Október 15-e a babagyász világnapja. Ezen a napon emlékezünk azokra a gyermekekre, akiknek a szíve már csak a lelkünkben dobog. A halál, a halottak, az elmúlás nem csak fájdalmat, hanem félelmet is kelt az emberekben. Az életünkből kikoptak azok a rituálék, amelyek évtizedekkel korábban még a mindennapjaink szerves részét képezték. Ezek mind olyan szertartások, amik segítik az elválást, az elengedést. Bevonják a családot, a közösséget, megadják azt az erőt, ami segít abban, hogy a gyászoló ne izolálódjon el teljesen. Ne érezze magát elveszve, egyedül.
Januárban elindítottunk egy kampányt #1a4-ből néven, amelynek célja a vetélés, halvaszülés körüli társadalmi tabu lazítása.
Egy gyermeket elveszíteni a legnagyobb veszteség, ami egy szülőpárt érhet. De mi történik akkor, ha a kis élet még ki sem fejlődhetett? Milyen körülmények között vehetnek búcsút egy magzattól, akit még csak nem is láthattak?
A perinatális gyász speciális helyzete
Az orvosi gyakorlatban akkor beszélünk perinatális halálról, amikor az újszülött élve született, azonban a szülést követő 168 órán belül meghalt, illetve amikor a 24. gesztációs hét után az 500 gr vagy nagyobb súlyú, a legalább 30 cm hosszúságú magzat méhen belül elhalt. Pszichológiai értelemben gyermekünkhöz fűződő kapcsolatunk különbözik szüleinkhez, testvéreinkhez, házastársunkhoz fűződő kapcsolatunktól. A perinatális halál sokszoros veszteséget és frusztrációt okoz a szülőknek.
Ha a gyász természetét nézzük, nincs lényeges különbség a veszteségeink között. Bármilyen furcsa, hasonló állapotba kerülök, ha a magzatomat veszítettem el, vagy a nagymamámat, maga a gyász folyamata ugyanaz. Azok, akik valaha elveszítettek egy családtagot, aki fontos volt a számukra, tisztában vannak azzal, hogy a gyász az élet fontos része, hiszen elbúcsúzunk attól, akit szerettünk. Őseink ilyenkor gyászévet tartottak, amelyben volt idejük arra, hogy túlessenek a gyász hosszú és fájdalmas folyamatán, azonban napjainkban egyre kevésbé élnek az emberek ezzel.
A gyászév azért is fontos, mert egy év alatt lezajlik minden esemény, minden egyes ünnep, ami a közös életünkben jelentős volt, és ez alatt az év alatt az ember túlesik az első évfordulókon, ahol már egyedül van, a szeretett vagy vágyott személy nélkül, és ezek mindig nagyon erős fordulópontok. Magzat esetén például amikor megfogant, amikor megvolt az első terhességi teszt, az első ultrahangos vizsgálat, vagy amennyiben megszületett gyermekről van szó, akkor a születésnapja. Ezek nagyon fontos dátumok, és felerősítik a gyászfolyamatot, azonban ez a feldolgozás fontos része.
A perinatális gyász feldolgozását számtalan körülmény nehezíti. Legtöbb esetben az anyák csak elképzelik, hogy milyen lehetett volna a meg nem született magzatuk, nincs róla képük, emlékük, nem tudnak hozzá jelentős eseményeket kötni. Sok szülő nem is szeretné elnevezni a gyermekét, és sajnos legtöjüknek nincs lehetősége arra sem, hogy megnézzék az elhalálozott magzatot és elbúcsúzzanak tőle.
A perinatális gyászhoz való viszonyulásban mintha nem lennének kapaszkodóink, a környezet pedig sokszor tűnik érzéketlennek a gyászukkal küzdő szülőkkel szemben, akik úgy érezhetik, nyomás alá kerültek: gyors továbblépést, a gyász mihamarabbi lezárását várják el tőlük.
