A cigányzene, mint a magyar kulturális örökség szerves része, hosszú utat járt be. Sajnos az utóbbi évtizedekben számos kihívással kellett szembenéznie, amelyek gyökeresen megváltoztatták a cigányzenészek életét és a műfaj jövőjét.
Személyes indíttatásból írom e sorokat, hiszen jómagam is muzsikus cigánycsaládból származom, de nem a zene a hivatásom. Fontosnak tartom egyértelművé tenni, hogy írásom tárgya a cigány népcsoportokon belül kizárólag a muzsikus cigányok.
A cigány népcsoportokon belül három jelentős csoport található: a magyar cigányok, más néven „romungrók”, akik legkorábban érkeztek hazánkba, nagyjából a 15-16. században. Ez a népcsoport mára teljesen elhagyta az anyanyelvét, és kizárólag magyarul beszél. A három népcsoport közül ők azok, akik leginkább integrálódtak és asszimilálódtak a társadalomba.
Nagyjából a 19. században kezdődött el az a folyamat, amelynek eredményeképpen a 20. század első harmadának végére kialakultak az ún. zenészdinasztiák. Ezek a családok élesen elkülönültek a cigányság többi részétől, a magyar cigányok közül is. Jómódú polgári életet éltek, és gyakori volt a magyarokkal kötött vegyes házasság is.
A 20. század azonban komoly kihívást jelentett a családok számára. Az új politikai és gazdasági rendszer bizonyos hatásai egzisztenciális problémát okoztak a muzsikus cigányok életében. Ez drasztikus csökkenést eredményezett a cigányzenészek számára: töredékére esett az éttermekben, szállodákban foglalkoztatott zenészek száma.
Ez a helyzet új feladat elé állította a muzsikus cigány családok döntő hányadát. A családfenntartó férfi eddigi életpályája a muzsikuséletről szólt, a befektetett energia és munka a zenetanulás területére koncentrálódott, amelyet más területre átváltani, konvertálni nem lehetett. Sok esetben a szükséges ismeretek, készségek, vagy akár az alapkompetenciák sem álltak rendelkezésükre más szakmákban, ezáltal nem lehettek versenyképesek a munkaerőpiacon.
Míg korábban szinte mindenhol volt élőzene, addig a 20. század végére szinte pillanatok alatt eltűnt a cigányzene. A többségi társadalom által kialakított intézményrendszerhez, a piacgazdaság követelményeihez való alkalmazkodás a cigányzenészek számára túlzott elvárást jelentett. Sok muzsikuscigány-család szociális transzferekből való megélhetésre kényszerült.
A cigányzene és a cigányzenészek azonban sok mindent túléltek. Túlélte azt, amikor a 20. század elején megérkezett a jazz Amerikából, és amikor a jazzzenekarok átvették azokat a helyeket, ahol addig a cigányzenekarok muzsikusai keresték a kenyerüket. Túlélte a 30-as évek világgazdasági válságát is, amikor a bevezetett kötelező betegbiztosítási díjak miatt a 20-25 fős cigányzenekarok létszáma 8-10 főre csökkent.
A muzsikuscigány-önazonosság alapja a cigányzene hivatásszerű művelésén alapul. Ez a bázis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy fel lehessen venni a harcot a sztereotípiák és stigmák ellen.
A cigányzenészek gyermekei keresik a helyüket a magyar társadalomban. A biztonság és önbecsülés manapság nem biztosítható a hivatásszerű zenéléssel. Nincs olyan érdekérvényesítő képességük, ami a (kizárólagos) cigány identitásukra épülne, hiszen a családban ehhez nem kaphattak mintát.
A társadalom a kulturális diskurzusokban elvár bizonyos viselkedésmintákat, egyfajta hierarchikus cigányszerepet, kiváltképpen új, ismeretlen környezetben. Ez a tendencia a jövő generációira is hatással van.
Feltehetően a szóban forgó korosztály részben megőrzi muzsikus cigány identitását, és át fogja örökíteni azt a gyermekei számára. Zipernovszky Kornél gondolata szerint: „Ki fog győzni - a jazz vagy a cigány - nehéz megjósolni. A cigányzenészek megvédik a magyar nemzeti kultúrát.”
A kérdés az, hogy igen, akkor milyen műfajt választottak. Sok szülő arra ösztönzi gyermekeit, hogy ne zenészként dolgozzanak, míg mások a cigányzenészi pályát választják. Nyilvánvaló, hogy a vegyes házasságok segítik az asszimilációs folyamatot.
