A bizonyítási teher és a fordított bizonyítás a magyar kártérítési jogban

A magyar kártérítési jog egyik specialitása a fordított bizonyítási teher. Ez azt jelenti, hogy nem a károsultnak kell bizonyítania, hogy a károkozó nem az elvárható gondossággal járt el, hanem a károkozónak kell bizonyítania, hogy igen. Más országok jogrendszerében sem ismeretlen ez a szabály, de inkább csak kivételesen alkalmazzák. Talán ezért sem kapott eddig megfelelő figyelmet a joggazdaságtani (law and economics) elemzésekben.

E probléma figyelmen kívül hagyása a magyar jogi környezetben megkérdőjelezhetővé teheti a kártérítési jog magyar nyelven elérhető közgazdaságtani elemzéseinek megállapításait is.

Ez a cikk arra tesz kísérletet, hogy áttekintse ennek hatását elsősorban a potenciális károkozók elővigyázatosságára, ami a kártérítés közgazdaságtani elemzésének kiinduló kérdése. Látni fogjuk, hogy a bizonyítási teher megfordításának hatása nem egyértelmű: nem biztos, hogy a károkozók mindig elővigyázatosabbak lesznek.

Megvizsgáljuk, hogy mely körülmények befolyásolják ezt a hatást: 1. mennyire türelmes a bíróság a bizonyítási eljárás során.

A polgári perbeli bizonyítás története és fejlődése

A polgári perbeli bizonyítás a leglényegesebb ismérveit tekintve napjainkra nem jutott sokkal messzebb római jogi előzményeinél, habár az európai jogtörténet folyamán számos vargabetűt írt le és vadhajtást növesztett.

A tipikus bizonyítási eszközök már kétezer éve is a tanúk, az okiratok, a szemle és az eskü voltak, bizonyító erejük, mérlegelésük nem volt szabályokhoz kötött. A római per tisztán szóbeli volt, a bizonyítékokat az ítélő bíróság közvetlenül vizsgálta meg.

Ezzel szemben a germán jogok nem tették lehetővé a megengedett főbizonyítással szembeni ellenbizonyítást, így a bizonyító fél bizonyításának engedélyezése esetén a bizonyítás kockázatainak nem volt kitéve, annál inkább sem, mert a legfontosabb bizonyítási mód az eskü letétele volt. Ez a szemlélet a saját tényeit legjobban ismerő becsületes ember jelleméhez fűzött bizalomból eredt. A bizalom azonban nem járt automatikusan mindenkinek. A becsületességről való meggyőződéshez eskütársakra is szükség volt. Ők nem a vitás tényre vonatkozó tanúvallomást tettek, hanem azt bizonyították, hogy az eskütevő felet a hamis eskü tételére képtelennek tartják. A becsületességgel szembeni bizalom foka a peres fél társadalmi állásához mérten különbözött. A feudális jogban mind az eskütevők, mind az eskütársaik hitelét rendi állásuk szabta meg, és ezért a kereset tárgyának értékéhez képest több vagy kevesebb eskütárs kellett az esküt tevő és az eskütárs társadalmi rangja szerint.

A kánoni perjog visszaszorította az irracionális bizonyítási módokat. Viszont egyfelől írásbelivé tette a pert, ezáltal az nemcsak rendkívüli módon elhúzódott, de az ítélőbíró(i tanács) részben vagy egészben el is szakadt a bizonyítástól. A nyilvánosság és a felek kizárásával (titokban) ügyhallgató vette fel a bizonyítást, aki lehetett az ítélőbírói tanács tagja, de lehetett más is, s a jegyzőkönyveket utóbb olvasták fel a bíróság előtt. Másfelől kötötté vált a bizonyítás. Előre meghatározott volt a bizonyítási eszközök alkalmazhatósága, megkívánt számaránya, súlya, értéke. Ezzel a bírói önkény érvényesülését igyekeztek korlátozni, miközben a bizonyítékok mérlegelése életidegenné vált.

