A királyi utódok születését mindig hatalmas figyelem övezte, ami szó szerint is értendő, hiszen a várandós királynét a középpontba állította az udvari lelkesedés és az úgynevezett „nézőközönség” jelenléte, akik végignézték az anya vajúdását és a gyermek születésének folyamatát. Ez a hagyomány komolyabb funkcióval bírt a reprezentációnál, fő célja az utód hitelességének bizonyítása volt.
Jobban meggondolva, ez egy érthető igény volt, hiszen egy halott csecsemőt könnyen ki lehetett cserélni egy élőre, ahogy egy lányt is egy fiúra, ami nem is állt távol az elit rétegtől, számos korabeli pletykát generálva. A vajúdó királynéknak sok kellemetlen körülményt kellett tűrniük gyermekük világrahozatala során, hiszen nem volt érzéstelenítés és mai szakszerű ellátás. Ráadásul, ha fiúgyermeknek adtak életet, csak rövid ideig áraszthatták el anyai szeretetükkel, mert a gyermeket korán elvették, hogy felkészítsék az utódlásra.
A nyilvános szülés a francia és angol udvarokban
A szülésnél privátabb és intimebb dolog aligha van a világon, akadnak, akik még az apás szülés gondolatát is elvetik. Akik így gondolkodnak, azok örülhetnek, hogy nem a 17. századi csúcsarisztokrácia női tagjainak születtek, náluk ugyanis évszázadokon át szokás volt közönség, akár több száz néző előtt világra hozni a trónörököst. A dolog főleg az angol és a francia királyi udvarban volt népszerű.
A versailles-i palotában például máig külön nevezetesség a királynő hálószobája, ahol összesen 19 királyi utód született. Ez az egész palota egyik legnagyobb terme, éppen azért, hogy elférjen benne a nézősereg. És még így sem volt mindig elég nagy, szegény Marie Antoinette-et például majdnem összenyomta a közönség szülés közben. A korabeli feljegyzések szerint alig lehetett mozdulni a tömegben, forróság volt, elfogyott a levegő, és a nézők közül többen a szekrények tetejére másztak fel, hogy lássák a „produkciót”.
A közönség előtti szülés azért volt fontos, hogy az egész királyi udvar megbizonyosodhasson arról, hogy valóban megszületett a trónörökös, és nincs semmi trükk, vagy gyerekcserélős susmus a dologban. Az utódlás kérdése akkoriban mindennél fontosabb volt, így annak bizonyítása, hogy tényleg megszületett a királyi gyermek (és ami még fontosabb: hogy fiú!), a későbbi trónra lépés legitimációja szempontjából komoly jelentőséggel bírt.
XIV. Lajos feleségének vajúdása
1661. november 1-jén XIV. Lajos, francia király felesége, a spanyol származású Mária Terézia vajúdni kezdett, ami hamarosan maga után vonta az udvari elit beözönlését a szülés helyszínére, hiszen olyan jelentőségű eseménynek számított, ami feltétlenül tanúkat igényelt a gyermek személyének legalizálásához. A szülés megindulásával párhuzamosan már karneváli hangulat uralkodott az udvarban: az alkalomra meginvitált spanyol zenészek és színészek táncoltak az ablak alatt hárfák és gitárok dallamára. A hangszereket kasztanyettákkal tarkították a királyné iránti tisztelet gyanánt, akinek szenvedéseit kívánták enyhíteni a mulattatással. Sikertelenül.
A vajúdó nők számára komoly szenvedést jelentett a modern orvoslás és fájdalomcsillapítás hiányában, nem beszélve a nem csekély kockázatról, hiszen a fertőzések szüléskor rendkívül gyakoriak voltak, ráadásul háromból csupán egy gyermek érte meg az egyéves kort. A fájdalom és a publikum mellett egyéb nyomás is nehezedett Mária Teréziára, méghozzá a gyermek nemének kérdése. A család és a nemesi körök elvárása is az volt, hogy fiúgyermeket hozzon világra, a Bourbon-dinasztia trónörökösét. Az elvárás teljesült, amit az udvaroncok a hagyományoknak megfelelően jeleztek.
