Lomb Kató, eredeti nevén Szilárd Katalin, 1909. február 8-án született Pécsett. Bár eredetileg fizikából és kémiából doktorált, érdeklődése hamar a nyelvek felé fordult. Kilenc-tíz nyelven tolmácsolt (négyen felkészülés nélkül is), illetve hat nyelven fordított szakirodalmat és olvasott szépirodalmat. A publicisztikai szövegeket további kb. tizenegy nyelven olvasta.
Mint fogalmazott, összesen tizenhat nyelvvel keresett pénzt (angol, bolgár, dán, francia, héber, japán, kínai, latin, lengyel, német, olasz, orosz, román, spanyol, szlovák, ukrán). Hosszú életét - saját bevallása szerint - nem is a nyelvtudás, hanem a nyelvtanulás világította be. Összesen 16 nyelven beszélt és tolmácsolt! S ha kérdezték a titkát, akkor mosolyogva azt mondta: a nyelvtanuláshoz nem nyelvérzékre van szükség, hanem szorgalomra.
Kató, ahogy becézték őt, akkor már férjnél volt. Szerető, tökéletes családot alkottak gyönyörű kétéves kisfiúkkal, ám a harmónia, mint valami fehér békegalamb, hess, elrepült és helyébe félelem lépett a II. világháború kitörése után. Bujkálniuk kellett a származásuk miatt. Bujkálni, hogy túléljék a világégést. Egyik rejtekhelyről mentek a másikra, hogy aztán a félhomályban Kató találjon egy orosz nyelvű ponyvaregényt. A háború poklában is volt annyi lélekjelenléte és bátorsága, hogy szerzett egy magyar-orosz szótárt, s miközben odakint bombák süvítettek, riadt kiabálások hallatszottak, ő betűről-betűre olvasta az oldalakat, közben jegyzetelt, fordított. Így kezdődött. Két és fél év alatt sajátította el az orosz nyelvet.
A pécsi születésű Lomb Kató valóban sokáig szenvedett a nyelvekkel. Tizenhét évesen érettségizett a Szent Erzsébet leánygimnáziumban és csupán kettest kapott németből. Fizika-kémia szakra jelentkezett az egyetemre, ahová fel is vették, mi több, épp ebből a két tantárgyból doktorált. De valami, ott belül, mégiscsak másfelé terelte őt. Ahogy teltek az évek egyre jobban rákapott a nyelvtanulás ízére. Képtelen volt szabadulni a vágytól, hogy újabb és újabb nyelven szólalhasson meg. Autodidakta módon képezte magát. Hiába volt kémia-fizika szakos doktorátusa, soha nem dolgozott ilyen területen. Ehelyett nyelvész lett. De ha élne, biztosan kikérné magának ezt a titulust. Merthogy önmagát soha nem tartotta annak.
A háború befejezése után pillanatok alatt megtalálta a helyét a szétlőtt, lebombázott országban - a megszállt Magyarországon. A budapesti Városházán tolmácsot kerestek. Természetesen orosz tolmácsot. Kató, a hosszas bujkálás után nagy levegőt vett és kopogtatott az ajtón. Az élet, az új élet ajtaján. Állásra jelentkezett. Felvették. De veszélyes játék volt ez. Az orosz tisztek előtt egyszerűen nem bakizhatott, az elvtársak megkövetelték a precizitást, a tökéletes szóhasználatot. Onnantól pedig nem volt megállás. Ha már megtanulta az oroszt, ha már tolmácsként alkalmazták, akkor jöhetett a dán, az angol, a francia, az ukrán, a szlovák, a bolgár, az olasz, a japán és a kínai nyelv! Mind-mind megtanulta. Csodabogárként, különleges teremtményként néztek rá. Egyszer például úgy küldték ki tolmácsolni Spanyolországba - hogy nem beszélt spanyolul. Eszükbe sem jutott a megbízóknak, hogy épp a spanyol nincs a fejében. De ő nem visszakozott, hanem megtanult spanyolul is.
Aztán a Városházáról átkerült a Parlamentbe, politikai delegációkat kísért, beutazta a világot, minden földrészen megfordult, s ő lett Magyarország első szinkrontolmácsa. 1974-ben aztán az egész ország rácsodálkozott Lomb Katóra, ugyanis meghívta Vitray Tamás az Ötszemközt című, roppant népszerű műsorába. Lomb Kató attól kezdve már rendszeresen szerepelt a lapokban, sokszor kikérték a véleményét a nyelvtanulásról. Mindig faggatták, mi a recept? Ő pedig elmesélte azt is, hogyan tanult meg svédül. Vett öt svéd nyelvű regényt. Romantikusat, mert azt szerette a legjobban. Az első könyv kínlódás volt, mert még nem értette, ki, kit szeret. A második könyvet már értette. A harmadikat élvezte, a negyediket és ötödiket pedig le is fordította magyarra. Nagy küzdő volt. Autodidakta módon tanult meg japánul is. Erre így emlékezett: „Az első mondat lefordításának már kora reggel nekiálltam. Amikor a fiam az iskolába indult, megtaláltam az alanyt, de amikor a gyerek hazajött, még mindig nem volt meg az állítmány.” Mégis megtanult japánul, úgy hogy tolmácsolást is vállalt később. Tökéletes, teljes életút!
