A kisgyermek kora a fejlődés, a felfedezés és a csodák időszaka. Ebben az életszakaszban a gyermekek elméje egyfajta állandó tanulási és tapasztalási lázban ég, ahol az idegsejtek közötti kapcsolatok hihetetlen sebességgel épülnek ki.
A gyermekkor első hét évében az agykéreg azon részei, amelyek a racionális gondolkodásért és a valóság teszteléséért felelősek, még messze nincsenek teljesen kifejlődve. Amikor egy óvodás azt állítja, hogy egy sárkány lakik a gardróbban, ő nem hazudik a szó hagyományos értelmében, hanem egy belső víziót vetít ki a fizikai térbe. Az agyuk théta-hullámokban gazdag állapota, amely a felnőtteknél leginkább a mély meditáció vagy az elalvás előtti pillanat sajátja, náluk a mindennapi ébrenlét része. A fejlődéslélektan ezt az időszakot a mágikus gondolkodás korának nevezi, ahol az ok-okozati összefüggések még nem a logika, hanem az érzelmek és a vágyak mentén szerveződnek.
A vizuális érzékelés egyik legérdekesebb mechanizmusa a pareidolia, amely során az agy ismerős mintákat - leggyakrabban arcokat - keres a rendezetlen adatokban. A csecsemők túlélése szempontjából alapvető fontosságú, hogy felismerjék az emberi arcot, így az agyuk erre a mintafelismerésre van leginkább „huzalozva”. Míg egy felnőtt agya gyorsan korrigálja ezt az észlelést („Áh, csak a széken hagyott ruhakupac az”), addig a gyermeknél a logikai felülbírálat hiányzik. Náluk az elsődleges inger marad meg valóságként, amit az érzelmi állapotuk tovább színez. Ha a gyermek fél, az alak ijesztő lesz; ha biztonságban érzi magát, akkor egy barátságos látogatót vizionálhat.
Érdemes megfigyelni, hogy a gyermeki figyelem sokkal kevésbé szelektív, mint a felnőtté. Mi megtanultuk figyelmen kívül hagyni a perifériás látómezőnk apró mozgásait vagy a háttérzajokat, hogy a feladatunkra koncentrálhassunk. A kicsik azonban mindent befogadnak, és minden apró porszem csillanását, minden árnyék suhanását értelmezni próbálják.
A fantázia szerepe a gyermekkorban
A gyermeki fantáziavilág rendkívül gazdag és kreatív. A fantáziálás valójában nagyon fontos a személyiségfejlődést befolyásoló tényezők közül. Sőt, más készségük fejlődésében is alapvető szerepet játszik!
A gyerekek képzeletükben olyan helyzeteket is át tudnak élni és olyan szerepekben is kipróbálhatják magukat, amik a valóságban nem lehetségesek. A tanulságokat és az elsajátított tulajdonságokat viszont kamatoztathatják a való életben is! A fantázia világában a gyerekek gyakran felnőttként képzelik el magukat, vagy olyan dolgokat próbálnak ki, amiket még nem sikerült teljesíteniük.
A mese a legklasszikusabb és legjobb módja a fantázia fejlesztésének! Miközben az álmaikról mesélnek, a képzelőerejüket is használják. Ha beleélik magukat mások helyzetébe, nem csak empatikusabbá válhatnak, de számos fontos és pozitív tulajdonságot is megtaníthatunk nekik! Hagyjuk, hogy a kivetített képek mellé a gyerekek költsenek mesét!
A láthatatlan barátok jelenléte a gyerekkor egyik legtermészetesebb, mégis sok szülőt megrémisztő jelensége. A statisztikák szerint a gyerekek közel kétharmadának van vagy volt képzeletbeli társa, aki lehet egy kitalált lény, egy állat vagy akár egy hétköznapi személy is. A láthatatlan barát több funkciót is betölt a gyermek életében. Segít feldolgozni a napi eseményeket, gyakorolni a társas interakciókat, vagy éppen ő lesz a „bűnbak”, akire rá lehet fogni az összetört vázát. Pszichológiai értelemben ez a projekció egyik formája, ahol a gyermek a saját belső párbeszédeit, vágyait vagy félelmeit egy külső személybe vetíti ki.
Amikor a gyermek azt mondja, hogy a láthatatlan barátja „itt van és látja őt”, az valójában egy mély kognitív folyamat része. A kicsi ekkor tanulja meg, hogy másoknak is lehetnek a sajátjától eltérő gondolatai és nézőpontjai. Ez az empátia és a szociális intelligencia kialakulásának egyik fontos mérföldköve.