Marie Antoinette küzdelme a protokollal
Több mint 100 év elteltével, 1778-ban, Versailles-ban Mária Antónia tartotta izgalomban a francia udvart, sőt az egész országot első gyermekének születését várva. Édesanyja ugyan eltörölte a nyilvános szülést az osztrák területeken, ennek ellenére Mária Antónia közel sem volt olyan erős, hogy ugyanezt megtegye a merev, protokoll irányította francia udvarban, de mindenesetre tett egy próbát. December 18-án megkezdődött a vajúdás, ám a külső ajtókat bezáratta az összegyűltek előtt. 12 órás vajúdást követően megszületett a csecsemő, akinek neme nem teljesítette az általános elvárásokat, így a jelenlevők kissé letörtek lettek, figyelembe sem véve az anya állapotát, aki a szülést követően a zsúfoltság és a levegőtlenség miatt elájult. Miután észlelték a történteket, gondoskodtak a királynéról és ablakot nyitottak, aki visszanyerte eszméletét.
Katalin cárnő nehéz szülése
Habár a francia udvar körülményeit is kellemetlennek találnák ma a vajúdó anyák, az oroszországi szokás jelentősen felülmúlja a nyugati viszonyokat, melyeket II. Nagy Katalin cárnő története prezentál. III. Péter cár felesége 1754-ben adott életet fiuknak, a későbbi I. Pálnak keserves állapotok közepette, amit anyósának köszönhetett. Erzsébet cárné Katalint a szülés előtt fogságba vetette a nyári palota egyik szobájába, hetekre elzárva magányosan a társas kapcsolatoktól és minden szórakozási lehetőségtől.
Isztanbul Fiú Ágyasainak Titkos Élete - a Szultán Gyönyörének Rabszolgái
Viktória királynő születése
Viktória királynő, az Egyesült Királyság egyik leghíresebb és leghosszabb ideig uralkodó királynője, 1819. május 24-én született. Születése jelentős történelmi eseménynek számított, hiszen az uralkodó Hannover-ház tagja volt, és később egész korszakot neveztek el róla: a viktoriánus kort. 1817-ben III. György kedvenc unokája, Sarolta hercegnő (a trón várományosa) tragikusan elhunyt a szülés után, a halva született kisbabája után. Ez válságot idézett elő a trónöröklésben: hirtelen nem maradt egyértelmű örökös.
Viktória apja Edward Augustus, Kent hercege volt, aki III. György király negyedik fiaként született. Édesanyja, Viktória hercegné, a német származású Saxe-Coburg-Saalfeld hercegnője volt, aki már özvegy volt, s két gyermek anyja korábbi házasságából. Viktória ennek ellenére nem született egyértelmű trónörökösnek, mivel apja csak sokadik volt a trónöröklési sorban.
A várandósság és a szülés előkészületei
A hercegné terhessége alatt szigorú udvari protokollokat követtek, ahogyan az ilyenkor szokás volt az uralkodói családokban. A hercegné terhességét a kor szokásainak megfelelően szigorúan ellenőrizték, és már hetekkel a szülés előtt visszavonult a nyilvánosságtól. Korabeli sajtófeljegyzések szerint a Kensington-palota környékén egy kisebb tűz keletkezett pár nappal azelőtt, amikor Viktória megszületett.
A legmagasabb rangú személy Frederick Augustus, York hercege, a születendő kislány egyik nagybátyja volt. Viktória hercegné a szülés előtt részletesen irányította, hogyan alakítsák ki a Kensington-palotában a szüléshez szükséges teret. A német udvari szokások szerint a légmozgás minimalizálása, a megfelelő textíliák, páratartalom és hőmérséklet szabályozása kulcsfontosságú volt.
Eközben a londoni színházak, amelyek gyakran játszottak aktuálpolitikai utalásokat tartalmazó szatírákat, 1819 májusában egy népszerű kabaréjelenetben egy szenilis király, egy makacs hercegné és egy feledékeny bába formájában figurázták ki a valós királyi helyzetet.
Viktória születésének körülményei
1819. május 24-én, hétfőn hajnalban, 4 óra 15 perckor született meg Alexandrina Victoria, a későbbi Viktória királynő. A Kensington-palotát ekkoriban elöregedett, hideg, dohos helynek tartották - messze nem volt olyan pompás, mint a Buckingham-palota vagy Windsor. A hercegi család lakosztályait sietve rendezték be a szüléshez.
A szülés során - az akkori arisztokrata gyakorlat szerint - a szülő nő félig ülő helyzetben volt elhelyezve, és nem volt érzéstelenítés. Egy korabeli feljegyzés szerint forró borogatásokat, erős teákat és kamillát is alkalmaztak a fájdalmak enyhítésére. A szülés természetes úton zajlott le, és meglehetősen gyors volt. Viktória hercegné jó fizikai állapotban volt, és a szülés különösebb komplikációk nélkül zajlott le, különösen ahhoz képest, hogy nem volt már fiatal (több mint 30 éves volt ekkor).
