Az irodalom és az élet örök kapcsolódása, a lét értelmének keresése és a művészet önreflexív természete a magyar költészetben is kitüntetett helyet foglal el. Babits Mihály „Esti kérdés” című verse, mint a magyar filozófiai költészet egyik legszebb darabja, nem kíván feleslegesen bölcselkedni, mégis elmélyesít, nem kíván nagyra törni, de elrepít. Ez a vers mélyrehatóan boncolgatja az élet értelmét, a szépség és a mulandóság, a lét és a nemlét paradoxonát. Azonban nem csak a klasszikusok, hanem a kortárs irodalom is folyamatosan reflektál ezekre az alapvető kérdésekre, gyakran új perspektívákból, merész kísérletekkel közelítve meg az emberi létezés dilemmáit.
Babits Mihály és az „Esti kérdés”
Babits Mihály, a XX. század egyik legmeghatározóbb alakja, 1883. november 26-án született Szekszárdon. Értelmiségi családból származott, és gondolkodására nagy hatást gyakorolt a pécsi cisztercita gimnáziumban töltött idő. Babits nevét a hazai irodalmi életben A Holnap antológia tette ismertté 1908-ban. Ezt követően számos verseskötete jelent meg, melyek közül kiemelkedik a „Herceg, hátha megjön a tél is!” (1911), melyben az „Esti kérdés” is helyet kapott.
Az „Esti kérdés” című költemény a meditatív versek sorát nyitja meg Babits lírájában. Egy klasszikus költői kérdésről van szó, amelyre nincs, vagy nem adható pontos válasz. A vers az élet értelmét firtatja, és nem a megoldás a fontos, hanem maga a meditáció. Szép és egyben nyugtalanító vers, szépségét képei és a megidézett hangulatok adják, nyugtalanítóvá pedig a megválaszolhatatlan kérdések teszik. Az egyetlen, 53 sorból álló, többszörösen összetett mondat az élet értelmére, céljára kérdez.
A vers filozófiai háttere a bergsoni „időelmélet”. Babits maga is vallott Bergson hatásáról már 1910-ben. Eszerint kétféle idő van: a fizikusok által használt egynemű idő, mely a térhez hasonlít, és az élőlények különnemű, teremtő ideje, amelyet Bergson tartamnak nevez. A szubjektív és objektív idő szembeállításának bergsoni gondolata rejlik az „Esti kérdés” című költeményben is.
A vers szerkezete értelmileg három részből áll: a nyitány „Midőn” mondatkezdése, az „olykor” és az „ott” újraindítása. A poétikai eszközök alapján két egység különíthető el, melyek határait a rímrendszer érzékelteti. Az uralkodó rímképletek, a páros és keresztrímek, illetve az ölelkező rímek, páros rímekkel kiegészítve, fokozzák a vers feszültségét és nyugtalanító hatását.
Részletesebb elemzés az „Esti kérdés” szerkezetéről:
- 1. rész: 1-12. sor ("Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársony takaró...") - Itt a rímképlet: aabbccdede.
- 2. rész: 13-34. sor ("olykor bárhol járj a nagyvilágban...") - Itt is az aabbccdede rímképlet dominál.
- 3. rész: 35-53. sor ("ott emlékektől terhes fejedet...") - Itt az abba rímképlet, ölelkező rímekkel kiegészítve.
A vers zárásában megfogalmazódó költői kérdésre természetesen nem kapunk választ. Csupán az előzmények, az élet képeiben való végeláthatatlan gyönyörködés, a halálérzés és a szépség összekapcsolása sugallja a létezés képtelenségét. Babits ezzel a költői módszerrel hívja fel a figyelmet a létezés titokzatos és megválaszolhatatlan mivoltára.
Kortárs reflexiók az „Esti kérdésre” és a létkérdésre
A Babits „Esti kérdésében” megfogalmazott létkérdésekre a kortárs irodalom is folyamatosan reflektál, gyakran a klasszikusok szellemében, mégis új hangon megszólalva. Kemény István „Nílus” című verseskötete például egy olyan mű, amely 2018 egyik legfontosabb magyar irodalmi alkotásaként értelmezhető, és a lét közhelyeit, a haladás narratíváját feszegeti.
