Illyés Gyula (eredetileg Illés Gyula; Sárszentlőrinc-Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2. - Budapest, 1983. április 15.) háromszoros Kossuth-díjas magyar költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Illés Gyula néven született, s párizsi emigrációja idején, 1925-ben jelentek meg első versei - otthon maradt családtagjait kímélendő - Illyés Gyula név alatt.
Származása és gyermekévei
Apai ágon a dunántúli lapályokon és völgyekben vándorló, római katolikus vallású pásztorősök leszármazottja volt. A nagyszülők hat gyermeke közül az elsőszülött Illés Gyula (1868-1924) értelmiségi pályára ment, később dombóvári főjegyző lett. A szülők legkisebb gyermeke, Gyula 1902. november 2-án - egy vasárnapra eső halottak napján - született Felsőrácegrespusztán. A puszta egyik legelőkelőbb, zsindelytetős, meszelt falú téglaházában élt. A gyerek Illyés Gyula a puszta megszokott életét élte: mezítlábas cselédgyerekként részt vett a gazdasági munkákban, esténként pedig egy csöndes sarokba húzódva hallgatta az uradalmi cselédek népdalait, népmeséit, hiedelemmondáit és igaz történeteit.
Iskolák és korai útkeresés
Az elemit a pusztai római katolikus népiskolában kezdte meg 1908-ban, s az első négy osztályt itt is végezte el. Nyolcéves korában szülei a svábok lakta közeli Varsádba adták „német szóra”, sőt, franciaórákat is vett a pálfai kastély nevelőkisasszonyától. 1912-ben az apa összekülönbözött Apponyi gróffal, s az Illés család Simontornyára költözött. A tizennégy éves fiú és édesanyja közvetlenül a válás után, 1916-ban felköltöztek a fővárosba. 1921 őszén beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem magyar-francia szakára. Illegális baloldali tevékenysége miatt azonban előre látta, hogy a hatóságok célkeresztjébe kerül, így a letartóztatástól tartva 1921 végén Bécsbe emigrált.
Párizsi évek és az avantgárd hatása
1922. április 24-én érkezett meg Párizsba. A Szent Lajos-szigeten, a magyar munkások tömegszállásának egyik szűkös padlásszobájában húzta meg magát többedmagával, s megélhetéséért legkülönfélébb alkalmi munkákat vállalt. A korszak jelentős művészeti áramlatát, az avantgárdot testközelből tapasztalhatta meg, ismeretséget, több esetben életre szóló barátságot kötött a francia avantgárd, szürrealista és dadaista irodalmi körök jeles tagjaival. A párizsi emigrációban tudatosult benne a haza és a nemzet fogalma, amely meghatározta egy egész életen át vallott költői állásfoglalását.
Irodalmi munkásság és a népi írók
1926-ban amnesztiát kapott, és még ugyanazon év nyarán hazatért Magyarországra. A nyugatosok közül elsőként Füst Milán figyelt fel a fiatal költő verseire. 1928-ban jelent meg Illyés első verseskötete a Nyugat kiadásában, a Nehéz föld. Több nemzedéktársával együtt a harmincas évek közepén csatlakozott a népi írók mozgalmához, s annak egyik vezető alakja lett.
Fontosabb művei
- Puszták népe (szociográfia)
- Petőfi Sándor (monográfia)
- Hunok Párisban (regény)
- Kháron ladikján (esszéregény)
Maga Illyés is a puszták népének fia volt, s régi vágyát váltotta valóra a szűkebb szülőföld társadalmi valóságának feltérképezésével. A próza- és az esszéirodalom műnemi sajátosságait ötvöző Puszták népében személyes önéletrajzi mozzanatok mellett tárgyilagosan elemző társadalomrajzát adta a mezőföldi parasztság múltjának és jelenének.
Közéleti szerep és elismertség
A háború után a Nemzeti Parasztpárt tagjaként nemzetgyűlési, majd országgyűlési képviselői mandátumot szerzett. Nemzedékének nagy túlélőjeként a Rákosi-, majd a Kádár-korszakban is hagyták dolgozni, baloldali kapcsolatait, befolyását felhasználta pályatársai és a határon túli magyarság ügyének segítésére. 1969-ben a nemzetközi PEN Klub alelnökévé választották. Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el, háromszor kapta meg a Kossuth-díjat.