Az újszülött kislány egészséges volt, 3-3,5 kg körüli súllyal jött világra. Az újszülöttet hamarosan elvitték lemosdatni és melegen tartani, majd anyja mellé helyezték. Viktóriát levendulás vízben fürdették meg az első napon, amit akkoriban egyfajta királyi rituálénak tartottak. A levendula a béke, tisztaság és a hosszú élet szimbóluma volt. A kis Viktóriát abban a bölcsőben fektették le, amelyet eredetileg Sarolta hercegnő (a korábbi trónvárományos) számára készítettek.
Kortárs beszámolók szerint Viktória nagyon sokat sírt az első hetekben, és az udvarban többen úgy tartották, hogy „ez a gyermek túl érzékeny lesz a világra”. A gyermek nevéről komoly vita bontakozott ki. A keresztelőn III. György fia, Clarence hercege (későbbi IV. Vilmos király) kifejezetten neheztelt, amikor Viktória anyja „Alexandrina” nevet választotta - az orosz cár után. Ő inkább „Charlotte”-ot vagy „Elizabeth”-et akart.
Bár a hivatalos beszámolók „zavartalan szülésről” írnak, több magánlevél és naplóbejegyzés szerint Viktória hercegnének a szülés után vérzése volt, és egy ideig gyengélkedett. Apja, Edward herceg, állítólag rendkívül meghatódott volt a születés után, különösen azért, mert addigra már érződtek rajta az egészségromlás jelei, végül nyolc hónappal később el is hunyt.
Viktória hercegné a szüléshez német nyelvű imakönyvet használt, és a személyzet jelentős része is német volt, ami kissé eltért az angol udvari hagyományoktól. A gyermek első éveit is német nyelvű környezetben kezdte. A születés napján a hercegné egyik német udvarhölgye egy kis tálka „védelmező vizet” helyezett a szoba sarkába, benne egy rézkereszttel és egy mágiaellenes talizmánnal. Ez a szokás dél-német (bajor) és frank területekről származott, ahol népi vallási elemek keveredtek a kereszténységgel.
A születés bejelentése és a korabeli reakciók
A szülés után az udvar külön dokumentumban jelentette be a születést, amit több példányban szétküldtek a birodalom kormányzóinak, diplomatáknak és sajtóorgánumoknak. Ez nem csak rövid híradás volt - hanem egy retorikailag gondosan szerkesztett „boldogságnyilatkozat”, amelyben hangsúlyozták a szülés „természetességét”, a „jó egészséget” és „a királyi ház dicsőségét”.
Némi csalódottság persze érződött néhány politikai körben, mivel nem fiúgyermek született, ami a patriarchális öröklési rendszerben kedvezőbb lett volna. A német származású hercegné szereplését többen gúnyos megjegyzésekkel illették - a xenofób hangok különösen a radikális sajtóban jelentkeztek. A sajtó egy része hamarosan el is kezdett találgatni: vajon egy nő is alkalmas-e trónra lépni? Viktória születése nem csupán egy uralkodó életének kezdete volt, hanem egy új történelmi korszak előhírnöke is.
Fejlődő szülészeti ellátás és a viktoriánus kor
A két korábbi dinasztiával szemben, az angol királyi feleségek számára igyekeztek megkönnyíteni a szülés okozta nehézségeket, ami Margaret Beaufortnak, VII. Henrik édesanyjának köszönhető. Margaret kibírhatatlan fájdalmak közt hozta világra gyermekét 13 éves korában, mialatt a rózsák háborúja nyugtalanította az országot. A fiatal lányt mentálisan és fizikailag is komolyan megviselte a szülés, ennek hatására foglalta írásba a protokollt, mely a továbbiakban meghatározta az unokák születésének menetét, középpontba állítva a vajúdó anya kényelmét. A dokumentumban kitért a helyszínre, a szoba berendezésére, díszeire és a fényekre.
A XVII. századtól kezdve egyre képzettebbé váltak a szülésznők elsősorban a francia területeken, akiket leginkább a királyi udvarokban foglalkoztattak. A család egyik tagja, Hugh nagy szerepet játszott a század egyik legvitatottabb szülésében 1688-ban, amikor II. Jakab angol király felesége életet adott gyermeküknek. Az asszonynál 6 hónapos terhesen indult be a szülés, amit az is tetézett, hogy az uralkodó első házasságából született lányai örökségüket féltve komoly ellenérzéseket tápláltak születendő testvérük iránt.
