A kisgyermekek világa tele van meglepetésekkel, őszinte reakciókkal és olyan pillanatokkal, amelyekre a felnőttek gyakran nincsenek felkészülve. A mondás szerint "a részeg ember és a gyerek őszinte", és a szülők ezt nap mint nap megtapasztalhatják. Néha még meg sem kell szólalni ahhoz, hogy a szülők kellemetlenül érezzék magukat - elég egy ártatlan kérdés vagy egy spontán megjegyzés.
Amikor a gyerekek szembesítenek a valósággal
A gyermekek közvetlensége gyakran vezet humoros, de olykor kínos helyzetekhez. Zsolt gyerekként a balatoni nyaralásokon hamar rájött, hogyan juthat extra ételhez: odaállt az éppen ebédelő család asztala mellé, és kitartóan nézte őket, amíg valaki meg nem kérdezte: „Te is kérsz?” Bólintott, megette a felkínált ételt, majd továbbállt a következő asztalhoz, ahol megismételte ugyanezt. Ez a fajta egyszerű, de hatékony taktika rávilágít a gyerekek ösztönös problémamegoldó képességére.
Minden családban vannak olyan szavak és kifejezések, amelyek az éppen beszélni tanuló gyerekektől származnak. Például a doboz (és a toboz is) bodoz, a szemüveg pedig szemügev lehet. Nem árt azonban vigyázni: megeshet, hogy a piacon vagy az áruházban a zöldségosztályon fogja fennhangon kijelenteni gyermekünk, hogy ő márpedig brokit szeretne, nem kevés derültséget okozva ezzel a vásárlóközönségnek.
Kínos pillanatok a tömegközlekedésen
A tömegközlekedésen is számtalan alkalom kínálkozik a cikisebbnél cikisebb helyzetekre. Egy tömött buszon két óvodáskorú gyerek között játszódott le egy jelenet, amikor a nagymamájával utazó kisfiú ismerkedni próbált, és megkérdezte a kislányt: „Hogy hívnak?” A kislány illedelmesen megmondta nevét, ám a párbeszéd itt még nem ért véget.
Hosszabb vonatutakon sem mindig a gyerekek, hanem olykor az utastársak viselkedése is több mint kínos. Ötéves lehetett a kislányom, amikor egy alkalommal a kupéba, ahol az apjával ketten utaztak, beszállt egy erősen festett és méretes műkörmökkel rendelkező nő. A kislányom nézte egy darabig, aztán hangosan megkérdezte: „Apa, a néni miért szopja az ujját?”
Otthoni történetek és a gyerekek hallása
Nem árt némi elővigyázatosság akkor sem, ha a saját élményeinket osztjuk meg otthon, családi körben. Egyszer minderről megfeledkezve meséltem a férjemnek, hogy a villamoson kénytelen voltam végignézni, ahogy egy embertársunk a zoknijából kifogdosott bolhákat nyomkodja szét a hüvelykujja körmével, és ezzel foglalja el magát a Hűvösvölgytől egészen a Széll Kálmán térig. A kislányom eközben - gondoltam én - a mesefilmet nézte a tévében, de másnap, amikor magammal vittem bevásárolni, kiderült, hogy mindent hallott. A csemegepult előtt kinézett magának egy ott bóklászó férfit, rámutatott, majd fennhangon megkérdezte: „Anya, ez volt a bolhás bácsi, akiről tegnap meséltél?”
Xantus Barbara esete is tanulságos. Gyermekem egyébként már kétévesen is nagyon érdeklődő volt, és annak ellenére, hogy Vekerdy szerint nem várhatjuk el egy bölcsődéstől, hogy a nappaliban ülve újságot olvasson, pontosan ez volt a kedvenc időtöltése: a kanapén lapozgatni a női magazinokat, gondosan szemügyre véve a fotóillusztrációkat. Néha meg is kérdezte, melyik lefotózott híresség kicsoda, mi pedig készségesen válaszoltunk. Ennek az lett a következménye, hogy egy időben azzal szórakozott, hogy teljesen random módon kiválasztott középkorú nőkre rámutatott, majd elkurjantotta magát: „Ott a Xantus Barbara! Ott van!” Ha esetleg férfi társaságában volt, a lányom azt is hozzátette: „És a nagybátyja is ott van!” Anya.
Végül, de nem utolsósorban felidézném Gabi barátnőm emlékezetes estéjét. Férjével egy étteremben vacsoráztak, velük volt éppen beszélni tanuló kislányuk is. A vacsora elfogyasztása után - ki tudja, milyen megfontolásból - a másfél éves Livike úgy döntött, bemutatja az édesanyját egy, a szomszéd asztalnál ülő férfinak.