A modern polgári per kialakulásának kezdetei a XVII-XVIII. századra nyúlnak vissza. A francia perjog már a XVII. század derekán visszatért a szóbeliséghez, majd a XVIII. század végén megszüntette a kötött bizonyítási rendszert. A XIX. század második felében a német perjog a bizonyítást a felek rendelkezési hatalma alá helyezte.

A liberális perben szembenálló felek perbeli esélyegyenlőtlenségének ellensúlyozására a XIX. század végi osztrák polgári perrendtartás a bíró pozícióját megerősítette a bizonyítás kereteinek, irányának meghatározásában és foganatosításában. A szocialista perjogok ezt a bírói szerepkört a végletekig felerősítették, a felek perbeli szerepvállalását a háttérbe szorítva a bizonyítási eljárásban a hivatalbóliság elvét tették általánossá. A szocialista államberendezkedés európai megszüntetése óta a volt szocialista országok a korábbi liberális-szociális perjogi modellhez visszatérés útjait keresik, közöttük Magyarország is.

Hazánkban ennek legújabb jogalkotási eredménye a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény, ami hatvanöt év elteltével fogja felváltani az 1952. évi III. törvényt. Az új polgári perrendtartás rendelkezéseinek elsajátítása, az összefüggések megismerése és megértése, nemcsak a jogalkalmazókat állította kihívás elé, hanem azokat is, akik a polgári eljárásjog tananyagából kívánnak felkészülni. Jelen tankönyv elsősorban számukra készült: a polgári eljárásjog tantárgyból vizsgára készülő hallgatóknak, de haszonnal forgathatják a kötetet a szakvizsgára készülő jogászok is. A kötet a tananyagírás szempontjait szem előtt tartva magyarázza és elemzi az egyes jogintézményeket, a Pp. által bevezetett újdonságokat, mellyel az olvasók perjogi ismereteinek megalapozására törekszik.

A bizonyítás fogalmi megközelítései

A bizonyítás fogalmi megközelítésének két útja ismeretes a polgári perjogtudományban: az egyik a bizonyítás általánosabb, logikai aspektusát, a másik a specifikusabb, eljárási szempontját emeli ki.

• A logikai irányzat a kifejezés jelentéstartalmából az állítás helyességének, valósághűségének a kimutatását ragadja meg, azt a mozzanatot, amikor a bíróság az elé tárt jelenbeli bizonyító tényekből a feltárandó múltbeli bizonyítandó tényekre következtet, és megállapítja a bizonyításra szoruló tényállítás tényszerűségét vagy annak hiányát. Ez az elmélet a bírót helyezi a bizonyítás centrumába. Hívei (voltak) a hazai jogtudományban Magyary Géza és Bacsó Jenő, a német-osztrák eljárásjogászok közül Leo Rosenberg, Hans Fasching és Walter Rechberger.
• A processzuális irányzat arra a tevékenységsorozatra koncentrál, amellyel a felek kívánják a bírót a bizonyító eszközeik előterjesztése útján meggyőzni a saját tényállításuk tényszerűségéről. Ennek az elméletnek a hívei a bírót nem a bizonyítás alanyának, hanem a címzettjének tekintik. A doktrína követői közé sorolhatók Zlinszky Imre, Plósz Sándor, a német jogirodalomból Artur Nikisch.
• A szintetizáló iskola egyesíti a két elméletet. Lényeges fogalmi elemként emeli ki a feleknek azt a külső tevékenységét, amellyel a bíróság meggyőzésére törekszenek, de nem feledkezik meg arról sem, hogy ebben a bíróság is tevőlegesen vesz részt, nemcsak passzív szemlélője a bizonyítás folyamatának, hanem aktív foganatosítója is. Lényeges fogalmi elemként kezelik a processzus eredményét, azt a belső értékelő-mérlegelő tevékenységet is, amelynek eredményeként a bíróban kialakul a meggyőződés a döntést kívánó jogvita ténybeli alapjáról.