A király a legalitás biztonsága és a dokumentáció érdekében bevett szokás szerint tanúkat kért fel, köztük Hugh Chamberlent is, hogy segítse világra a csecsemőt, ám ő elkésett. Annak ellenére, hogy nem volt részese az eseménynek, tanúsította, hogy nem történt halálozásból vagy nemi okokból fakadó gyermekcsere.
Az eddig említett századokban ugyan kisebb-nagyobb mértékben javult az ellátás, a képzett bábák és orvosi eszközök terjedésével, ám a vajúdó nők számára valódi segítséget a XIX. század jelentett a kloroform szélesebb körű alkalmazásával. 1853-ban Viktória királynő is élt ezzel a lehetőséggel Lipót brit királyi herceg születésekor, annak ellenére, hogy a közvéleményt sokkolta. A tradíciók őrzése ugyan nem vész el az uralkodóházak tudatából, ám lassan kezdenek reális keretek közé szorulni.
Viktória királynő 1837-ben, tizennyolc évesen került trónra, és 1901-ben bekövetkezett haláláig uralkodott. Bár az uralkodónak - mint a brit alkotmányos monarchia fejének - nem sok beleszólása van a kormányzásba, ez a hatvannégy év róla kapta a nevét a világtörténelemben.
Isztanbul Fiú Ágyasainak Titkos Élete - a Szultán Gyönyörének Rabszolgái
Királynők és a higiénia a viktoriánus korban
A 18. századból eredő, felvilágosult eszmékben gyökerező szabadosság az új század első harmadában még áthatotta a társadalmi elit életét. Az új királynő nagybátyjai - IV. György és IV. Vilmos brit uralkodók - egyáltalán nem csináltak titkot szeretőik és tucatnyi törvénytelen gyermekük létezéséből.
Viktória uralkodásának kezdete - szinte jelképes módon - egybeesik a szabadosságot hirdető szexklubok megszűnésével. A fiatal királynő szinte azonnal férjhez ment, és a várakozások ellenére tökéletes szerelmi házasságban élt. Enyhén szólva nem vetette meg a test örömeit, és sikerült a mindenki számára követendő, bőséges gyermekáldással kísért mintaházasságot nap mint nap látványosan demonstrálnia. Igaz ugyan, hogy időről időre ő is kipróbálta a kokaint, és nyolcadik-kilencedik szülése alatt bőségesen szippantott a fájdalomcsillapító-bódító kloroformból. Uralkodása a tisztességtudó visszafogottság és az erkölcsi tisztaság szimbólumává vált.
A tisztaság azonban nemcsak elvont értelemben, hanem a szó szoros fizikai értelmében is prioritássá vált a 19. század közepére. Különösen az emberi test működésével elkerülhetetlenül együttjáró váladékok és salakanyagok jelenléte irritálta ezt az újdonsült érzékenységet. Azoknál, akik megengedhették maguknak, szokássá vált napi többszöri átöltözés és a tisztálkodás. Létrejött a lakás legújabb helyisége: a privát szférát és a tisztálkodást megtestesítő fürdőszoba.
A század végére a jómódú családoknál már elérhető volt a vezetékes gáz, így hamar megszülettek azok a módszerek, amikkel a korábbinál nagyságrendekkel egyszerűbben lehetett vizet melegíteni. Az egyik első ilyen eszköz a vízmelegítős fürdőkád volt, ami mai szemmel nézve maga az életveszély. A kád aljába egy komplett gázbojler volt beépítve, így használói az esti fürdést gyakorlatilag egy hatalmas kondérban főve hajtották végre.
Halálos veszélyt hordozott a modern vízöblítéses vécé is. Az első változatot még a 16. század végén I. Erzsébet angol királynő bizalmi embere, Sir John Harrington találta fel, és a királynő örömmel használta is a harminc literes tartállyal, ellensúlyokkal és bőr szeleppel ellátott szerkezetet. Az angolvécé mégsem tudott elterjedni a 19. századig, és akkor is csak azért, mert addigra kiépültek a nagyvárosok alatt a kiterjedt csatornarendszerek, és egyre több háztartásban vált elérhető a vízszolgáltatás.
