A perinatális veszteség, amely magában foglalja a vetélést, a halvaszületést és a csecsemő korai halálát, mélyen érinti a szülőket és környezetüket. Habár a figyelem gyakran inkább az anyákra összpontosul, egyre több vizsgálat fókuszál az apák veszteségélményére. Az apák elfogadják a terhesség során a baba létezését, akit soha nem láttak és nem érintettek, miközben készülnek a jövőre és álmodoznak arról, hogy milyen apák lesznek majd. A perinatális veszteség sajátossága, hogy mindig váratlanul következik be, nincs idő az ún. "anticipációs gyászra", azaz a halál bekövetkezésének elővételezésére, elképzelésére.
Az apai gyász sajátosságai és a társadalmi elvárások
Azt, hogy miben hasonló, illetve különböző az apai gyász az anyákétól számos tényezőtől függhet. Ilyen tényező például a társadalmi elvárások, a párkapcsolatban vagy családban betöltött szerep és az egyéni emocionális válaszok is. Aydin és Kabukcuoğlu (2021) elemzése rávilágít többek között arra, hogy bizonyos érzelmi válaszok, mint a szomorúság vagy az üresség érzése veszteséget követően ugyanúgy jellemző az apákra, mint az anyákra. Ám az apák esetében megjelent egy másik motívum is, ami pedig az „erős férfi” kép fenntartásához köthető. Számos apa számolt be arról, hogy a veszteség élményét követően nem akarta, hogy mások sírni lássák vagy úgy érezte erősnek kell maradnia a felesége támogatásáért.
A vizsgálatok szerint az apák gyászát gyakran jellemzi az "erősnek kell maradni" vélt vagy valós társadalmi elvárásnak való megfelelés, ezért viselkedésükön gyakran kevésbé látható gyászuk intenzitása. Valós érzelmeik kinyilvánításának gátoltsága miatt gyakori, hogy munkájukba menekülnek, sokszor újabb elfoglaltságokat, terheket véve magukra. A fent leírt szupportív szerepből adódóan, amit az apák betölthetnek, nehéz lehet a segítség kérés és annak megtalálása is. Sokan számoltak be arról, hogy környezetük nem érzékelte megfelelően a támogatásra való igényüket, fókuszuk inkább az anya veszteségére irányult vagy nehezen találtak olyan csoportokat, amik kifejezetten apáknak szóltak volna.
Támogatási stratégiák gyászoló apák számára
Éppen ezért válik jelentőssé annak hangsúlyozása, hogy az apák támogatása is megfelelő figyelmet kapjon, ugyanis a családtól és barátoktól kapott támogatás jelentős mértékben segíthet. Tehát a perinatális veszteség során az apák támogatása létfontosságú. Néhány hatékony stratégia a következőket foglalja magában:
- Külső támogatás keresése: Fontos, hogy az érintett apák ne maradjanak egyedül a fájdalmukkal. Barátokkal, családtagokkal vagy támogató csoportokkal való kapcsolattartás enyhítheti a magány érzését.
- Szokások és emlékezés: A rituálék vagy szokások segíthetnek az apáknak abban, hogy érzelmi megnyugvást találjanak a veszteségben.
- Egészséges életmód: A testi jólét szorosan összefügg az érzelmi egészséggel.
- Kommunikáció a partnerrel: A gyász különböző módon jelenhet meg a férfiak és a nők esetében.
- Egyéni terápia és tanácsadás: Az egyéni terápia segíthet abban, hogy egy szakemberrel együtt dolgozva jobban megértsük érzelmeinket és reakcióinkat a gyászra és elfogadjuk a történteket.
