A keresztség szó eredete a Kr. u. I. századi zsidó-keresztény környezetből származó baptizein kifejezésre vezethető vissza. Eredetileg a kelmefestők szakkifejezéseként vált ismertté, amikor a kelmét a festékbe alámerítették; jelentése tehát: alámerít, bemerít. A baptiszmosz szó az alámerítéses keresztségre vonatkozik, amely az intézményes szokást jelöli. A Biblia tanúsága szerint Jézus keresztségét minden evangélium említi, és ő maga is alávetette magát ennek a rítusnak, miközben tovább is fejlesztette azt. A keresztséget Krisztus rendelte el, és bár életében a tanítványai gyakorolták, ő maga nem keresztelt.
A keresztség eredeti formája a bemerítés, amely alkalmas a szimbólumok közvetítésére. Pál apostol úgy fogalmaz, hogy a keresztség Krisztus halálába való eltemetkezés, a vízből való kiemelkedés pedig a feltámadást és az új emberként való megjelenést szimbolizálja (Rm 6:3, Kol 2:12). Az Ef 5:26-ban található „lutron” kifejezés csak és kizárólag alámerítéses formára vonatkozhat. A korai egyházban a keresztség az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében történt, és a hit mindenkitől megkövetelt előfeltétel volt.
A gyermekkeresztelés története és kialakulása
A gyermekkeresztelés szokása nem az Újszövetség közvetlen parancsából, hanem a későbbi évszázadok társadalmi és teológiai változásaiból alakult ki. A IV. századtól kezdve a súlyos járványok miatt a hitüket komolyan vevő szülők féltették gyermekeik lelki üdvét, ezért halálos betegségük előtt vagy biztonsági okokból megkeresztelték őket. Ez a gyakorlat később általánossá vált, és az 1300-as évek körül a bemerítés helyett elterjedt a meghintéssel történő keresztség.
Karl Barth teológus nyíltan kimondta, hogy a gyermekkeresztség semmilyen formában nem volt jelen az Újszövetségben, és érvelése szerint a keresztség egészében passzív formává vált, mert nem kérdezték meg az érintetteket, kérik-e a szentséget.
A Johanniták utolsó nagy diadala: Málta ostroma (1565)
Teológiai érvek és a szövetségi kontinuitás
A református teológia, többek között Kálvin János érvelése alapján, a gyermekkeresztséget az Ószövetségből ismert körülmetélkedés újszövetségi megfelelőjének tekinti. A Biblia szerint Isten népe az Ó- és Újszövetségben egységet alkot. Ahogy a körülmetélés az Ábrahámmal kötött örök szövetség jele volt, úgy a vízkeresztség az újszövetségi közösségbe való belépés pecsétje. A Kol 2:11-12 szerint a vízkeresztség a körülmetélkedés teljesebb kifejeződése.
| Szempont | Körülmetélés (Ószövetség) | Keresztség (Újszövetség) |
|---|---|---|
| Jelentése | Szövetségi tagság, tisztaság | Krisztussal való egyesülés |
| Alanyai | Izraelita fiúgyermekek (8 naposan) | Hívők és háza népe (gyermekei) |
| Jellege | Testi, de lelki tartalmú | Lelki, közösségi beavatás |
A háznép keresztsége
Az Apostolok Cselekedeteiben említett „háznép” keresztségek (pl. Lídia és családja, a filippi börtönőr háza népe) kapcsán sok vita folyik. A református érvelés szerint a „háznép” definíció szerint a családfőt és annak teljes családját jelentette, beleértve a gyermekeket is. Mivel az ókori világban a családfő döntése meghatározta a háztartás sorsát, a keresztyén hitre térés a teljes háznép befogadását jelentette az egyház közösségébe.
Ezzel szemben a baptista nézet (credobaptizmus) a személyes hitvallást tekinti elsődlegesnek, hangsúlyozva, hogy a keresztség csak a tudatos, evangéliumot elfogadó személy számára bír lelki jelentőséggel. E nézet szerint a csecsemőkeresztelés nem rendelkezik bibliai felhatalmazással.
Összességében a kérdés a keresztény teológiában máig megosztó. Míg az egyik oldal az Isten megelőző kegyelmének jelét látja a csecsemők keresztségében, a másik oldal a tudatos, személyes elköteleződést hangsúlyozza. Az egyház számára a legnagyobb felelősség azonban a megkeresztelt gyermekek keresztény nevelése, hiszen a „keresztségi pecsét” a hitben való élet által teljesedik ki.
tags: #keresztelo #biblia #csecsemo