Az Egy makulátlan elme örök ragyogása – A felejthetetlen szerelem és emlékek filmje

2004-ben egy francia és egy amerikai zseni eljátszottak az emléktörlés gondolatával, és közben elkészítették minden idők egyik legszebb szerelmes filmjét. Húsz évvel ezelőtt, 2004 nyarán beültem a moziba egy szokatlanul hosszú című filmre. Akkor és ott, abban a teremben átkattant bennem valami, 14 évesen visszavonhatatlanul filmőrült lettem. Katarzis utáni bódult állapotban álltam fel a székből. Azt éreztem, ha egy film képes erre a varázslatra, ilyen érzelmi reakciókat tud kiváltani, akkor ezentúl olyan mennyiségben kell fogyasztanom, amennyire csak fizikailag képes vagyok. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmben Charlie Kaufman írózsenit (A John Malkovich-menet, Adaptáció) és Michel Gondry (Libidó) kliprendező-zsenit köszönthetjük újra. Első közös munkájuk, a 2001-es Libidó után három évvel érződik, hogy itt már jobban össze tudtak dolgozni.

A film születése és alkotói

„Képzeld el, hogy postán kapsz egy levelet, amiben ez áll: valaki, akit ismersz, kitöröltetett téged a fejéből.” Pierre Bismuth francia művész ültette ezt a gondolatot egy jó barátja, Michel Gondry fejébe, aki a 2000-es évek elejére pompás vizuális és narratív megoldásokkal készített videoklipjeivel vált ismertté, az MTV aranykorában Björk, Kylie Minogue, a The White Stripes és a Daft Punk számára is készített egy-egy ötletes zenei videót. Gondry a barátjától kapott ötlettel kereste fel először az amerikai Charlie Kaufmant, a zseniálisan agyfacsaró A John Malkovich-menet íróját, aki minden filmjében játékos, sokszor abszurd módon lép be az emberi tudatba.

Kaufmannak tetszett az emléktörlés koncepciója, de éppen a saját írói válságát feldolgozó Adaptáción dolgozott, ezért odaadta Gondrynak a Libidó - Vissza az ösztönökhöz forgatókönyvét, amit ő maga tervezett megrendezni. Ez lett végül a francia első nagyjátékfilmje, ami megosztotta a kritikusokat, de a két alkotó annyira egymásra hangolódott, hogy belevágtak a Makulátlan elme írásába. Michel Gondry és Charlie Kaufman közös szerelemgyereke (amihez Pierre Bismuth is hozzájárult) nem egy klasszikus szerelmi történet.

A cím és az Alexander Pope-idézet

A film címe már önmagában is figyelemfelkeltő, igaz még ennél is hosszabbra szánták. A forgatókönyvéért Oscar-díjat is kapott Charlie Kaufman eredetileg arra gondolt, hogy 18 szóból álló címet ad majd a filmnek, mindezt pedig csak azért, hogy a szöveg ne férhessen ki az óriásplakátokra. Szerencsére a tömör és lényegre törő verzió maradt, Kaufman mégis örülhetett, hiszen a végső címbe is jutott betű bőven.

„Mily boldog a feddhetetlen ártatlanság. Az elfeledett világ feledi baját. Egy makulátlan elme örök ragyogása. Az ima meghallgatásra lel, s a kívánság lemondásra.” A címadó Alexander Pope-idézetet Dr. Mierzwiak asszisztense és egykori szeretője, Mary (Kirsten Dunst) osztja meg az orvossal, anélkül, hogy tudná, az ő viszonyukat egyszer már kitörölték a lány fejéből, mert a férfi nem akarta érte elhagyni a családját.

Szereplők és karakterek

Jim Carrey a 90-es és 2000-es évek az egyik legismertebb (gumi)arca lett, túl a Truman Show és az Ember a holdon kritikai sikerén továbbra is a nagy gesztusokkal nevettető színészként maradt meg az emberek tudatában, ezért is volt izgalmas döntés őt választani a visszafogott, introvertált, szorongó Joel szerepére, ami újabb lökést adott a drámai karrierjének. Előbbi finom és ami a legfontosabb, visszafogott játékával megcáfolta, hogy csakis a túlzó, folyton grimaszokban megnyilvánuló figurákat képes megformálni. A kevesebb, néha több alapon azt kell mondanom, hogy ez a szerep az egyik legjelentősebb és legfontosabb a karrierje során.