Kemény István kötete is a cél, a monotonitás és az öregség kérdéseit tárgyalja. A „Rakpartos ballada” című nyitóversben a reggeli életkép aláfestését ritmikus zajok, a kocogó test és lélek, illetve egy kutya szívverése szolgáltatják. A versmondatot azonban egy valóságba visszarántó, egyszeri hanghatás szakítja meg, "hullámot ver visszhangot hajt / megdobban az egész rakpart" (11). Ez veti vissza a versbeszélőt a mechanisztikusan könyörtelen mindennapokba. Az irónia itt az elmélkedés integritásának kialakítási létfeltétele lehet, de a multiperspektivikus, elkülönített tér is zárt, a kiszakadásból már kiszakadni nem lehet. Mindez a vers formáján is erőteljes nyomot hagy, a páros rímelésű, kétsoros szakaszok Ladányi Mihály költészetét idézik fel.
A „Nílus” című kötet az „Esti kérdés P. Gy.-hez” című versben is rávilágít a Petri György életművével való kapcsolódásra és a kortárs értelmezési lehetőségekre. A versben kibontakozó éles kritika önkritikába fordul át, de a kötet szellemiségéhez hűen minden bizonytalan, irónia, paródia és hommage háromszögében mozgunk. Petri későbbi létének óhajtása ("talán az / volna még jobb, ha / még később lenne P. Gy." [50.]) azon alapszik, hogy utána nem lehet nagyon mit (és hogyan) mondani emberlétünk mélységeiről.
A kortárs költészetben az öregség, a keserűség és a koherens, célra tartott életnarratíva hiánya is fontos témává válik. A „Hipnoterápia” című versben az önironikusan és őszintén luddita, önsajnáló, kétszázötven éves vén szembenéz függetlenségi törekvéseinek balsikerével, a spektákulum társadalmával, a következő generációval. A szomorúság azonban termékenyítő erőként, a kötetet átjáró vízként jelenik meg, elfogyhatatlanul, hipnotikus erővel. A szomorkodni valókkal, elégikus helyszínekkel és a bú helyett elképzelhető lehetőségekkel való játék komplex formát ölt.
A kötet zord, elégikus, cím nélküli záróverssel végződik, ahol a szöveg alatt hömpölygő Nílus végre megjelenik, a metaforikusság és a direktség közt kanyarogva jeleníti meg a korpuszban kirajzolódó emberi életet: "mit csináltál, hol jártál az éjjel, / kivel, mekkora esőkben, miféle / pöttyös, csíkos, pikkelyes / állatok ittak és csorgatták / beléd a vérüket, hogy / kerültél haza, és / hányadszor csinálod ezt - / akkor tudod, hogy bizony / Nílus vagy Egyiptomban" (81.).
A kortárs irodalom sokszínűsége
A kortárs irodalmi színtér számos szerzőt és művet kínál, amelyek különböző módon közelítik meg a lét, a művészet és az emberi tapasztalat kérdéseit. Zilahi Anna „Gyengédség” című második verseskönyve rendkívüli módon gazdag, remekül szerkesztett anyag, mely magába foglal olyan műveket, mint a „Polypsisme”, vagy a „Kozmosz”, melyek a gyengédség gyakorlatát és az én és a másik kapcsolatát boncolgatják.
Ráday Zsófia „A Csendkirály győzelmi beszéde” című első kötetének jellemzője a szóáradat, az elképesztő gazdagságú nyelvi képződmények, melyek a gyermekkor tapasztalataiból, hitélményekből, népi folklórból, olvasmányokból és a jelenkor társadalmi valóságából táplálkoznak.
J. R. R. Tolkien „A hobbit, vagy: Oda-vissza” című művének David Wenzel-féle képregény adaptációja is a történetek időtlen erejét és a különböző médiumokon keresztüli újraértelmezhetőségét mutatja be.
Keresztesi József „Az elveszett szaloncukor” című gyerekkönyve, valamint „A Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza” és a „Mit eszik a micsoda?” című művei egyedi humorral és nyelvi játékkal közelítenek a gyermekirodalomhoz, melynek fontosságát egyre inkább felismeri a diszciplína.