A hirtelen csecsemőhalál (bölcsőhalál) tragédiája és az apai tapasztalat
Egy elkeseredett, dühös, önmagát vádló, gyászoló édesapa írta meg nekünk, hogyan veszítették el az egy hónapos, csodálatos kisbabájukat... Pedig a bölcsőhalál, más néven hirtelen csecsemőhalál közismert a legtöbb szülő számára, mégsem beszélünk róla eleget. A gyászukban magukra maradt család küldte el nekünk elkeseredett sorait, akik nemrégen vesztették el 1 hónapos kisbabájukat. A helyzet fölött a fiatal szülők értetlenül, megtörve, csendben állnak. Önmagukat és a szakembereket vádolják csecsemőjük hirtelen elvesztése miatt. "Sajnos egy héttel ezelőtt veszítettük el családunk legfiatalabb tagját, aki csak egy hónapos csöppség volt - és a rengeteg kérdőjel mellé csak az a sok düh társul, amit az orvosok iránt (is) érzünk. A kórházban szülés után képtelenség volt pihenni, a nővérek rendszeresen zaklatták a kismamákat, egyáltalán nem hagyták őket aludni, pihenni, reggel 5:30-6:00 között már kiverték őket az ágyból. Minden csak a szoptatásról szólt: szopik-nem szopik, az állandó szemrehányásokat kaptak a friss anyukák, ugyanakkor a bölcsőhalál veszélyére senki nem hívta fel a figyelmet, mi sem gondoltunk rá, hiszen annyira, de annyira egészséges volt a kisbabánk. Miután a kórházból hazakerültünk egy alkalommal kint járt nálunk a gyermekorvos, szinte meg sem nézte az újszülött babánkat a szülés után. A kezdeti nehézségek miatt az első hónapunk alvás és pihenés nélkül telt. A feleségem szinte éjjel nappal ébren volt a baba miatt. A kisbabának vettünk babaágyat, de nem volt hajlandó abban aludni, így mindig közvetlenül az anyukája mellett töltötte az éjszakát. Tudjuk, hogy az életnek mennie kell tovább, de néha úgy tűnik, hogy semmi értelme… én csak az új céljaimat tartom szem előtt, hogy másnak még segítsek, úgy érzem, hogy sokat teszek, ha mások figyelmét felhívom a bölcsőhalálra. A család fájdalmában a Szülők Lapja szereksztősége mélyen osztozik."
Vezető szakportálként kötelességünknek érezzük, hogy az újszülött kisbabák szüleinek figyelmét időről-időre felhívjuk a bölcsőhalál végzetes veszélyeire. Magyarországon évente még mindig sok babát veszítenek el a szüleik hirtelen bölcsőhalál következtében. De vajon mi okozhatja a bölcsőhalált, vagy más néven hirtelen csecsemőhalált? Ma már elvileg megvan a lehetősége annak, hogy kivédjük ezt az értelmetlen tragédiát. Olvass tovább, ha tudni szeretnéd, hogyan lehet felkészülni a hirtelen csecsemőhalál megelőzésére! Mit tegyél, ha leáll a gyermek légzése? - A Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet Családtervezési Programjának részeként működik a „Szülők Leszünk!?” program. Ennek kiemelt témája az elsősegélynyújtás, azon belül is a bölcsőhalál megelőzésével kapcsolatos ismeretek elsajátítása. A programban részt vevő leendő szülők tájékoztatást kapnak a bölcsőhalál lehetséges rizikófaktorairól, és a megelőzési lehetőségekről.
SIDS Hirtelen csecsemőhalál szindróma kockázatai | Ápolási oktatás szülőknek NCLEX tippek
A koraszülés és betegség hatása az apákra
A koraszülés élménye, még abban az esetben is, ha a gyermek jó túlélési eséllyel és gyógyulási prognózissal jön a világra, nagy megrázkódtatást jelent mindkét szülő számára. Nemcsak az intenzív osztály környezete, de a gyermek látványa is sokkoló hatású lehet mind az anya, mind pedig az apa számára. A szülők bevonása a koraszülött gyermek gondozásába csökkenti veszteség- és sikertelenség érzésüket, támogathatja és erősítheti szülői kompetencia-érzésüket. Egy hazai vizsgálat szerint, azok az apák, akiknek gyermeke koraszülöttként vagy fogyatékkal jött a világra, sokkal nagyobb mértékű volt a gyermek iránti aggodalom és a csecsemő magára hagyása miatti bűntudat, mint azoknál az apáknál, akiknek egészséges gyermeke született. A fogyatékos vagy beteg gyermek születése hasonló veszteség élményt jelent a szülők számára, mint a koraszülés. A gyermekvárás olyan kimenetellel zárul, amire nem számítottak: el kell gyászolni önmagukban az egészséges gyermekről dédelgetett álmokat, vágyakat, fantáziát. A vetélés vagy halvaszülés meghiúsítja a saját gyermekkel kapcsolatos bontakozó képet, váratlanul és drámaian vet véget a szülővé válás folyamatának.
