Magyarország történelme során több alkalommal is előfordult, hogy kiskorú, sőt csecsemő uralkodót koronáztak királlyá. Ezek az események gyakran súlyos politikai válságok, trónharcok és bizonytalanságok időszakát jelezték. Különösen emlékezetes V. (Utószülött) László és Szapolyai János Zsigmond csecsemőkori koronázása, amelyek alapjaiban rengették meg az ország stabilitását és hosszú távú következményekkel jártak. A csecsemőkori koronázások jellemzően a dinasztikus jogok védelmére és a trónutódlás legitimálására irányultak, ám a gyakorlatban ritkán hoztak azonnali stabilitást, sőt, inkább elmélyítették a belpolitikai feszültségeket.
V. László, az utószülött király
V. (Utószülött) László, ragadványnevén Utószülött László Komáromban született 1440. február 22-én. Habsburg Albert, az első Habsburg-házból való magyar király és Luxemburgi Erzsébet házasságából született, négy hónappal apja halála után. Ezért kapta az utószülött nevet. V. László halálával kihalt a Habsburg-dinasztia alberti ága.
A Szent Korona elrablása és a csecsemőkoronázás
1440. január 1-jén a budai országgyűlés az elhunyt Albert és a még meg nem született László helyett Ulászlót választotta magyar királlyá. A hatalomvágyó édesanya, Erzsébet királyné azonban nem nyugodott bele a döntésbe. Elutasította Ulászló megválasztását, udvarhölgyével, Kottaner Jánosnéval a visegrádi várból ellopatta a Szent Koronát, melynek kalandos történetét Kottaner Jánosné részletesen is leírta emlékirataiban.
A korona elrablására 1440. február 20-ról 21-re virradó éjszaka került sor. Kottaner Jánosné, született Wolfram Ilona, Erzsébet királyné komornája segítőivel, zajos és kalandos események közepette lereszelte a lakatokat és feltörte a visegrádi fellegvár ötszögletű tornyának kincseskamráját. Néhány hónappal később, májusban, Székesfehérvárott szintén Kottannerné az események egyik főszereplője: ő tartotta a kezében a csecsemőt, miközben az esztergomi érsek a koronázási ceremónián a törvényes új király, Habsburg V. László fejére helyezte a koronát.
A koronázás 1440. május 15-én Székesfehérvárott történt meg, ahol Erzsébet királyné megkoronáztatta csecsemő fiát. Az özvegy gyermekével együtt Bécsbe menekült. A korona megszerzésének módja - aminek legkésőbb a szertartásra készülődve ki kellett derülnie - legkitartóbb hívein kívül mindenkit eltávolított a királynétól; nem vett részt a koronázáson az ország nádora, az addig közvetíteni próbáló Hédervári Lőrinc és Garai László macsói bán sem.
Ulászlót így végül 1440. július 17-én az esztergomi érsek koronázta meg Fehérváron, de nem a Szent Koronával, hanem egy alkalomszerűen átalakított koronával, amely kötődött ugyan I. Istvánhoz, hiszen a szent király ereklyetartójáról vették le, de nem pótolhatta a Szent Korona királyavató és legitimáló erejét.
V. László fogsága és uralkodása
Erzsébet királyné fia koronázásával csatát nyert ugyan, de a háború megnyerésére kevés esélye mutatkozott. Magyar hívei megfogyatkozásával előbb 1440 augusztusában fiát, a csecsemő László királyt, majd novemberben Magyarország Szent Koronáját is néhai férje rokonára, III. Frigyes római királyra bízta. Az 1444. november 10-i várnai csata után majdnem kétéves interregnum következett, ugyanis nem lehetett biztosan tudni, hogy I. Ulászló valóban elesett-e, vagy túlélte a vesztes csatát. Végül az 1446. áprilisi országgyűlésen döntés született, hogy amennyiben a király május 30-ig nem tér haza, a gyermek Lászlót a magyar rendek királyuknak ismerik el.
