A jobbágy fogalma a Magyar Királyságban való megjelenése után jelentős változáson ment keresztül. Kezdetben a királyt szolgáló előkelőket jelentette, a középkor végén pedig a használt földje után járulékokkal, azaz termény- és pénzadóval, valamint szolgáltatásokkal tartozó telkes parasztot jelentett. A jobbágy a föld szerinti járulékainak kötelezettségei mellett többféle személyi függésben is lehetett. A szó etimológiája a 'jó' melléknév középfokjeles alakjából jött létre '-gy' kicsinyítő képzővel. Eredeti jelentése valamely néposztály legkiválóbbjai közül az alacsonyabb csoporthoz tartozó személy lehetett.
A rendi szemléletet, a „vérével adózó” magyar nemes értékítéletét tükrözi az az egykorú etimologizálás, miszerint a honfoglalás után a fegyveres harcot nem vállaló szabad rétegek közül azok lettek jobbággyá, akik - önként lemondva szabadságukról - inkább az adózást választották (eszerint 'jobbágy = jobb adj').
Az államszervezés idején a királyi vármegyék egyik katonaelemét - a királyi szerviensek mellett -, az ispán vezetésével hadba vonuló várjobbágyokat és az egyházi fegyvereseket nevezték így. Ezek a rétegek kiemelkedtek a munkával és szolgáltatással tartozó, legtöbbször szolga állapotú várnépek és szolgálónépek közül. A jobbágyság előzménye az Árpád-kori magánbirtokokon élő szolgálók voltak, akiknek csak egy része volt szolgai állapotú (servus), egy másik része már saját gazdasággal rendelkezett, mely után adót fizetett. Ezek magyar neve uhug volt, latinul liberek, libertinusok. Az adót részben terményben, részben pénzben fizették (cenzus).
A földesúr saját tulajdonában lévő birtokrészen, a praediumon (vagy allódium) szolgálók tehát elkülönültek a „szabadoktól”, akik csak adóztak. Azonban ahogy a magánbirtokok száma és nagysága nőtt (közben persze a népesség is), úgy növekedett a liberek száma is, így alakult ki a jobbágyság intézménye. A 13. században a jobbágy szó leértékelődött, és a földesúri hatalom alatt élő népek egységesülésével immár a saját termelőeszközökkel rendelkező, az úrtól különféle ellenszolgáltatások fejében kapott földön (jobbágytelek) önállóan gazdálkodó parasztok gyűjtőneve lett.
Ebbe a rétegbe kerültek tehát felemelkedés útján a korábbi (rab)szolga állapotú vagy többé-kevésbé szabad, felszabadított rétegek a várnépek és a királyi udvarházak udvarnokai közül. Szabadságaikat az ebbe a rétegbe részben beolvadó, Nyugat-Európából bevándorló telepesek (hospesek) hozták magukkal, akik korábbi lakóhelyükön már átmentek a megfelelő társadalmi átalakuláson. Lesüllyedés útján került ugyanakkor a jobbágyok közé a királyi vármegyék katonáinak, a várjobbágyoknak egy része (innen a név is).
A 14. század elején még meglehetősen szabályozatlan volt a szolgálók státusza. Az egyértelmű szabályozást Nagy Lajos király 1351-es törvényei jelentették. Ekkortól beszélhetünk tehát a már korábban létrejött nemesség mellett jobbágyságról is. A törvény őket telkük arányában ún. úrbéri szolgálatra kötelezte. Az egyház részére a termés egytizedét kellett adniuk (dézsma), a fennmaradó rész tizede (kilenced) pedig a földesúrnak járt, terményben, vagy pénzben. Ahogy a városok és a pénzgazdálkodás fejlődött, a jobbágyok egyre inkább csak pénzben akartak adózni, hogy a terményt a vásárokon jó pénzért eladhassák. Ezen felül a jobbágyok adott mennyiségű ingyenmunkára voltak kötelezve az allódiumon, ez volt az ún. robot, illetve különleges alkalmakkor (pl. a földesúr családi eseményei) ajándékokkal kellett szolgálniuk.