A definíció értelmezési kerete a polgári per. A polgári perek kisebb halmazt alkotnak, mint a polgári eljárások, melyek az előbbieket is magukba foglalják. A peren kívüli polgári eljárásokban (a nemperes eljárásokban) azonban a bizonyítás vagy erősen korlátozottan érvényesül, vagy sehogy. A polgári perek két jellegadó, szerkezetformáló jellemzője a szóbeliség és a kontradikció (a szembenálló felek kölcsönös meghallgatásának biztosítottsága). A nemperes eljárásokból egyik vagy másik vagy mindkét elem hiányzik, ha részlegesen meg is vannak (közbeékelődő eljárási szigetek, mint például a kifogás elbírálása a felszámolási eljárásban), a perek sajátosságait mutatják.

A bizonyítás definíciójának fő fogalmi elemei

A bizonyítás definícióban rejlő fő fogalmi elemei a következők:

• A bizonyítás alanyai: a bizonyítási cselekményeket végző bíróság és a peres felek (valamint ez utóbbiakkal egy tekintet alá eső más perbeli személyek). A per alanyaival azonosíthatók, lévén a bizonyítási eljárás az egyik szegmense a peres eljárásnak - az egészre kiterjedő alanyiság a részre is kiterjed. Beck Salamon nyomán a cselekvésre való felhatalmazottságban látjuk a peralanyiság attribútumát. „Pozitíve: a polgári per alanyai közé azokat soroljuk, akiknek a per lebonyolítására - perbeli pozíciójuk szerint elkülönülő hatalmi kört juttat a törvény.” Ezek a következők: a peres felek és a velük egy tekintet alá eső személyek (beavatkozó, ügyész, ez utóbbi akkor, ha nem félként, hanem a fél helyett vagy mellett, az általános perindítási, fellépési jogát gyakorolva vesz részt a perben), a felek perbeli képviselői (ideértve az ügygondnokot is) és az eljáró bíró vagy bírói tanács tagjai (ideértve az ülnököt és a bírósági titkárt is). Nem tartoznak a peralanyok, következésképpen a bizonyítás alanyai közé: a támogató, a tolmács és a fordító, a perbehívott (feltéve, hogy a perbehívást nem fogadja el), a kézbesítést végző végrehajtó és a kézbesítési megbízott. A bizonyításfelvétel szereplői közül nem ruházhatók fel alanyisággal a tanú, a szakértő, az okirat és a szemletárgy birtokosa (feltéve, hogy a féltől különböző személy), valamint mindazon eddig meg nem nevezett személyek, akiknek a bizonyításban való részvételét a bíróság szükségesnek tartja. A bizonyításfelvételnek ezeket a szereplőit összefoglaló néven közreműködőknek nevezzük.
• A bizonyítás tárgyai: azok a tényállítások (hivatalbóli bizonyítás esetén azok a törvényi tényállási elemek) szorulnak, amelyek valós voltának (megvalósulásának) bizonyítás nélküli megállapítását nem teszi lehetővé a törvény.
• A bizonyítékok: olyan ténybeli információk, adatok (az ún. bizonyító tények), amelyekből közvetlenül (kivételesen közvetve) logikai következtetéseket lehet levonni a bizonyítás tárgyaira (az úgynevezett bizonyítandó „tények”-re) nézve. A bizonyítékok a bizonyítás eredményei (produktumai).
• A bizonyítási eszközök: a bizonyító tényeket a bizonyítási eszközök hordozzák. A bizonyítási eszközök „használatával”, alkalmazásával ismeri meg a bíróság a bizonyítékokat.
• A bizonyítási módok: a bizonyítási eszközök természetükhöz igazodóan különbözőképpen „használhatók”. Ezek a különböző használati formák, módszerek a bizonyítási módok.

A bizonyítási eljárásban is érvényesülő perjogi alapelvek

A bizonyítási eljárásban is érvényesülő perjogi alapelvek: a rendelkezési elv, a tárgyalási elv, a szóbeliség, a közvetlenség és a nyilvánosság elve. Ezek a polgári peres eljárás egészét átható princípiumok.

