A fényképezés feltalálását követően a képalkotás új dimenziói nyíltak meg az emberiség előtt. A halál pillanatának megörökítése, az emlékezés és a gyász kifejezésének vizuális eszköze - a post mortem fotográfia - a 19. században vált különösen népszerűvé. Ez a gyakorlat nem csupán a halál elfogadását, hanem az emlékezés és az élet folytonosságának hangsúlyozását is szolgálta, különösen a híres emberek esetében.
A post mortem fotográfia kialakulása és célja
A 19. század közepétől a 20. század első feléig kifejezetten elterjedt szokás volt a felejthetetlen eltávozóról az utolsó pillanatban maradandó arcképet készíttetni. A hirtelen támadt, betölthetetlennek látszó űrt egy vizuális „dublőrrel” pótolni. A fénykép reprodukálhatósága a sajtóban magával hozta a nagyszámú ravatalkép, valamint a riportszerű, a halottkultuszhoz tartozó esemény közlését: nyilvános helyen, például a Nemzeti Múzeum csarnokában való felravatalozást, a tetem átszállítását az ideiglenes sírból a véglegesbe, a „gyász minden tündöklését, fekete pompáját” felvonultató búcsúztatók, temetési menetek megörökítését.
Az érzelmi emlékezés tárgycsoportja az ember egyszeriségének, különösségének megragadására, továbbörökítésére hivatott, s ki nem mondott célja a feledés és az idő múlásának legyőzése, az egyszervolt arc lenyomatának objektiválása. A gyász reménytelen és tehetetlen perceiben szinte ez az egyetlen tudatos cselekvés: menteni a menthetőt, anyagszerűen érzékeltetni a végérvényesen elmúló pillanatot.
A post mortem dagerrotípiák kultusza Európában és Amerikában is igen elterjedt volt. Egy 1848-ból származó amerikai hirdetés előrelátóan figyelmeztet a bármikor bekövetkezhető végre, s az emlékhagyás kötelezettségére: „Aki elutazik, nem tudja visszatér-e. Ezért hagynia kell valamit maga után, hogy barátai emlékezzenek rá. Mi lenne megfelelőbb, mint egy dagerrotypia? Ilyen jól és ilyen pontosan semmi más nem emlékeztet a vonásaira. Langenheimnél megrendelhető a harmadik emeleten.” Az Egyesült Államokban készített ún. memorial photography igen nagy népszerűségéről tanúskodik az a két hatalmas magángyűjtemény, amelynek egyes darabjait ma már az interneten is megnézhetjük.
A hírességek csecsemőkori képeinek jelentősége
Ahogy az arcfelismerő rendszerek is rámutatnak, a különböző életkorokkal változnak az arc jellemzői. Csecsemőkori képeinket nem a nagyfokú hasonlóság miatt ismerjük föl, hanem mert megtanítják nekünk, hogy mi vagyunk láthatók az adott fotón. Ugyanígy kell tanítani az arcfelismerőt is. Ehhez rengeteg képre van szükség, adott személy öregedési folyamatát tízéves ciklusonként tanítják az algoritmusnak.
A híres emberek csecsemőkori képei különleges betekintést nyújtanak életük korai szakaszába. Ezek a felvételek gyakran mutatják be őket a családi körben, szüleikkel vagy testvéreikkel együtt. Bár ezek a képek nem a post mortem kategóriába tartoznak, mégis az emlékezés és az idő múlásának dokumentálásában játszanak fontos szerepet. A modern technológia, mint például a mesterséges intelligencia alapú arcfelismerés, segíthet ezeknek a képeknek a katalogizálásában és a személyek azonosításában, még akkor is, ha az arcvonások drámai módon megváltoztak az évek során.
Híres személyiségek, akikről korai felvételek maradtak fenn
Számos világhírű személyiség életének korai szakaszáról maradtak fenn fényképek, amelyek ma már történelmi és kulturális értékkel bírnak. Ezek a képek lehetővé teszik számunkra, hogy bepillantsunk a múltba és lássuk, hogyan néztek ki a nagy emberek, mielőtt ismertté váltak volna.
Albert Einstein (1879-1955)
A zsidó származású német elméleti fizikus, a relativitáselmélet kidolgozója, aki 1921-ben fizikai Nobel-díjat kapott. Zsenialitására jellemző, hogy előre tudott jelezni olyan dolgokat, amelyeket 100 évvel később a gyakorlatban is bizonyítottak. Csecsemőkori képeiből kevés maradt fenn, de a fennmaradtak egy rendkívüli elme korai kezdetét mutatják be.
Charlie Chaplin (1889-1977)
Az angol filmrendező, forgatókönyvíró, színész, zeneszerző, vágó és filmproducer. Valószínűleg Chaplin volt a legkreatívabb, legnagyobb hatású személyiség a némafilm világában. A róla készült korai felvételek ritkaságnak számítanak, és az ő szegényes gyermekkori körülményeit tükrözhetik.
Marilyn Monroe (1926-1962)
Az amerikai színész, fotómodell, énekesnő, az 1950-es évek egyik legismertebb szexszimbóluma. Gyermekként Norma Jeane Mortenson néven született, és gyermekkorát nevelőotthonokban és családoknál töltötte. Kevés korai képe maradt fenn, de ezek is a későbbi ikonikus megjelenésének előfutárai lehetnek.
Ernest Hemingway (1899-1961)
Az amerikai, irodalmi Nobel-díjas regényíró, novellista, újságíró. Hemingway kalandos élete és markáns személyisége már gyermekkori képein is megmutatkozhatott.