Könyveket írt, többet is, hogy segítse a nyelvtanulást, ötletekkel, gondolatokkal. De nem volt titok. Csak kitartás és szorgalom. Egyszer megkérdezték tőle, mit üzen az utókornak.
Lomb Kató 2003. június 9-én aludt el örökre 94 éves korában. A temetésén csupán harmincan voltak, s egyetlen nekrológ született a lapokban. Elfelejtették. Pedig aznap egy bölcs embert, egy nagy tanítót sirattak harmincan a Farkasréti temetőben.
Lomb Kató sikereinek titkai
Lomb Kató sosem hitt az úgynevezett nyelvtehetségben. A nyelvi készséget egy tört alakjában szerette kifejezni, melynek számlálójában a motiváció áll (ami által még a legszorosabb munka mellett is elcsíphetünk naponta legalább egy tízpercet), nevezőjében pedig a gátlás (a megszólalástól, az ügyetlenségtől, a kinevetéstől való félelem). Ahogy fogalmazott, a nyelvek világában három „autó”-val közlekedik, nevük: autolexia, autográfia és autológia. Az autolexia az önmagamnak való olvasást jelenti: a könyv, amit egyedül fedezek fel, ami mindig újat és újat nyújt, amit bárhová magammal vihetek, ami nem unja el a kérdezősködést. Az autográfia az önmagamnak való írást jelenti, amikor a gondolataimról, élményeimről, mindennapjaimról megpróbálok épp azon a nyelven írni, amit tanulok; nem baj, ha butaság, nem baj, ha hibás, nem baj, ha egy-egy szó kimarad.
Maga is unta a nyelvkönyvek mondvacsinált dialógusait, ezért kedvenc módszere az volt, hogy beszerzett egy eredeti regényt egy számára vadidegen nyelven, amelynek témája őt magát is érdekelte (legyen az detektívtörténet, szerelmes regény, vagy akár műszaki leírás is megfelel), és abból fejtette meg, silabizálta ki a nyelv alapjait: a nyelvtan lényegét és a legfontosabb szavakat. Nem hagyta, hogy a ritka, bonyolult kifejezések elakasszák: ezeket átugrotta, mondván: ami fontos, az előbb-utóbb úgyis felmerül újból, ha kell, megmagyarázza magát.
„Sokkal nagyobb baj, ha elízetlenedik kezünkben a sok megszakítástól a könyv, mint ha nem tudjuk meg, hogy kökény- vagy galagonyabokor mögül figyeli-e a detektívfelügyelő a gyilkost” - vallotta. Így szótárra sincs igazán szükségünk: csak elveszi a kedvünket a szöveg olvasásának, felfedezésének örömétől. Arra, amire magunk jövünk rá, azt úgyis sokkal inkább megjegyezzük. E célra mindig saját könyvet használt, mivel olvasás közben kiírta magának a lap szélére azon szavakat, kifejezéseket, amiket maga következtetett ki a szövegből. - Így az ember nem kerülheti el, hogy előbb-utóbb felszedjen valamit a nyelvből - mivel nem hagyja nyugodni, hogy ki a gyilkos, vagy hogy végül igent mond-e a lánynak.
E módszert egyébként már Kosztolányi Dezső is sikerrel alkalmazta, még Lomb Kató előtt: egyik nyaralása folyamán szinte szakasztott ugyanígy tanult meg portugálul.
Másik kulcsszava a kontextus, szövegkörnyezet volt (őt magát is tréfásan Kontext Katinak nevezték): egyrészt a szöveg megértésében (legyen az könyv vagy hallott szöveg) a kontextus a mérvadó, sokszor ez segít ki minket, ha nem értünk valamit; másrészt pedig a szavakat soha nem önmagukban, elszigetelten tanulta, hanem vagy az olvasott szöveg (összefüggés) alapján maradt meg a fejében (ami talán a lehetséges legjobb tanulási mód), vagy pedig szókapcsolatba ágyazva jegyezte meg (például erős szél, éles szél): így ha az egyiket elfelejtjük, akkor a másik, gyakran vele együtt használt szó „előrántja” a másikat (ezt a hatást angol szóval „trigger”-nek nevezik). A jelzős kifejezésekből sok esetben még a főnév neme is a fejünkben marad.