A vécé struktúráját erre az időre már továbbfejlesztették, de még így is maradt egy életveszélyes hiányossága. A korai S-alakú bűzelzárók nem működtek kifogástalanul. A kénhidrogén gyakran visszaáramlott a lakásokba, ami nem csak kellemetlen szagokkal járt. Elég volt egy szerencsétlen pillanatban olaj- vagy petróleumlámpával belépni a mellékhelyiségbe, és könnyedén történhetett akár halált is okozó gázrobbanás.
Ez az egyszerű szerkezeti hiányosság és a gyakran elduguló csatornák néha olyan komoly gázbuborékokat is létrehoztak, hogy a gyanútlanul lemászó tisztítómunkás nyílt lánggal működő lámpása pusztító robbanást okozott. A megoldást a ma is alkalmazott U-alakú bűzelzáró hozta el, amelyet a beszédes nevű Thomas Crapper talált fel 1880-ban. Ez nem záródott el, nem folyt ki, és nem is száradt ki.
A mikroszkópia és a higiéniai pánik
A mikroszkópok fejlődésével egyszerre az is nyilvánvalóvá vált, hogy egy addig ismeretlen világ húzódik meg a szabad szemmel nem látható mérettartományban. Louis Pasteur pedig bebizonyította, hogy a betegségeket valójában mikroszkopikus élőlények terjesztik. A jól szituált városi polgárság rádöbbent, hogy a kórokozók az egész világot áthatják, és akárhová megy, ezt nem tudja elkerülni. Hirtelen más szemmel kezdték nézni a saját életüket, és mindazt a szennyet, ami nap mint nap körülvette őket.
A legfélelmetesebb bizonyítéka mindezeknek a londoni lótrágyahelyzet volt. A fővárosban legalább háromszázezer ló élt és dolgozott, a nap mint nap keletkező ürülék mennyisége pedig kezelhetetlen volt. A The Times 1894-ben arra a következtetésre jutott, hogy Londont ötven éven belül három méter vastagon beborítja majd az ürülék. Ezt a közelgő katasztrófát főleg annak tulajdonították, hogy a lótrágyát feltakarító munkások szintén lovak segítségével végezték a munkájukat, ezek pedig szintén termelték az ürüléket.
Beköszöntött a nagy lótrágyapánik, és a probléma megoldása érdekében még konferenciát is összehívtak, ami azonban záróhatározat nélkül feloszlott. Az utcákon járkáló emberek nem tudták elkerülni, hogy a cipőjük beszennyeződjön, a hölgyek hosszú szoknyája pedig folyamatosan a fekáliát seperte. Ehhez kapcsolódott az egyre erősödő légyfóbia is. Az új tudományos eredmények tükrében az emberek lelki szemei előtt megjelent a rengeteg kis rovar, amint a lótrágyáról egyenesen a lakásokba repülnek, és mindenre rákenik a fertőzést.
Tisztítószerek és mérgek
A mosás már addig is a háztartások legkomolyabb kihívását jelentette. Legalább három napba tellett egy komolyabb hadművelet, hiszen egy napig mostak, a második napon szárítottak, a harmadikon pedig vasaltak, mángoroltak. Különösen a női ruházat sok vaskos rétege igényelt alapos fertőtlenítést és fehérítést: a szoknya alatt hordott habfehér pantallók, a csipkés ingek, fűzők és mellények tisztogatása soha véget nem érő rabság volt. Az új higiéniai követelmények tovább bonyolították ezt a folyamatot, és minden korábbinál veszélyesebbé tették.
A tudomány és az ipar hamar alkalmazkodott az új körülményekhez: hatékony és néha mérgező tisztítószerek lepték el a piacot. Az egyszerű tisztításhoz hamulúgot, a foltok ellen gyakran terpentint és a kerozint alkalmaztak, amelyek könnyen okozhattak mérgezést. Különösen veszélyes volt ez a jelenség azért, mert a baktériumok, legyek, patkányok és más kártevők elleni harcban komoly mérgeket is bevetettek. Könnyedén és olcsón lehetett például arzént és sztrichnint vásárolni a patikákban. Még indokolni sem kellett, mivel mindenki tudta, hogy a veszélyforrásokat kíméletlenül pusztítani kell. Csakhogy életveszélyesen könnyű volt összekeverni hasonló állagú és csomagolású termékeket.