"Cukisági agresszió" - amikor az aranyos dolgok kihozzák belőlünk a vadállatot
„Az ilyen képek nagyon erős pozitív affektust generálnak, amitől az ember úgy érzi, teljesen elveszti az önuralmát. Ezek olyan erős ingerek, amiket már nem tudunk megfelelően kezelni, sőt, néha már nem is bírunk elviselni” - magyarázta egy kutatás vezetője, Rebecca Dyer. Ez a fajta "cukisági agresszió" rendkívül meglepő jelenség, mivel a legtöbben azt gondolnánk, az aranyos dolgokra az emberek gyengéden és védelmező szándékkal reagálnak. „Persze nem arról van szó, hogy az emberek tényleg azt szeretnék, ha az aranyos kiscicáknak bántódásuk esne. Társadalmunk szerencsére nincs tele agresszív szociopatákkal, nem kell emiatt aggódni" - fogalmazott Dyer. A jelenség ennek ellenére, legalábbis e kísérlet szerint valóban létezik.
A kutatók először 109 online önkéntest kértek fel, hogy számítógépükön nézzenek meg egy diasort, amelyen aranyos, vicces, illetve semleges állatok képeit láthatták. A résztvevőknek osztályozniuk kellett a képeket aranyosság és humor szempontjából, valamint aszerint, mennyire érezték, hogy nem tudnak uralkodni magukon a képek láttán. Az eredmények alapján teljesen egyértelmű volt, hogy minél aranyosabb egy kép, annál kevésbé tudnak uralkodni magukon a résztvevők és annál gyakrabban ragadtatják magukat agresszív - verbális - megnyilvánulásokra. Az aranyos állatok sokkal gyakrabban vezettek ilyen reakciókhoz, mint a vicces állatok.
A második kísérletben 90 férfi és nő vett részt, akiknek laboratóriumi körülmények között kellett aranyos, vicces és semleges állatok képeiből álló diasorokat nézniük. A résztvevők mindannyian kaptak egy-egy buborékfóliát, amelyről annyi buborékot pukkasztottak ki, amennyit csak akartak. A kutatók arra voltak kíváncsiak, mennyiben váltanak ki a különböző állatok képei tettleges agressziót. Dyer és kollegái egyelőre nem tudják biztosan, mi okozza ezeket a - relatíve ártalmatlan - agresszív megnyilvánulásokat. Lehetséges, hogy a jelenség hátterében az a frusztráció áll, hogy az emberek nem tudják az aranyos állatokat kedvük szerint megszeretgetni, ez a frusztráció pedig agresszióhoz vezet. „De az is lehet, hogy az egésznek semmi köze ahhoz, mennyire aranyos vagy nem aranyos egy állat. Az intenzív pozitív behatások időnként negatívnak tűnhetnek, és túlzottan eluralkodhatnak az emberen.”
Miért préselünk össze aranyos dolgokat? Érted, hogy így van?
Sharenting: amikor a szülő megosztja gyermeke életét
A közösségi média a legújabb generációk számára az élet elidegeníthetetlen részévé vált. „Ha nem posztolod, meg sem történt.” A gyerekek már ebbe születtek, mi pedig egyszer csak már nemcsak a saját magunk képviseletében, hanem szülőként is jelen vagyunk. És posztolunk. Egyes kutatások szerint ez természetes, hiszen a gyerek megszületése után a szülők általában buborékba kerülnek, a társas kapcsolataik jó része megszűnik, vagy legalábbis radikálisan csökken. A kicsi tölti ki minden idejüket, miközben kevés lehetőségük van arra, hogy közösségi életet éljenek.
Alapvetően nem is azzal van a baj, ha valaki időről időre leír egy kedves vagy vicces történetet, hanem ha olyan posztokat tesz ki meggondolatlanul, amelyekkel a saját gyereke jogait sérti. Ezeknek az információknak a rendszeres megosztása, posztolása azt is jelenti, hogy a gyerek a közösségi médiában „nő fel”. „Az én gyerekem a legcsodálatosabb” egy nagyon fontos szülői érzés. Egy most publikált amerikai kutatás szerint a szülők 69 százaléka posztolt már a gyerekéről olyan történetet vagy képet a közösségi médiában, ami miatt utóbb rosszul érezte magát.