Nem hagyta, hogy a hibák, kudarcok vagy a tökéletesség szüntelen igénye eltántorítsa kitűzött céljától, hanem mindig a nyelvtanulás élvezetes, örömteli részébe kapaszkodott - talán ebben rejlett eredménye -, ezernyi módon vette újra és újra ostrom alá a nyelv várát.
Lomb Kató nyelvtanulási módszerei
Autolexia, autográfia, autológia
Lomb Kató a nyelvek világában három „autó”-val közlekedett: autolexiával, autográfiával és autológiával. Az autolexia az önmagamnak való olvasást jelenti: a könyv, amit egyedül fedezek fel, ami mindig újat és újat nyújt, amit bárhová magammal vihetek, ami nem unja el a kérdezősködést. Az autográfia az önmagamnak való írást jelenti, amikor a gondolataimról, élményeimről, mindennapjaimról megpróbálok épp azon a nyelven írni, amit tanulok; nem baj, ha butaság, nem baj, ha hibás, nem baj, ha egy-egy szó kimarad.
Regények a tanulás zálogaként
Maga is unta a nyelvkönyvek mondvacsinált dialógusait, ezért kedvenc módszere az volt, hogy beszerzett egy eredeti regényt egy számára vadidegen nyelven, amelynek témája őt magát is érdekelte (legyen az detektívtörténet, szerelmes regény, vagy akár műszaki leírás is megfelel), és abból fejtette meg, silabizálta ki a nyelv alapjait: a nyelvtan lényegét és a legfontosabb szavakat. Nem hagyta, hogy a ritka, bonyolult kifejezések elakasszák: ezeket átugrotta, mondván: ami fontos, az előbb-utóbb úgyis felmerül újból, ha kell, megmagyarázza magát.
„Sokkal nagyobb baj, ha elízetlenedik kezünkben a sok megszakítástól a könyv, mint ha nem tudjuk meg, hogy kökény- vagy galagonyabokor mögül figyeli-e a detektívfelügyelő a gyilkost”. Így szótárra sincs igazán szükségünk: csak elveszi a kedvünket a szöveg olvasásának, felfedezésének örömétől. Arra, amire magunk jövünk rá, azt úgyis sokkal inkább megjegyezzük. E célra mindig saját könyvet használt, mivel olvasás közben kiírta magának a lap szélére azon szavakat, kifejezéseket, amiket maga következtetett ki a szövegből. - Így az ember nem kerülheti el, hogy előbb-utóbb felszedjen valamit a nyelvből - mivel nem hagyja nyugodni, hogy ki a gyilkos, vagy hogy végül igent mond-e a lánynak.
E módszert egyébként már Kosztolányi Dezső is sikerrel alkalmazta, még Lomb Kató előtt: egyik nyaralása folyamán szinte szakasztott ugyanígy tanult meg portugálul.
A kontextus fontossága
Másik kulcsszava a kontextus, szövegkörnyezet volt (őt magát is tréfásan Kontext Katinak nevezték): egyrészt a szöveg megértésében (legyen az könyv vagy hallott szöveg) a kontextus a mérvadó, sokszor ez segít ki minket, ha nem értünk valamit; másrészt pedig a szavakat soha nem önmagukban, elszigetelten tanulta, hanem vagy az olvasott szöveg (összefüggés) alapján maradt meg a fejében (ami talán a lehetséges legjobb tanulási mód), vagy pedig szókapcsolatba ágyazva jegyezte meg (például erős szél, éles szél): így ha az egyiket elfelejtjük, akkor a másik, gyakran vele együtt használt szó „előrántja” a másikat (ezt a hatást angol szóval „trigger”-nek nevezik). A jelzős kifejezésekből sok esetben még a főnév neme is a fejünkben marad.
Lomb Kató munkássága és öröksége
Lomb Kató a Kádár-korszakban amolyan jól ismert csodabogárnak számított. Tizenhat nyelvet használt tolmácsi munkájában, és még legalább ugyanennyin - ahogy mondani szokás - nem lehetett eladni. Szenvedélye volt a nyelvtanulás, a hobbija, a játéka, a teljesítménye, és idővel a hivatása. Egy interjúban úgy fogalmazott, neki egy nyelv rendszerét megismerni olyasféle izgalmat jelent, mint másnak egy keresztrejtvény. Éppen ezért nem nyelvkönyvekre és nem izzadtságra esküdött, ha a nyelvtanulásról kérdezték, bár a szorgalmat és a kitartást ő is a szükséges elemek közé sorolta. De azt vallotta, a nyelvtanulás leginkább - öröm.
