Jókai Mór élete és művészete olyan gazdag és sokrétű, hogy megírása valóban az egyik legnehezebb feladat, amellyel egy tollas ember megbirkózhat. Sokan érzik magukat tanítványának, nemcsak a prózaírók, hanem mindenki, aki valaha is elmerült a magyar irodalom csodálatos világában. Jókai hatása már gyermeki korban megérint, ösztönszerűen utánozzuk őt, ahogy a fiatalság ideálizmusát meríti műveiből.
Minden magyarságban ott él valami Jókai regényhőseiből, ahogyan minden spanyolban Don Quijote, minden angolban pedig Dickens Pickwickje. Ez a hatás nem véletlen, hiszen Jókai világa tele van élettel, humorral és mély emberismerettel. Bár egyesek "Nagy Mesemondóként" aposztrofálják, ez a cím talán alábecsüli művészetének mélységét. Jókai nem csupán meséket szőtt, hanem a valóságot is mesteri módon formálta át, mindig az adott történet és erkölcsi mondanivaló igényeinek megfelelően.
Azonban Jókai művészetének és életének megítélése nem volt mindig egységes. Mikszáth Kálmán hatalmas életrajza is felveti a kérdést, hogy Jókai akaratszegény ember volt-e, akinek jószívűsége olykor áldozattá tette. Gyulai Pál és Mikszáth is rámutattak az írói és emberi gyengékre, amelyek Jókai különös, lélektanilag is mélyen megfogható jelleméből fakadtak.
Azonban ezeket a "gyengéket" egy másfajta szemüvegen át is lehet vizsgálni: a lángelmék életét szemlélve. Lombroso óta tudjuk, hogy a lángelmék és az őrültek között néha párhuzam vonható. Jókai életében is vannak megmagyarázhatatlan jelenségek, ellentmondások, amelyek talán éppen lángelméjének stigmái, árulkodó jelei. A kortársak által észlelt gyengék sokszor szemfényvesztő káprázatok voltak, amelyekkel a "Nagy Varázsló" el tudta terelni a figyelmet igazi énjéről.
Jókai írásai között akadnak olyanok, amelyek mélyen megdöbbenthetnek. Sorai közül néha felvillan igazi arca, amely még senki sem merte igazán szemügyre venni. Ez az ember mindent tudott az életről, emberismerete páratlan volt, lélektana a legnagyobbakéval vetekedett. Képes lett volna olyan műveket alkotni, amelyek után csak a bitófa vagy az őrültek háza között lehetett volna választani. De a szenvedések, amelyek életét alakították, csodák csodájára mézédes, rózsaillatú mesékké változtak át.
Jókai arcán sok a krisztusi vonás, ahogyan a középkori művészet ábrázolta a fájdalom istenét. Egy ilyen arcú ember talán a kálváriát elkerülve menekült a mesék tündérvilágába, ahol szabadon uralkodhatott fantáziája birodalmában.
Megadatott a szerzőnek, hogy még életében láthassa Jókait, és szóba is elegyedhessen vele. A Pilvax kávéházban, ahol Jókai Petőfiről emlékezett meg, a kezdő újságíró mohóságával kérte el a beszéd kéziratát. Az élő Jókai ugyanazt a hatást keltette, mint írásai: végtelen jóság, amely nem gyöngeség, hanem egy lángelme elhatározott attitűdje volt.
Jókai viselte a híresség és a szellemi fejedelemség keresztjét, de úgy, hogy mindenki benső tisztelettel közeledett feléje. Bár sokan úgy vélik, hogy a nagy emberek hazánkban életükben kevesebb tiszteletet kapnak, Jókai túlnőtt az ország keretein. Lángelméje meghódoltatott külföldi fejedelmeket is, és a büszke Magyarország is kénytelen volt letérdelni a hódolók közé.
Jókai Mór világirodalmi viszonylatban is a legnagyobb elbeszélők közé tartozik. Nem sorolható csupán Walter Scott, Victor Hugo vagy a romantikus iskola követői közé. Valami egészen rendkívüli jelenség, és ha nem magyar nyelven ír, sokkal előkelőbb helyet kapott volna a széppróza világtörténetében. Regényeinek fordításában mindig elveszik valami a magyar nyelv természeti kincseiből, amit semmi más nyelvre nem lehet lefordítani.
A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy Jókai írásait nem szabad realista vagy lélektani regények szemüvegén át vizsgálni. A lángelmének joga van ahhoz, hogy úgy nézzék, ahogy ő maga használta az üveget. Az Ezeregyéj éjszakáját sem szabad természettudományos pedantériával szemlélni. Jókai magyar Ezeregyéjét nem szabad elméletek torzító lencséjén át vizsgálni. Az igazságosabb, tárgyilagabb lencse használata után mindenki elismeri, hogy Jókait az ősmese legnagyobb képviselői, Seherezádé, Cervantes, Boccaccio, Balzac, Dickens, Defoe sorában illeti meg a hely.