Partnere és szöges ellentéte, a színes hajú, rámenős, élettel teli lány karakterére is váratlant húztak Gondryék, és a kor aktuális „angol rózsáját”, Kate Winsletet bújtatták Clementine bőrébe. Kate Winslet Clementine-ként nem először és nem utoljára bizonyította be, hogy az egyik legjobb színésznő, aki a filmvásznon valaha megjelent. Carrey és Winslet heteken át osztottak meg egymással párkapcsolati örömöket és csalódásokat a saját múltjukból, a beszélgetésekről készült videófelvételeket a forgatás során is használni tudták.

Joel Barish (Jim Carrey) eléggé zárkózott, magának való személyiség. Ráadásként nemrég szakított a barátnőjével, Clementine-nal (Kate Winslet). Tovább tengeti szürke hétköznapjait, miközben próbál túllépni a szakításon, amikor váratlan megtudja, hogy egykori szerelme kitöröltette őt az emlékezetéből. Clementine első ránézésre egy különc benyomását kelti és ez a megállapítás a későbbiek során csak még inkább igazolást nyer. Ami a szívén, az a száján, ugyanakkor a csupaszív jelleme miatt senki nem tud haragudni a folytonos szókimondásáért. Egy vele eltöltött öt perc jobban felpörgeti az embert, mint a legjobb minőségű kávé, a vele beszélgetett percek pedig nagyon hamar eltelnek. Egy valóságos csodáról beszélünk Clementine Kruczysnki esetén. Joel Barish vele ellentétben egy rendkívül zárkózott, magával bármit képtelen kezdő alak. Egy teljesen hétköznapi ember, annyi különbséggel, hogy az átlaghoz képest sokkal esendőbb és szerencsétlenebb, ebből adódóan szánnivalóbb. Clementine volt az, aki kirángatta őt a nagy semmiből és mutatta meg neki az igazi életet. A szakítás után pont ezért valóságos kín számára visszatérni a szürkeségbe.

A Lacuna cég és az emléktörlés

Joel meglepetten tapasztalja, hogy szerelme, Clementine kitöröltette őt a fejéből. Kétségbeesésében felkeresi a szerény irodában működő Lacuna vezetőjét, Dr. Mierzwiakot (Tom Wilkinson), aki biztosítja róla, hogy a beavatkozás nem csalás, a lány valóban elfelejtette őt. Joel, más lehetőséget nem látva, szintén a közös emlékek törlése mellett dönt, ám ő nem tud olyan könnyen búcsút inteni szerelmüknek, tudata ragaszkodik közös pillanataikhoz. Az emlékek felidézésével visszakövetik az agyműködést, és elpusztítják a lánnyal kapcsolatos emlékeket raktározó agysejteket. Ez persze hosszú folyamat, amit két munkatárs, Stan és Patric (Mark Ruffalo, Elijah Wood) a páciens lakásán is folytatnak.

Ahogy kezdetét veszi a folyamat, Joel és Clementine kapcsolata megelevenedik a szemünk előtt, a feszült, frusztrált, sértésekkel teli állapottól visszafelé haladva az önfeledt, boldog szerelem időszaka és az első találkozásuk felé. A cselekmény nagy részében a szakítás után járunk, szinte kizárólag emlékek formájában elevenednek meg előttünk az együtt töltött, korábbi idők.

A filmbeli világ nem sokban tér el a miénktől. Mindössze annyiban más, hogy orvosok kifejlesztenek egy olyan gépet, ami az adott kliens emlékeit egyszerűen kitörli (konkrét emlékről vagy életszakaszról van szó, a gép számára mindegy). Joel és Clementine szemén keresztül tapasztalhatjuk meg, hogy valójában milyen hatása van ennek a szerkezetnek. Teljesen jogosan merülnek fel a kérdések. Valóban meg lehet tenni ezt egy emberrel? Nincsenek semmilyen mentális következményei egy ilyen eljárásnak? Tényleg képesek rá, hogy kitöröljék az érzelmeinket? A filmből kiderül, hogy nem. Egyszerűen nem lehetséges. Mindegy, hogy mennyire próbálkozunk változtatni az elménk által egy adott érzelmünkön, jelen esetben a szerelmen, az mindig felül fog kerekedni a hideg racionalitáson. Nem lehet hosszú távra elnyomni és megszűntetni a szerelmet, mert az előbb-utóbb a felszínre tör és ez nagy valószínűséggel nem éppen a legkellemesebb élménnyel fog együtt járni. Ezt az üzenetet nem szabad nyálasnak vagy semmitmondónak bélyegezni, hanem végtelenül keserűnek és tragikusan igaznak.