A kórházi élmények és az egészségügyi rendszer
„22 hetesen szültem, nem kérdeztek semmit, egyből elvitték”
„A 38. héten veszítettük el a kisfiúnkat, altatásban végezték el rajtam a császármetszést. Olyan hirtelen történt minden… Senki sem kérdezte meg, hogy szeretném-e látni a kisfiamat és semmi tájékoztatást nem kaptam mi a teendő ilyen esetben, pedig a fogadott orvosom jól ismer és már 2 gyermeket szültem nála. Akkor a túlélésért küzdöttem, csak néhány hét után esett le, mitől fosztottak meg.”
„22 hetesen szültem meg a Fiam, én kértem, hogy megnézhessem, egy kedves ‘biztosan’? után megmutatta a szülésznő”
„Mikor már el vitték, utána kérdezték meg hogy „meg nézte volna” ?
„21 hetesen szültem meg a fiamat, kérdeztem, hogy megnézhetem-e.. kapásból rávágták, hogy nem. Se egy fényképem, se egy levél se semmi.. mintha meg sem történt volna. És, mint jeleztem, ez csak pár kiemelt hozzászólás.
A veszteséghez kapcsolódó kórházi élmények, az egészségügyi intézményekben dolgozók felől jövő reakciók pedig sokszor még tovább nehezítik a magzattól való búcsút, és a gyászfolyamat lezárását. Singer Magdolna, gyászterapeuta úgy fogalmaz, hogy a kórházi körülmények között a kismamák még fokozottabb érzelmi igénybevételnek vannak kitéve. Ebben az atmoszférában pedig megnő a félelem és a befolyásolhatóság, így az orvos, a nővér minden egyes szava és mondata, minden non-verbális jelzése fokozottabban érvényesül.
„Az orvosok azt mondták, hogy mivel a gyermekem jogilag nem létező személy, így nem temethetem el. Máig nem tudom, hogy mi az az “ilyenkor szokásos eljárás”, amire akkor hivatkoztak. Nem döntheti el a jog, hogy mi legyen egy gyermekkel, erre csak egy anyának lehet joga! Nem temethettem el a kislányomat, így ma nincs sír, ahová virágot vihetnék.
A kórházi dolgozók nincsenek tisztában azzal, hogy a jogi szabályozás engedi a méltó búcsút és a gyermek testének eltemetését a 24. terhességi hét előtt is. Gond továbbá, hogy nincsen megfelelően szabályozva a magzat maradványainak kiadási lehetősége. Mindig az aktuális kórház házi szabályai szerint járnak el.
A másik problémát a holttestet körülvevő tabuban látom. Addig, amíg egy idegennek, egy kórházi dolgozónak a gyermek földi maradványa csak holttest, egy test, ami nincs még kifejlődve, nem tökéletes, ami elképzelhető, hogy benne negatív vagy semleges érzéseket kelt, ugyanez a test a szülőnek a gyermeke teste.
A jog akkor használja ezt a kifejezést, ha a halál a méhen belül a terhesség 24. hete után következett be, vagy ha a méhen belül elhalt magzat hossza a 30 cm-t vagy tömege az 500 g-ot eléri. Szintén perinatális halálról beszélünk, amikor a halál az újszülött megszületését követő 168 órán belül következik be, függetlenül az újszülött hosszától vagy tömegétől. A halott vizsgálatot végző orvosnak ilyenkor a perinatális halott-vizsgálati bizonyítvány megfelelő részeit kell kitöltenie, továbbá kötelessége intézkedni a halott elszállításáról. Ez tipikusan egy egészségügyi intézmény patológiai osztályára történő szállítást jelent. A jog akkor használja a korai vagy középidős magzati halál kifejezést, amikor a 24 hétig vagy annál rövidebb ideig az anya méhében lévő magzat, az anya testétől történt elválasztás után az élet semmilyen jelét nem adja. Szintén ezt a kifejezést használja, ha a magzat kora nem állapítható meg, és a magzat testtömege az 500 grammot vagy a testhossza a 30 cm-t nem éri el, ide nem értve azon ikerszülés esetét, ahol legalább az egyik magzat élve született. Ilyen esetben halottvizsgálati bizonyítványt nem kell kiállítani.