A gyermeki elme nyitottsága azt is jelenti, hogy mentesek az előítéletektől és a társadalmi elvárásoktól. Mi már tudjuk, hogy „szellemek nincsenek”, ezért ha látunk is valami furcsát, azonnal racionális magyarázatot gyártunk. A gyermek azonban nem szűri meg az információt. Számára a világ tele van lehetőségekkel, és ha valami olyat észlel, ami nem illik a képbe, egyszerűen elfogadja azt a létezés részeként.
A gyermeki fantáziavilágnak van egy sötétebb oldala is, amely leggyakrabban az esti lefekvésnél tör felszínre. Az éjszakai felriadások, a szörnyek az ágy alatt és a sötéttől való rettegés mind ugyanabból a tőből fakadnak: az élénk képzelőerőből. Amikor a külső ingerek (fények, játékok, zajok) megszűnnek, a belső világ felerősödik. A szorongás ilyenkor gyakran ölt testet konkrét alakokban. Egy óvodásnak nehéz megfogalmaznia, hogy „fél az óvodai változásoktól”, de könnyen ki tudja mondani, hogy „fél a farkastól a sarokban”. A szülő feladata ilyenkor nem a jelenség letagadása („Nincs ott semmi!”), hanem az érzelmi biztonság nyújtása. A hatékony megoldás ilyenkor a fantázia eszközeivel való harc a fantázia ellen. A „szörnyűző spray” (ami valójában csak tiszta víz egy kis illóolajjal) vagy a „varázstakaró” azért működik, mert a gyermek nyelvén beszél. Ha elfogadjuk, hogy az ő valóságában az a lény létezik, akkor adhatunk neki olyan eszközt is, amivel megvédheti magát tőle.
A minőségi szülő-gyermek idő, a közös olvasás és a szabad játék segít abban, hogy a gyermek fantáziája egészséges mederben maradjon. Ha a belső képalkotás képessége jól fejlődik, a gyermek képes lesz különbséget tenni az „úgy teszünk, mintha” és a „tényleg ott van” között, miközben mindkettő élvezetét megőrzi.
A legfontosabb szabály a nyugalom megőrzése. Ha a gyermek látni vél valakit a szobában, ne essünk pánikba, és ne is kezdjünk el azonnal spirituális magyarázatokat keresni (vagy éppen ördögűzőt hívni). A gyermek számára a mi reakciónk a legfontosabb iránytű. Ha mi megijedünk, ő is meg fog ijedni. Tegyünk fel nyitott kérdéseket: „Milyen színű a ruhája?”, „Mit csinál most?”, „Milyen érzés, hogy ott van?”. Ezek a kérdések segítenek a gyermeknek verbalizálni az élményt, nekünk pedig segítenek megérteni, hogy mi zajlik a lelkében.
Vannak azonban jelek, amikre érdemes odafigyelni. Ha a gyermek látomásai tartós szorongással, agresszióval, az alvás teljes hiányával vagy a realitástól való teljes elszakadással járnak (már nagyobb korban is), érdemes szakember segítségét kérni.
Bár a cikk elején azt írtuk, a felnőttek számára ez az ajtó bezárult, ez nem feltétlenül igaz. A művészek, feltalálók és kreatív gondolkodók gyakran megőriznek valamit ebből a gyermeki nyitottságból. Ők azok, akik képesek a sémákon kívül gondolkodni, és „meglátni” olyan összefüggéseket vagy megoldásokat, amik mások számára láthatatlanok maradnak. Amikor tehát legközelebb a gyermekünk valami olyasmit állít, ami ellentmond a fizika törvényeinek, ne siessünk kijavítani. Inkább üljünk le mellé, és próbáljuk meg az ő szemével nézni a sarkot. Talán nem fogjuk látni a tündért vagy az unikornist, de elkaphatunk egy pillanatnyit abból a tiszta rácsodálkozásból és végtelen lehetőségből, ami a gyermekkor igazi varázsát adja.
A gyermeki elme kalandozásai emlékeztetnek minket arra, hogy a világ sokkal gazdagabb és rétegzettebb, mint amit a mindennapi rohanásban észlelünk. Ha hagyjuk, hogy a gyermekeink tanítsanak minket a figyelemről és a fantáziáról, mi magunk is gazdagabbá válunk.
A szülői szerep a gyermek fejlődésében
Az elsődleges szocializáción keresztül mi szülők közvetítjük feléjük a világot, már akkortól kezdődően, amikor még az anyaméhben várnak megszületésükre. 3 éves korukra bizonyos szempontból már egészen jól elboldogulnak: megtanulnak beszélni, járni, kérni, játszani, bohóckodni. Megértik környezetüket, a benne élőket, és képessé válnak önmagukat is megértetni a világgal, az emberekkel. Az amit a világról tudnak, igazából kezdetben az, ahogyan mi, a szüleik látjuk a világot.