Szavai üde és vadvirágillatúak, mint egy öreg dajka mesélése. Úgy érezzük, hogy a régi regösök, igriczek lelke támadt fel benne. Jókai erősen orientális: mesélő szavában, képekben dúslakodó bölcsességében, anekdótáiban kicsengő humorában mintha ezeregyéji hangulat uralkodna. Ez igazolja, hogy a magyarság ősi kultúrája a Tigris és Eufrát medencéjéből ered.
Jókai páratlan jelenség az európai irodalomban, egyedülálló és magyar. Európának köszönheti műveltségét, tudását, humanista eszméit, de titkos, ösztönszerű szálakkal Ázsia ősibb, régibb talajában gyökerezik. Fantáziánk számára könnyű őt jelképesen úgy elképzelni, hogy turbánnal fején, meselátó szemével ott ül Bagdad piacán, virágokkal és álomjelekkel ékes szőnyegen.
A szerző vállalkozik a "Nagy Mesemondó" életének elmondására, kissé az ő hangján, a tőle tanult fogásokkal. Rév-Komáromban, 1825. február 18-án született Jókay József és Pulay Mária gyermekeként. A Móric nevet Benyovszky Móric kalandjaitól ihletve kapta. A ház, amelyben megszületett, a "néma ház" nevet is viselte, mivel a vallásüldözések korában épült így, hogy a hívők zavartalanul gyakorolhassák vallásukat.
Jókay József, az apa, egy "széplélek" volt, aki ügyvédi pályára készült, de puhaszívűsége miatt ehhez csak befolyásos rokonai segítségével jutott. Felesége, Pulay Mária viszont erőskezű, energikus asszony volt, aki rendben tartotta a házat és a gazdaságot. Ez a látszólag egyenetlen házasság, ahol a szerepek megcserélődtek, mégis boldognak és szerencsésnek bizonyult, hiszen a felek jellemei kiegészítették egymást.
Öt város, öt ember, öt regény (Jókai élete és művészete)
A szöveg kitér Jókai szüleinek házasságára is, amely az első világháború véres szakaszában köttetett. Az anya, akit apai ágon költők, hittudósok és kalmárok vére táplált, szabadságot keresett. Az apa, egy kulturált, kellemes, szigorú erkölcsi normák szerint élő ember, a tanácsnokhoz mérhető volt. Az anya logikája azonban nem számolt azzal, hogy a férj mást is igényel majd. Így a gyermek születése után a házasságban a távolság nőtt, és a felek külön utakon jártak.
Az apa, akinek írói tehetsége volt, szonettekben búcsúztatta az eltelt időt és az elmúló életet. Versei között ott sír a tűnő ifjúság, az egészség, és az élet utáni búcsú fájdalma. Emellett egy titokzatos arcot is megörökített, amelyet templomi fény világított meg.
Az anya, aki a zongoraművésznő karrierjét álmodta, lányát is a zeneiskolába íratta. Azonban a lány nem volt muzikális, és utálta a zongorázást. Később kiderült, hogy az anya írói tehetsége öröklődött a lányában, aki mesemondó képességével és fantáziájával tűnt ki.
Az apa európai kultúrával, antik eposzokkal és a keresztény mitológiával ismertette meg a kislányt. Már három évesen elkezdett eligazodni a tudományok nyelvében. Az apa nem ismert tündéreket, de a dajka meséivel gazdagította a kislány világát, amelyekben sok volt az erőszak és a borzalom. Később az európai regényekkel, az ókori eposzokkal, a trójai háborúval és Odüsszeusz útjaival ismertette meg.
A szöveg elkalauzol minket a klasszikus irodalom világába, példaként említve Seneca "Consolationes" című művét, amelyben a szerző vigasztalja Marciát apja, Aulus Cremutius Cordus öngyilkossága után. Seneca kiemeli Marcia lelki nagyságát, aki apja szellemét feltámasztotta, könyveit megmentette az utókornak. Összehasonlítja Marcia magatartását Octavia és Livia példájával, akik szintén elvesztették fiúkat, de eltérően reagáltak a gyászra.
Seneca arra buzdítja Marciát, hogy ne engedjen a gyásznak, hanem kövesse Livia példáját, aki hamar helyreállította lelki egyensúlyát. Hozzáteszi, hogy a gyászban is mértéket kell tartani, és nem szabad a fájdalomba beleveszni.
A szöveg kitér a "keresete teher mely feneke mellett perzsel" kifejezés eredetére is, amely egy latin mondás, az "ardet opus, ardet opus" vagy "ardet opus, ardet opus, ignis ardens" parafrázisa lehet. Ez a kifejezés arra utal, hogy a munka éget, a tűz perzsel, ami a nehéz, fárasztó feladatokat szimbolizálja.
Végül a szöveg arra emlékeztet, hogy Jókai művei a magyar kultúra kincsei, amelyek nemcsak szórakoztatnak, hanem mélyen elgondolkodtatnak az emberi lélekről, az életről és a halálról.