Szabó Máté jelentésében kiemeli, hogy Magyarországon minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. A kegyeleti jog az emberi méltósághoz való joghoz kapcsolódik. A halál ténye pedig nem járhat azzal, hogy az elhunyt emlékét, a holttestet vagy a síremléket ne illetné meg semmiféle jogi védelem. A kegyeleti jog a hozzátartozó személyiségi jogát védi.
Szabó Máté jelentésében egyértelműen benne foglaltatik, hogy az az intézményi gyakorlat, amely vetélés esetén nem teszi lehetővé a halott magzat kiadását a hozzátartozók számára a méltó módon való eltemettetés érdekében, a hátrányos megkülönböztetés alkotmányi tilalmába ütközik.
Dr. Szentimrey Mária ügyvéd, egészségügyi szakjogásztól megtudtam, hogy egy 1999-es rendelet szerint a halva született magzat eltemettetéséről az egészségügyi intézmény intézkedik, kivéve ha arról - kérelme alapján - más személy kíván gondoskodni. Halvaszületés esetén ugyanis - bár a jogi szabályozás az egészségügyi intézménynek vagy a kezelőorvosnak erre vonatkozó kifejezett tájékoztatási kötelezettséget nem ír elő - lehetőség van arra, hogy a közeli hozzátartozó az egészségügyi intézménytől kérhesse azt, hogy az elhalt magzat eltemettetéséről maga gondoskodjon. Fontos tudni, hogy az eltemetést megelőzően mind az elvetélt magzatot, mind az elhalt újszülöttet elkülönítve kell tárolnia a kórháznak. A jogszabály azt is előírja, hogy halva született magzat sírhelyét jelzőtáblával kell megjelölni, amelyen a temetés napját és a temetési hely sorszámát kell feltüntetni.
Korai vagy középidős magzati halál esetén az abortum az ún. gratis-ládában már egyéb tetemekkel együtt kerül eltemetésre. A temető tulajdonosának (üzemeltető) ehhez külön sírhelytáblát kell kijelölnie.
A gyász feldolgozása és a méltó búcsú
Rengeteg babagyász beszámolóm van arról, ahogyan édesanyák, édesapák, nagyszülők ringatják, szeretgetik, egy utolsó altatóval végső búcsút vesznek a gyermektől, aki sosem érkezett meg. Történetek, amelyekben csak ezek az emlékek maradtak: egy első és egyben utolsó érintés, egy ének, amelynek dallama örökké visszacseng a családtagok lelkében.
Krisztina elárulta: a közös fájdalom mély összefonódást eredményezett az első baba elvesztésekor közte és férje között. A harmadik baba egészségesen megszületett, kisfiuk most öt és fél éves. A negyedik terhesség a 14. hétig szintén rendben zajlott, mégis megszakadt. „Ez a vetélés volt mind közül a legnehezebben feldolgozható. A férjemmel más ütemben haladtunk a gyászban, és más stratégiával dolgoztunk. Ekkor már a tágabb családunk és környezetünk sem tudta, mitévő legyen, hogyan segíthetne. Mindezzel egyidőben az Istennel való kapcsolatában is nehéz időszak következett - ismeri el.
„Amikor elment a harmadik babánk, rá három hónapra terhes lettem megint. Számomra az jelentett fordulópontot, amikor számot vetettem azzal, mennyi energiát fektetek abba, hogy úgy érzem, az elhalt magzatok iránt is felelősséggel tartozom, és emiatt a másik két élő gyermekemre nem jut annyi energia, amennyit szeretnék. Amikor ezt felismertem, elkezdtem elengedni az elveszített babákat. Azelőtt sokszor rémálmok gyötörtek, hogy elviszik őket, hová viszik őket, elégetik, kidobják... Egyszer aztán ráébredtem, hogy Istennél vannak, és ott a legjobb dolguk van, nincs szükségük az én támogatásomra, védelmemre. Nekem pedig szülőként erre a földi életre szól a felelősségem azokért a gyermekekért, akik itt vannak velem. Ahogy oldódott a gyász, múlhatott a lelkiismeret-furdalásom is.
A lelkiismeret-furdalásom is. Egy élet megfoganása és kihunyása nem csupán az édesanya, hanem az egész család történetének fontos része, akár spontán vetélésről, akár művi abortuszról van szó - erősíti meg Szőke Etelka lelkész, lelkigondozó, pár- és családterapeuta. A Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervizori Szolgálat munkatársa szerint ez komoly hatással van a nő saját magával, társával és az Istennel való kapcsolatára is.