A szülők gyermekük érzelmeinek tartalmazásán és azok visszatükrözésén keresztül nyújtanak modellt ahhoz, milyen érzések vannak, azokat hogyan kell kommunikálni, később pedig szabályozni. Ezeken keresztül sajátítja el azt, hogyan kell másokkal kapcsolatban lenni, és egy optimális környezetben, egy „elég jó szülő” mellett képessé válik biztonságosan kötődni szüleihez, amelynek mentén más kapcsolataiban is helyt tud majd állni és örömét leli. Ezek azok a minták, amelyek életük végig kísérik az embert és támpontul szolgálnak a világ megértéséhez, valamint a kapcsolatokban való eligazodáshoz.
Amennyiben a szülő-gyermek kapcsolatban bármilyen zavar keletkezik, a gyermeknek nehezebbé válik a világ megismerése, és önmaga kibontakoztatása. Változékony, sodró, és elárasztó világunk sokféleképpen tudja megzavarni ezeket a folyamatokat. Megfeszített életvitelünk, állandó időhiánnyal való küzdelmünk, stressztűrő képességünk csökkenése, a minket elárasztó információáradat, mind-mind kihatással vannak arra, hogy mennyire tudjuk pontosan és jól felismerni gyermekeink valódi igényeit, és hogyan vagyunk képesek keretezni számukra az őket körülvevő világ dolgait, valamint hogyan tudjuk befogadható és további fejlődésüket tovább serkentő módon, visszatükrözni viselkedésüket.
Szülőként gyakran elbizonytalaníthat minket a sok - gyakran ellentmondó - inger, és a sok külső elvárás, ez pedig szorongáshoz vezet, amely rányomhatja bélyegét fontos kapcsolatainkra is. Ennek a ráhangolódásnak az alapja a már korábban is említett tartalmazás és a tükröző viselkedés. Ez egy finom, tudattalan folyamat, amely csak biztonságos kapcsolati helyzetekben tud hatékonyan működni.
Szülőként a gyermekből érkező feszültséget el kell nyelnünk, mindez pedig hozzáadódik a bennünk máshonnan már jelenlévő feszültséghez. Gyakori jelenség, hogy a kétféle forrásból jövő stressz összekeveredik, a gyermek valódi igényei ennek homályába vesznek, hiszen a gyermek azt érzékeli csupán értetlenül, hogy ha kifejezi stresszes állapotát, a másik oldalról (a szülő részéről) még nagyobb feszültség keletkezik. ezért jobban teszem, ha nem fejezem ki azokat, nem okozok bajt velük. Összességében a gyerek így nehezebben fog tudni megnyugodni, egyedül marad feszültségeivel és nem tudja mi a jó.
A szülők gyakori sikertelen megnyugtatási kísérletei szorongást, bűntudatot és további bizonytalanságot ébreszthetnek önmaguk alkalmasságukkal kapcsolatosan. A kapcsolat így egyre terheltebbé válik, és egyre inkább másról szól, mint a kölcsönös és ösztönös emberi alapigények.
Kezdetben a gyermeket körülölelő világot teljes mértékben a szülők teremtik meg: egy védőburkot generálnak élményviláguk köré, ami mindvégig érthető, és értelmezhető számukra. Amint azonban egyre inkább kiteljesednek képességeik, és egyre érettebbé válnak, egyre kevésbé kell védeni őket. Éppen csak annyira, hogy a kialakuló problémákat képesek legyenek megoldani.
Sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy túlzottan meg szeretnénk óvni gyermekünket a nehézségektől: sokat tanulunk vele pluszban, segítünk felöltözni neki pedig már egyedül is tudna, az ő javára csalunk a játékban, kitaláljuk helyette, hogy mit játszunk, nem mondunk el olyan dogokat, amik őt is érintik, csak azért, hogy ne éljen át kellemetlen érzéseket, kudarcot, frusztrációt. Ha belegondolunk, akkor a korábban vázolt helyzethez képest - amikor nincs elég érzelmi/figyelmi kapacitás a gyermekre - hasonlóan, ebben az esetben is a gyermek végül olyan képet alakíthat ki magáról, amely nem felel meg a valóságnak, ezért a jövőben, amikor már muszáj önállóbbá válnia (pl. óvodában, iskolában, felnőttként a munka világában vagy párkapcsolataiban) azzal kell szembesülnie, hogy mégsem minden alakul úgy, ahogyan ő azt előre elképzelte.
A kamaszkor kihívásai és a szülői szerep átalakulása
A kamaszkor közeledtével a szülők feladata megváltozik. Már nem a világ dolgainak egyszerűsített magyarázatát közvetítik a gyermeknek, hanem saját bontakozó világlátásának, személyiségének változásait követik le és nyújtanak támpontot azokhoz.