A perinatális gyászmunka folyamatát nehezíti továbbá, hogy a halott gyermekről kevés vagy egyáltalán nincsenek konkrét emlékképek, emléktárgyak, így minden olyan tárgy, ami emlékeztet az elhunyt gyermekre, nagy jelentőséggel bír. A veszteséget hordozó családokat gyakran kommunikációs zárlat veszi körül, a tágabb család, barátok attól való félelmükben, hogy még több fájdalmat okoznak, kerülik a gyászoló szülőket. A perinatális veszteség-kutatások arra hívják fel a figyelmet, hogy a gyász feldolgozásában fontos szerepet játszik, hogy a szülők el tudnak-e búcsúzni halott gyermeküktől. Különösen nagy felelősség és érzékeny jelenlét szükségeltetik az egészségügyi személyzet részéről annak érdekében, hogy az adott család a számára legmegfelelőbb módon tudjon elbúcsúzni a babájától. A búcsúnak számos formája létezik, mint pl.: a halott magzattal/újszülöttel való konkrét találkozás (halott gyermek megnézése, karba vétele, megérintése). A halott gyermek eltemetése ugyancsak jótékonyan támogatja a gyászmunkát. Az anyák és apák gyásza több szempontból is különbözhet, ezért előfordulhat az egymástól való eltávolodás, és a meg nem értettség élménye.
A gyász folyamata gyermekkorban: Az apai hiány és a telomerek rövidülése
Kezdjük talán azzal a triviálisnak tűnő megállapítással, hogy a gyerekek is tudnak szenvedni. Bár a felnőttek sokszor úgy gondolják - főleg halálesettel kapcsolatban -, „kicsi még, úgysem érti”, azt kell mondanunk, hogy talán valóban, kicsit másképp érti, mégis, a gyermek is átélheti-átéli a veszteség fájdalmát, lehet ez hozzátartozó elvesztése. Bár a különböző veszteségtípusok feldolgozásának szakaszai hasonlóak, nem szabad elfelejteni, hogy a feldolgozás minősége, a reakciók intenzitása a belső átélés mélységének függvényében változik.
A telomerek szerepe az apai veszteség tükrében
Az apa elvesztése világosan meglátszik a sejtek működésén, a telomerek becsült hosszán: az apától való távollét a születéstől 9 éves korig a gyereknél a telomerek rövidüléséhez vezet. A Pediatrics - Gyermekgyógyászat - című folyóirat közölte a tanulmányt, amely beszámolt arról, hogy az apa elvesztésével jelentős negatív hatás éri a gyermek telomerjeit védő nukleoproteineket, amelyek sapkaként védik a kromoszómákat. Egy kilenc éves gyermek, aki elvesztette az apját, 16 százalékkal rövidebb telomerekkel rendelkezik, mint az a gyermek, aki együtt él az apjával. A telomerekről azt gondolják a tudósok, hogy a sejtek öregedését jelsik és az egészségi állapotot. A szerepük az, hogy sértetlenül megtartsák a DNS-t a sejtosztódás után. Minden egyes alkalommal, amikor a sejt osztódik, a telomerjei rövidülnek. Amikor a telomer túl röviddé válik, a sejt nem osztódik tovább. A kutatók - Daniel Notterman gyermekgyógyász és Princeton egyetemi munkatársai a Fragile Families and Child Wellbeing Study (Sérülékeny Családok és a Gyermek Jólléte) vizsgálatba bevont gyermekek telomérjét megmérték, adatokat gyűjtöttek és elemeztek mintegy 5000, a 21. század fordulóján az USA városaiban született gyermekekről. A gyerekek telomerjei rassztól és etnikumtól függetlenül rövidültek meg. Bizonyítékot csak arra találtak a kutatók, hogy a fiúk telomerjeire negatívabban hat a veszteség.