A szódabikarbóna például éppen úgy barna papírzacskóban állt a polcokon, mint a marónátron, az elsőn baking soda, a másodikon caustic soda felirattal. A leghíresebb ilyen eset 1858-ban történt Bradfordban. Egy William Hardaker nevű édességárus népszerű borsmentacukorkáját készítette, de elfogyott egy fontos alapanyaga, a gipszpor. Ezzel helyettesítette ugyanis a kifejezetten drága cukrot, hogy nagyobb haszonnal dolgozhasson. Elküldte egy emberét a közeli drogériába, de a patikus betegség miatt nem volt ott. A segédje felment a padlásra gipszért, de mellényúlt, és véletlenül a nagyon hasonló csomagolású arzént markolta meg. Az édességárus embere öt és fél kilónyit vásárolt, amit aztán Hardaker bele is kevert a cukorkáiba. Tizennyolc kiló édességet készíttetett egy dolgozójával, aki már a munka közben megbetegedett, de nem gondolta, hogy az összekevert anyagok miatt van rosszul. Hardaker majdnem két és fél kiló cukorkát adott el már az első este.
Bűncselekmény híján a vádlottakat végül felmentették, de később törvényben szabályozták ilyen esetekre a patikus felelősségét. De a viktoriánus méregdömping nem csak ehhez hasonló, véletlen esetekben nyilvánult meg. 1883-ban Liverpoolban holtan találtak egy Thomas Higgins nevű építőmunkást. Mivel egészséges, erős férfi létére néhány nap alatt elvitte valamilyen titokzatos betegség, felboncolták. A vizsgálat arzénmérgezést állapított meg.
A gyanú Higgins szobaadóira, Catherine és Margaret Flannaganra terelődött. Mindkettőjüket letartóztatták, és tovább kutakodtak. Kiderült, hogy korábban hasonló körülmények között halt meg egy másik bérlő, Thomas Higgins nyolcéves kislánya, sőt, a szobaadók egyikének, Catherine-nek a saját huszonkét éves fia is. A holttesteket exhumálták, és minden áldozatnál arzénmérgezést állapítottak meg. Arra is fény derült, hogy a Flannagan nővérek minden áldozat nevére nagy értékű életbiztosítást kötöttek - Higginsére öt cégnél is -, majd a haláluk után felvették a biztosítási összegeket. A nyomozás közben kiderült, hogy ezzel a módszerrel nem csak ők dolgoztak. A Fekete Özvegyek esete ráirányította a társadalom figyelmét két fontos jelenségre is. Egyrészt arra, hogy az alsó munkásosztálybeli, írástudatlan nők - bár szinte láthatatlanok a világ számára - képesek önállóan gondolkodni és cselekedni.
Erzsébet királyné élete és anyasága
Erzsébet magyar királyné (Sisi), a Wittelsbach-házból származó bajor hercegnő, 1837. december 24-én született Münchenben. I. Ferenc József császár és királlyal kötött házassága révén osztrák császárné és cseh királyné 1854-től, magyar királyné 1867-től.
Erzsébet tizenhat éves korában, 1854-ben kötött szerelmi házasságot az osztrák császárral. A hercegnő e házassággal bekerült a sokkal merevebb etikettű bécsi udvari életbe, ahol hamar összetűzésbe került anyósával, Zsófia főhercegnével. Erzsébet gyakran időzött Magyarországon, szoros kapcsolatokat kialakítva a magyarsággal.
Életének utolsó évtizedét meghatározta egyetlen fiának, Rudolf trónörökösnek és annak szeretőjének, Maria von Vetsera bárónőnek Mayerlingben elkövetett öngyilkossága és az uralkodóné efelett érzett gyásza. Ezt követően szinte teljesen visszavonult a nyilvánosság elől, ideje nagy részét utazással töltötte, és néhány kivételtől eltekintve csak feketében járt. Gyakran kereste fel a Korfu szigetén épült Akhilleion palotáját. Megszállottan foglalkozott megjelenésével, vékony alakjával és szépségének folyamatos ápolásával; ezen gyakorlatai már életében legendásak voltak. 1898-ban Genfben egy olasz anarchista, Luigi Lucheni halálosan megsebesítette, majd nem sokkal a merényletet követően elhunyt.
Gyermekei és a családi konfliktusok
Az alig 16 évesen férjhez ment Erzsébet már házasságának első évében teherbe esett. 1855. március 5-én szülte meg első gyermekét, Zsófiát, majd 1856. július 12-én Gizellát. Anyósa, Zsófia főhercegasszony a családi konfliktus elmélyüléséhez vezető döntésével a császári gyermekek szobáit áthelyezte a szülői lakosztályoktól távol, a Hofburg másik szárnyába, a saját apartmanjai mellé. E döntésével Erzsébetet a családi életében is háttérbe szorította. Az anya csupán látogatóként kereshette fel gyermekeit úgy, hogy egész teremsorokon kellett áthaladnia. Ennek következtében többnyire népes udvari „csoport” körében találta leányait. Nevelésük korai alakítására nem volt befolyása, mivel a császár anyja túl fiatalnak/éretlennek tartotta a kamaszkorú Erzsébetet a gyermekek felelősségteljes neveléséhez, részben jogosan.