A gyermekirodalom jelentősége | Khyrunnisa A | TEDxMEC
Peer Krisztián „Bizony” című kötete a mesterségbeli tudás és a bátorság találkozását mutatja be. Peer játszik a nyelvvel, improvizál, és bemutatja, "nem csak hogy mit tud, de azt is, mit mer".
Markó Béla „A haza milyen?” című kötetében a haza fogalmán való töprengés központi problémaként kezeli a hazához, illetve, részben kisebbségi kontextusból, a magyarsághoz fűződő viszonyt. A cím nem feltétlenül jelent szigorúan tematikus megközelítést, sokkal inkább körüljárásról, körülírásról van szó, illetve arról, hogy miként élünk (milyen) hazákban, mi minden kerül kapcsolatba a - ki-ki számára másképpen megképződő - hazával?
„Címtelen föld - fiatal erdélyi metamodern líra” című antológia a posztmodern utániság érzésének tapogatózó megragadási kísérleteit mutatja be, olyan címszavakkal, mint oszcilláció, különböző reflexiós szintek és attitűdök egyidejű jelenléte, posztideologikusság, posztirónia, hibriditás.
Kállay Eszter „Kéz a levegőben” című kötete a hézag, a kapcsolódás és a közös tapasztalat poétikáját tárja fel. A „hézag” című szerelmes versben szerepel: "néha nem tudom, hol végződöm, csak keresem, hogyan kapcsolódom a földhöz". Ez a költészet a közös tapasztalaté, és nem az idegenségé.
Korpa Tamás „A lombhullásról egy júliusi tölggyel” című új kötete is a kortárs líra fontos darabja, mely a Fiatal Írók Szövetségében és a SZIFONline irodalmi lap főszerkesztőjeként szerzett tapasztalatok alapján született.
Dániel András „Nincs itt semmi látnivaló!” című, saját rajzaival illusztrált könyve a gyermek szemszögéből mesél az elalvás előtti fantáziavilágról és a szoba sötét titkairól, élénk, kicsit lökött ötletekkel teli utazást kínálva.
Áfra János „Termékeny félreértés / Productive Misreadings” című közös kötete Szegedi-Varga Zsuzsanna képzőművésszel egy dialogikus mű, ahol a dialógus nemcsak kép és szöveg egymásra hatásában, fúziójában vagy épp egymást kioltásában nyilvánul meg a lapokon, hanem a magyar és az angol szövegek közti átjárásban is.
Az irodalom értelmezésének sokszínűsége
Az irodalom értelmezése nem csupán a szövegek tartalmára korlátozódik, hanem kiterjed a befogadás pszichológiai és társadalmi aspektusaira is. Ahogyan egy kolléga megjegyezte a gyerekirodalom tanításáról szóló beszélgetésben, számára két dolog volt nagyon meghatározó a diskurzus megértésében és a diszciplína tanításában: az egyik a gyermeklélektani munkák megismerése, a másik pedig az, amikor maga is szülő lett. Ezek fontos és termékeny tapasztalati és ismereti bázist jelentenek.
A szülőség állapotával jár a legerőteljesebb illúzió, hiszen óhatatlanul azt gondoljuk, hogy tulajdonképpen az a gyerekirodalom, amit gyermekünk fogyaszt, használ. Folyománya, hogy az a jó gyerekirodalom, amit gyermekünk szeret, ismer. Természetesen, hangsúlyozva, hogy mivel a gyerekek a legfontosabb befogadók, a közvetlen „tesztalanyok” jelenléte remek, hasznos lehet.
Az irodalmi alkotások értelmezése tehát egy komplex folyamat, amely magába foglalja a szerzői szándékot, a mű belső logikáját, a befogadó előzetes tudását és tapasztalatait, valamint a társadalmi és kulturális kontextust. Babits „Esti kérdése” és a kortárs reflexiók mind arra mutatnak rá, hogy az irodalom nem csupán szórakoztatás, hanem a lét mélyebb megértésének eszköze is, amely folyamatosan új kérdéseket vet fel, és új válaszokat keres az emberi tapasztalat sokszínűségére.