Tanulságos történet, hogyan tanulta például a svéd nyelvet. Az is egy antikváriumban kezdődött, ahol öt forintért megvett egy regényt, és azonnal elolvasta. Nagyjából semmit nem értett belőle, még annyit sem, van-e főszereplője, egyáltalán cselekménye. Aztán elolvasta még egyszer. Akkor már - hála a német és angol tudásának - bizonyos szavakat megértett. Ezek után nem meglepő, ha Lomb Kató nyelvtanulási tanácsai egyáltalán nem hasonlítottak a sokszor hallott intelmekhez. Csakhogy ami az ő esetében bevált, nem biztos, hogy más számára is járható útnak bizonyult. Ő szenvedélyesen szerette a nyelveket, és ez nem mondható el minden nyelvtanulóról. Ám amit szeretünk, ami annyira érdekel minket, hogy képesek vagyunk naponta több órán át foglalkozni vele, abban egyre jobbak leszünk.
Lomb Kató gyakran és kifejezett elszántsággal szállt szembe a nyelvtanuláshoz kapcsolódó előítéletekkel is. Nem igaz, vallotta, hogy jól csak gyerekként lehet elsajátítani egy nyelvet, és az sem, hogy szükséges hozzá a nyelvi környezet, vagyis a nyelvterületen eltöltött idő. Még azt is cáfolta, hogy kellene hozzá nyelvtehetségnek nevezett érzék. Utóbbira ő a legjobb ellenpélda, akit a pécsi Szent Erzsébet-leánygimnáziumban nyelvi antitalentumként tartottak számon, és az érettségin egy kegyelemkettessel engedtek át. Fel sem merült pályaválasztáskor, hogy humán területre menjen, így lett vegyész, ami klasszikus tévútnak bizonyult. Amikor felfedezte, mekkora örömet jelent megismerni egy idegen nyelvet, birtokba venni a szavait, megérteni a logikáját, felépíteni nyelvtani rendszerét, eldőlt a sorsa. A latin, a német, a francia, az angol és az orosz után szépen jött a többi nyelv: japán, kínai, dán, olasz, szlovák, román, lengyel, ukrán, bolgár, portugál, spanyol.
Amikor 1974-ben Vitray Tamásnál vendégeskedett az Ötszemközt stúdiójában, éppen egy nemzetközi konferenciára készült, ott angol, francia, német és olasz nyelveken kellett az elhangzó előadásokat fordítania a mesterséges megtermékenyítés témájában. Nem szinkrontolmácsolással, hanem úgy, hogy bizonyos szakaszokat elmond az előadó, majd jön a tolmács, magyarázta Vitraynak. „Közben jegyzetel?” - hangzott el a kérdés. Nem tudni, hogy ez a műsor, vagy akár Lomb Kató nyelvtanulásról írt könyvei hány embernek segítettek elsajátítani az angolt vagy a kínait, de hogy kedvet tudott csinálni hozzá, az biztos. Azt mondta, heti legalább tizenkét-tizennégy órát kell áldozni a nyelvtanulásra, és már csak azért sem javasolta nyelvtanár vagy tanfolyam igénybevételét, mert ez még akkoriban is tetemes összegbe került. Az ember olvasson az adott nyelven, írjon és beszéljen, de ahhoz sem kell másik fél, hiszen önmagának is elmondhatja a gondolatait. A kiejtés? Másodlagos, szögezte le, és a saját kiejtését is a legtöbb nyelv esetében legfeljebb közepesnek ítélte. A lényeg a bátorság, a rendszeresség és az öröm, ez utóbbi a negyedik hatványon. Ha belegondolunk, teljesen igaza volt, hiszen azóta tanulmányok ezrei születtek arról, hogy a motiváció a tanulás kulcsa, enélkül marad a vér és a verejték, de sokszor elmarad az eredmény is.
Kató Lomb: A poliglott, aki még Krashen professzort is meglepte | B2 angol hallgatói podcast
Ő maga azonban meglehetősen fegyelmezett volt, nem csak játékos. Mindennap sétált, hetente járt tornázni, és januárban, amikor kevesebb volt a munkája, a Tátra sípályáit rótta. Gyakran kérték fel a párt és az állam vezetői, hogy kísérje el őket egy-egy nemzetközi találkozóra. Néha olyan nyelven kellett dolgoznia, amit alig ismert, de saját gyorstalpaló tanfolyama volt. Lomb Kató tucatnyinál is több nyelven beszélt. Ezek közül többet bármilyen kombinációban azonnal fordított „egymásra”. Hiába beszélt és értett azonban mintegy harminc nyelvet, többször hangsúlyozta: az anyanyelve a magyar.
Lomb Kató élete a nyelvtanulás iránti elkötelezettség, a szorgalom és a kitartás csodálatos példája. Módszerei, bár egyediek, máig inspirációt nyújtanak mindazoknak, akik szeretnék bővíteni nyelvtudásukat és megnyitni magukat a világ újabb és újabb kultúrái előtt.