A jobbágyok terhei és szolgáltatásai
A jobbágyság a kora középkortól egészen a XIX. századig számtalan adófélét, terhet, szolgáltatást kellett hogy nyújtson az uralkodó rétegek felé. Mivel Magyarországon csak 1853-ban zajlott le a jobbágyfelszabadítás, így egészen eddig az időpontig a jobbágyok a földesurak tulajdonai voltak, jogfosztott, kiszolgáltatott helyzetben és szoros személyi függésben. A középkort és az újkor nagy részét jellemző terhek összességét nevezték "terhek-szolgáltatások" rendszerének. Legnagyobb hányadát az "úrbéri terhek" tették ki, melyeket földesuruknak kellett biztosítaniuk. Ezen belül voltak termény-, pénz- és munkajáradék szolgáltatások.
Az említett adónemek elsősorban a földesúr felé irányultak, de pénzjáradékban részesült a király is, terményjáradékban pedig az egyház.
- Földesúrnak teljesítendő munkajáradék vagy robot (servitum) 1504-ben évi pár napról havi egy napra növelték, majd 1514 után heti egy nap lett.
- Földesúrnak adandó ajándék (munera) évente három alkalommal kellet adni, de 1514 után már havonta járt a földesúrnak.
- A királynak fizetendő füst-, vagy telekadó.
- Őröltetésért fizetendő díj.
A robot ideje napkeltétől napnyugtáig tartott, de ebben a munkahelyre eljutás és a hazamenet is bennfoglaltatott. Robotkettőzés havonta kétszer lehetett aratás, kaszálás, szüret idején. A robot negyed részének a téli 6 hónapra kellett esnie. Tartozott a közösség 4 telkenként évi egy hosszú fuvart teljesíteni 4 marhával 2 napra terjedően. Minden telek után 1 öl fát kellett kitermelni és az uradalomba szállítani. 1836-ig kötelező volt még az ún. apró dézsma. A szőlő utáni dézsma a megváltozott robot után járó pénzt évente két részletben: az elsőt Szent György, a másodikat Szent Mihály napjáig kellett befizetni.
Az úrbéri rendeletek és a jobbágyok helyzete
A 1351-es törvények nem terjedtek ki mindenre, pl. a robotmunka mennyiségére. Mivel a 18. századra az allódiumok jelentősen növekedtek, egységesebb szabályokat kellett hozni, ez volt az 1767-es ún. úrbéri pátens.
Mária Terézia 1767-ben kiadott úrbéri rendeletével szabályozta a jobbágyok helyzetét. Korábban a szokásjog rögzítette a földbirtokosok és a jobbágyok kapcsolatát, tág teret adva a visszaéléseknek. Az egész birodalomra érvényes rendelet egységesítette és sokban enyhítette a jobbágyság terheit. Az 1767 januárjában megjelent urbárium az egész telekkel rendelkező jobbágyokat évi 52 nap igás robot vagy 104 nap kézi robot teljesítésére kötelezte, a kilencedet - a földesúrnak fizetendő kilencedik tizedet - évi egy aranyforintban határozta meg.
Mária Terézia 1780-ban bekövetkezett halála után a reformszándékoktól áthatott, a birodalmat korszerűsíteni akaró II. József került a trónra. 1785. augusztus 22-én adta ki II. József magyar király (1780-1790) egyik leghíresebb pátensét, melyben Csehország és az örökös tartományok után Magyarországon és Erdélyben is eltörölte az örökös jobbágyságot, és a röghöz kötöttséget felszámolva biztosította a jobbágyok szabad költözködésének jogát.
II. József - Történelem érettségi tétel | Erettsegi.com
A földtulajdont és a mezőgazdasági termelést központba állító fiziokrata eszmék híveként II. József trónra lépésétől kezdve arra törekedett, hogy a Monarchia országaiban és tartományaiban a rendi kiváltságokkal nem rendelkező jobbágyrétegek közül a földesuraknak leginkább kiszolgáltatott röghöz kötött örökös jobbágyságnak megadja azokat a jogokat, amelyekkel a szabadmenetelűek rendelkeztek. A jobbágyrendeletet uralkodása első évének végén, 1781. november 1-jén elsőként Csehországban hirdették ki. Ebben a tartományban volt ugyanis a földművelő népesség helyzete a legsúlyosabb az egész Monarchiában, itt volt a röghöz kötött örökös jobbágyok aránya a legnagyobb.