A film szerkezete és vizuális megoldások

A filmben egyszerre követhetjük nyomon a valóság és az emlékek eseményeit, amit kissé megnehezít, hogy az emlékek felidézése az időben visszafelé történik. Ennek a Mementóban és a Visszafordíthatatlanban már jól bevált szerkesztési megoldásnak köszönhetően a nézői figyelem nem lankad. Gondry a barátjától kapott ötlettel kereste fel először az amerikai Charlie Kaufmant, a zseniálisan agyfacsaró A John Malkovich-menet íróját, aki minden filmjében játékos, sokszor abszurd módon lép be az emberi tudatba. Kaufmannál, mint az eddigi munkáiban mindig, ismét előjön a szerelem-vágy-vágyakozás gondolatisága, de a korábbiakhoz képest talán most a legromantikusabb (vagy legidealistább?). Mindezt persze ismét egy igen szokatlan körítésben tálalja.

A megvalósítások csak még markánsabbá teszik a különbségeket a két idősík között, mert a komor, szürke, jelenben játszódó hétköznapi részeket állandóan váltják a giccses, túlszínezett emlékek. A kettő közötti határok egy idő után teljesen eltűnnek és szó szerint a káosz lesz úrrá főszereplőnk fejében. Mindez pedig azt eredményezteti, hogy a film vizuálisan is kifogástalan. Rengeteg kreativitás, egyedi ötlet jön át a látottakból, elég, ha a film kapcsán híressé vált jeges kifekvésre gondol az ember.

Gondry filmjében az emléktörlés, a sci-fi elem csupán eszközként szolgál egy párkapcsolat keveset látott oldalának bemutatásához. A hirtelen jött, izgalmakkal teli új szerelem beteljesedése után, a mézeshetek lecsengése és az egymáshoz való összecsiszolódás, összeszokás, majd a fokozódó konfliktusok során elhidegülés állapota a körkörös narrativának köszönhetően új megvilágításban mutatja be egy pár egymáshoz és a világhoz való viszonyát. A film tobzódik a kreatív audiovizuális megoldásokban, az elmében és a valóságban a fénnyel és hanggal való játék, az emlékek egymásra tömörülése, vagy ahogy a törlés folyamatát fizikailag széteső világok, a könyvek gerincéről eltűnő címek érzékeltetik. Ilyen jól működő vizuális elem Clementine hajszínének váltogatása is, ami nem csak az emlékek tengerében segít eligazodni, a pár kapcsolatának idővonalát is megfesti. Találkozásuk hajnalán, a lány haja a tavasz színében, zöldben pompázik, amit szerelmük nyara, az izzó vörös haj követ.

A történet és mondanivaló

Joel Barish egy késő őszi reggelen a már megszokott melankóliával ébred, kimegy a vasútállomásra, és várja a szerelvényt, ami majd elviszi a munkahelyére. Miközben gondolatai saját jelentéktelensége körül forognak, egyszer csak elege lesz mindenből, és hirtelen felindulásában az ellenkező irányba induló vonatra száll. El kell jutnia a tengerpartra; talán maga sem tudja, miért pont oda, de valami mégis erre készteti. Megérkezik, majd betelefonál a munkahelyére és beteget jelent; magában kicsit talán már bánja is, hogy idejött. Egyedül üldögél a parton, ahol aztán feltűnik egy lány. Egyből felfigyelnek egymásra, és (bár Joel vonakodik a dologtól) beszédbe elegyednek. Igen furcsa párbeszéd alakul ki kettejük között. A lány, Clementine életvidám jelenség, mégis túl rámenősnek és szokatlannak tűnik a viselkedése. Joel visszahúzódó, mondatai azonban magabiztosnak, már-már automatikusnak tűnnek. Mintha két régi ismerős találkozott volna, akik elfelejtették egymást. Az iménti jelenet első látásra egy gyengén megírt forgatókönyv és egy színészvezetésben nem éppen brillírozó rendező munkájának érzetét kelti. Ilyesmiről azonban szó sincs.

Amikor Joel ezt megtudja, szintén erre az elhatározásra jut, és igénybe veszi a Lacuna cég szolgáltatását. A törlés persze nem történik bonyodalmak nélkül, mivel Joel elkezd ragaszkodni Clementine-ről való emlékeihez, és megpróbálja ezeket a képeket elrejteni saját életének korábbi emlékei közé. A történet innen párhuzamosan fut tovább az alvó Joel tudatában és a valóságban. „Belül” Joel meggondolja magát, és igyekszik szerelme emlékét kétségbeesetten megmenteni, miközben „kívül” a tudósok a törlés végrehajtásán dolgoznak. A törlés végül sikerül, ám időközben az egyik tudósnő rájön, hogy belőle is kitörölték az egyik kollégájával való szerelmének emlékét. A történet ezután párhuzamosan zajlik Joel fejében és a valóságban, majd az egyik, az új technikával dolgozó tudósnő közbelépése által vesz újabb csavart, új irányt, melyről nem lehet tudni, hogy a happy end vagy a drámai vég fele vezet, csak azt, hogy egy új lehetőséget jelent.

