Tove Jansson: A láthatatlan kisgyerek – A láthatatlanság és a felnőtté válás meséi

Mindenki lehet főszereplő - egy mese erejéig biztosan! Az összes bikfic, mütyür, csipcsup jószág, valamennyi mumin, lencsi, böngész és emberfia életében eljön az a pillanat, amikor ő játssza a főszerepet egy mesében.

Ő talál sárkányfiókát, őt találja meg a rettegett balszerencse, ő találkozik egy láthatatlan lurkóval, s találomra választja ki a sors arra, hogy Nagy Kalandba keveredjen. Talán. Ehhez persze nyitva kell tartani a szemünket, és fel kell ismerni a csodákat. A mindennapiakat és ámulatosakat egyaránt.

Nem könnyű dolog, mint ahogy főszerepet játszani sem egyszerű. Szerencsére Tove Jansson novelláskötete sok mindenre megtanítja az olvasót, lurkókat és fölnőtteket egyaránt. A mesék főhőse ezúttal bárki lehet: egy különc és magányos böngész éppen úgy, mint a csupa szorongás Cukota kisasszony. Bárki láthatatlanná válhat, akárcsak Nünüke, de életre szóló leckét vehet barátságból és sárkánytanból, mint Muminbocs.

Csupa fordulópont, csupa döntési helyzet, csupa kalamajka: épp ilyenkor válik el, vajon főszereplők leszünk-e, vagy megmaradunk statisztának.

A láthatatlanság mint pszichológiai és irodalmi téma

A „láthatatlan gyerek” kifejezés a pszichológiában olyan gyermekre utal, akinek testvére különleges figyelmet igényel a szülők részéről, például mert fogyatékkal él vagy krónikus betegségben szenved. Az eredeti „glass child” kifejezés további jelentésárnyalatokkal bővíti a kifejezést, de mindenképp arról a gyerekről van szó, akinek szükségeletei észrevétlenek maradnak a családon belül.

Amikor írásomnak a Láthatatlan gyerekek címet adtam, nem a fenti pszichológiai jelenségekre kívántam utalni. A gyerekirodalomban megjelenő láthatatlanság témáját vizsgálom, a test láthatatlanságát - a cím tehát szó szerint értendő. De vajon tényleg csak úgy?

Népmesék és műmesék: a láthatatlanná válás motívuma

Gyerekkorom egyik kedvenc meséje volt A széttáncolt cipellők című Grimm-mese. A mese szerint egy kiszolgált katona - nem elsőként - megpróbálja megfejteni a titkot, hogyan lehetséges, hogy a király tizenkét lánya, noha a király maga zárja rájuk közös hálótermük ajtaját, minden reggelre széttáncolja a cipőjét.

Egy öregasszonytól azt a tanácsot kapja, hogy ne igya meg a bort, amivel este megkínálják, de tegyen úgy, mintha elaludt volna - valamint egy láthatatlanná tévő köpönyeggel is megajándékozza. A katona megfogadja az öregasszony tanácsát, így szemtanúja lesz, ahogyan a legidősebb lány ágya helyén egy alagút nyílik, s a lányok leereszkednek az üregbe.

Egyszer véletlenül ráhág a legkisebbik leány ruhájára. Amikor áthaladnak egy színezüst erdőn, tör magának emlékbe egy ágat, és nagyot kondul a fa, mint a harang. A következő erdőben arany levelek remegnek a fákon - itt is letör egy gallyat, és itt is megcsendül a fa. Végül egy gyémánt erdőn haladnak át, és itt is megismétlődik, ami korábban: letör egy ágat, megcsendül a fa. Ezeknél a jeleneteknél majd kiugrott a szívem! Nem is tudom, hogy a legkisebb királylány riadalmát éltem-e át inkább, vagy a főhős helyébe képzelve magam, ijedeztem.

A gyémánt fasor egy tóhoz vezetett, itt a lányok csónakokba szálltak - a katona is beszállt, láthatatlanul, a legkisebbik lánymellé.