A jobbágyrendelet célja ugyanis nem jobbágyfelszabadítás, hanem a jobbágyok személyi jogainak kibővítése volt. Nem számolta fel tehát az úrbéres jobbágyok robot-, járadék- és adószolgáltatásainak rendszerét. A föld tulajdonjogának kérdésében egy másik rendeletével lehetővé tette, hogy a jobbágyok „tulajdonjogot” vásárolhassanak az általuk művelt jobbágytelekre. Magyarországon az 1783. A jozefinista jobbágypolitika tehát alapvetően a tereziánus korszak 1767. évi úrbéri rendeletének irányát folytatta és igyekezett az egész Monarchiára kiterjeszteni a földbirtokok felmérésén alapuló egységes gazdaság- és adópolitikát. A magyarországi és erdélyi jobbágypolitika alakításában II. József szociális érzékenysége és azok a személyes tapasztalatok is nagy szerepet játszottak, amelyre részben még még trónörökösként tett utazásai során szerzett.
A jobbágypátens elhúzódó magyarországi és erdélyi kihirdetését ugyanakkor jelentős mértékben meggyorsította, hogy 1784-ben, Crisan, Closca és Horea vezetésével az Erdélyi-középhegységben és érchegységben a román jobbágyok - egyebek közt II. József jobbágypolitikai terveire hivatkozva - felkelést robbantottak ki Erdélyben. Az uralkodó, aki 1783-ban személyesen másodszor is látogatást tett Erdélyben, trónra lépésétől fogva arra törekedett, hogy kontaktust teremtsen alacsonyabb sorsú magyarországi és erdélyi alattvalóival.
Az erdélyi jobbágyfelkelés hatására 1785 nyarán megszületett a döntés, és augusztus 22-én II. József végre kibocsátotta a magyarországi jobbágyrendeletét. Ebben helyet kapott az eredeti pátensből az örökös jobbágyság teljes megszüntetése, valamint a szabad költözés megadása. Minthogy a magyarországi jobbágyok nagy többsége, hozzávetőleg öt millió fő szabadmenetelű volt, a jobbágyrendelet egymilliónál kevesebb örökös jobbágyot érintett. A pátens értelmében az egykori jobbágyok ezentúl szabadon rendelkezhettek ingóságaikkal és zavartalanul használhatták telküket, ahonnan a földesúr törvényes indok nélkül már nem űzhette el őket. A rendeletnek legalább ennyire fontos része volt, hogy az uradalmi parasztságot ezután nem kényszeríthették költözésre, és a cselédi szolgálattal is csak azokat lehetett terhelni, akik önként vállalták azt.
A jobbágyok szabadsága és korlátai
Jóllehet II. József 1790-ben halálos ágyán kénytelen volt reformintézkedéseinek nagy részét visszavonni, a jobbágyrendelet és a szabad vallásgyakorlatot biztosító türelmi rendelete életben maradt. Az 1767-es Urbárium hosszú időre az úrbéri viszonyok alapja maradt, a francia forradalom kitörése után a központi hatalom már óvakodott minden újítástól.
A könnyítések a következő években is folytatódtak: 1786-ban rendelet tiltotta a botbüntetést, egy másik pedig azt szabályozta, hogy a földesúri kilencedet és az egyházi tizedet a termények betakarítása után 24 órán belül be kellett szedni. Ugyanebben az évben könnyítették, illetve szabaddá tették a jobbágyok bormérését és malomhasználatát, valamint az általuk termelt termékek piaci értékesítését.
Összegzésképpen tehát elmondhatjuk, hogy a jobbágyrendelet ugyan nem eredményezett gyökeres változást a parasztság gazdasági és társadalmi helyzetében, ám a dokumentumban foglalt jogoknak - az elnyert személyi szabadságnak - és a hatósági ellenőrzésnek köszönhetően az egykori jobbágyok életkörülményei jelentős mértékben javultak. II. József pátensei a Monarchia minden országában és tartományában jelentős mértékben segítették a parasztság boldogulását, megakadályozták az Elbától keletre kialakult örökös jobbágyság rendszerének szigorítását és a feszítő társadalmi ellentétek végzetes elmélyülését. Nem véletlen, hogy a halálos ágyán - a “nevezetes tollvonás” néven ismert 1780. január 26-i határozatában - visszavont több ezer magyarországi és erdélyi rendelete mellett csak a türelmi rendeletet, az alsópapságról szóló pátenst és a jobbágyrendeletet tartotta érvényben.