A gyászreakciók csecsemő- és kisgyermekkorban
Bowlby foglalkozott először és rendszerezetten a csecsemők veszteségreakcióival. Játék közben, ha az anya eltávolodik már 3 hónapos kortól sírással, fintorokkal panaszhangokkal reagál a csecsemő. A játéktárgy elvesztésére kb. a 6 hónap után reagálnak a gyerekek. Ehhez a manipuláció fejlődése szükséges (biztos fogás, ügyes kezek-ujjak), mert a tárgyakkal való cselekvésben a számára fontos személyhez fűződő érzelmi viszonyt is megéli a csecsemő. Játékokon keresztül tapasztalhatja meg a veszteség azon rész-élményét, amikor valami már nincs jelen, ám a hozzá való kötődés még igen élő. Ezek a játékok, pl. a kukucs - játék, eldobni valamit és visszahúzni egy madzaggal, stb. az eltűnést-megtalálást szimbolizálják. Amíg az én élménye, az idő fogalma, ok-okozat elkülönítése ki nem alakul addig a szakirodalom szerint nem beszélhetünk gyászról, inkább csak a szeparációs félelem élménye létezik. Ebben az időszakban még hozzá tud szokni a megfelelő helyetteshez, ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy egyáltalán nem érinti a veszteség. Hat hónapos kor körül minden tartósabb különválás hospitalizálódással járhat. Ennek tünetei: tiltakozás, lázadás, harag, kétségbeesés, visszahúzódás, apátia, monoton sírás, kialakult magatartásformák regressziója (színvonalának visszaesése).
Bowlby foglalkozott először és rendszerezetten a kisgyermekek veszteségreakcióival. Az intézménybe kerülés kezdeti szakaszában a tiltakozás volt a legfeltűnőbb reakció. Ezt követte a kétségbeesés szakasza, ahol a nagyon gyakori sírás, a nyugtalanság és a reménytelenség volt megfigyelhető. Majd az elkülönülés időszaka következett, ahol már képes volt elfogadni az új gondozót, és már képes volt rá is mosolyogni. Ebben az időszakban (1-3 éves kor között) a kisgyerek már elkülönülten éli meg magát az anyától, kialakul az éntudata. 2 éves kor környékén az egyik legfontosabb törekvés az autonómia elérése úgy, hogy közben az elsődleges gondozó (anya) mindig biztonságos hátteret nyújt. A veszteség ebben az életkorban tehát érinti az autonómiatörekvéseket és a biztonságos háttér elvesztését is jelenti, amire a gyermek hullámzó érzelemmegnyilvánulásokkal, egyszerre jelenlévő ambivalens érzelmekkel, viselkedéses megnyilvánulásokkal, pl. „nem tud elszakadni a gondozótól, ugyanakkor nem tud az arcába nézni”, gyors, hirtelen hangulatváltozásokkal reagál. A kicsi gyermekek számára a tárgyvesztést a szeparáció jelenti. Mivel az elválást átéli, fontos tudnunk, hogy azzal segíthetünk a legtöbbet, ha a tárgyi környezet lehetőleg azonos, stabil, kiszámítható marad. Fontos a napirend, az életritmus állandósága.