Erzsébet e törekvését egyfelől anyósa irányában megmutatkozó rosszindulata esetleges megnyilvánulásaként értelmezte, ezzel tovább fokozta bizonytalanságát és kisebbrendűségi érzését. A kortársak visszaemlékezései egybehangzóan arra engednek következtetni, hogy lassan kibontakozó szépségének egyetlen egy kényes pontját rossz fogai jelentették, mely még inkább felerősítette félszegségét, viszonylagos szótlanságot eredményezve. Ennek palástolására gyakran zsebkendőt használt, illetve beszéd közben is lehetőség szerint alig nyitott ajakkal kísérelte meg ezt kevéssé láthatóvá tenni, így sokszor halkságával párosulva érthetetlen volt megszólalásaiban, ami az egyes udvari rendezvényeken rendkívül sok kellemetlen, esetenként komikumra is okot adó helyzetet teremtett.
Isztanbul Fiú Ágyasainak Titkos Élete - a Szultán Gyönyörének Rabszolgái
A magyarországi út és Zsófia halála
1857 tavaszán Erzsébet hosszúra nyúló családi konfliktus elmélyülésével, gyermekei „felügyeleti jogáért” vívott küzdelemben időszakos eredményt ért el, az uralkodó támogatásával, úgy határoztak, hogy a tervezett magyarországi szemleúton gyermekeik is megjelennek. A már Bécsben is gyengélkedő gyermekek - a korabeli diagnosztika folytán - számára levegőváltozást megfelelőnek vélték, könnyebb gyermekbetegségnek (fogzási láznak) vélve tüneteiket.
Budán Zsófia állapota kritikussá vált, erről a Debrecenben tartózkodó szülőket késve értesítették, akik gyermekük haldoklására érkeztek meg Pest-Budára. Az alig kétéves Zsófia május 29-én tífuszban hunyt el. A tragédia hatására Erzsébet teljesen összeomlott, s a jelzett időszakban anyósa gondoskodása alatt folytatódott Gizella nevelése. E rendkívül megterhelt lelkiállapot végigkísérte következő várandósságát is. 1858-ban Rudolf trónörököst szülte meg.
Házassága válságba került, amiben jelentős szerepe volt anyósa mindenre kiterjedő befolyásának és kontrolljának, illetve Erzsébethez kötődő féltékenységének; e konfliktus az udvari klikkek uralta miliőben még inkább elmérgesedett. Ehhez Erzsébet és Ferenc József eltérő életfelfogása és egyénisége is jelentős mértékben hozzájárult.
Az uralkodónén a folyamatos gondterheltség, a magánéleti tragédiák és a teljesíthetetlen elvárások már házassága korai szakaszában megnyilvánuló betegségek sora hatalmasodott el, melyek jelentős részét pszichoszomatikusnak vélik, mindazonáltal fiatal, fejlődésben lévő szervezetét rendkívüli módon megterhelték házasságának első négy évében kihordott terhességei. Orvosa levegő- és környezetváltozást tanácsolt, az újabb kutatási eredmények - Katrin Unterreiner - igazolni látszanak azon korábbról is ismert felvetést, hogy az uralkodó gonorrhoeával fertőzte meg Erzsébetet, amit a korabeli diagnosztikai nehézségek folytán (kezdeti fázisban) nem tudtak megkülönböztetni a szifilisztől, amit gyakran arzénnal kezeltek, erre utalnak az uralkodó pár esetében is Unterreiner által feltárt udvari receptkönyvek bejegyzései is.