Az 1514. évi XXV. tc. megtiltotta a jobbágy költözését (de maga a tilalmi törekvés nem ettől az időponttól ered). Ennek a rendelkezésnek azonban nem volt meg a társadalmi-gazdasági alapja, ezért nem ment át a gyakorlatba. Egyrészt az agrárgazdaság fellendülése szívóhatást fejtett ki a munkaerő iránt, másrészt a telekkatonaság intézménye (mely elválaszthatatlan a jobbágyság intézményétől) a birtokosok katonaállítási kötelmei miatt szintúgy 'haderő' igénnyel jelentkezett. A népesség viszont lényegesen nem gyarapodott. Azaz a jobbágy szabad költözésének lehetősége és tiltása, mindig a birtokosok, azok rétegeinek gazdasági és politikai érdekei s nem a jobbágyság - mint a XIX-XX sz-i parasztság előzménye - társadalmi erejének függvényében változtak.
II. József - Történelem érettségi tétel | Erettsegi.com
1530-ban Szapolyai hívei támogatásaként megadja a költözködési jogot a jobbágyoknak (már ott, ahol az ő befolyása érvényesült). A Ferdinánd megkezdte új határvédelmi rendszer kiépítése, annak emberigénye - melyet csak részben töltöttek be kisnemesek, ill. a Balkánról felszoruló már ekként szolgált katonák - megkövetelte a jobbágyok költözésének szabadságát. A telekkatonaság intézménye nyíltmezei csaták hiányában a háttérbe került, a hadviselés megváltozott, a végvárak legkülönfélébb társadalmi elemekből álló katonái váltak a kor hőseivé. Nem kis mértékben volt vonzó a mintegy 20-22 ezres végvári katonaság körébe tartozni, hiszen tagjai uralkodói szolgálatban egyrészt mentesültek a földesúri joghatóság alól, másrészt szintúgy "vérükkel adóztak", azaz mentesültek úgy az állami, mint a földesúri szolgáltatás alól. A vitézebbje később részint meg is nemesült, melynek társadalmi presztizse - függetlenül attól, hogy ez gyakran armális, vagy kuriális nemesként jószerint nem hozott jelentős életminőségi változást - magas volt. Később a dzsentri világig alapját adta egyfajta megkülönböztető önértékelésnek.
A nagybirtokosok birtoknövelési törekvéseinek erősödése, így az allodiális birtokainak munkaerő szükséglete szintúgy a jobbágyok szabad költözhetőségét igényelte, mely beköltözéseket az úrbéres jobbággyá nem, de házas zsellérré (inquilinus) váló jobbágyok szívesen vállalták, épp a birtokos familiárisai nyújtotta védelem reményében.
Az 1547. év novemberében a nagyszombati (Trnava) országgyűlés XXVI. tc-e elvben visszaadta a jobbágyok szabad költözési jogát, a XXVII.tc. pedig definiálta mikor és hová költözhetnek. Először 15 napig győzködhette ura, s ha ez idő alatt nem 'vehette rá', hogy maradjon, akkor megeskette, hogy az "elköltözésre semmi magángyülölség, vagy bármely más ok" nem inditotta, s az ura "nem nyomorgatta", ezután "elégtételt" kellett adjon amivel bárkinek is tartozott, ezután az elhagyni készült házat újítsa fel, zárjon le mindenkivel minden peres ügyét, végül tegye le a "földbért" (azaz fizesse meg a következő évre a járandóságát, mint ha itt maradt volna), és már mehet is. A kérdéskör harmadik törvényeként a XXVIII. tc. szerint "az elvitt jobbágy dijának nevezett büntetésbe (40 Ft) és ezenfelül kétszáz forint birságba" esett az, aki a jobbágyot erőszakosan elvitte. Sőt a birtokát zálogba vették a bírság fejében, nem bizták a végkifejletet a 'jobbágyszerző' fizetési hajlandóságára.