„A nő igényelné, hogy a férfi empatikusan legyen mellette, de a férfiak nehezebben tudnak az érzelmekbe bevonódni, sok férfit zavar is, hogy már megint sír, levert a felesége. Egy idő után lezárja a témát azzal, hogy mi már ezt megbeszéltük többször is, egy másik nővel beszéld meg, például a testvéreddel, aki jobban megért, vagy menj el pszichológushoz. Mit lehet ilyenkor tenni? Szőke Etelka szerint az őszinte érzelemmegosztás képes hidat építeni a két fél közé. „A férj elmondhatja, hogy ne haragudj, látom, hogy szenvedsz, de nem érzem ugyanazt, amit te, szívesebben elmennék itthonról, de nem akarlak magadra hagyni. Itt maradok melletted, ha kell, ülök itt, vagy fogom a kezed. A feleség pedig akár meg is köszönheti a férjének, hogy őszinte volt vele.
Az Istennel való kapcsolat szintén megrendülhet ilyenkor. „Több keresztyén nő is fordult hozzám, aki spontán vetélés után inszeminációval megfogant, mégis elveszítette a babáját. Ők megélték a fájdalmat és a haragot Isten iránt, aki ezt tette velük. Hiszen amikor átélik, hogy valami akadályozza az élet természetes menetét, azt sokszor büntetésnek, bántásnak élik meg Isten oldaláról, főleg, ha többször, és főleg, ha lombikprogramban is megtörténik. De még mindig jobb, ha felengedik és bevallják a tehetetlenségüket, a haragjukat, mint ha elfojtják azt. Érthetetlen, hogy miért jött a halál, és ez elsőként Istennel állít szembe, bármilyen élethelyzetben is történik. De mindig a lehető legkisebb rossz a valóság vállalása: amikor kimondom, hogy kiszolgáltatott vagyok, nem tudtam ezt irányítani, ez beborít engem. A fájdalom megélésével maradunk a legközelebb a valósághoz, ami a helyreállás, a gyógyulás első lépése.
„Elmarad az ima, elapad a kapcsolati erőforrás, ami ilyenkor a legfontosabb, hiszen az ilyen nő nagyon elveszett. Ezért kezd jobban támaszkodni a párkapcsolatára, csakhogy mivel ő maga nem vállalja a valóságot, inkább túlérzékeny, kötözködő, tüskés lesz, vagy éppen közömbös, kihúzódó. A férj lehet sokáig türelmes, de ha egy idő után sincs visszarendeződés, elveszítheti a türelmét. Gyakori az is, hogy a spontán vetélésen átesett nők szégyenkeznek a gyülekezetben vagy a nagyobb családban azok előtt a rokonok előtt, akiknek vannak gyermekei, gyakran emiatt húzódnak ki ezekből a közösségekből. De sokat segíthet egy elfogadó közeg, például egy baba-mama kör, ahol igei alapon beszélgethetnek fontos kérdésekről a hasonló élettapasztalattal rendelkező nők, miközben partnerként kezelik egymást, és mindenki megoszthat történeteket a veszteségeiről vagy arról, hogyan alakult az Istennel való kapcsolata.
Akiknek ez nem adatik meg, fontos, hogy valamilyen liturgiával búcsút vegyenek a meg nem született gyermeküktől - hangsúlyozza a szakember. „Szükséges érzelmekben közel kerülni az elvesztett kicsihez, hogy azután elengedhető legyen. Az is segíthet, ha hosszasan kigondolnak, majd vesznek neki valamit, amit neki szánnak, és elteszik emlékbe, vagy egy idő után odaajándékozzák egy másik kisgyermeknek. Fontos liturgia lehet az is, amikor egy papírhajót vízre bocsátanak a jókívánságaikkal - bármilyen kreatív megoldás szóba jöhet. A lényeg, hogy személyre szabott legyen, és hogy ahhoz a gyerekhez kapcsolják, mert őt várták.