Magyar nyelvtanulás és bizalmasai
Erzsébet 1860 novemberében hosszabb időre elutazott, amit a nyilvánosság előtt (hivatalosan) légúti problémái kezeléseként jelenítettek meg. Először Madeirán töltött több hónapot, majd rövid bécsi visszatérését követően Korfu szigetén folytatta kúráját. Szűk számú úti kíséretében magyarok is voltak: Hunyady Imre gróf és húga, Hunyady Karolina (Lili) grófnő, akiktől elkezdett magyarul tanulni. Az uralkodóné feltehetően egy családi egyezség nyomán először Velencébe ment további gyógyulást remélve. A hosszúra nyúlt velencei tartózkodást, majd Bad Kissingen-i kúrát követően, csupán 1862-ben jelent meg ismét Bécsben. Visszatértét követően is folytatta a Madeirán megkezdett magyarnyelv-tanulását, ennek újbóli rendszeressé válása Homoky Imre 1863. február 9-ei szolgálatba lépésével vette kezdetét. E professzionálisabb képzés kiegészítésére, nyelvkészsége fejlesztésére magyar társalkodónőt keresett.
Legyőzve az udvari ellenállást, az 1864-ben udvartartásába kerülő Ferenczy Ida személyében nemcsak kitűnő beszélgetőpartnerre, hanem bizalmas barátra is lelt. Döntésével ismét újabb, az udvari személyi politikát alapjaiban érintő bonyodalmat okozott, tekintettel a kiválasztott hölgy alacsony (köznemesi) származására. Bizalmas kapcsolatuk kiváltotta az udvari környezet rosszallását, hiszen a magyar felolvasónő nem csupán rangjának kijáró befolyással bírt, hanem Erzsébet mellett titkári teendőt is ellátott amellett, hogy a személyzetre vonatkozó, illetve egyéb személyes jellegű döntések meghozatalában is segítségére volt baráti tanácsaival.
Másik igen kedvenc udvarhölgye a zalai grófnő Festetics Mária (1839-1923), akiről azt írták, hogy „… úgyszólván reggeltől estig a királynéval töltötte egész idejét. Valami rendkívüli kedvesség fölött rendelkezett. Meg tudta nyerni - ha akarta - a legfanyarabb embert is. Mindenről volt egy jó megjegyzése vagy egy bájos szava… Mindig élvezet volt vele tölteni az időt. Erzsébet királyné csakhamar annyira megszerette, hogy csak rövid órákig tudott ellenni nélküle. Napjának legnagyobb részét vele töltötte, nem ment ki sétára, látogatóba, színházba hogy kedves udvarhölgyét ne vitte volna magával. S ha egyedül voltak, soha se beszéltek másként, mint magyarul. Ezt annyira megszokták, hogy - mint Festetics grófnő beszélte - ő mindig felneszelt, ha a királyné idegenek társaságában néha más nyelven szólott hozzá. Első pillanatban ilyenkor észre sem vette, hogy hozzá beszél.”
Harminckét külföldi útjára kísérte el a királynét Festetics Mária grófnő. Utolsó alkalommal annyira kimerült, hogy Párizsban, mikor beszállottak a vasúti kocsiba, hogy hazatérjenek: összeesett. A velük utazó udvari orvostól tudta csak meg a királyné, hogy minő fárasztó udvarhölgye számára a vele való utazás. A következő évben, 1898-ban egy fiatalabb hölgyet vitt magával, Sztáray Irma grófnőt. Ez volt a királyné utolsó utazása, ekkor esett az orgyilkosnak áldozatul Genfben.
Rudolf nevelése és Erzsébet ultimátuma
A korábbi családi küzdelmek betetőzését jelentette, egyúttal újabb komoly összeütközésre okot adó konfliktusra a Rudolf életét veszélyeztető katonai képzés miatt került sor. Erzsébet utazásáról visszatérve rendkívül aggasztónak vélte fia állapotát, szembesülve Gondrecourt szigorú, katonás nevelésének Rudolfra tett kedvezőtlen hatásával. Az uralkodó anyjával egyetértésben ettől remélte a sokat betegeskedő gyermek fizikai megerősödését, valamint a később nélkülözhetetlennek vélt uralkodói erények korai rögzítését. A katonás szigorúság és a bátorságra nevelés ugyan korábban is hozzátartozott egy trónörökös neveléséhez, azonban esetében nevelői nem vették figyelembe Rudolf fizikai és lelki adottságait.
Erzsébet 1865 augusztusában ultimátumot intézett férjéhez, amelyben kilátásba helyezte a nyilvános szakítást (az udvar és férje elhagyásával), arra az esetre, ha kérése nem lelne meghallgatást. „Függetlenségi” levelében Erzsébet megfogalmazta, hogy csak akkor marad Bécsben, ha szabad kezet kap gyermekeinek nevelésében, és visszakapja jogaikat. Az ultimátumot végül Ferenc József elfogadta, és ez fordulópontot jelentett Erzsébet életében, és Rudolf nevelésében is.