Nagy volt tehát minden épkézláb munkaerő után a kereslet a birtokosi oldalon. Ez érthető is, a török 1541-ben bevette Budát, a visszafoglalására tett 1542. évi kisérlet kudarcba fulladt, az ország közepe meghódolt, a portyák és a felvonulások a népesség területi eloszlását még ha nem is rendezték át véglegesen eddigre, de 'tartósan fennálló jelentős kockázatot' jelentettek. A váradi béke (1538) még friss, ki ide állt, ki oda, a táborok kialakultak, ezt a folyamatot birtokadományozások sora kísérte. Hatása már jelentkezik, a Ferdinánd-hű nemesek vitézségért, hűségért szerzett új birtokai gyakran épp egy pechesebb harcostárs halálával üresedtek meg (szálltak vissza a Koronára), vagy rossz helyen feküdtek, épp Ferdinánd országába, az új birtokbavételt (hiteleshelyi beiktatást) a jobbágyok lehet nem várták meg.
A XXIX (29). tc. a szökevény jobbágyot vissza nem adót ill. a költözni akarót erőszakkal visszatartót is hasonlóan bünteti. S volt még egy a XXX.(30) tc., a "jobbágyok átköltöztetésében hiven el nem járó alispánok és szolgabirák büntetéséről". A jogi keretek tehát nyitottak voltak. Elmehetett, ha el tudott, de ha már elment, akkor a törvény elvben megvédte a költözőt, sokszor áttelepülőt. Minden törvény annyit ér, amennyiben érvényt lehet neki szerezni. Így kell értelmezni azt, hogy ugyancsak 'visszadta' a szabad költözködés jogát az 1550. évi XXXIV.(34) tc. sőt még az 1556. évi tc. XXVII (27) tc is.
Az országban dúló állapotokról, a török fenyegetettség árnyékában a birtokosok közti ellentétekről, befolyásérvényesítő képességekről sok mindent elárul az, hogy az 1548. évi országgyűlésen újabb 11 tc. foglalkozik a jobbágy-kérdéssel. A XXXII. (32) tc. a következő országgyűlésig (úgy is mondhatnánk meg nem határozható ideig) felfüggesztette a költözésük lehetőségét, azzal, hogy "az igazság, tisztesség és türhetőség határain tul nem szabad őket megadóztatni, sanyargatni vagy javaiktól megfosztani".
A jobbágyterhek enyhítését mutatja az 1548. XXIV. (24) tc. "mert szegények nagyon el vannak nyomva." Szintúgy az 1548. XXXVII. (37) tc. a nemeseknek megtiltotta, hogy jobbágyaikat évi 52 napnál több robotra kényszerítsék. Hiába azonban az 1548/1550/1156-os törvények (a 1556. évi XXVII-XXXIII tc-ek elvben végleg feloldották), a vármegyei szabályrendeletek vagy teljesen eltiltották, vagy olyan egyéb feltételeket szabtak, ami mellett az általános jogalkotás elvei a gyakorlatban nem érvényesülhettek.
Ne a jobbágy és földesura viszonyában szemléljük a folyamatot, hanem a két birtokos küzdelmeként a munkaerőhöz jutásért - feudális terepen. Ami hol kartellt ölt a városok elszívó hatása ellen, hol erős marketinget alkalmaz a jobbágy irányában (adókedvezmények ill. a hiányzó jobbágy helyébe telepített új jobbágy kedvezőbb feltételeket tudott elérni.) A verseny itt nem a munkaerő megnyerésében, hanem az egymás közti versenyben, úgymond a keresleti oldalon az opciók megszerzésében tapasztalható.
A jobbágyság felszabadítása
Nyugat-Európában a parasztok fokozatosan szabadultak meg feudális terheiktől, és váltak szabad bérlőkké vagy birtokosokká. Ezzel szemben Kelet- és Közép-Európában a feudális terhek fokozódása ment végbe a második vagy örökös jobbágyság kialakulásával. A jobbágyság intézményét végül az 1848-as áprilisi törvények törölték el. Magyarországon 1848-ban a jobbágyfelszabadítás részben előnyt, részben hátrányt hozott a parasztságnak.
