A természet csodálatosan sokszínű, és néha a legváratlanabb helyeken is képes meglepetéseket tartogatni. Az erdők, amelyek évszázadok óta állnak, tele vannak történetekkel, titkokkal és olyan csodákkal, amelyekre csak ritkán derül fény. Az alábbiakban egy olyan erdőtörténetet ismerhetünk meg, amelyben a fák mintha elvesztették volna a szavukat, és a lombok árnyékában rejtőző titkok várnak felfedezésre.
Gyermekkor és a lázadás szikrája
Rusznák Tóni mindössze tizenhárom éves volt, de már ekkor megmutatkozott benne az önérvényesítő akarat és a belemenőség. A korabeli fiúkhoz képest sokkal több volt benne ebből a tulajdonságból. Annak ellenére, hogy apja feldühödésében keményen elverte, Tóni nem mondott le arról, hogy az élet kalandosabb oldalait keresse. Apja azonban szigorú rendeleteket hozott a nevelésében, és a tanáraival szoros kapcsolatot tartott fenn, akik mindig tájékoztatták mindenféle hivatalos osztály- és iskolai megnyilvánulásról, így véget értek az "építő jellegű körök". Tóni bátyjával való kapcsolatot is betiltotta apja, de ahová csak egyszer lehetősége volt, folyton magával vitte.
Tóni sokáig reménykedett abban, hogy "túl fog járni az apja eszén", de mivel apja ezúttal kimondottan komolyan vette a fia nevelését, általában a felnőtt ész győzedelmeskedett. Ezekben az időkben kezdett Tóni lázadni apja ellen, nemcsak az életfelfogása, hanem kimondottan a személye ellen is. Eleinte csak titokban érezte, hogy nem szereti az apját, de ahogy a kettejük közti párharcokban egyre több kudarc érte, és nem kapott szabadságot, arra a kemény elhatározásra jutott, hogy őt a szülei nem szeretik, és ő sem szereti őket. Még az édesanyját is beleértve, aki bár sajnálta a gyereket, félelmében mindig az apának adott igazat, mondván, mindezt az ő javáért teszi.
Egy olyan nagyvárosban, ahol Tóni élt, bizonyára lehettek még hasonló helyzetben lévő gyerekek, de nem elképzelhető, hogy olyan mély ellenszenvet tanúsítottak volna szüleik iránt, mint ő. Hasonló helyzetben volt egy nála három évvel kisebb fiú is, akinek a szülei szintén az átlagosnál jóval szigorúbban szabályozták a nevelkedését.
A szabályok és a szabadságvágy
Doktor Husztik, főorvosként, aki az országosan jó hírnévnek örvendő Szívkórház közvetlen irányítása alá tartozott, elsődlegesnek tartotta a rend és a fegyelem megkövetelését mind a munkahelyén, mind otthon a családban. Feleségével, aki szintén orvosnő volt a Szívkórháznál, példamutatóan próbáltak embert faragni gyerekeikből. A komoly gondolkodású, tizenhárom éves kislánynak nem voltak ellenvetései a nevelést illetően. Természetesnek vette, hogy idővel szülei nyomdokaiba lép, ehhez pedig számos, az átlagosnál szigorúbb követelménynek kellett eleget tennie. Ilyenek voltak például a zongoraórák, módszeres olvasások, irodalmi képzések, versek, idézetek elsajátítása, általános műveltségi kérdések, valamint az iskolai életben különböző tisztségek elvállalása is.
A tízéves Artúr azért volt hasonló helyzetben Tónival, mert ő a nővérével ellentétben nem pártolta azokat a módszereket, és egyáltalán nem akart úri fiú lenni. Sőt, szégyellte is, hogy másképp élnek, mint a többi család: külön bejárónő végzi a házi munkát, és külön nevelő felügyel rájuk. Mindene megvolt, mindig kiemelték a többiek közül, mert apja főorvos volt, és a tanárok is másképp beszéltek hozzá. Ez nagyon zavarta, mert a társai is másképp viszonyultak hozzá, és gyakran kinézték maguk közül. Ezért kisebbségérzet kínozta, és ezért nem szeretett gazdag lenni. Irigység töltötte el, amikor látta, hogy valamelyik társának keményen meg kellett dolgoznia valamiért, amit ő könnyedén megkapott. Titokban neheztelt szüleire, amiért annyit foglalkoznak vele, figyelnek minden egyes lépésére, és olyan "puhány" fiút próbálnak nevelni belőle.