A huszadik századi gyerek- és ifjúsági irodalomban nem ismeretlenek a varázstárgyak, és bár gyakori az olyan műmese, amelyben vagy a varázstárgy, vagy maga a főhős nem működik „rendesen” (a népmesékben megszokott módon: Lázár Ervin meséiből vagy Békés Pál A kétbalkezes varázslójából számtalan példát hozhatnánk), a mindenki által ismert Harry Potter-könyvek első részében (Harry Potter és a Bölcsek köve, még éppen a huszadik századból; eredeti megjelenés: 1997, első magyar kiadás: 1999) Harry szintén egy segítőtől kap ajándékba láthatatlanná tévő köpönyeget (még ha nem is találkozik vele személyesen, és nem is sejti, ki lehet ismeretlen jóakarója), és a köpeny épp úgy működik, ahogyan működnie kell.

A népmesétől eltérően Harry (fő)hős ugyan, de - legalábbis, amikor megkapja a köpönyeget - nincs egyértelmű küldetése, a köpenyt nem a feladat teljesítése céljából ölti magára, hanem puszta szórakozásból. Fontos különbség még, hogy Harry gyerek, valamint az is, hogy köpönyegét megoszthatja és meg is osztja barátaival.

Tove Jansson "A láthatatlan kisgyerek" című meséje

Nem úgy Tove Jansson A láthatatlan kisgyerek című meséjében. A láthatatlan kisgyerek című mese kicsit későbbi, A láthatatlan kisgyerek és más történetek című kötetben jelent meg 1962-ben.

Főhősében-címszereplőjében én egy második világháborús árvát sejtek, bár ezt a szöveg nem mondja ki egyértelműen. Egy sötét, esős estén múminékhoz beállít Tútikki, és magával hoz egy láthatatlan gyereket.

„- Tudhatnátok, hogyha valakit folyton ijesztgetnek, könnyen láthatatlanná változik - mondta Tútikki (…). - Na igen. Ezt a Ninnit nagyon megijesztette egy nénikéje, akire rábízták. A néni nem szerette. Találkoztam a nénivel, és mondhatom, rémes volt. Nem haragos, tudjátok, az olyasmit még meg lehet érteni. Ninni láthatatlansága tehát Tútikki szerint a hűvös irónia okozta riadalmból fakad. Mint elmeséli, a néni reggeltől estig ironizált, „[v]égül a kislány körvonalai kezdtek eltűnni, és láthatatlanná változott. A múlt pénteken már egyáltalán nem látszott. A nénije elküldte velem, és azt mondta, hogy igazán nem gondozhat olyan rokont, akit nem is lát”.

A család be- és elfogadja a láthatatlan kisgyereket. A legtöbbet mama teszi érte. Látszólag azzal, hogy előkeresi a nagymama régi följegyzéseit, és meg is találja, mit kell tenni „Ha ismerőseink köddé válnak, és nehezen láthatók”, és bele is keveri a házi gyógyszert Ninni kávéjába; valójában természetesen azzal, hogy tudja, mikor (meddig) kell békén hagyni a sérült gyereket, hogyan kell vele beszélni, hogyan lehet szelíden bevonni a család életébe, és ha kell - például, amikor elejt egy üveg lekvárt - biztosítani afelől, hogy nincs semmi baj.

„Ez éppen az az üveg lekvár volt, amit a dongóknak szoktunk hagyni. Ninni láthatóvá válása lassú folyamat, a család egészen megszokja, hogy arc nélkül létezik közöttük. Végül egy nagy nevetés teszi teljesen láthatóvá.

A láthatatlanság más irodalmi megközelítései

Ross Welford 2016-os (nálunk 2024-ben megjelent) Ezt ne csináld, ha láthatatlanná válsz című ifjúsági regényének főhőse szintén egy árva kislány. Ethel tizenkét éves, és a pattanásaival akarja felvenni a küzdelmet, ezért elfogyaszt egy adag (talán túl nagy adag) Dr. Chang Tiszta Bőre nevezetű, internetről rendelt gyanús italt, és némiképp émelyegve befekszik a titokban vásárolt, az őt nevelő nagymama elől gondosan titokban tartott szoláriumba, ahol is elnyomja az álom - és láthatatlanul ébred.

Ethel árvasága: adott, de mind elárvulásának, mind születésének, kora gyerekkorának története meg lett hamisítva. Erről sokáig mit sem sejt. Nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy akinek kitörölték (újraírták) a múltját, akinek nincs valódi, „látható” (kézzelfogható tárgyakkal is alátámasztható) története, az maga is láthatatlan.