Antal József Borsod megyében, Szentistvánban született 1948-ban. 1979 óta Salgótarjánban van az otthona. Művészi pályáját 1972-ben, együtt - egy nógrádi kis faluban, Endrefalván kezdte. Képezte magát a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, tájékoztató könyvtárosi munkakörből. Munkái szerepeltek szülőfalujában, iskolagalériákban, különböző nógrádi településeken, a megyeszékhelyen, Salgótarjánban, Budapesten, Zalaegerszegen és máshol. Több művésztelepen, csoportos bemutatkozáson is részt vett, és sok kép díszíti volt munkatársai, barátai, ismerősei és családtagjai otthonát.
Hitvallása: szereti az állandóan megújuló természetet, az emberi környezetet pedig kiapadhatatlan forrásnak és a leghálásabb modellnek tartja. Engedjék meg, hogy a kiállító művésztanárról, életfelfogásáról, munkáiról néhány gondolatot megosszak Önökkel.
A sógorom, a nővérem férje. Nem először és biztos nem utoljára jár Pácinban. A községben született. Meghatározó, de nem kizárólagos, hiszen sok éve már, hogy „Palócországban”, Nógrádban él. Alkotások teremtésekor: természetes létformája lett. Festmények, grafikák, körplasztikák készültek az évek során. A paletta színes. Ebből a sokszínűségből itt, most - a lehetőségekhez igazodva - csak egy szeletet látunk.
A tanári diploma után a könyvtárosi szakma elsajátítása következett elméletben és gyakorlatban egyaránt, majd digitális világunk tőle is megkövetelte - mint sokunk esetében - az ismeretek bővítését. Család mellett kevés ideje és energiája jutott az alkotómunkára. Az első önálló tárlatát évente több is követte.
Fontos, hogy munkáit megismerjék, azokról véleményt formáljanak. Ő maga igényli is. Úgy gondolja, hogy a művészi produktum nem foglalkozástól és semmiképp a titulustól függ, még ha ez a szerénység furcsán hangzik is.
Feltettem neki a kérdést: kinek, kiknek, miért és mit állítasz ki? Erre a kérdésre azt válaszolta, hogy mindenkinek, aki érdeklődik a szép, az ember szűkebb és tágabb környezete és a képzőművészet iránt. Mert az ember hiú, gyarló. Ha nem is ismeri be, az akkor is így van. Ez a műfaj a vizuális kommunikáció egy fajtája.
Grafikus, mesélő alkat. Minden négyzetcentiméter megdolgozása nyomon követhető. Vívódó, töprengő típus is. Képei hosszabb folyamatban, napokon át alakulnak, készülnek.
És hogy mit is állít ki? Azokat a műveket, amelyek természetszeretetről, emberismeretről, érzelmek kifejezéséről, rácsodálkozásról szólnak, amelyek elmélyült gondolkodást feltételeznek és sugallnak. Tájakat, hegyeket és vizeket, évszakokat ábrázoló képeket. Közvetlen környezetéből portrékat a családtagokról, ismerősökről. Minden alkotás sikerének az alapos rajztudást tartja.
A faragásokról azt tudom, hogy kezdetben kipróbálta, később megszerette a háromdimenziós kifejezési formát. A fa szeretete, természet iránti rajongása régebbről datálódik az egész családban.
Az író helyet keresett magának, és leült. A szürke novemberi égen varjak szálldostak. A vonat a felszíni állomásról az alagút felé tartva lelassított, meg kellett várnia a szembejövő járatot, kis időre le is állt ezért. Az emberek is elcsendesedtek, meredten bámulták a szemben ülőket. Ekkor az írónak furcsa érzése támadt. Meghaltam! - gondolta magában. Tökéletesen mindegy, a lényeg, hogy halott vagyok! Ettől a felismeréstől felvillanyozódott. Azelőtt nem nézett az emberek arcába. Most megtehette. Mintha láthatatlanná tévő köpönyeg lett volna rajta. Ujjongva kiáltott fel magában: - Nem ér a nevem, házban vagyok! Semmi köze. Szabad prédái a holt szemeknek. Lám, ez itt nyilván takarítónő. A keze vörös, haján lekopott festék. Mindazonáltal kimosakodott munka után, s most hazafelé tart tömött szatyraival. Soha ilyen szabadnak nem érezte magát. Meghaltam, meghaltam! - repesett magában - semmi közöm hozzátok! - Fiam, vidd le a kutyát, és hazafelé hozz egy tejfölt a vacsorához! - fogadta a felesége. Jobb is így… - gondolta az író. A jókedv tovább tartott. Azelőtt elment volna mellettük, de most lelassított. Miért is ne? Mi történhetik egy halottal? Felé egy hirtelenszőke, minibundás, hosszú combú lánnyal. - Hát a tejföl? - sem fogok. Meghaltam! - mosolygott befelé az író, és szó nélkül bevonult a dolgozószobájába. Jobb is így, jobb is így - gondolta.