A polgári per két legfontosabb alapelve a rendelkezési elv és a tárgyalási elv. A rendelkezési elv elsősorban a perbe vitt magánjogra terjed ki. Ebből eredeztethető felperes keresetindítási joga, az elállás joga, a felek egyezségkötési lehetősége stb., hiszen ezek mind a perbe vitt magánjogot érintik. Magyary megfogalmazása találó: „A féltől függjön, akar-e jogvédelmet vagy sem. De ne függjön ő tőle, hogy az eljárás miképpen bonyolódjék le és meddig tartson. Ha a fél a bíróságtól jogvédelmet kér, ne legyen a bíró akadálya az igazság kiderítésében.”

A tárgyalási elv tisztán perjogi alapelv, és azt jelöli meg, hogy „célszerűségi okokból” főszabály szerint a felek szolgáltatják a tényeket és azokat a bizonyítási eszközöket, amelyek a jogvita eldöntésénél figyelembe vehetők. A jogalkotó által példaként tekintett 1911. évi Pp.-ben is a tárgyalási elv szerepe meghatározó volt annak ellenére, hogy ismerte a nyomozati elvet is, amely alapján a bíróság hivatalból szerzi be a szükséges tényeket és bizonyítási eszközöket. A tárgyalási elvből vezethető le egyébként a bizonyítási érdek/teher szabályai is.

A két alapelv kapcsolatával összefüggésben Fodor kiemelte, hogy téves a tárgyalási elvet a rendelkezési elvből eredeztetni, hiszen míg előbbi csak jogokra vonatkozik, utóbbi jogokra és tényekre egyaránt. Ehhez kapcsolódóan ki kell emelni azt is, hogy a rendelkezési elv a magánjogi rendelkezési jog perjogi következménye, ehhez képest a tárgyalási elv tisztán perjogi alapelv.

A bíróság szabadságai a bizonyítási eljárásban

• Az eljárási rend megválasztásának a szabadsága: A bíróság szabadon választ a bizonyításfelvétel különböző eljárási rendjei között. Ezek: a bizonyításfelvétel általános szabályai (Pp. 277-278. §), valamint a különös szabályai, közöttük az elektronikus hírközlő hálózat útján történő meghallgatás [Pp. 277. § (3) bekezdés, 280. §, 622-627. §], a kiküldött bíró útján történő bizonyításfelvétel [Pp. 277. § (4) bekezdés, 281. §], valamint a megkeresett bíróság útján történő bizonyításfelvétel [Pp. 277. § (4) bekezdés, 282-283. §]. Nem tartozik viszont ide az előzetes bizonyítás (Pp. 334-339. §), amely bár sajátos eljárási rendje a bizonyítás felvételének, nem esik a bíróság - pervezetés körébe tartozó - választási szabadsága alá: elrendelésének csak az érdekelt fél kérelmére van helye. Az eljárási rend megválasztásának szabadsága kiterjed a más eljárásban felvett bizonyítás eredményének a felhasználására is (Pp. 270. §).
• Pervezetési szabadság a bizonyítási eljárás során: A bíróság szabadon határozza meg a bizonyítási cselekmények körét és sorrendjét [Pp. 278. § (1) bekezdés]. Ez a pervezetési szabadság kiterjed a már meghozott döntés megváltoztatására is [Pp. 276. § (1) bekezdés].
• A bizonyítási mód megválasztásának a szabadsága: A bíróság szabadon választja meg a bizonyítandó tény bizonyítására legalkalmasabb bizonyítási módokat.
• A bizonyítási eszköz megválasztásának szabadsága: A bizonyítási eszköz megválasztásának szabadságát korlátozza a jogsértő bizonyítási eszközök felhasználásának - kivételeket megengedő - általános tilalma.
• A bizonyítékok (és egyéb peradatok) mérlegelésének szabadsága: A mérlegelési szabadság a szabad bizonyítási rendszer záróeleme. A bíróság mérlegelési tevékenysége kiterjed a bizonyítás minden mozzanatára, jelen van az előzőekben említett bizonyítási szabadságok gyakorlásánál is, hiszen mérlegel a bíróság akkor, amikor állást foglal a felajánlott bizonyítási eszköz bizonyításra való alkalmasságáról és elrendeli a felkínált bizonyítás felvételét, vagy állást foglal a bizonyítási eszköz/bizonyíték felhasználásának megengedhetőségéről és befogadja, a per anyagává teszi a bizonyítékot.