A sharenting kockázatai
A gyerekkor nagy részben konstruált, és olyan emlékeken alapul, amelyet a család közössége „gyárt”. Fontosak, és jelentőségük nem a tényszerűségben van (hogy mikor mi történt), hanem abban, hogy intimitást hordoznak. Összetartozást adnak. A gyerek életével kapcsolatos folyamatos posztolás súlyosan sértheti a gyerek magánélethez való jogát, és sajnos gyakran alapot ad online zaklatásnak is. És nemcsak abban, hogy más gyerekek és fiatalok bántják egymást ezek miatt a képek, történetek miatt, hanem abban is, hogy a szülők szólogatnak be egymás gyerekének.
A jelenben eltereli a szülő figyelmét az „itt és most” fontosságáról, nehezíti a fókuszálást a gyerekre, és megsokszorozza azt a sok-sok szülőt fenyegető rossz érzést, hogy „meg akarok felelni másoknak”. A gyerekekkel kapcsolatos információk, adatok, tények rendszeres, gyakori megosztása (a szöveges és a képi tartalmakat is ideértve) veszélyes. Sosem szabad elfelejteni, hogy szülőként elsődleges felelősségünk a gyerekünk jóllétéért és biztonságáért van.
Brain rot: az alacsony színvonalú online tartalmak hatása
A tavalyi év szava meglepő módon nem a brat és nem is a skibidi toilet lett, hanem egy ennél sokkal fontosabb és sokkal beszédesebb kifejezés: a brain rot. A brain rot, vagy szó szerint agyrohadás, látszólag egyszerű kifejezés, amit más kontextusokban korábban is használtunk, most azonban egy egészen specifikus jelentéssel tért vissza. A brain rot az alacsony színvonalú online tartalmak nyomán kialakuló kognitív hanyatlásra utal, vagyis arra, ahogyan a mémek és vicces videók folyamatos pörgetésével lerohasztjuk az agyunkat.
Ezeket a tartalmakat azért tudjuk órákon át pörgetni az okostelefonunkon vagy más eszközünkön, mert akadálytalanul átfolynak rajtunk - elég felületesen feldolgozni a látottakat ahhoz, hogy megértsük és közben kellemes tompultságba kerülhetünk. Az olvasás, a filmnézés vagy egy beszélgetés ezzel szemben sokkal mélyebb bevonódást és koncentráltabb figyelmet igényel. Csakhogy az okostelefon-függőségnek és a rendszeres „agyrohasztásnak” ára van. Ha úgy érezzük, túl sok időt töltöttünk az okostelefonunk pörgetésével, akkor simán lehetséges, hogy nálunk is jelentkezik már a brain rot.
Azt már jó ideje tudjuk, hogy a digitális eszközhasználatnak való tartós kitettség rontja a figyelmi funkcióinkat és nehezíti a koncentrációt. Szintén súlyos problémát okoz, hogy a gyors és könnyű digitális tartalmak fogyasztása olyan hormonális hatásokat indít be, melyek hatására az örömérzetért felelős dopamin fokozott termelése figyelhető meg. Látható tehát, hogy a brain rot nagyon is súlyos kognitív és viselkedéses következményekkel járhat.
ADHD és digitális eszközhasználat
Az iskolákban bevezetett mobiltelefon-használat korlátozása komoly hatást gyakorolhat az oktatásra és a diákok életére. Különösen az ADHD-s (figyelemzavaros hiperaktivitás-zavarral élő) gyerekek esetében, ahol a digitális eszközökkel eltöltött túl sok idő súlyos következményekkel járhat. A modern technológia, különösen a mobiltelefonok, tabletek és számítógépek világában sok szülő aggódik, hogy gyermekük nem tud elég időt és figyelmet fordítani az iskolai feladatokra, a tanulásra vagy más fontos tevékenységekre, elkalandozik a figyelmük, gyakran motiválhatatlanok.
Az ADHD-s gyerekek különösen hajlamosak arra, hogy órákat töltsenek a képernyő előtt, ami növeli a koncentrációs nehézségeket, miközben a szülő azt látja, hogy a figyelemzavaros gyermeke órákig képes koncentrálni a telefonra vagy tabletre. Ez a függőség néha olyan szintig elmegy, hogy naponta akár 5-6-8 órát is ezzel foglalkozik. „A szülő azt látja, hogy nem lehet a gyerekhez hozzászólni vagy ha hozzászólnak, nem észleli, miközben teljesen elmerül a telefonozásban és ebben a tevékenységében fókuszált tud lenni. Nem érti a szülő, hogy ha a gyerek szétszórt és nem tud odafigyelni, erre hogy tud ennyire koncentrálni. Sokan azt sem értik, hogy lehet ilyen hatalmas mértékben függővé válni a képernyőtől. Ez óriási összezördülésekhez vezet, hisz a kontroll már elvész a szülői oldalról. A gyerekek oldaláról azonban ez valódi ópiátként működik, a jutalom-központra hat és dopamint termel, amiből egyre több és több kell, tehát olyan, mint más egyéb valódi függőség” - fejtette ki Dr. Bohács Krisztina.