Rusznák Tónit, mint idősebb fiút és nővére osztálytársát, Artúr jól ismerte, sőt, csodálta is, ahogy bánni tud a kutyákkal, ahogy verekszik és akarata érvényesítéséért küzd. Titokban még a rendőrséggel kapcsolatos kalandját is csodálta. Artúr, hiába volt kisebb Tóninál, távolról sem volt annyira belemenős és kockázatvállaló. Inkább félős és bizonytalan gyerek volt, amit mindent megtett, hogy leplezzen. Hogy külsőleg-belsőleg erősítse magát, szülei tudta nélkül boksz edzésekre iratkozott fel, elhatározva, hogy nagyon kemény fiúvá válik, és a gyengéket, elesetteket, szegényeket felkarolva mindig az igazság oldalán fog győzedelmeskedni. Azonban néhány edzés után apja hamarosan tudomást szerzett erről, és majdnem elnáspángolta, mert az effajta brutális sportok csak a csőcselék számára valók, nem pedig egy orvos fiának!
Nyári tábor a Szívkórházban
Doktor Husztik, haladó gondolkodású orvosként, tisztában volt azzal, hogy a szellemi fejlődés mellett elengedhetetlen a mozgás és a fizikai erőnlét. Ezért feleségével úgy határoztak, hogy gyermekeik a nyári vakációjukat táborozás helyett a Szívkórháznál töltik. Mivel legtöbb idejüket hivatásuk mellett töltötték, így több időt tudtak a gyerekeikkel lenni, és ez egyfajta üdülés is volt számukra azon a fenséges helyen, amelyet az ország minden részéről évente sokan felkeresnek, nemcsak betegek.
A Szívkórház a mintegy 15 000 főt számláló Szala-Vát központjától két kilométerre volt, az erdő között, egy csodálatos kilátást nyújtó helyen. A külön bekerített, csaknem egy hektáros részen egy nagy, régi, de karbantartott épület állt, számos melléképülettel, amelyeket harmonikusan rendezett ösvények és parkok kötöttek össze. A melléképületek nagyrészt a Szívkórház adminisztratív szükségleteit szolgálták, a főépület egyik szárnyában kórtermek voltak, a másik pedig a programozott, rendszeres kezelésekre beutalt betegek számára volt fenntartva.
A kórház kerítésén belül mozgalmas élet folyt, és néha úgy tűnt, mintha nem is egy kezelőközpont lenne, hanem egy turisztikai szállásadó hely, főleg a szezonokban, amikor nagyobb számban érkeztek beutaló jegyekkel. Husztik főorvos úgy irányította az adminisztratív dolgokat, hogy a háttérben különböző javítási és alakítási munkálatok is folyhassanak. Az utóbbi időben gyakran akadt kisebb-nagyobb felújítani való, és ezek megvalósításához a kiváló képességű mesterember, Rusznák Gergely szaktudását vették igénybe. Gergely megtiszteltetésnek érezte ezt, és csaknem naponta megjárta a Szívkórházat, hogy ellenőrizze a munkálatokat, és megbeszéljen a főorvossal az alakításokról és részletekről.
A nyár eljöttével Gergely egyre nagyobb igyekezettel vett részt a munkafolyamat irányításában. Mivel vakáció volt, fiát, Tónit is folyton magával hordozta. Annak ellenére, hogy Tóninak egy gyönyörű erdős rész próbált kikapcsolódást nyújtani, a nagyvárosi életformához szokott gyerek mégsem talált semmiféle örömet benne. Bármi is lett volna a városi élethez hasonló szépség, Tóni csak kényszernek érezte volna a kiruccanásokat. Bármi, amit az apjával kellett csinálnia, vagy csak vele lennie, kimondottan nagy ellenszenvvel és utálattal töltötte el. Főleg, ha az apja még munkába is állította az alárendelt munkásai közé, hogy "szokjon, és tanuljon valamit, hiszen a javát akarta".
Mivel Tóni a folytonos megmérettetéseket kereső típusú gyerek volt, kapott volna kihívást a különféle elemek illesztésében és összerakásában, csak ne érezte volna azt a kényszerhelyzetet. Szeretett dolgozni, és ha bizonyos dolgokban sikerélményei voltak, képes volt helyes gyerekként tevékenykedni. Az elején förtelmesen unalmas időtöltésnek bizonyultak az ottlétei. Csaknem egész idő alatt az összerakásra előkészített darabokat kellett elhordoznia a rendeltetési helyükre, ami eléggé monoton tevékenységnek bizonyult. Ebből kifolyólag belsőleg lázadozni kezdett, és környezetében mindent és mindenkit ellenszenvesen ítélt meg. Meleg volt, izzadt, szomjazott, az egyszerű dolgok végzésébe is belefáradt, és egyre fogyott az életkedve. Megvető irigységgel tekintett az itt-ott járkáló, mászkáló úri fiúkra, akiknek semmi dolguk nem volt, és bizonyára nem is voltak rákényszerítve semmire.