III. Frigyes német-római császár karolta fel az igen tekintélyes magyar, cseh és osztrák örökséggel is rendelkező gyermek uralkodót. Frigyes - a távolabbi célok elérése érdekében - gyakorlatilag fogva tartotta Lászlót. Frigyes sem az ifjú királyt, sem a koronát nem adta ki. Végül politikai céljait felülírta a magyar, cseh és osztrák rendek szövetsége. A 16 ezres osztrák és cseh haderő megtette hatását, a császár a 13 éves Lászlót átadta Cillei Ulrik grófnak. Az így kiszabadított gyermekkirály számára a „szabadság” természetesen nem jelentett valódi változást.
László herceg aztán 1442-ben édesanyját is elveszítette. Podjebrád György ugyan beleegyezett László cseh királlyá koronázásába 1453-ban, azonban régensként továbbra is a kezében tartotta az ország ügyeit. László ettől kezdve Prágában Pogyebrád György felügyelete alatt élt. Podjebrád György, majd később Cillei Ulrik gyámsága és befolyása alatt - egyaránt szoros őrizetben maradt, ahonnan soha nem nyílt számára kiút.
Szent László - A Lovagkirály hihetetlenül kalandos élete - Tökéletlen Történelem - [TT]
A gyenge és befolyásolható László tanácsadói hatására addig példátlan módon Bécsbe hívta össze azt az országgyűlést, ahol 1453. január 1-jén újabb koronázás nélkül elismerték királynak. Hunyadi János kormányzói tisztsége formálisan ugyan megszűnt, de főkapitányként továbbra is ő maradt Magyarország tényleges ura. Magyar királyként semmit sem tett a török veszedelem ellen, az országba is csak 1455-ben látogatott először. Az 1456. októberi futaki országgyűlés Cillei Ulrikot tette Magyarország kormányzójává. V. László király 4000 fegyveressel 1456. november 8-án érkezett hajón Futakról Nándorfehérvárra. Kíséretében volt természetesen Cillei Ulrik is. Hunyadi László nagybátyjával, Szilágyi Mihállyal sajkán ment a király elébe. A királyt, Cilleit és még néhány urat a várba hívták, de az őket kísérő fegyveresek előtt hirtelen bezárták a várkaput. Másnap Hunyadi László rövid szóváltás után karddal megölte Cilleit, és kényszerítette a fiatal királyt, hogy nevezze ki őt az ország főkapitányává.
A kényszer alatt tett esküt semmisnek tekintve a király Budán elfogatta a két Hunyadi fiút és híveiket. 1457. március 16-án Hunyadi Lászlót lefejeztette. A kivégzést követő felháborodás elől 1457 júniusában Prágába menekült és magával vitte Mátyást is.
V. László halála és öröksége
A tizenhét éves király éppen menyasszonya fogadására készült, amikor megbetegedett és 36 órás görcsös vonaglás után 1457. november 23-án, a Hunyadi László mentességére tett esküjének első évfordulóján meghalt. Halálát hosszú ideig Podjebrád mesterkedésére vezettek vissza, ám későbbi vizsgálatok kiderítették, hogy a király fehérvérűségben - leukémiában - szenvedett. V. László halála után azonnal változatos híresztelések kaptak szárnyra annak okáról - a skála az arzénmérgezéstől (amivel Podjebrád György feleségét, Rožmital Johannát gyanúsították) a bubópestisig terjedt. A modern kutatások szerint a halál oka valószínűleg leukémia volt. A feltételezések helyét a bizonyítékok az 1980-as években vették át, amikor Emanuel Vlček cseh antropológus és kutatócsoportja 1984-ben exhumálta a király földi maradványait a prágai Szent Vitus-székesegyház királyi kriptájában. Az orvosi-antropológiai vizsgálatok eredményeit 1986-ban publikálták. Kimutatták, hogy a király a csontvelőt veszélyeztető daganatos betegségben szenvedett. A cseh történészek többsége elfogadta az eredményeket, de nem mindenki. Ezért 2016-ban David Papajík történész, a Palacký Egyetem tanára orvostudósok bevonásával felülvizsgálta, és a történeti ismeretekkel összevetette a 30 éves eredményeket. A magyarul a Történelmi Szemle 58. évf. 1. számában megjelent összefoglaló tanulmány helytállónak ismeri el Vlček és szerzőtársainak megállapításait, és az újabb ismeretek birtokában pontosítja azok egyes elemeit. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a király fehérvérűségben, méghozzá ún. akut B-limfoblasztos leukémiában halt meg. A tünetek egy részét (vérzés, üszkösödés, a végső fázisban gyors állapotromlás) a korabeli leírások is alátámasztják.