A szakember szerint a másik hatalmas probléma, ami miatt az aggódó szülők megkeresik, hogy a gyerekek sokszor motiválatlanok, ami abban jelentkezik, hogy nem csinál semmit, nem érdekli semmi a neten való szörfözésen, csetelésen kívül. Főként kamasz gyerekeknél figyelhető meg, hogy a szülő teljes kontrollvesztésbe kerül és azt látja, hogy a gyereke gyakorlatilag egy virtuális térben él, ahol teljesen más tudata van. A szakértők azonban hangsúlyozzák, hogy az ADHD-s gyerekeknél különösen fontos a következetes szabályok és keretek felállítása. Első lépésként a képernyőidő korlátozását ajánlják, amelyet bizonyos feladatok elvégzéséhez lehet kötni. Ilyenek lehetnek például az iskolai házi feladatok, házimunkák vagy egyéb napi teendők, amelyeket a gyerekeknek meg kell csinálniuk, mielőtt hozzáférhetnek a digitális eszközökhöz.
A szakember szerint az ADHD-s gyerekek eleve különösen ki vannak téve a függőségeknek, mint a dohányzás, az alkohol vagy a kamaszok körében népszerű snüssz, amelyek egyfajta nyugtatóként hatnak rájuk. Ezeknél a gyerekeknél olyan erős a dopamin-éhség, hogy sokan marihuánához is nyúlnak. Az ADHD-s gyerekek számára kiemelten fontosak a kognitív fejlesztési programok, amelyek segíthetnek a figyelemzavar kezelésében. A GEM Tanulási Központ által alkalmazott BrainRx és AccelerateRx programok kifejezetten ilyen célokat szolgálnak. A programok célja nemcsak az iskolai teljesítmény javítása, hanem az érzelmi és szociális készségek fejlesztése is. Ez különösen fontos az ADHD-s gyerekek számára, akik gyakran alacsony önbizalommal és gyenge énképpel küzdenek.
Miért préselünk össze aranyos dolgokat? Érted, hogy így van?
Többnyelvűség és a gyerekek nyelvi világa
Érdekes és tanulságos történetekkel jelentkezik a két- és többnyelvű gyerekek világából Dr. Csiszár Rita. A nyelvtanárként, szociológusként és nyelvészként is dolgozó Rita nem csak ebbéli minőségeiben, de több mint két évtizede külföldön élve anyaként is érintett a migráció és a többnyelvűség témában. „Két- és többnyelven nevelkedő gyermekek szüleinek, valamint az őket tanító pedagógusoknak tartok tanácsadást, előadásokat és továbbképzéseket. Nem szűkölködöm hát érdekes, tanulságos és sok esetben fejtörést okozó családi történetekben, amelyek a gyerekek nyelv(ek)hez fűződő viszonyáról szólnak. Ezek közül szeretnék most néhányat megosztani az olvasókkal.”
A nyelvi beilleszkedés kihívásai
Kezdjük mindjárt a négyéves Noëllel, aki heteken keresztül mindkét tenyerét a fülére tapasztva, félrehúzódva üldögélt az új svájci óvodájában. Mint nagy nehezen kiderítettük, azért igyekezett minden kívülről érkező ingert kizárni, hogy még véletlenül se tudjon megtanulni németül. Hogy miért ne? Azért, mert azt gondolta, hogy amint megtanul az ovi nyelvén beszélni, rögtön elfelejti majd a sajátját. Az új nyelvi környezetbe való beilleszkedés sok esetben nehézkesen indul. Külföldre kerülve a gyerekek egy része is megküzd a felnőttek által ilyenkor jól ismert „kulturális sokkal”. Gyakran keresnek fel a szülők azért is, mert úgy érzik, hogy a gyerekük jóval lassabban halad az új nyelvvel, mint ahogyan azt elképzelték. Időre van szüksége a gyereknek ahhoz, hogy az új nyelv kódját sikeresen „feltörje”. Hogy ez pontosan meddig tart, az számos tényező összjátékától függ.