Azelőtt mindenből kihúzta magát. Gyermekei - mert voltak - hidegen hagyták. Köpött a világra. Meghalt! Mind szabadon megtehette. Cinikus lett és kíméletlen. Ha ültették volna, mindenkinek a képébe vágta a véleményét. Tarolt. Igazi haláltáncot járt. A felesége sok mindent megélt már mellette, eggyel több hóbort ide vagy oda, föl se vette már, besorjázta a többi közé. Az író röhögött a világon. Meztelen sebekben turkált büntetlenül. Kiadók. Neve kezdett nimbusszá válni.
S akkor történt valami. Telefonálnia kellett valahová. Az utcai fülke, ahová betért, enyhe parfümillatot árasztott. Az automata tetején egy gazdátlan pénztárca hevert. Miközben a számot pötyögtette, szórakozottan beletekintett. Marok… - ez jó - gondolta magában - az agyaghoz marok kell. Omen.
- Tessék! - Aha, akkor azon gurult el a garasocskája. És találkoztak. A szemében azonnal megvillant valami. Döbbent az íróba a felismerés. Ettől kissé elbizonytalanodott, s egy pillanatra kiesett jól bevált halotti szerepköréből. Az előre elgondolt szellemes körítés, amit a pénztárca mellé tálalni szándékozott, egyszeriben elpárolgott. Némán ült le a felkínált karosszékbe. Kitette a tárcát a dohányzóasztalkára, és várta, mi következik.
Nem azt látta, amit várt. Mindenhol fellelhető kerámiacsecsebecsét nem látott sehol. Rengeteg könyvet.
- Ki vagyok? - Egy élő! - akarta volna mondani az író. Haláljátéka óta úgy tűnt fel neki, mintha mindenki más is halott lenne. Rajta! Egy élő! - Olyan nagy dolog ez? - Meséljen! - Talán mások… azok tudják. - És szeretné megtanulni?
A férfi nyakát, vállát. Valahonnan sírás harsant fel. Tiszta bőröm homlokboltján esőráncok gyülekeznek. Bolond, ki elhiszi. Itt is jössz, mondd, jól vagy? Járod egyedül! Úgysem leszek soha már ezután.
Mi cigányok, azaz a cigányság története
Arenasnál a sivatag homokja vörös színű. Vasat tartalmaz, de nem kinyerhető belőle. Semmire se jó, semmire se használható. Arenas északról dombokkal határolt, a többi irányban: végtelenbe nyúló síkság. Itt, Arenas északi határánál a táj teljesen kopár.
Arenas városa kétezer lakosú. Hivatalosan város, valójában falu. Elmaradott, szegényes. A belső részek gazdagabbak, élhetőbbek, mint a külváros. Én a külvárosban lakom. Raktáros vagyok egy logisztikai cégnél. Van: lakásomtól két kilométerre. Kismotorral járok. Csak ez az útvonalam.
Utcánk szűk, szélessége nincs öt méter. Aszfaltcsík húzódik, kétoldalt homok, a téglakerítésekig. Belül apró telkek, földszintes, vakolatlan, lapos tetejű házak. Helyiség: szoba, konyha, fürdő. Az egész nincs húsz négyzetméter.
Hajnalban kiürül az utca. Az emberek dolgozni mennek. Utána visszatérnek. Isznak. Felejteni akarnak. Néha bevadulnak. Ilyenkor nem érdemes az utcán tartózkodni. Törnek-zúznak. Nem haragszanak ők a másik emberre. A kerítések magasak, zártak. Az ablakokat védik ezzel.