Természetes, hogy a gyerek, aki addig kérdőn nézett szüleire, hirtelen megkérdőjelez sok mindent, amit addig feltétel nélkül elfogadott vagy követett. Ez a fajta kritikus gondolkodás természetes és szükséges az önálló, autonóm működéshez és az egyéniség kibontakoztatásához, amely a felnőtt személyiség alapja lehet, de ezzel együtt gyakran fájdalmas lehet a szülők számára.
A gyermek és a szülő eddig közösen konstruálta és magyarázta a világot, alapvetően harmóniában és egyetértésben, de ennek itt vége. A serdülő feladata az, hogy mindent felülvizsgáljon, megkritizáljon, szembehelyezkedjen a megszokott dolgokkal, hogy onnan is megfigyelhesse azokat.
Mindehhez a hirtelen jött, gyakran ijesztő testi-lelki változások következtében felpezsdülő érzelmi élet mentén a gyermek részéről rapszodikus viselkedés jelenik meg és a keletkező indulatok általában a szülők felé indulnak meg. A gyerek szemtelen, szófogadatlan, önfejű, és impulzív lesz szüleivel, amelyből gyakran óriási viták lesznek.
Mivel a tükrözés és tartalmazás ebben az életkorban is működtethető, fontos, hogy a szülők erősek maradjanak és minden körülmények között, továbbra is gyermekük pártján álljanak. Ha a serdülő viselkedése nem is elfogadható, az érzései mindig azok maradnak. Amennyiben azokat kérdőjelezzük meg vagy tiltjuk le, ebben az amúgy is nagyon magányos életszakaszban teljesen magára hagyva érezheti magát a sok szorongáskeltő élménnyel, amely szintén kamaszodásából ered.
Úgy érezheti, nem jogosak az érzései, nem vállalhatja fel véleményét és nem szabad eltávolodnia, mert az rossz a szüleinek. Ez nagyon mély konfliktust okozhat benne, hiszen belső mozgatórugói pont ennek az ellenkezőjét diktálnák. Ilyenkor könnyen az lesz a vége, hogy önállósodását felfüggeszti, vagy a sok sikertelen leválási kísérlet után kitépi magát a szülői kötelékből, és teljes mértékben a korosztálya felé fordul, szüleitől pedig el. Egyik sem szerencsés forgatókönyv.
Ezért fontos elfogadni, hogy a serdülőkorban nem a serdülők szabályozása és az erőviszonyok érzékeltetése a legfőbb feladat, hanem a kapcsolat minőségének a megőrzése. Minden megváltozik, minden kicsit nehezebb lesz, mások az igények, de így is együtt lehet maradni, meg lehet találni a közös hangot, vagyis egymásra lehet hangolódni. Ezt viszont már máshogy kell csinálni.
Sokkal nehezebb helyzet, ha egy serdülő azt érzi, hogy nincs visszaút, mintha azt, hogy "lehet, hogy bénák a szüleim, de legalább számíthatok rájuk". Előbbi esetében már nem tud segítséget kérni, utóbbi esetben pedig azonnal rohan szüleihez.
Manapság világunk változékonysága, és a felénk áramló információk mennyisége megnehezíti az egyéniség kialakítását, így egyaránt könnyedén elbizonytalanítja a szülőt és a serdülőt is. Nehéz kiszűrni, hogy mi segít és mi nem. Az ember úgy érezheti, hogy minden igaz, és annak az ellenkezője is annak bizonyul.
Szülőként szükség lenne arra, hogy megtanítsuk gyermekünket hogyan kell kiszűrni a számára fontos információkat, és jó döntéseket hozni, de mi szülők sem vagyunk erre képesek. A mai szülőgeneráció például nem digitális bennszülöttekből áll, a gyermekek viszont már azok. Ez azt jelenti, hogy egyszerre tanulunk ehhez alkalmazkodni, és tanítjuk erre gyermekünket.
Szülőként nehéz feladatunk van. Meg kell találnunk saját harmóniánkat a világgal, és mindeközben fel kell készítenünk gyermekeinket is arra, hogy ők is képesek legyenek ugyanerre. Ezért megismertetjük mindazzal őket, amit mi tudunk, és segítjük őket a egyedivé válásban is. Amikor felnőtté és önállóvá válnak, már az ő feladatuk hogy sikeresen adaptálódni tudjanak saját világukhoz. Saját boldogságukért önmaguk felelnek majd, de a velünk való kapcsolatuk adják ennek az alapját, amiért szülőként a gyermekkor alatt mi tartozunk felelősséggel.
A serdülőkor végén a cél tehát már nem az, hogy szülő és gyermeke együtt küzdjön meg a megváltozott világ kihívásaival minden helyzetben, hanem hogy a gyermek addigra elsajátítsa a sikeres alkalmazkodás képességét, amelyet már egyedül is kamatoztatni tud egész hátrelévő életében.