Az önismereti és terápiás folyamatok gyakran fájdalmas felismerésekkel járnak. Tisztulhat a kép, hogy miért is érezzük magunkat a jelenben nyomorultul. De mi van a felismerés után? Lehet-e előrelépni, ha folyton hátratekintünk?
Hosszú-hosszú évekig halogattam, pedig tudtam, hogy szükségem lenne rá. Azt gondoltam, meg tudok küzdeni velük egyedül, vagy hogy a pszichológus édesanyámmal sokat beszélgetve előbb-utóbb sikerül áttörnöm a felépült falakat. De nyilván nem így lett. Vannak dolgok, amiket nem lehet és nem is szabad házon belül megoldani. Erre akkor jöttem rá, amikor összeomlottam.
Fásult voltam, erőtlen, motiválatlan, csak sírni tudtam, robot módjára végeztem a dolgom, aztán ha rám jött a feszültség, hisztériáztam, hánytam, és úgy éreztem, már sose leszek kerek egész. Mintha elromlottam volna. Egyszerre tört rám minden: a traumák, fájdalmak, az evészavar, a testképzavar, a kapcsolataimban való bizonytalanságom, a szorongásaim.
Bár nyilvánvalóvá vált számomra, hogy muszáj szakemberhez fordulnom, az utolsó pillanatig visszatartott a félelem, hogy a szeretteim ellen fordít majd a terápia. Annyiszor láttam, hallottam, olvastam történeteket emberekről, akik a pszichológus hatására távolodtak el szüleiktől vagy a párjuktól! Féltem ettől. Nem azért, mert a lelkem mélyén azt gondoltam volna, hogy körülöttem bárki mérgező, vagy bárkitől meg kellene szabadulnom, hanem azért, mert meggyőztem magam arról, hogy ha én megváltozom, nem fogok már kelleni. Logikát ne keressetek ebben.
Szinte levegőt se vettem, tíz percben összefoglaltam A CSOMAGOT. Elmondtam, hogy kislány koromban rengeteg zaklatás ért a kortársaim körében; hogy nőies alakom miatt rendszeres megaláztatásoknak voltam kitéve, amikor balerina akartam lenni; hogy felnőtt férfiak (is) fogdostak; hogy tizenegy éves koromban ezért a lényem egy része levált rólam, és megállt a fejlődésben. Meséltem arról, hogy tizenhét évesen majdnem, aztán tizennyolc évesen tényleg megerőszakoltak, hogy ezt teljesen eltemettem magamban, mert úgy emésztett az önvád, hogy nem is foglalkoztam az egésszel az első szülésemig, ami embertelen, brutális bánásmódban zajlott le. Tessék, íme, kedves szakértő, erre varrjál gombot. Igazi csemege vagyok, mondtam is neki.
A pszichológus vett egy nagy levegőt, és azt mondta, hogy hát ezek egyesével is hatalmas feladatok, hát még együtt. De ő inkább arra lenne kíváncsi, hogy MOST hogy vagyok. Én azt hittem, pszichológusnál a múltban szokás turkálni. Feleleveníteni, mik történtek, nagyokat sírni, hogy milyen rossz volt, megállapítani, hogy hát igen, ezért vagyok boldogtalan. Ehhez képest elkezdtünk beszélgetni arról, hogy zajlanak a hétköznapjaink. Hogy milyen helyzetekben omlok össze, mik a legnagyobb próbatételeink. Picit bizonytalan voltam abban, hogy ennek mi köze ahhoz, amiért jöttem, és ezt jeleztem is. Erre azt mondta, hogy ahhoz, hogy a múltbeli dolgokat rendbe tudjuk tenni, előbb a jelenben kell összeszednünk a darabjaimat. És bizony, voltak iszonyú nehéz periódusok. Olyan időszakok, amikor felerősödött az önvád, a düh, vagy amikor pipa voltam az egész világra. De az a helyzet, hogy azok a dolgok, amik évtizedek óta nyomják a vállamat, szépen összezsugorodtak. Már nem nyomnak több tonnát a lelkemen. Nem szűntek meg, de halványodtak. Tudomást vettem a létezésükről és már nem akarok megszabadulni tőlük, mert a részeim lettek. Velük együtt vagyok én: én. Együtt élünk, mint egy elbaszott, de mégis szerető család.
Érdekes, mert közben mintha mindenki transzgenerációs traumákról beszélne, meg a szülők felelősségéről, a gyerekkor jelentőségéről. Oké, kiderül, hogy azért eszel stresszhelyzetben, mert az anyád nem kapcsolódott veled érzelmileg, és egyedül akkor törődött veled, amikor ételt tett eléd az asztalra. Rájössz, hogy azért gyűlölöd magad és azért nem hiszed el, hogy bárki szerethet, mert nem kívánt gyerek voltál. Ezek a ráébredések felemelő, fájdalmas, katartikus pillanatok, nem vitatom. Nekem is volt jó néhány. De valahogy úgy érzem, sokan megállnak itt. Mintha a felismerésnek annyi lenne a haszna, értelme, hogy lehessen kire, mire mutogatni. De felnőttként, a jelenben már magunkért felelünk. Tartozunk annyival magunknak, hogy megmutassuk, jobban, másképp is lehet. Ha örökre hátrafelé nézünk és mutogatunk, akkor igazából csak a felelősséget hárítjuk, és ezzel már a jelenben ártunk, (jó esetben csak) saját magunknak.