Ezért állt a mellé a fiatal házaspár mellé Balogh-Horváth Mariann komáromi lelkész is, akik azzal fordultak hozzá, hogy szeretnék elbúcsúztatni elveszített magzatukat. Az általa kidolgozott liturgia szerint a városi temető kőkeresztjénél búcsúztatták azt a kis életet, aki csak rövid ideig lehetett az életük része. „A református liturgikus rendtartás nem fogalmaz meg ajánlást az ilyen esetekre, pedig ez a gyász nem kevésbé intenzív attól még, hogy láthatatlan. Noha nem tesszük ki a templomajtóra a gyászjelentést, és nem lehet hagyományos temetésről szól, az élet Isten ajándéka, amely a fogantatással kezdődik. A szülőpárnak is fontos, hogy nemcsak a fehérre meszelt kórházi falak között, az ottani körülmények alkalmatlanságában gondolhatnak rá, hogy kit és mit veszítettek el, hanem van egy hely, egy konkrét esemény a lelkész támogató jelenlétével, ahol imádságban megköszönhetik Istennek ezt a kis életet.
Az igeolvasásból, imádságból és éneklésből álló informális búcsúztató kezdetén az asszony gyertyát gyújtott, a megemlékezés azután jórészt a Zsoltárok könyve válogatott verseinek felolvasásából állt. „A zsoltárok olyan sorai válaszoltak a kimondatlan kérdésekre, hogy csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, alaktalan testemet már látták szemeid, könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál. A fájdalom, az elengedés fázisában nagyon korai lenne bármit is mondani arról, hogy mi volt Isten akarata a történtekkel, és akár okoskodva vagy klisékkel vigasztalni. A megemlékezés végén a házaspár egyedül maradhatott a keresztnél, hogy a saját csöndességüket meg tudják tartani. A beszélgetés ideje hónapokkal később következik el - a lelkész szerint érdemes megkérdezni a traumán átesett párokat, hol tartanak a gyászban, hiszen a házaspár két tagja máshogy dolgozza fel a történteket, és sokszor máshol találják a vigasztalás helyét is.
„Engedni kell, hogy feltegyünk olyan kérdéseket, amikről talán soha vagy nagyon ritkán esik szó az egyházban vagy akár egy igehirdetésben: hol vannak ezek a babák fizikailag és lélekben, milyen hatással lehet ez a trauma a szülők Istennel való kapcsolatára vagy a következő várandósság időszakára. Hatványozottan szem előtt kell tartanunk a házasság védelmét is. Az lenne a cél, hogy a párok méltó körülmények között tudjanak búcsút venni és gyászolni, aztán támogató szeretettel álljunk melléjük. Ezek a búcsúk a reményteljes jövőbe vetett hittel is átitatódhatnak. Ahogy ez az édesanya is mondta nekem a megemlékezés végén: lesz még keresztelő.
Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák című könyvéből választottuk ezeket a megható sorokat. A gyásztanácsadó szakember kötetében mintegy 30 szülő meséli el fájdalmas történetét arról, hogyan vesztette el magzatát, újszülött kisbabáját, és a tragédia ellenére hogyan állt talpra.
„Tudom, hiábavaló már ezen keseregnem, de állandóan visszaforgatom az időt, és elképzelem, ahogy a szülésznő a mellemre teszi a babámat. Soha nem láttam őt. Most meg kell elégednem egy ultrahangképpel, meg azzal, ahogyan a fantáziámban él.
„Annyi miért volt a fejemben, és annyi szenvedést okoztak ezek a miértek! Most sem tudom biztosan a válaszokat, csak azt tudom, hogy oda nem adnám már semmiért azt a változást, amit ezek a gyötrelmes miértek tettek velem.
„Ott volt a papa is, és én is, amikor az orvos egyszer csak kiemelt egy tenyérnyi kis babát. Meg akartuk nézni, bár az orvos, szülésznő lebeszélt: „Nem baba ez!” De mi megnéztük. És igenis baba volt már.
„A haldoklását lehetetlen elképzelnem. Egy kicsinyke test összeszabdalva, de vajon a lelke nincs hasonlóképpen összetörve? Nem ölelhettem magamhoz, nem szoptathattam, nem simogathattam.