A bizonyítási szabadság korlátai

A bizonyítási szabadság semelyik aspektusában sem korlátlan. Bizonyos korlátokat maga a Pp. állít fel.

• A mérlegelési, tényállás-megállapítási szabadság kifejezett törvényi korlátait állítja fel a Pp. 264. §-a, amely bizonyos vonatkozásokban függésbe hozza a polgári perben eljáró bíróságot a döntése kialakításakor más (büntető, illetve közigazgatási) bíróság által hozott határozatoktól.
• A bizonyítási szabadságot korlátozza a Pp. 269. §-a is, amely általánosságban tiltja a jogsértő bizonyítási eszközök perbeli felhasználását, bizonyos feltételek mellett azonban lehetővé teszi a bíróság számára a befogadásukat, kivéve azt, amelyet az élethez és testi épséghez fűződő jog megsértésével vagy erre irányuló fenyegetéssel szereztek meg.
• Bizonyítási korlátokat felállítanak olykor más, jellemzően anyagi jogi jogszabályok is. A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény.
• A bizonyítási szabadság korlátozása nem áll a felek rendelkezési hatalma alatt. Ennek valós veszélye az általános szerződési feltételeket alkalmazó, ügyfeleivel szemben erőfölényben lévő potenciális peres felek esetében jelentkezhet. Ezért a Ptk. 6:104. §-a erre vonatkozóan tartalmaz szabályokat.

A bizonyítás mint kötelezettség és mint érdek

Elöljáróban annyit emelnék ki érdekességként, hogy ugyanazt a szabályt (vagyis annak kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy a bíróság az általa állított tények valódiságát elfogadja) a három perjogi kódexünk (1811, 1952 és 2016) más és más elnevezéssel illette. A bizonyítási teher 1911-es fogalma a későbbi szabályozásokban a bizonyítási kötelezettségnek/érdeknek felel meg. A törvényben azonban bizonyítási teher általános szabályán felül voltak olyan esetek, amikor speciális szabályokat kellett alkalmazni.

Zlinszky Imre a bizonyítási kötelezettség fogalmát még 1875-ben úgy adta meg, hogy az a felek olyan kötelezettsége, amely szerint az általuk felhozott ténybeli állítást arra az esetre, ha az az ellenfél tagadja, bebizonyítani tartoznak, mert ellenkező esetben ezen állítást a bíró valónak nem fogadhatja el. Helytálló-e a hatályos szabályozás, amikor a bizonyítást érdekként és nem kötelezettségként határozza meg?

Kiindulási pontnak tekinthetjük azt a tényt, hogy a bíróság jogvédelmének kérése nem kötelező, amelyből következik az az alapvető tény, hogy felperesnek nem kötelessége a keresetindítás. A rendelkezési elvből eredeztethető, hogy annak ellenére, hogy alperes perbebocsátkozásával a per kétoldalúvá válik, felperes nem köteles olyan magatartást tanúsítani, amely anyagi jogának érvényre juttatását elősegíti.

A feleket kötelesség annyiban terheli, hogy kötelesek a tilos cselekményektől tartózkodni, egyebekben a felek a perben közreműködni nem kötelesek. A perbeli „kötelességről” ugyanis az az álláspontom, hogy az lényegében nem több, mint a félnek rákényszerítése arra, hogy rendelkezési jogával éljen. Mivel maga a keresetindítás sem kötelezettség, így úgy gondolom, hogy a perben fogalmilag kizárt, hogy bármi kötelező legyen. A polgári per ugyanis a rendelkezési elvre és a tárgyalási elvre épül. Ezt a megközelítést támasztja alá a Gaár Vilmos által a mulasztásra adott meghatározás, amelynek az az alapja, hogy „a törvény megszabja, hogy a felek perbeli jogaikat hol, mikor és meddig gyakorolhatják s kimondja, hogy a perbeli jogoknak a meghatározott időben és helyen való nem gyakorlása azzal a jogi következménnyel jár, hogy a fél ezekkel a jogokkal a perben többé nem élhet.”