Ethel a láthatatlanságát az igazság szolgálatába állítja - egyes ügyekben valóban igazságot szolgáltat, másokban csak szem- vagy fültanúja lesz olyan dolgoknak, amelyekről eddig nem tudott, s amelyek ráébresztik a fájdalmas valóságra.

A regény végén főhősünk (már nem Ethel néven) a tizenharmadik születésnapjára készül, és boldogan újságolja el azt is, hogy bőre sokkal jobb, mint volt. Számomra ezzel egyértelműen azt üzeni, hogy megtalálta a saját körvonalait, határait; valamint hogy nem külső eszköz, csodaszer, varázstárgy segítségével akar boldogulni.

A népmesében a felnőtt hős már készen áll a próbára, saját elhatározásából és segítője jótanácsával felvértezve áll a próbatételek elé, a műmesében, ifjúsági regényben a gyerek főhős elszenvedi láthatatlanságát, s láthatóvá válását - kivéve Harry Potter - nem kontrollálja úgy, mint a népmese hőse, ez az út egy megszenvedett folyamat.

"A láthatatlan kisgyerek" mint felnőtt mese

A magyar gyerekkönyvkiadás valaha létezett legnagyobb baklövése. Kilenc novella, kilenc felnőttmese. Felnőtt azért, mert elsősorban felnőtteknek szól, gyerekekről és gyerekkorról, és a felnőtt értheti meg őket maradéktalanul - bár tudok olyan felnőttről, aki éppen az én ajánlásom után együtt olvasta a gyerekeivel, és szerették; kizárólag ezzel a módszerrel javaslom gyerekek kezébe adni.

Felnőtt azért is, mert a mesék cselekménye alig-alig illeszkedik a gyerekek által megszokott logikájú történetmintákhoz; egyszerűen soha nem az történik bennük, amit várnánk, így a gyerek nehezen tud velük mit kezdeni. (Bár lehet, hogy pont ez fog tetszeni neki.) De leginkább azért, mert olyan bölcsességeket tanítanak, amelyekre a felnőttnek sokkal nagyobb szüksége van.

Mert a legtöbb novella alapötlete pontosan ezen alapul. Megjelenik a „nagy” életében a „kicsi”, és kezdeni kell vele valamit. Pedig azzal együtt, hogy nagyon kedves, rendszerint rendkívül idegesítő is, és valami rettentő problémája van, amit sajnos csak a nagy tud megoldani. Aztán simán előfordulhat, hogy közben kiderül, hogy igazából neki is szüksége van a kicsire. Sőt, az is (amit a legnehezebb feldolgozni), hogy a kicsinek a probléma megoldása után a nagyra már nincsen.

Aztán hogy a „kicsi” éppen beszélő pocok, lompos, sárkány, növendék troll, esetleg véletlenül embergyerek, az a fentiek szempontjából teljesen irreleváns. Az a biztos, hogy olyan nagyhoz vonzódnak, aki kreatív válaszokat ad, nem felejtett el játszani, és nem ragaszkodik mindenáron a társasághoz. Ha tetszik a nagynak ez a vonzódás, ha nem. (Az, hogy tetszik-e neki, attól függ, mennyire örül a ráruházott felelősségnek. Mert azt, hogy a kicsi komoly felelősséggel jár, minden nagy rögtön felfogja. Pontosan az ilyen nagyok tudják ugyanis megérteni a kicsiket. Akik bizony nemcsak jóindulatúak lehetnek, hanem akár a gonoszság kedvéért is képesek művelni a rosszat (a „Rémtörténet”-ben). Keresik önmagukat, és útközben időnként eltévednek (a „Tavaszi dal”-ban). Muszáj fontosnak érezniük magukat, különben sérülnek (a címadó novellában). Időnként rettenetesen ragaszkodnak a régihez („Szedrik”), máskor boldogan fogadják az újat („A böhöli, aki szerette a csendet”).

Kicsinek lenni játék, no meg névtelen rettegés az éjszakában, kíváncsiság, titkolózás és szeretetvágy. Csupa olyasmi, amit felnőttnek elfelejteni tilos. Viszont mivel egyáltalán nem biztos, hogy a gyerek ezeket önmagáról már tudja, vagy éppen tudnia kellene, az sem biztos, hogy fog tudni mit kezdeni az olyan mesékkel, mint a „Rémtörténet”. (Én minden szavát komolyan vettem. Borzasztó volt. Úgy örültem volna, ha jön valaki és megmagyarázza.