Ugyan szabaddá tett mindenkit, de csak az úrbéri földek terheit törölte el, a rajtuk élő jobbágyokat tulajdonossá téve 1920-ig elhúzódó állami kárpótlás fejében, az allodiális földek jobbágyai viszont nincstelen parasztokká váltak. Megmaradtak a szőlőbirtokokat terhelő járulékok is. Ezekre is kiterjesztették ugyan még 1848-49-ben az állami megváltást, de az 1853-as úrbéri pátens ezt visszavonta és csak önkéntes megváltást tett lehetővé egy részükre.
A jobbágyok élete és sorsa
A jobbágyság jogokkal alig rendelkező társadalmi osztály volt, amely a földesúrtól kapott telek használatáért az úrbéri terheket tartozott viselni. Volt örökös és szabad jobbágy; az utóbbinak megvolt a szabad költözködési joga. A jobbágy fölött az úriszék ítélkezett. Az urbárium lehetővé tette, hogy a földesúr és a jobbágy egyezséget kössön. A jobbágyságra nehezedett a földesúri szolgáltatásokon kívül az állami hadi adó (contributio militaris), a megyei házi adó fizetése, ezenkívül a megyei hatóságok közmunkára vezényelhették, elsősorban a folyók menti töltések építésére, a szárazföldi utak karbantartására a jobbágyokat.
Sokat hallani a régi európai birodalmak és királyságok nagyságáról, a hódításokról és a fényes udvarokról. Ezt a dicső képet azonban beárnyékolja egy szomorú és kegyetlen intézmény - a jobbágyság és a feudális függőség rendszere, amely Európa számos részén évszázadokig fennmaradt. Hogy ezt a kizsákmányoló gyakorlatot valahogy szebb színben tüntessék fel, és „tisztára mossák” az átlagos földesúr képét, gyakran egy idilli, patriarchális leírást gyártottak a földesúr-jobbágy kapcsolatról. Eszerint a földesúr atyai szeretettel gondoskodott jobbágyairól, és ha néha szigorúnak kellett is lennie, azt is csak nehéz szívvel tette. A jobbágyok pedig ezért cserébe hálával, szeretettel és tisztelettel viseltettek iránta, mint egy szigorú, de igazságos és szerető apa iránt.
Azonban ez legtöbbször nem volt több puszta mesebeszédnél. Persze, akadtak becsületes földesurak is, akik törődtek az alattvalóikkal, de nem ritkán az istálló állatai vagy a vadászkutyák jobb körülmények között éltek, mint a jobbágyok. A szegényes életkörülmények azonban még csak a kisebbik rossznak számítottak; az igazi tragédia az volt, hogy sok földesúr gyakran tárgyként, puszta tulajdonként kezelte jobbágyait. Ezt számos korabeli beszámoló és irodalmi mű is tükrözi szerte Európában.
Kényszerházasságok és kizsákmányolás
Ennek a tárgyiasító hozzáállásnak az egyik legkegyetlenebb megnyilvánulása a házaspárok kényszerű létrehozása volt. Itt egyszerű gazdasági érdekek léptek közbe: minél több „dolgos kéz” van a birtokon, annál nagyobb a gazdagság. Minél több jobbágy él és szaporodik egy birtokon, annál több munkát végeznek el és annál több adót fizetnek a földesuruknak. Így a földesurak gyakran maguk döntötték el, ki-kivel házasodjon össze, teljesen figyelmen kívül hagyva az érintettek vágyait vagy akaratát.
Egyes helyeken régi törvénykönyvek vagy helyi rendeletek konkrétan előírták, hogy a földesuraknak gondoskodniuk kell jobbágyaik „időben” történő házasításáról - a lányokat egy bizonyos kor után férjhez kellett adni, a fiúkat meg kellett nősíteni, sőt, néhol még az özvegyek újraházasítását is szabályozták. A cél világos volt: a „paráznaság” csökkentése és a munkaerő-utánpótlás, a „szaporulat” növelése. Csupa praktikum.
II. József - Történelem érettségi tétel | Erettsegi.com
Bár akadtak uralkodók és gondolkodók, akik felismerték e gyakorlat embertelenségét és hangoztatták az önkéntes házasság jogának fontosságát, a valóságban ezek a rendeletek - ha egyáltalán léteztek - gyakran hatástalanok maradtak. Minden maradt a régiben: ahogy a földesúr parancsolta, úgy eskettek. A földesúr szava törvény volt.