Joel és Clementine történetének árnyékába nagyszerűen illeszkedik a Lacuna csapatán belüli minidráma, kiegésziti és reflektál a főszereplők viszonyára. Joel és Clementine a saját bőrén (és elméjeben) tapasztalja meg, hogy emlékek nélkül - legyenek bármilyen fájdalmasak - értelmetlen élni, a boldog tudatlanság nem okoz valódi boldogságot. Miután rájönnek, hogy a törlés ellenére újra egymásra találtak, a kapcsolatuk során talán először fogadják el igazán olyannak a másikat, amilyen, és nyílt lapokkal, azt a kockázatot vállalva kezdik újra, hogy talán ismét zátonyra fut a kapcsolatuk. Gondryék optimistán, de nyitott befejezéssel zárják le a történetet, bár a finálénak olyan változata is készült, amiben kiderül, Clementine már számos alkalommal felkereste a Lacuna szolgáltatásait, kapcsolatuk Joellel ciklikus módon újra meg újra megtörténik. A záróképeken boldogan játszadoznak a hóban, ami alig észrevehetően ugyanannak a néhány önfeledt pillanatnak az ismétlődése, mielőtt a kép teljesen kifehéredik.

Filozófiai mélységek

A film talán legérdekesebb gondolatai magával az emlékek lényegével foglalkoznak. Mennyire határoznak meg engem emlékeim? Én-képem mennyire függ az emlékeimtől? Mennyire lehet befolyásolni az emlékeimet és ezzel engem is? Ha valakihez ragaszkodom, vagy vágyom utána, az valóban ő, vagy csak az emlékképe az elmémben? Az emberi tudat és azon belül az emlékezés mindig is megfoghatatlan tényezőnek számított az emberiség történetében. Elfeledett titkokat, megoldatlan sérelmeket, hol szép, hol szomorú emlékeket találunk egy ember elméjében és ezt a felsorolást napestig lehetne folytatni. Hiába a színvonalas technikai fejlődés, a tudat megfejtése esetén száz év múlva is nagy valószínűséggel ugyanúgy sötétben fogunk tapogatózni.

Az intelligenciája és az átgondoltsága mellett nagyon emberi az Egy makulátlan elme, mert a szívre is egyaránt hat. Egy csodálatos metafora a szerelemről, feledésről, meg a gyász folyamatról, amiben annak ellenére ismerünk magunkra, hogy az egész egy őrületes fikció. Mit lehet erre mondani? Így kell mesélni. Összességében az Egy makulátlan elme örök ragyogása egy felejthetetlen alkotás, ami a nézőjét tökéletesen vezeti be az emberi elme és lélek összes árnyalatába. Kell hozzá egy érettség és tapasztalat, amik által az ember csak még jobban át tudja magát adni annak az érzelmi hullámvasútnak, ami nagyjából száz percig vele lesz a stáblista végéig. Utána érdemes egy megfagyott tavon feküdve elmerengeni életünk zakatoló vonatjának boldog és szomorú pillanatain egyaránt.

A film fogadtatása és hatása

2004-ben jó pár díjat bezsebelt, többek között a Legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscart is - az Egy makulátlan elme örök ragyogása olyan film, melyre bátran be lehetett ülni moziba az első randin, hiszen van benne romantika, science fiction és bájos humor is. Izgalmas elegy, jól összerakva, jó színészi játékkal egy olyan évtizedben, amikor Hollywood csak úgy öntötte magából a nagyköltségvetésű produkciókat. Ekkor már a Harry Potter harmadik részénél, a Pókember és a Shrek második részénél tartottunk, mozikba került az Én, a robot, na meg olyan nagyszabású történelmi produkciók is, mint az Aviátor, a Trója meg a hírhedten véres, Mel Gibson-film, A Passió.

Húsz év telt el az Egy makulátlan elme örök ragyogása bemutatója óta, de még ma is fel tudom idézni azt a bizsergető extázist, amit annak idején, még tinédzserként okozott bennem, bőven mielőtt átestem volna az első igazi szerelmen és csalódáson. Ahogy öregszem és új élményeket és tapasztalatokat szerzek, Joel és Clementine kapcsolatából is minden alkalommal mást viszek magammal, új dolgokra világítanak rá.

tags: #gy #makulatlan #elme #orok #ragyogasa