Az életünk során sokszor szembesülünk olyan helyzetekkel, amelyek alapjaiban változtatják meg látásmódunkat és életvitelünket. Ezek a fordulópontok gyakran váratlanul érnek bennünket, és arra kényszerítenek, hogy újragondoljuk mindazt, amit eddig természetesnek vettünk. A következőkben olyan történeteket ismerhetünk meg, amelyek az emberi erő, a kitartás és a remény erejét mutatják be a legnehezebb körülmények között is.
A Gyomorszonda És A Lelki Terhek
A történetem egy 42 éves férfiról szól, akinek nyelési képtelenség miatt gyomorszondája (gastrostoma) volt. Zavarban volt, nem szeretett beszélni a betegségéről, és főleg arról, hogy „cső” van a gyomrában. A fő gondot a szonda megszokása és használata jelentette. Sajnos a beteget előzőleg úgy engedték haza a kórházból, hogy csak az alapismereteket tanították meg, így a feleség is csak félve mert a szondához érni. Nem tudták a feleségével, hogyan kell tisztán tartani, hogyan kell a szondán keresztül táplálni. A beteget és a feleségét nagyon megrázták ezek a változások, mert nagyon szerették egymást, gyermektelenek voltak. Sokat beszélgettem a férfival betegségéről; nyugtatgattam, felvilágosítottam, és az övéhez hasonló történeteket meséltem el neki. Betegnek és hozzátartozójának egyaránt megtanítottam a táplálkozással kapcsolatos tudnivalókat, együtt cseréltük ki a szonda kötését, így hamarosan elsajátította a tudnivalókat.
Egy hasonlóan nehéz helyzetben volt egy 46 éves, bizalmatlan, zárkózott típusú ember is. Néhány évvel korábban, kisgyermekük elvesztése után úgy érezte, a sors kegyetlen volt vele, és erősen inni kezdett. Munkahelyén kötekedővé, öntörvényűvé vált. Többször keveredett konfliktusba feletteseivel, munkatársaival. Felesége mindenben az ellenkezője: halk szavú, szerény, kedves, alázatos - úgynevezett “jótét lélek”. Mindenért önmagát vádolta. Imre az első pillanattól kezdve elutasító volt velem szemben. Gyakorlatilag elfogadta az ápolást, a tápszert, de úgy vélte, minden felesleges: rajta nem lehet segíteni, s ezért nem kell bohóckodni vele. Valahányszor meglátogattam őket, tüntetően elvonult a szobájába, nem óhajtott beszélgetni velem. Felesége rendszeresen beszámolt az állapotáról; így tudtam meg, hogy a helyi kórházba került. Elhatároztam, hogy bemegyek hozzá. Egy fecskendőt vittem magammal, melyet felesége kért, ezzel indokolva látogatásom lényegét. Egyedül találtam egy kétágyas szobában. Kissé izgatott voltam: vajon hogyan fog reagálni, ha meglát? Titkolta meglepődését, de láttam a tekintetében a csodálkozást. Úgy tett, mintha teljesen lekötné az, amit tesz. Sután éreztem magam, s nem tudtam, hogyan kezdjem a beszélgetést. Tudtam, állapotáról nem szabad érdeklődnöm, hisz “felesleges”, megharagudna miatta. Nem segített a beszélgetés indításában, kifejezéstelen arccal tevékenykedett. Nyilvánvaló, hogy rosszabbodott,
Az Élet Küzdelmei És A Remény Sugara
Egy júliusi nap délutánján meg kellett látogatnom egy beteget. Az elém táruló látvány megrázóan szomorú volt. A sötét szobába belépve cigarettafüst, áporodott szag ütötte meg az orromat. A szobában rendetlenség, piszok volt mindenhol. A szoba sarkában rozoga ágyon, mocskos ágyneműben feküdt egy idősnek tűnő férfi. Nem tudtam, mitévő legyek, nem tudtam mire vélni a lakást és a beteg elhanyagoltságát az életerős, fiatal nő mellett. Riadalmam ellenére megkértem a fiatal hölgyet, hogy négyszemközt beszélgessünk, melynek során kiderült, hogy a szobában fekvő férfi a volt férje, jelenleg új élettársi kapcsolata van. A betegnek hatalmas, mély felfekvései voltak. Szép lassan, hetek múltán elértem, hogy a beteget ki tudtam ültetni a karosszékbe az ablakhoz. Sok időt töltöttünk együtt, és kapcsolatunk őszinte barátsággá alakult. Első lépésénél is együtt voltunk. Sok akarata volt, meggyógyult. Boldog voltam, mikor csengetésemre ő nyitott ajtót. Életútjában a továbbiakban is segítségére voltam.