Frida Kahlo (1907-1954)
Az egyéni hangú mexikói festőművész, közéleti szereplő. Frida Kahlo gyermekkori képei gyakran tükrözik a Mexikó forradalmi időszakának hangulatát és a családi élet pillanatait, melyek jelentős hatással voltak későbbi művészetére.
John F. Kennedy (1917-1963)
Az Amerikai Egyesült Államok 35. elnöke. Az ifjú Kennedy-ről készült felvételek bepillantást engednek az amerikai politikai elit egyik legfontosabb családjának gyerekkorába.
Winston Churchill (1874-1965)
A brit politikus, miniszterelnök, kiemelkedő képességű államférfi, szónok és stratéga. Churchill gyermekkori képei egy arisztokrata család korai pillanatait örökítik meg.
Elizabeth Taylor (1932-2011)
A többszörös Oscar-díjas és Golden Globe-díjas angol-amerikai színésznő. Gyerekszínészként kezdte művészi pályát, és sikerült zökkenőmentesen átváltania a felnőtt szerepekre. Számos gyermekkori fotója ismert, amelyek már ekkor megmutatták lenyűgöző szépségét.
Az alábbi táblázat néhány híres ember születési dátumát és pályafutásának jellegét mutatja be:
| Név | Születési dátum | Pályafutás jellege |
|---|---|---|
| Albert Einstein | 1879. március 14. | Elméleti fizikus |
| Charlie Chaplin | 1889. április 16. | Filmrendező, színész |
| Marilyn Monroe | 1926. június 1. | Színész, fotómodell |
| Ernest Hemingway | 1899. július 21. | Regényíró, novellista |
| Frida Kahlo | 1907. július 6. | Festőművész |
| John F. Kennedy | 1917. május 29. | Amerikai elnök |
| Winston Churchill | 1874. november 30. | Brit miniszterelnök |
| Elizabeth Taylor | 1932. február 27. | Színésznő |
| Mohandász Karamcsand Gandhi | 1869. október 2. | Indiai politikai és spirituális vezető |
| Pablo Picasso | 1881. október 25. | Képzőművész, író |
| Rudolph Valentino | 1895. május 6. | Némafilm színész |
| Jacqueline Kennedy Onassis | 1929. július 28. | Amerikai First Lady |
A fotográfia mint emlékhagyás eszköze
A fényképezés feltalálását megelőzően ez a feladat a képzőművészekre várt, így pl. a fiatalon, hirtelen elhunyt Kisfaludy Károlyt és a halottas ágyánál őt körülvevő barátait, az 1830. november 21-én lezajló megható pillanatot utólag örökítette meg Barabás Miklós. A fénykép képes az igazság feltárására, de elkendőzésére, megszépítésére is. Az utolsó pillanatban való megörökítés mulasztást igyekszik pótolni: az arcvonásokat megőrizni az emlékezet számára, az élet nyomait utoljára akkor vizualizálni, amikor a valóságban az már nincs jelen.
A fény, mint alkotóelem, amely egyszerre spirituális és egyúttal anyagi jelenség, az általa leképzett testet is transzcendentális magasságba emelte: valaki ott van, de szinte már még sincs ott. Ebben a folyamatban a test képpé válik, átváltozik, dimenziót vált, mégis alapvető hasonlóságához nem fűzünk kétséget. Nem véletlen, hogy gyakran a halott testet, arcot ábrázoló kép az élő szerepét átvállalva a lakás kiemelt pontján nyert elhelyezést. A 19. század a „szép halál” megörökítésére vágyott.
A „mintha még élne” pillanat megragadása nem lehetett könnyű feladat. A párizsi Musée des Arts et Métiersben található egy halott nőt ábrázoló dagerrotípia, amelynek a hátoldalán hirdetés olvasható, miszerint a halál beállta után, a rue de la Trinité 15-ben lakó Thalamas nevű mester kérésre házhoz megy. Albin Mutterer bécsi fotográfus dagerrotípiáján egy „életszerű szituációban” szmokingos, asztalra támaszkodó, nyugodt arcú, lezárt szemű férfi látható, a felvételre feltehetően műtermi körülmények között került sor.
A technológia és az arcfelismerés szerepe
Az arcfelismerés nem csupán biztonságtechnikai, titkosszolgálati vagy jogi kategória, hiszen a megoldása komoly tudományos probléma. Az MTVA Fotótárában 13 millió kép szerepel. Ezek feldolgozása, felismerése pusztán humán erőforrás igénybevételével szinte képtelenség. A mesterséges intelligencia alapú arcfelismerő rendszer azonban segít a kérdés megoldásában. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, meg kell tanítanunk neki, mely információkat keresse és vegye figyelembe.
Amikor egy személy fotója érkezik a rendszerbe, megnézzük, hogy a fő csoportokban található képek közül melyikhez hasonlít leginkább. Tehát nem személykeresés zajlik, hanem arcok összehasonlítása. A hasonlóság mértéke határozza meg, hogy sikerül-e azonosítani az arcot. Ha a csoportban, amelyhez hasonlítunk, nem található olyan arc, amellyel nagymértékű a megfelelés, akkor nem ad találatot a rendszer. Ha azonban van magas fokú egyezés, akkor a gép ezt jelezni fogja, azzal, hogy megmondja, kire hasonlít leginkább a kép a meglévő adatbázisból.