A gyermekek halálfogalma az életkor függvényében
Ahhoz, hogy megértsük az óvodáskor veszteséggel kapcsolatos jellegzetességeit, fontos ismernünk a gyerekek halálról alkotott felfogását, halálhoz való viszonyulását is. A halál fogalma Gessel (1940) szerint kb. 4 éves korban jelenik meg. Hatéves kortól a gyermekek féltik a hozzátartozóikat. A nyolcadik-kilencedik életévben terjed ki minden élőlényre, és önmagukra is a halál lehetősége. Lonetto (1980) felosztása alapján ötéves korig a halál egyenlő a más helyre költözéssel, így még csak szeparációs szorongást vált ki. Ranschburg szerint is az óvodások is egyfajta utazásként fogják fel a halált ahonnan vissza lehet térni. Nagy Mária Ilona vizsgálatai során arra a következtetésre jut, hogy ebben az életkorban a gyermekek halálképére az animista felfogás a jellemző. Wallon az ultrajelenségek között tárgyalja a gyermek és a halál viszonyát. Így a növekedés az élet, a halál pedig egyfajta „más” állapot. Akik meghalnak azok másfajta emberek. Az életkori sajátosságoknak megfelelően az élmények feldolgozása főként játékban, fantáziatevékenység által történik. Az élményfeldolgozás, az új élmények beépítése az érzelmi feszültségek feldolgozása történik a játékban. A játékok témája típusosan is megjelenhet és feszültséglevezetővé válik (kivégzés, temetés). A játék, a mese, az utánzás a fantázia színhelye. A gyermeki fantáziára igen jellemző ún. „megsemmisítő fantázia” („ne legyen többé kistestvérem”) látszólagos beteljesülése önvádat, bűntudatot okozhat.
Az iskolába kerüléssel a gyermekben kialakul a szabálykövetés és a decentrálás (mások nézőpontjainak figyelembe vétele) képessége, ami a teljesítmény igényének és a kompetencia érzésének lesz az alapja. Ez azonban csak a biztonság alapvető légkörében működhet így. Minden veszteség ezt a biztonságot rengeti meg alapjaiban. 5-9 éves kor között a halálhoz való viszony a perszonifikáció (a halált konkrét, emberszerű alaknak képzeli, pl. csontváz, a Kaszás stb.) terminussal írható le, s körülbelül 9 éves korra alakul ki a gyermekben a reális halálkép, amikor a halál már nem reverzibilis folyamatként jelenik meg a gyermek tudatában. A gyászreakció mellett konkrét félelmek is jelentkeznek, pl. félelem a betegségtől (mint a halál okától), féltik a szüleiket. A 6-9 éves gyermekek a megfelelő szókincs hiányában még igen hiányosan képesek kifejezni az érzéseiket. Míg a 9-12 évesek ugyan már ki tudnák fejezni a bánatukat, de mégis segítségre, vezetésre szorulnak ebben is. Nagyon fontos, hogy az iskolások gyászfolyamatát mind a pedagógusok mind a szülők, segítsék. Gyakran előfordul, hogy elhanyagolják a házi feladatot, nehezen tudnak összpontosítani a tevékenységeikre, a környezet ingereire csak korlátozottan képesek odafigyelni, ami egyben veszélyforrást is jelent.
A serdülőkor legfontosabb feladata az “önálló” identitástudat kialakítása, a legfontosabb kérdés ebben az életkorban a „Ki vagyok én?”, amire a serdülő választ keres. Ennek érdekében el kell szakadnia a családi normarendszertől, viszonyrendszertől, újat kell kialakítania, azaz az éndefinícióhoz már nem elég a „szüleim gyermeke vagyok” alapállás, hanem ennek át kell adnia a helyét az önállóságnak. Az egyik szülő elvesztése, ebben az elszakadásban, az új identitás kialakításában jelent nehézséget. Egy élő szülőtől is nehéz elszakadni, de egy halott szülővel a gyász kapcsán egy új kapcsolatot kell kialakítani. Ez a kettős feladat, általában is nagyon megterhelő, a serdülő számára viszont még kritikusabb. Ez az az időszak, amikor szembesül szülei hibáival, ekkor veszti el illúzióját a tökéletes szülőket illetően. Az illúzióvesztés a serdülőkor alap-veszteség-élménye, és ebben az egyébként is bizonytalan állapotban egy tárgyvesztés a normatív krízist elmélyíti, megoldását nehezíti. Az ellentétes váltakozó érzelmek, düh, harag, szeretet, kötődés, szomorúság, megnehezítik, mind a serdülést, mind a gyász feldolgozást.
Hogyan segíthetjük a gyászoló gyermekeket és a családot?