Én nem iszom. Ez errefelé ritka. Különcnek tartanak. De aztán rájöttek, hogy tudok segíteni rajtuk. Matematikapéldáit mind meg tudom oldani. A gyerekek örülnek, ha nálam megértik a matematikát. Tudom mindezt. Mondtam, hogy mérnöknek tanultam. Ahhoz, hogy elvégezzem az iskolát, tudnom kellett számolni.
Nem dolgozom mérnökként. Nem bírom a stresszt. A csendet bírom. Raktárosként, munka mellett végeztem el az iskolát. Hogy kiemelkedhetek az alsó szintről. Márpedig ez a helyzet. Stresszhelyzetben kiszámíthatatlan vagyok. Vagy agresszív, vagy félős. Tomboló vagy menekülő. Úgy, hogy nekiesek valakinek, addig ütöm, fojtogatom, amíg le nem szednek róla.
Hát, igen. Felesleges volt tanulnom. Akkora energiát beletennem. Mérnökként nem dolgozhatok. Tanítóként sem dolgozhatok. Nincs képesítésem. Pedig azt szeretem. Ismeretet adni a világról.
Azért nem iszom, mert nem érdekel az alkohol. Érdekel ez az, de az alkohol nem. Néha térképeket nézegetek. Gondolkodom, hogy a családom hogyan került ide. Ebbe a porfészekbe. Miért kell nekem itt szenvednem? A porban, a szárazságban.
Dédapámtól indul a történet. 1890-től. Magyar volt. A Monarchia területéről érkezett. Ubudáról vagy Óbudáról. A földje termékeny. Szóval, dédapámnak valamilyen hitelügy miatt menekülnie kellett. Hajóval jött. Négy-öt hétig utazott az óceánon. De nem telepedett meg ott. Miért nem maradt Buenos Airesben? A fővárosban? Rejtély. New York ellenpólusának szánták. A marhahús-kereskedelem központjának. Aztán persze később szerepe csökkent, virágzása megállt.
Valami történt vele. Mármint a dédapámmal. Talán bajba került, fenyegették. Apám nem tudott erről megfelelő információkat mondani. Apám apja kereskedő volt. Dohánnyal kereskedett. Bejárta egész Chilét. Hónapokon át távol volt. Egyik útjáról nem tért haza. Mi lett vele? Eltűnt, meghalt, disszidált? Valamelyik a három közül.
Az anya, nagyanyám nevelte fel őt és három testvérét. Varrásból élt. Nappal dolgozott. Santiago külvárosában éltek. A gyerekek bandába verődtek. Könnyen pórul járhatott, aki nem volt észnél. Bátyjai megtanították verekedni, késsel harcolni.
A négy fiú közül a két idősebbik 1950 körül, háborúban halt meg. Az egyik argentin-chilei katonai határkonfliktusban. Akkoriban gyakoriak voltak a határvillongások. A középső fiú, apám bátyja, Kubában tűnt el. A Batista-rezsimben. Szivarral, rummal kereskedett. Apám próbált információt szerezni róla, de leállították.
Apám, Antonio jött Arenasba. Mondta, hogy el kellett tűnnie Santiagóból. Nem indokolta, hogy miért. Anyja halála után volt mindez. Anyám születésemkor meghalt. Apámmal maradtam.
Apám keveset beszélt. Néha a Monarchiát emlegette. Mondta, hogy látott fotókat róla. Szép, gazdag hely. Kár volt onnan eljönni. Úgy gondolta, hogy Buenos Airesben vagy Santiagóban is jobban élnénk, mint itt. Ha a nagypapa nem tűnik el nyomtalanul, ma is ott élnénk, mármint Santiagóban.
Kérdeztem, hogy miért nem költözünk vissza oda. Nincs ereje változtatni. Ha anyád élne, más lenne, mondta. Aztán elcsendesedett.
Apám melankolikus természet volt. Soha nem nősült meg újra. Tizennyolc éve halt meg. Sokszor ült az ablaknál, szótlanul nézte, hogyan kavarja a vihar a város határában a port. Vagy este a csillagos eget.
Örököltem a természetét. Ha szabadnapom van, ki se mozdulok otthonról. Néha azt gondolom, hogy föl kéne keresni elődeim nyomait. Argentínában, Európában. De ez csak egy rövid ideig marad bennem.
Gondoltam, megírhatnám az előbb elmondottakat. Kevés valós adatom van. De ez végül is nem baj. A történetmondás szubjektív műfaj.