V. László halálával kihalt a Habsburg-dinasztia alberti ága, így Csehországban Podjebrád György, Magyarországon pedig - a szegedi egyezmény értelmében - Hunyadi Mátyás került trónra.
János Zsigmond, az erdélyi fejedelem
Szapolyai János Zsigmond István, közkeletű nevén János Zsigmond, a később II. János néven megválasztott király 1540. július 7-én született Budán. Világra jötte csak néhány nappal előzte meg édesapja, Szapolyai János magyar király halálát, így soha nem találkozhatott vele. A királyfi apja végakarata szerint magyar királlyá választották Rákos mezején, de a megkoronázása elmaradt. Gyámjává anyját, Izabellát nevezték ki, aki mellé a fiú nagykorúságáig kormányzótanácsot állítottak.
Megválasztása meglehetősen nagy káoszt okozott a politikában, ezért sokan nem ismerték el királynak. A csecsemő János Zsigmond királlyá választása a lehető legrosszabb, legkritikusabb helyzetben történt, amikor az ország szétszakadása már folyamatban volt: a Habsburgok és a törökök is megpróbálták rátenni a kezüket az ország fővárosára, Budára. A magyar belviszályt használta ki az 1541 augusztusában a hadserege élén Buda alá érkező Szulejmán szultán, aki hamarosan "pártfogásába vette" és a „fiává" fogadta a kis Jánost. Az oszmán uralkodó az óbudai táborába meghívott magyar urakkal közölte, hogy I. János király özvegyét, gyermekét és Buda várát „megvédelmezi" a Habsburgokkal szemben. Erre hivatkozva Izabella királynét és a csecsemő János Zsigmondot Erdélybe száműzte azzal az ígérettel, hogy amikor a királyfi húszéves lesz, visszaadja neki Buda várát és a Magyar Királyságot.
Az erdélyi rendek később hűségesküt tettek János Zsigmondnak, aki a politikai játszmák kereszttüzében lassan fiúvá, majd férfivá cseperedett. 1551-ben az özvegy királynénak és fiának távoznia kellett Erdélyből. A béke érdekében János Zsigmond végül önként lemondott a koronáról. Erdélyben világossá vált, hogy a Habsburgok nem fogják megvédeni "tündérországot" a török fenyegetéstől, ezért egyre többen követelték János Zsigmond visszatérését. Végül lehetővé vált, hogy 1556 októberében, a törökök hozzájárulásával hazahívják az ifjú uralkodót: a magyar rendek Báthory István vezetésével, kitörő örömmel fogadták őt és édesanyját Kolozsváron. Izabella királynő hirtelen meghalt, és János Zsigmond ezután Erdély első fejedelme lett.
János Zsigmond egész életében igyekezett igazságosan uralkodni és ettől a gyakran zavaros politikai helyzet sem tudta eltántorítani. Fiatalsága ellenére állandóan betegségek gyötörték, ami miatt évről-évre egyre mélyebbé vált vallásossága. 1569-ben az unitárius, más néven antitrinitárius (szentháromság-tagadó) egyház híve lett, amelyet az 1568. évi tordai országgyűlésen a már korábban egyenjogúsított lutheri és kálvini irányzat mellett a bevett keresztény hitfelekezetek közé emeltek. János Zsigmond Európában elsőként szüntette meg a hivatalos államvallást, és vallásszabadságot hirdetett. János Zsigmond 1571. március 14-én hunyt el. Neki köszönhetően mondták ki Európában a lelkiismeret és vallásszabadság törvényét, ami mérföldkőnek számít az emberiség történelmében.
tags: #csecsemo #kiraly #koronazasanak #betiltasa