Révész Renáta Liliána, a törökbálinti Tábitha Gyermekhospice Ház pszichológusa szülőket, testvéreket készít fel és támogat a gyászban. „Egy kisgyerekkel újraélesztést játszottunk, ami nagyon hasonlított arra, mint amikor a testvére hirtelen szívhalálban meghalt. Rákérdeztem, hogy a testvéreddel is ez történt? Azt válaszolta: a testvérem is abban a kórházban volt, mint ahová most vittük a macit, de ő most a mennyországban van, és vele minden oké” - meséli a szakember annak magyarázatául, hogy a gyerek a gyászban is gyerek marad. Egy gyereknek más nehéz a gyászban, mint a felnőttnek: „hiányolja a testvérét, de valahogy könnyebben elfogadja a halál tényét. Viszont tovább tart a gyász, újra és újra felmerül, mit mondana, mutatna, kérdezne a testvérétől, ha itt lenne”. Sokszor vákuum veszi körül a gyászoló gyermeket, úgy tekintenek rá, mint érinthetetlenre, vagy kvázi betegre. Nem tudják, mit csináljanak vele, mit mondjak neki - mintha a gyászoló gyermek képtelen lenne bármire. Nem akarják elrontani a kedvét, nem akarják megbántani, inkább nem közelítenek hozzá, amitől a gyerek úgy érzi, hogy kerülik - osztja meg a pszichológus tapasztalatát. A másik véglet sem segít, ha a gyermeket megpróbálják visszatéríteni a mindennapi kerékvágásba. A Tábitha Házban azon dolgoznak, hogy megelőzzék, hogy nagyon mély legyen a gyász. „Elővételezett gyászban” segítenek, a családtagok felkészült, „képzett” gyászolók lesznek. Sokat beszélnek arról, mi vár rájuk, tudással birtokukban, lelkileg megtámogatva csökkennek a félelmeik. És ha a szülő meg van segítve, akkor a gyerek sem rémül meg, fog tudni szüleivel a halottról beszélgetni. Noha gyermekgyászról beszélünk, Révész Renáta Liliána újra és újra ugyanoda köt ki: saját halálfélelmünkre. Pánikbetegség, szorongások alapja lehet halálfélelem, amit akkor lehet csökkenteni, ha foglalkozunk vele. „Paradox, de tényleg így van. Nem az emberek hibája, ez össztársadalmi probléma.” A pszichológus Tábitha házbeli fényes, játékokkal teli szobájában már 130 elmúlásról, gyászról szóló könyvet gyűjtött össze, és dvd-téka is lesz mellette: mindegyik kiindulópont lehet egy beszélgetéshez.
Hogyan segíthetünk gyermekeinknek a gyász feldolgozásában?
- A veszteség tudomásul vétele: Első fontos lépés a veszteség tudomásul vétele. Ezért fontos a temetés, az elbúcsúzás. Ennek részleteire fel kell készíteni a gyermeket. Már egy temetői séta, gesztenyeszedés is jelentheti az ismerkedést, mellyel felkészülhet a későbbi temetésen való részvételre. Fontos, hogy ne maradjon ki a gyermek, mert szintén szeparációt, kirekesztettséget él meg, hanem vehet részt a család fontos eseményén. A perinatális veszteség-kutatások arra hívják fel a figyelmet, hogy a gyász feldolgozásában fontos szerepet játszik, hogy a szülők el tudnak-e búcsúzni halott gyermeküktől.
- A halandóság elfogadása és a megbékélés: A halandóság tényének elfogadása, és ennek kikerülhetetlenségével való megbékélés fontos mind gyermek, mind a felnőttek számára. Valahogyan mindenki meg fog halni. Az élet körforgásának, organikusságának magyarázataival való ismerkedés akár a természetből lesett példákkal (lehullott levelek-föld-virág) segítik a fantáziával való átdolgozást, a megértést. A temetés után pedig a haláleset körüli események részleteinek visszaidézése, hogy erről lehet beszélni, segít a tudatosításban, és az érzelmi feldolgozásban. A betegség=halál témát is érinteni kell, megnyugtatni a gyermeket, hogy nem minden betegség halálos, így a szinte minden betegségnél jelentkező halálfélelem csökkenjen.