Nem is olyan régen még rettegve léptem ki az utcára, mert attól féltem, valaki megbámul vagy beszól. Erre a múlt héten megtörtént az, hogy egy férfi a buszon szemérmetlenül végigmért, vonogatta a szemöldökét, kacsintott, megnyalta a száját, én pedig álltam a tekintetét, de jeges ridegséggel. Azt akartam sugározni neki, hogy lehet hogy néz, lehet, hogy levetkőztet a szemével, de engem ugyan nem birtokol. Nézzen csak, ennyi jut neki, jó étvágyat hozzá. Nem féltem, nem zsugorodtam össze. Addig néztem a szemébe, amíg le nem lohadt a mosolya, és el nem fordította a fejét. És én ezt győzelemként éltem meg, mintha ebben a néhány pillanatban egy bozótvágó késsel lekaszaboltam volna minimum egy tucat olyan férfitekintetet, amitől nemrég még elhánytam magam a félelemtől. Azt hiszem, megtaláltam egy női erőt, amit eddig nem ismertem. Hogy is ismertem volna?! Magzatpózban elrejtőzött a lényem legeldugottabb zugában, hogy senki meg ne találja.
Aztán fokozatosan egyre közelebb jött a fényhez. Először szelíden kopogtatott, óvatosan, nehogy a farkas várja a kapuban. Tudom már azt is, hogy időnként ki kell engedni a szelepet, elfogadni és magamhoz szorítani a sötétséget is. Csak azt nem szabad elfelejtenem soha, hogy a jelen és a jövő tele van lehetőségekkel és (még ki nem próbált) eszközökkel.
Most a terápiában is szünetet tartunk. Sokkal jobban érzem magam, amióta tudom, hogy a jelenlegi problémáim nagy részéért én vagyok a felelős. Persze, vannak körülmények, amik fölött nincs befolyásom, de a hozzáállásom például rengeteget számít, azt igenis tudom irányítani. Többet foglalkozom azzal, hogy rend legyen a környezetemben, hogy tápláljam magam szellemileg, hogy olyasmikkel foglalkozzam, amik tényleg érdekelnek, hogy utat engedjek vágyaknak, érzéseknek, amiknek eddig nem. Megtanultam kedvesebb, megértőbb lenni magammal. Az a vágyott perszóna, akit elképzeltem magamnak célként, egyre közelebb kerül hozzám. A magabiztos, erős nő, aki nem kér elnézést azért, mert olyan, amilyen. Aki nem fél kiállni magáért, nem fél szeretni magát, nem szorong attól, hogy esetleg valaki nem érti, nem szereti majd így. Aki nem akar bebizonyítani semmit, csak létezik. Messze még az út vége, de közeledik, szépen, napról napra, centiről centire.
Újszülötteknél elég gyakori jelenség a hasfájás, hiszen éretlen emésztőrendszerrel jönnek a világra. Ráadásul evés során hajlamosak sok levegőt nyelni, ami a bélrendszerbe jutva feszülést okoz a hasukban. A hasfájós babák számára a legjobb testhelyzet a hason fekvés, akár ébrenlét során is. És soha ne hidd el, hogy a hasfájás olyasmi, amit majd a baba kinő és csak ki kell várni a végét, mert igenis van mit tenni ellene! Ezt a hasfájásra, kólikára specializálódott babamasszázs tanfolyamok során szintén megtanulhatod különböző technikák elsajátításával.
Bár az újszülöttet még nem kell - és nem is lehet - napirendre szoktatni, segíthet az alvási rend beállásában és az alvás minőségének javulásában, ha a napjaitoknak van egy bizonyos ciklikussága. Olyan egyszerű dolgokra kell gondolni, mint például, ha délelőttre beiktattok egy rövidke programot, akkor az minden nap következetesen történjen meg délelőtt. De az esti fürdetés is része a napi ciklikusságnak, ami szépen zár minden napot. A baba így meg fogja szokni, fogja érezni, hogy mikor mi történik, nagyjából hol tart a nap. A babamasszázs tanfolyamok ebben is segítségedre lehetnek. Az oktató akár házhoz is megy, kisbabád igényeihez igazodva megtanítja neked a babamasszázs gyakorlatokat. Így a napotok gyönyörű - és fejlesztő - részévé válhat a napi babamasszázs. Kutatások szerint már napi 15 perc csecsemőmasszázs szuperül fejleszti a kisbaba idegrendszerét, emésztőrendszerét, immunrendszerét és mozgásszerveit.
Hasfájós a babád? Mutatunk egy trükköt🥰