A fiatal jobbágylányokat némely földesúr sajátos „háremként” használta, de a legmegalázóbb dolog akkor kezdődött, ha egy lány teherbe esett. Azt a lányt, amelyik teherbe esett, gyakran kényszerrel férjhez adták egy másik jobbágyhoz. Az „újdonsült férj” az ilyen „megtiszteltetést” általában nem utasíthatta vissza, de a kényszerházasságba került feleség sorsa gyakran így is nehéz volt, nemritkán erőszak áldozatává vált saját otthonában.
Előfordult persze, hogy a földesúr - talán születendő gyermekét féltve - jobb életkörülményeket biztosított az így létrehozott családnak. A fiatal földesúri sarjak pedig gyakran teljesen természetesnek vették, hogy „élnek” a jobbágylányokkal saját házasságuk előtt. És ez abban a társadalmi közegben sok helyen elfogadottnak számított. Magát a jobbágyokhoz való „atyáskodó” hozzáállás mögötti valódi gondolkodást jól példázhatja egy földesúrnak az intézőjéhez írt levél részlete: „…Gondoskodj róla, hogy az asszonyok évente szüljenek. És inkább fiúkat, mint lányokat.” Minden világos: minél több fiú születik, idővel annál több férfi munkaerő lesz a birtokon, akik hasznot hoznak a földesuruknak.
Egy korabeli megfigyelő szavaival élve: „A földbirtokosok általában házasságra kényszerítik a fiatalokat, mégpedig azért, hogy legyen egy plusz munka- és adóegységük, akire további terheket lehet kivetni.” Mivel a jobbágyok a földesurat szinte kizárólag a haszonszerzés szempontjából érdekelték, a házaspárok „összeállításakor” is elsősorban az üzleti érdekek vezérelték. Igyekeztek fizikailag erős, munkabíró fiatalokat összeházasítani. Ez nagyobb esélyt adott arra, hogy a „szaporulat” is egészséges és erős lesz, így az új generáció is jól dolgozik majd és több hasznot hoz. Ráadásul az erős, egészséges jobbágyokat - ahol erre lehetőség volt - drágábban lehetett eladni vagy átengedni más birtokosnak. A gyengébbeket pedig összeházasították, ahogy éppen adódott, akár sorshúzással is - hátha az ő utódaiknak is hasznát veszik majd valamikor.
De mindez elsősorban a földeken dolgozó mezei jobbágyokra vonatkozott. Ami pedig a ház körüli vagy udvari cselédséget illeti, ott gyakran más volt a helyzet. Ezeknek az embereknek sokszor speciálisabb feladatokat kellett ellátniuk (szakács, kocsis, komorna stb.), amelyekre esetleg ki is tanították őket. Az utódokról való gondoskodás pedig elvonta őket a munkavégzéstől, ami kényelmetlenséget okozott a földesúrnak. Az ilyen, „értékesebb” szolgálóknak a földesurak akár teljesen meg is tilthatták a házasságkötést vagy a gyermekvállalást.
És mi történt azokkal a jobbágylányokkal, akik a gazdájuktól (földesúrtól) estek teherbe?
- Kényszerrel férjhez adták őket: Hogy a helyzetet „rendezzék” és a születendő gyermeknek (legalább névleg) apja legyen, a földesúr kiválasztott egy másik jobbágyot a birtokról, és hozzákényszerítette a lányt feleségül.
- A kijelölt „férj” nem ellenkezhetett: A jobbágynak, akit a földesúr erre a „feladatra” kijelölt, általában nem volt választása, el kellett fogadnia a helyzetet és feleségül kellett vennie a lányt.
- A lány sorsa továbbra is nehéz maradt: Bár papíron férjes asszony lett, ezek a kényszerházasságok gyakran boldogtalanok voltak, és az asszony sokszor erőszaknak volt kitéve az új, kényszerű „férje” részéről.
- Ritkán előfordult támogatás: Talán a születendő gyermekét megsajnálva - a földesúr anyagilag támogatta az így létrehozott új családot, hogy valamivel jobb körülmények között élhessenek.
Egyszóval, a szolgaság és a jobbágyság az szolgaság és jobbágyság maradt.