- A bűntudat kezelése: A majdnem mindig megjelenő bűntudattal, önváddal is foglalkoznunk kell. Egy alkalommal, amikor egy család kért segítséget abban, hogy a súlyos beteg édesanya közeledő halálra segítsem felkészíteni a kisiskolás gyermekeket, szintén ezen szempontok vezettek. Először az ismerkedés közös játékok után beszélgetni kezdtünk arról, hogy milyen módon reagálnak az emberek, a gyerekek a stresszre. Összegyűjtöttük az ismert reakciókat (düh, félelem, agresszió) és azt is, hogy milyen módon lehet ezeket levezetni (sport, séta, játék). Ezzel mintegy segítettem megérteni saját viselkedésüket, reakcióikat, és mintákat is ajánlottam, a felgyülemlett feszültségeik levezetésére. A továbbiakban közelítettem a halál kérdésköréhez. Beszéltünk arról, hogy mit gondolnak az emberek, a vallásosak és nem vallásosak a halálról és az az utáni „életről”, és hogy ők maguk hogyan is gondolkodnak erről. Majd beszélgettünk édesanyjukról, akit már rég nem láttak a kórházi tartózkodás alatt (rossz egészségi állapota miatt már egy ideje nem látogatták a gyerekek). Felidéztük tulajdonságait, egy-egy közös emléket. A hosszú betegség nehézségeit. Beszéltünk arról, hogy vannak olyan betegségek amelyeket még nem tudunk gyógyítani, és amelyekbe belehalnak az emberek, és édesanyjuk állapotáról, és halálának lehetőségéről. Ezek után bevontam beszélgetéseink sorába az édesapát is, aki úgy érezte képtelen gyermekeivel erről beszélni. A közös beszélgetésünk során a gyermekek beszámoltak eddigi témáinkról, és az édesapa megdöbbenéssel tapasztalta, hogy gyermekei (I és III osztályosak) milyen éretten beszélnek a halál témájáról és milyen sok információval rendelkeznek. Majd ezután édesapjuk ötleteként, közösen biciklivel meglátogatták a temetőt, megnézték a sírhelyet ahol édesanyjukat fogják temetni.
A Bátor Tábor Lélekmadár programja daganatos és krónikus betegségben elhunyt gyerekek szüleinek és testvéreinek szervez gyászfeldolgozó tábort. Albert Éva pedagógus, mentálhigiénés segítő szakember, valamint két munkatársával, Békési Tímeával és Borbély Veronikával 7-14 éves félárva gyerekek számára indított gyászfeldolgozó csoportot. Eleinte persze volt gyerek, aki idegenkedett. „Attól tartott, hogy a csoportban mindenki szomorkodni fog és jól lehúzzák egymást. A felnőttek is azt gondolják, egymás kínjáról fogunk beszélni. Pedig jókat is lehet nevetni és sírni is egy ilyen csoportban: az élet a maga teljességében mindenestül megjelenik itt” - meséli a szülőcsoportot vezető Békési Tímea. Az első gyászfeldolgozó csoport tavaly novemberben indult. Albert Éva - személyes élményei mellett - elmélyedt a szakirodalomban, és a már 15 éve jól működő finn modellt vette alapul. A gyerekek a másfél-két órás foglalkozásokon rajzolnak és mesélnek magukról, a családról, az elhunytról. Éva hangsúlyozza, hogy a foglalkozások célja nem a terápia, viszont felfogható prevenciós munkaként: sokszor a fel nem dolgozott gyász áll későbbi magatartásbeli problémák, droghasználat, életvezetési nehézségek, pszichoszomatikus betegségek mögött. A szakemberek vallják: a jól feldolgozott gyermekkori gyász a személyiség fejlődése számára óriási lépés és „lehetőség”. Egy gyásszal megbirkózó gyermek gondolkodása kortársainál érettebb, bölcsebb. „Elsősorban nem a tablet érdekli őket. Arról álmodoznak, hogy együtt van a család” - mondja Borbély Veronika, akit alkalomról alkalomra meghat a gyerekek komolysága és életereje. „Volt olyan, hogy csak ültem és a könnyeimmel küszködtem. Nagyon hálás vagyok, sokat tanultam a gyerekektől.”