Két és három éves kor között kezd kialakulni a gyereknek az a képessége, hogy egy adott nyelvet, egy adott beszélőhöz kössön. Tehát a hároméves kisgyerek kapásból tudja, hogy - az általa már ismert személyek közül - kihez milyen nyelven szóljon. Előfordul persze, hogy hiba csúszik a rendszerbe! Mexikói kliensem kislánya 2-3 éves kora között minden sötétbarna hajú, kreol bőrű fiatal férfit, aki az utcán a gyereke kezét fogta, spanyolul szólított meg.
Nyelvi „szabályrendszerek” és a közös nyelv fontossága
Egy másik esetben egy japán anya és német apa kisfia még 4 éves korában sem volt hajlandó megszólalni japánul, tehát az anyanyelvén. Haruból mindössze egyetlen helyzetben lehetett japán szót „kicsalni”: amikor egy bábjátékban egy kislány szerepét játszotta. Más japán nyelvű beszélők - akik rácáfolhattak volna a gyerek hibás feltevésére, - nem voltak a gyerek környezetében. A kisgyerek által felállított „szabályrendszer” kiszámíthatóságot és biztonságot ad számára a két- vagy több nyelvre berendezett világában - egyfajta útjelzőtáblaként funkcionál.
Egy ilyen szélsőséges reakcióról számolt be egy interjúpartnerem is: „Kisgyerekként bizonyos embereket bizonyos nyelvvel azonosítottam. Kizárásos alapon, aki nem az édesanyám, vagy a nagymamám volt, azokat franciának tekintettem. Négyéves lehettem, amikor magyarországi látogatásra indulva utunkat megszakítottuk Németországban, és bementünk egy étterembe. Ekkor hirtelen elnémultam, mert mindenki németül beszélt. Nem tudtam felfogni, hogy most mi történt, mert ez nem passzolt bele sem egyik, sem másik skatulyába, hanem ez egy érthetetlen nyelv volt számomra. Megdöbbentett, hogy én most nem értek valakit. Az én világom két nyelvre volt berendezve, és nekem senki nem mondta, hogy több van, mint kettő. Olyannyira, hogy egy egész hónapig elnémultam. Nem voltam hajlandó beszélni, sőt még a nekem feltett kérdésekre sem válaszoltam. Édesanyám teljesen kétségbe volt esve, még pszichológus is foglalkozott velem.”
Egy másik tipikus probléma, amivel főként apukák szoktak felkeresni, hogy a gyerek nem szólal meg az „apanyelvén” (legyen az bármely nyelv). Ez az input maximum arra elég, hogy a gyerek megértse a leggyakrabban elhangzó kifejezéseket, szófordulatokat. Mindenképpen fontos, hogy a szülőnek és a gyereknek legyen (legalább) egy közös nyelve, amire a kapcsolatuk épülhet.
Ez történt azzal a 6 és 4 éves testvérpárral is, akik magyar anyukájukkal és svéd apukájukkal Portugáliában éltek. A gyerekek jól beszéltek magyarul (anyanyelv) és portugálul (környezet nyelve), viszont nem beszélték sem a szüleik által használt közös nyelvet, az angolt, sem a folyamatosan úton lévő, vezető beosztású apjuk nyelvét, a svédet. A gyerekek csak az anya közvetítésével tudták elmondani apjuknak, amit szerettek volna. Tehát magyarul elmondták az anyukájuknak a mondandójukat, aki angolra fordította azt. Mindannyian érezzük, hogy ebben a történetben nem a svéd nyelvismeret hiánya legnagyobb probléma. Sokkal inkább az a kérdés merül fel bennünk, hogy közös nyelv hiányában milyen minőségű szülő-gyermek kapcsolat jöhet létre. (Ennek a családnak az esetében, a megoldást a gyerekek angol nyelvtudásának fejlesztése hozta meg.)
A szakmámból adódóan gyakran találkozom a fentihez hasonló extrém esetekkel. Például, amikor az öt nyelvet beszélő anyuka, úgy döntött, hogy úgy szeretné átadni nyelvtudását a kislányának, hogy mindennap más nyelven szól hozzá. Dunát lehetne rekeszteni mindazokkal a tanulságos történetekkel, amelyekkel a praxisom során találkoztam. Bízom benne, hogy már ezekkel is sikerült rámutatnom arra, hogy milyen fontos, hogy többnyelvű családot alapítva lehetőleg előre és mindenképpen hiteles forrásból tájékozódjunk ezekről a mindennapi életünket érintő kérdésekről. Sok különböző úton célba lehet érni, ugyanakkor fontos tudni, hogy vannak zsákutcák is.