Az erdő felfedezése és a Tüdőszanatórium csodája
Artúr is Tónihoz hasonlóan nem szívesen cserélte fel a megszokott városi környezetet a lombos fák birodalmával. Annak ellenére, hogy nem volt kényszermunkára fogva, ő is meglehetősen unatkozott. Mivel a nővérének mindig más és másféle ötletei voltak a szórakozást illetően, általában nem nagyon egyeztek. Nem is nagyon kereste a társaságát, inkább arra számított, hogy az általa nagyra tartott idősebb fiúnak, Tóninak, ha nem lesz egész napos a munkaprogramja, fel tudja venni vele a kapcsolatot. Magabiztos, dörzsölt, kemény fiú volt, és Artúr úgy gondolta, tanulhat is tőle egyet-mást, talán még barátok is lehetnek. Hiába volt úri fiú, mégis szívesebben kereste az "rangon aluliak" barátságát, szeretett volna közéjük vegyülni, olyan lenni, mint ők. Azonban ezt nem vihette túlzásba, mert nagyon meg volt szabva, hogy kikkel szabad és kikkel nem szabad kapcsolatba lépnie.
Eleinte ebben reménykedett, de aztán unalmában felfedező utakra indult. Elment néhány hajításnyira, egy elég jól ismert helyre, a Tündérek kútjáig, amelyhez kis ösvény vezetett a Szívkórháztól. Miután betájolta magát, végigvágott a Köves dombnak nevezett tisztáson, és kiválasztott egy ösvényt az erdő felé. Nagyon ügyelve arra, hogy ne menjen nagyon messzire, mert nem ismerte a helyet. Tett egy sétát a fák között, majd visszatért a Köves dombra. Aztán egy másik ösvénynek vágott neki, és szintén visszatalált. Néhány nap múlva már kisebb kerülőket is tett, és nagy örömmel tapasztalta, hogy egyre jobban kezd kiigazodni a környéken. Ez egyfajta boldogságérzéssel töltötte el, ami folytán újabb túrákra ösztönzést kapott.
Egyre fokozottabb kíváncsisággal követte az ösvényeket, és mély elégtételt, fokozott önbizalmat érzett, amikor pontosan felfedezte, hogy melyik út hova vezet. Így kis idő elteltével már jó messzire elbarangolt az erdőbe. Szinte teljesen megfeledkezett minden másról, amint megtapasztalta a fák, az erdő simogatását. Olyan kimondhatatlan örömet és életkedvet kapott, amelyben addig még soha nem volt része. Ösztönszerűen már annyira kiigazodott, hogy teljes önbizalommal ismeretlen ösvényeknek is neki mert vágni, függetlenül attól, hogy fogalma sem volt, hova lyukad ki.
Egy alkalommal, amint felfedezésként haladt felfelé az egyik ösvényen, és kiért a sűrű lombok közül, egy csodálatosan szép és nagy, hajóhoz hasonlatos épület előtt találta magát. Sokkal nagyobb volt a Szívkórház épületénél. Alakja inkább egy keskeny, elnyúlt téglatesthez hasonlított. Artúrnak szinte hihetetlennek tűnt, hogy az erdőben, a fák között is létezhet ekkora csoda. Hiszen úgy tudta, hogy a nagy építmények csakis városban, és csakis más épületek között lehetnek. A pillanat, amint kilépett a sűrű lombok, bokrok közül, és csak úgy egyenként szembe találta magát azzal a csodálatos, tiszteletet keltő nagy épülettel, hatalmas élménynek számított, amelyet talán élete végéig sem fog elfelejteni.
Csillogott a fehér fala, amint visszaverte a déli nap sugarait, és a széles csíkokban húzódó erkélyeken az itt-ott kikönyöklő emberek parányiaknak tűntek. Csodálattal járta körbe a nagy épületet, közben itt-ott más kisebb épületeket fedezett fel, amelyek között voltak olyanok is, amelyek kisebb dombocskákon ékeskedtek, vagy csaknem elbújtak a fák lombjai között. Itt-ott gyeplőn száradó lepedőket lebegtetett az enyhe szél, a kis labirintushoz hasonlatos kövezett ösvényeket padocskák szegélyezték, amelyeken elszórtan pizsamás emberek üldögéltek. A kis emelkedőket összekötő lépcsőkön néha fehér köpenyes alakok suhantak át. Az egész környezet a Szívkórházat uraló hangulatot sugallta, de mégis, valamiben nagyon különbözött az ottaniaktól. Ott valahogy nagyobb volt a csend. Valamiképp olyan különös békét sugárzott minden. Minden egyes rezdülés. Artúrnak úgy tűnt, mintha az időből kilépett volna. Teljesen megfeledkezett magáról, és csak nagy későre eszmélt fel arra, hogy vissza kellene mennie a Szívkórházhoz.