Aztán hogy a „kicsi” éppen beszélő pocok, lompos, sárkány, növendék troll, esetleg véletlenül embergyerek, az a fentiek szempontjából teljesen irreleváns. Az a biztos, hogy olyan nagyhoz vonzódnak, aki kreatív válaszokat ad, nem felejtett el játszani, és nem ragaszkodik mindenáron a társasághoz. Ha tetszik a nagynak ez a vonzódás, ha nem. (Az, hogy tetszik-e neki, attól függ, mennyire örül a ráruházott felelősségnek. Mert azt, hogy a kicsi komoly felelősséggel jár, minden nagy rögtön felfogja. Pontosan az ilyen nagyok tudják ugyanis megérteni a kicsiket. Akik bizony nemcsak jóindulatúak lehetnek, hanem akár a gonoszság kedvéért is képesek művelni a rosszat (a „Rémtörténet”-ben). Keresik önmagukat, és útközben időnként eltévednek (a „Tavaszi dal”-ban). Muszáj fontosnak érezniük magukat, különben sérülnek (a címadó novellában). Időnként rettenetesen ragaszkodnak a régihez („Szedrik”), máskor boldogan fogadják az újat („A böhöli, aki szerette a csendet”).

Kicsinek lenni játék, no meg névtelen rettegés az éjszakában, kíváncsiság, titkolózás és szeretetvágy. Csupa olyasmi, amit felnőttnek elfelejteni tilos. Viszont mivel egyáltalán nem biztos, hogy a gyerek ezeket önmagáról már tudja, vagy éppen tudnia kellene, az sem biztos, hogy fog tudni mit kezdeni az olyan mesékkel, mint a „Rémtörténet”. (Én minden szavát komolyan vettem. Borzasztó volt. Úgy örültem volna, ha jön valaki és megmagyarázza.

A böhöli ugyanis, „aki szerette a csendet”, valószínűleg öregebb nála, mégsem bölcsebb: a bölcsességet a szemünk láttára szerzi meg a róla szóló történetben. Hiszen egész életében azt teszi, amit elvárnak tőle, és sok-sok időre meg egy katasztrófára van szüksége, hogy megtanuljon először nemet mondani, aztán a saját terét kialakítani (a világ legszebb elvadult kertjében, amelybe azonnal beleszeret), aztán pedig másokat beengedni oda úgy, hogy most már az ő szabályait tartsák be, ne a másokét.

A „Kalamáli, aki hitt a balszerencsében” című novella pedig pontosan arról szól, hogy időnként el lehet és el kell veszíteni mindent, ami „saját”, és ez nemhogy nem feltétlenül okoz kárt, hanem még haszna is lehet.

A Múmin-völgyi történetek és a bölcsesség

A Múmin-család és barátaik kalandjait követhetjük nyomon a kötetben. Az egyik legismertebb történet a kötetből a „Láthatatlan kisgyerek”, amelyben a Múmin-család segít egy Ninny nevű lánynak, hogy újra láthatóvá váljon.

A könyv a Múmin-sorozat hatodik regénye, és több mint 50 nyelvre fordították le. Az eredeti címe svédül „Det osynliga barnet och andra berättelser”, és 1962-ben jelent meg. A gyűjtemény kilenc novellát tartalmaz.

A „Tavaszi dal” című novellában a szereplők keresik önmagukat, és útközben időnként eltévednek. A „Szedrik” című novellában a szereplők ragaszkodnak a régihez, míg az „A böhöli, aki szerette a csendet” címűben boldogan fogadják az újat.

A „Hattiwattik titká” című mese az utazás motívumához kapcsolódik: a főszereplő útnak indul, felfedez, csatlakozik, titkot fejt meg, majd hazajut. Ez a mese akár egy horrornak is alapanyaga lehetne, folk horror egyes elemeit idézi fel.

Ma már a hattiwattikat is értem. Akkor is rohadt ijesztőek.

Bölcsességet tanulni mindig időszerű. A Múmin-völgyi történetek tele vannak olyan bölcsességekkel, amelyekre a felnőttnek sokkal nagyobb szüksége van.

Az illusztrációk egytől egyig Tove Jansson saját kezűleg készített alkotásai, amelyek hozzájárulnak a történetek hangulatának megteremtéséhez.

tags: #jansson #tove #a #lathatatlan #kisgyerek