Kérdés azonban, hogy mikor értelmezhető akár kötelezettségként is az a felelős pervitel iránti igény, amelyet a jogalkotó megfogalmazott, és hogy a hatályos jogban mégis van-e a félnek kötelezettsége a perben. A bizonyítás amiatt nem kötelezettség, mert hiányzik a joghátrány (szankció), ugyanis ha a tényt nem bizonyítják, az csak azt eredményezi, hogy az adott tény bizonyítatlan marad. Ebben az esetben Magyary szerint a kötelesség kifejezést nem valódi jogi értelemben használják.

A bizonyítási teher megoszlása a felek között

Magából az elnevezésből úgy tűnik ki, mintha a bizonyítási teher arra adna választ, hogy kinek teher a bizonyítás, vagyis hogy kinek a feladata. Ugyanakkor e szabály azt jelöli meg, hogy ki viseli a bizonyítatlanság következményét. Egy XX. századi, Magyarytól származó megfogalmazás szerint a bizonyítás „a félre nézve teher, amelyet a félnek a pernyertesség céljából le kell küzdeni.” A büntetőeljárásban a bizonyítási teher megítélése nem okoz gondot, ugyanis a vád bizonyítására a vádló köteles, és ezzel összefüggésben az a szabály, hogy a kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére. Ha abból indulunk ki, hogy a tárgyalási elv célszerűségen alapul, akkor az ebből egyenesen következő bizonyítási tehernek is célszerűségnek kell alapulnia.

A vélelmek szerepe a bizonyítási teher megoszlásában

A bizonyítási teher megoszlására markáns hatása van a vélelmeknek. A vélelem abból az esetből ered, amikor a bizonyító fél egy más, tényálláson kívüli esemény megtörténtét bizonyítja, és ebből következik az igényeinek alapjául szolgáló tény. A vélelem lényegében kivételt jelent az alól a főszabály alól, hogy minden félnek a feladata a jogigénye alapját szolgáló tények bizonyítása. A törvényes vélelem lehet megdönthető vagy megdönthetetlen vélelem aszerint, hogy lehetséges-e ellenbizonyítás.

Plósz a törvényes vélelmeket megkülönböztette az ún. ideiglenes igazságoktól a következők szerint: „A különbség […] az volna, hogy amíg az előbbinek (ti. a vélelmek) esetében a törvény azt hagyja meg a bírónak, hogy az egyik tényállítás valóságából egy másik tényállítás valóságára következtessen, addig az utóbbinak (ti. az ideiglenes igazság) esetében a bírónak a perben jelentős tényállítást már magában véve, minden következtetés nélkül valónak kell tartania. Az előbbi csak a bizonyítási tételt változtatja meg és csak megkönnyíti a bizonyítást, az utóbbi ellenben magát a bizonyítás terhét változtatja meg, felment a bizonyítás alól.”

Magyary a kérdést úgy közelítette meg, hogy törvényes vélelmek esetén bizonyos tények bizonyítása nehézségeket okozna. Ezek elkerülése érdekében az ideális tényállás mellett a jogkövetkezmény szempontjából egy más praktikus tényállást is megállapít, amelyet könnyebb bizonyítani. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a vélelem nem kapcsolódik a bizonyítási teher szabályához.

Feltűnő, hogy míg a perjog megkülönbözteti a vélelmeket és az ideiglenes igazságokat, addig az anyagi jog nem. Például az teljesen egyértelmű, hogy az apaságot vélelem keletkezteti. Az azonban más kérdés, hogy a fogamzás is vélelem-e. A perjog szerint nem, hanem ideiglenes igazság, az anyagi jog szerint viszont vélelem. Az kérdés, hogy van-e a vélelmeknek egyáltalán anyagi jogi vetülete, hiszen a vélelem alkalmazására csak jogvita során kerül sor, ami már a perjog területe.

tags: #halmos #bizonyitasi #teher