vízisiklók gyakran épp ott élnek, ahol a fekete keresztes viperák is. Néha nehéz őket megkülönböztetni, ha csak egy pillanatra látjuk őket. A fekete vízisiklóknak azonban többnyire megvan a világos, általában fehér tarkófoltja, és fürge mozgásuk majdnem mindig elárulja őket.

Vízisikló vagy vipera? A leggyakoribb tévedések

Sokan megrémülnek, ha kígyót látnak, pedig a vízisikló teljesen ártalmatlan, nem mérges, nem támad, és fél az embertől. Elsősorban kétéltűekkel táplálkozik, például békákkal és gőtékkel, így hasznos tagja az ökoszisztémának. Ha ilyen állatot látunk a kertben, nem szabad megijedni. Nem kell megfogni, elkapni vagy elűzni. A legjobb, ha egy hosszabb eszközzel - például gereblyével - óvatosan eltereljük az állatot egy élővíz vagy eldugottabb zöldterület felé.

A vízisikló természetvédelmi értéke 25 000 forint. Magyarországon - mint minden hüllő és kétéltű - védett. Elpusztítani tilos és jogsértő. A Természetvédelmi Törvény (1996. évi LIII. tv.) egyértelműen kimondja, hogy a védett állatokat szándékosan zavarni, bántani tilos.

A hazai kígyófajok összehasonlítása

tags: #lomb #kigyo #fekete #foltos