Közel 30 éve dolgozom a pályán, egészségügyben az alapellátás területén. Ide sorolnám a következő esetet is, amely még számomra is különleges és megható volt - illetve még az is, hiszen betegünk jelenleg is köztünk él és tevékenykedik. Története még tavaly szeptemberben kezdődött. Betegünknek minden különös előzmény nélkül, fejfájás kísérete mellett kettős látása lett. Fiatal betegünk általános állapota már ekkor erősen megromlott, testi paraméterei rosszabbodtak. Kivizsgálásra a kórház idegsebészeti osztályára került. A megállapított diagnózis megdöbbentő volt: elzáródásos vízfejűség. Betegünknél az összes tünet jelentkezett: bénulás, légzési nehézség, nyelési képtelenség. A fiú szervezete küzdött, de a sorozatos megterhelés nagyon igénybe vette. Magas láz, légzési elégtelenség gyengítette a szervezetét. A beteg állapota kilátástalannak tűnt. A műtétek - mert sajnos többre is sor került - után kis betegünk légzése, nyelése, mozgása javulni kezdett. Lassan elérkezett az idő, otthonába jöttek - haza. Így kerültem szorosabb kapcsolatba a családdal, melynek már “tiszteletbeli” tagja voltam, s vagyok. Mindent, ami emberileg tehető volt, megtettünk. Mozgatható betegágy, kényelmi eszközök otthonápolási szolgálattal, szakápolók, gyógytornászok, beszédjavítók, mind-mind ott segédkeztünk, és a javulásában reménykedtünk. A szeretet, a türelem győzedelmeskedett. A fiú, nehezen bár, de lassan túlesett betegsége nehéz időszakán. Sebei a gondos ápolásnak köszönhetően szépen javultak, étvágya visszatért, önállóan táplálkozik. Kedve visszatért - már tud mosolyogni is. Én szinte naponta meglátogattam; segítettem ott és azt, amikor s amit kellett. Jó volt látni, honnan indultunk, és hol tartunk most. Nagyon nehéz időszakon vagyunk túl mindannyian, bízván: fellélegezhetünk. Ő még jelenleg is a mi kis betegünk, akit figyelni, gondozni kell. Küldetésünk tehát nem ér véget egy-egy ápolás befejezésével. A dolgunkat továbbra is folytatni kell - hittel, szeretettel, türelemmel.
A Megküzdés Útján: Elfogadás és Újrakezdés
Hideg téli este, ropog a hó a talpam alatt. Lelkesen hurcolom a hatalmas táskám, hisz az első betegem vár. Felesége a kapuban fogad; mosolyog, de a szeme szomorú. A szobába kísér; férje az ágyban fekszik, szinte csontsovány. Beszélgetünk, teljes a bizalom irántam - nagyon jólesik, bátorít. Időnként viccelődünk a nyomorúságos helyzeten, de látom az akarást, a szerető gondoskodást, a gyógyulni vágyást. Búcsúzóul egy merész mondat csúszik ki a számon: - “Károly, olyan, mint egy jól fejlett kaktusz!” - s megérintem betegem arcát. Két nap múlva ismét találkoztunk. Károly mosolyog - SZŐRTELEN! Klári, a feleség szerint ez az elejtett mondat segítette ki emberét az apátiából. Barátságunk ekkor pecsételődött meg, hisz az elkövetkezendő nyolc hónap élmény volt közöttük.
Egy meleg kora tavaszi reggelen csörgött a telefonom: - A borsót milyen mélyre vessem? Annyi emlék fűződik hozzá, az első előadásom elkészítésére! Ő buzdított, “belőle” készült, róla szólt. S miközben tudtam, hogy erős fájdalmai vannak, kihúzta magát, és fotóztuk egymást, hogy hiteles legyen az anyag. A fényes napsütés beáradt az ablakon - olyan végtelennek tűnt minden… Húsvétra egy órát kaptam tőlük. “Ha már nem leszek, jussak eszébe, hogy minden másodperccel meghosszabbította az életem.” - mondta. Sírtunk.