Ott, visszaérve, mohó érdeklődések közepette csak úgy magába szívta a csodálatos építményről és helyről való információkat. Akkor tudta meg, hogy az nem épp egy csoda, hanem csupán egy Tüdőszanatórium, amely az autóútról közelítve úgy 4 kilométerre van a Szívkórháztól. Ennek tudatára újból büszkeségérzet fogta el, hiszen ő már 4 kilométerre is eljárt! És méghozzá mekkora élményben volt része! El is határozta, hogy ezután, amíg ott nyaral, minden nap fel fog menni oda. Egyfajta vonzódás kerítette hatalmába, és napról napra csak azt érezte, hogy egyre jobban és jobban kezdi szeretni a környéket, az erdőt, és egyre többet kezdett érdeklődni az ottani helyek felől.
Az erdő mélyén rejlő titkok
Az erdő mélyén, ahol a fák szavuk vesztett lombokkal borítják be az utat, különös atmoszféra uralkodik. A nap sugarai csak nehezen hatolnak át a sűrű lombkoronán, misztikus félhomályt teremtve. Az ember ilyenkor úgy érzi, mintha egy másik világba csöppent volna, ahol az idő másképp telik, és a természet titokzatos erői működnek.
A táj néha kopár, egyhangú rónaság, máshol a szél által formált dombok és a finom fehér homok borítja be a vidéket. Ahol a fű, a fa, a cserje eltűnik a homok alatt, ott kezdődik a küzdelem a mocsárral, amely egyre odább terjeszti bűzös növényzetét. A halaványsárga, sápkóros égről sugártalanul hanyatlik alá a nap, egy fényevesztett gömb. A láthatáron egy torony sem látszik, csak nagy messze sötétlik valami erdőfolt, amelynek közepéből egy kicsiny fehér ház világít elő.
Az erdő mélyén bolyongva az ember elgondolkozik az élet értelmén, a múltról, a jelenről és a jövőről. A versek, amelyek ebből a hangulatból születtek, gyakran tükrözik az ember magányát, vágyait, szenvedéseit és reményeit. A "Homály borult az erdőre" című vers például a természet csendjét, a hold felbukkanását és az éjszaka, majd az új nap eljövetelét írja le, mintegy az élet körforgását szimbolizálva.
Erdei állatok - Az erdő dala
A "Bolyongok" című versben a keresés és a vágyakozás érzése jelenik meg, a kérdés, hogy hol van az a hely, ahol szeretnek és várnak az emberre. Az "Ülünk egymás mellett" című vers pedig a csendes, néma együttlétet, a kimondatlan szerelmet és a jövőbeni fájdalmat idézi fel.
Az erdő csendjében, a fák susogó lombjai között, az ember gyakran találkozik önmagával. A "Jelen, Mult, Jövő" című versben a jelen bántó hatása, a múlt emléke és a jövőbe vetett remény jelenik meg. A jövőben dicsőül meg a szenvedő, és a jövő mutatja az utat előttünk.
A természet ereje és az emberi sors
Az erdő mélyén az ember gyakran szembesül a természet erejével és az emberi sors kiszolgáltatottságával. A "Tengerhez" című vers a tenger hullámzását, a bánatot és az emberi lét törékenységét írja le. A tenger a sors szimbóluma, amely elragadja az embert, és a partra veti, ahol azután az élet küzdelmei várnak rá.
A "Sóhaj" című versben az emberi szenvedés minden formája megjelenik: a könny, a kebel sírása, a jaj, az ég dörrenése. Ezek mind az ember bűnhődését, átkozott sorsát szimbolizálják. A "Keresek valakit" című versben a magány, a szeretet utáni vágyakozás és a végtelenbe való eljutás reménye jelenik meg.
Az erdő, mint a természet szimbóluma, gyakran az élet és a halál, a remény és a kétségbeesés kettősségét jeleníti meg. A fák lombjai alatt az ember elgondolkozik az élet mulandóságáról, az "örök elmúlás" törvényszerűségéről. A földön semmi sem örök, a fákon árnyak nőnek este, a félhomály is nyöszörög. A zsíros földbe rothadunk, és aki egykor az óhajunkat leste, azzal is vége lesz.
Azonban az erdő, a természet ereje, mindig megújul. A "Homály borult az erdőre" című versben a nap felkel, a gyár tülköl, a madár szól, és az élet újra él. Az erdő, amely néha sötét és titokzatos, tavasszal megújul, és új életet hoz magával.
A történetek és versek, amelyek az erdőben játszódnak, gyakran arra emlékeztetnek minket, hogy az élet tele van kihívásokkal, de mindig van remény a megújulásra és a boldogságra. A fák szavuk vesztett lombokja alatt rejtőző titkok talán arra hívnak minket, hogy figyeljünk a természetre, és fedezzük fel a benne rejlő csodákat.