Nagyon izgatott voltam, és részletes tervet próbáltam kidolgozni, hogy miként fogom gondozni, segíteni a bácsit. A probléma csak az volt, hogy a városban működő otthonápoló szolgálat a nemén és azon a tényen kívül, hogy szondatáplálásra szorul, semmit sem tudott róla. Természetesen voltak elképzeléseim, melyek szerint súlyosan leromlott, alig létező emberke lehet. Ezzel szemben jó általános állapotban lévő, önellátó, magabiztos bácsival találkoztunk, aki, köszönte szépen, de nem kért segítséget. Beszélgetésünk során azonban úgy éreztem, hogy valami hatalmas indulat rejtőzik a bácsiban, amit minden erejével igyekszik megfékezni, s talán itt kell a segítség számára. Igyekeztem úgy terelni a beszélgetést, hogy megtudjam, mi is valójában az oka a feszültségének. Az életükről mesélve rádöbbentem, hogy fiatal korában úgy vélte, hogy ő a mintaképe az igazi “férfiembernek”. Egészséges, jól megtermett, masszív, erős fizikumú férfi volt, még idősödő korában is. Élete során egyetlen napot volt táppénzen. Ezért lenézte azokat, akik betegesek voltak, vagy esetleg “vékonydongájúak”. A betegség azonban őt is megtámadta. Agyi embóliát kapott, és teljesen lebénult. Erős szervezetének és az orvosi kezeléseknek köszönhetően meggyógyult. Egyetlen problémája maradt: nem tudott nyelni. Így viszont nem tudta eltitkolni betegségét, amit nagyon szégyellt a falubeliek előtt, s ráadásul eléggé feltűnő eszközt, nazogasztrikus szondát kellett viselnie. Ezzel nem tudott az emberek közé menni anélkül, hogy fény derülne meggyengült egészségére. Ebben az esetben tehát nem a táplálással adódó teendők jelentették a problémát, hanem a bácsi betegségbelátását kellett irányítani: elfogadtatni vele azt a tényt, hogy ő sem áll a természet felett. Ráadásul magamat is el kellett fogadtatnom vele ahhoz, hogy tudjak neki segíteni. Ennek a napnak az lett az eredménye, hogy feleségével együtt meg tudtuk győzni arról, hogy felépülését nagymértékben fogja segíteni a szondatápszer fogyasztása. Második látogatásom során eleinte lekezelően beszélt velem, de később, megfeledkezve magáról, társalogni kezdtünk. Dicsérte a tápszert, hogy teltség érzése van a fogyasztása után, s nem is éhezik meg olyan hamar, mint mikor a felesége passzírozgatta az ételt. Ekkor már úgy tapasztaltam, hogy gyógyulása érdekében hajlandó lesz együttműködni velem. - Ilonka, küldje már azt a tápszert, mert már csak egy van, és maga sem akarhatja, hogy éhen haljak!
A Lehetetlen Átölelése: Az Élet Visszaadása
Haldokló beteghez hívtak. Az is kiderült, hogy idős korán kívül más komoly betegségben nem szenvedett, de a családnak így is terhére volt. A rokonságnak nagyobb csábítást jelentett a több tízmilliót érő kastélyház öröklésének lehetősége, mint egy elméjében megzavarodott öregasszony ápolása. Háziorvosával egyeztetve úgy döntöttünk: a nénit inkább táplálni fogom, mint a kezét fogjam tétlenül haláltusájában. Meggyőződésüket az első napi táplálás még nem rendítette meg. Az unoka kifejezetten kínzásnak tekintette a nasogastricus szonda levezetését, mondván “miért nem hagyom csendben meghalni?”. Másnap reggel a néni érdeklődéssel figyelte az érkezésemet, de a családot elutasította, átnézett rajtuk. A második nap délutánján már beszélgettünk; bár eleinte elég bizalmatlan volt, később feloldódott, elfogadta és megértette munkámat, igyekezett együttműködni velem. A család kissé nehézkesen fogadta a néni “feltisztulását”, hiszen addigra már ügyvédnél is jártak az örökség rendezése miatt. A nénit azóta is látogatom, ha időm engedi, bár ez nem szolgál a teljes család megelégedésére. Csak mi ketten tudjuk Anna nénivel, hogy milyen nagy dolgot vittünk véghez: ő azzal, hogy nem akart meghalni, és küzdeni tudott érte; én azzal, hogy nem akartam, hogy meghaljon, és segítettem őt szándékában.
A "Danonino nem leszek már kisgyerek" kifejezés arra utalhat, hogy az ember, bármilyen életkorban is legyen, képes megújulni, újrakezdeni és leküzdeni a legnehezebb kihívásokat is. Ezek a történetek azt bizonyítják, hogy a szeretet, a türelem és az emberi akarat ereje képes csodákra, és új távlatokat nyitni az életünkben.