„Amikor hazamentem, elgondolkodtam azon, hogy a fiainkat ért veszteséggel is kellene valamit kezdeni. Hónapokon keresztül abban éltek, hogy kistestvérük születik, egy kishúguk, akit nagy szeretettel és kíváncsisággal vártak. Sokkoló volt számukra az ultrahangos vizsgálat, majd a kórházba kerülésem. Szerettük volna eltemetni a kislányunkat, kértük a holttest kiadását, de az orvosunk lebeszélt erről.
„De miért nem érezte Márk azt is, hogy nagyon vágytunk rá, akartuk őt, ajándék volt számunkra, és már a testvére is évek óta várta? (…) Hamvait a folyóba szórtuk. Úgy éreztük, ez felel meg legjobban az érzéseinknek, ezt tudjuk a legjobban elviselni. Az örökkön változó folyó vize vigye tova a hamvait, juttassa vissza őt a természet körforgásába, vagyis az életbe, amely így nélküle, de mégis vele mehet tovább. (…) Csak nyolc napot élt velünk, mégis, kimondhatatlan nagy űrt hagyott maga után, s a legfájdalmasabb, hogy ezt az űrt senki és semmi nem töltheti be sohasem.
„Öt szál rózsát dobtam a Dunába egy hídról - mindegyik kisbabámnak egyet -, így próbáltam elbúcsúzni tőlük. Ők mind a kórházban maradtak, nincs sírjuk, soha nem történt meg a méltó búcsúzás, és nincs helye az emlékezésnek.
„A kisbabám elvesztésére is úgy gondolok vissza, mint aminek úgy kellett történnie. Hiszem azt is, hogy mivel nem jókor jött, nem vártuk őt örömmel, talán ennek is szerepe lehetett az elvesztésében.
A dúla szerepe a perinatális veszteség esetén
A dúla egy olyan képzett személy, aki érzelmi és fizikai támogatást tud nyújtani a kismamának szülés előtt, alatt és után. A kismamát a megfelelő szakemberhez irányítja, ha kell, és meghallgatja aggodalmait, tanácsokkal szolgál, jelen van akár a szülésen, akár a gyermekágyas időszakban is, de nem lát el orvosi feladatokat.
Előfordul azonban, hogy nem várt fordulat következik be egy várandósság alatt, ám az édesanya ilyenkor sem marad egyedül, ha tudja, kit kell keresnie: hospicedúlához is tud fordulni, aki átsegíti őt ezen a veszteségen, akár fizikai jelenlétével a kórházban, akár csak a telefon másik végéről. A hospicedúla akkor jelenik meg a család életében, ha valami nem úgy alakul egy várandósság során, ahogy szerették volna. Kevesen vagyunk, akik ma ezzel foglalkozunk. Ehhez kell egy lelki alkat, és jó, ha a gyászfeldolgozásról is van tudása a segítőnek, illetve van saját feldolgozott gyásza, nem feltétlenül gyermek elvesztéséből adódóan.
Nem sok ideje van ilyenkor az édesanyának, hogy felkészüljön egy nem megszokott kimenetelű szülésre, egy beavatkozásra. Mostanában legaktívabban a Babagenetika Egyesülettel együtt, és ők olyan családokkal kerülnek kapcsolatba, akiknél a tizenkettedik hét körül, vagyis a genetikai ultrahangon derül ki valamilyen rendellenesség. Nagyjából egy hét van ezután a baba elvételig, ha úgy dönt a család. Ilyenkor kerülök képbe én.
Magyarországon nem nagyon szokták javasolni, hogy hordja ki az édesanya a beteg babát. EIőször is azért, mert sokan vidékiek. Gyakori, hogy az anya egyedül van a beavatkozás alatt, hozzátartozó sem lehet mellette, míg a műszeres tágítás zajlik - ilyenkor kérvényt lehet írni az osztályvezető főorvosnak a segítő jelenlétét kérve, erről egyéni elbírálással döntenek.
Elmondom, mi fog történni a kórházban, beszélgetünk arról, hogy érzi magát az édesanya és a család. Kap némi kapaszkodót, hogy tudja mindezt feldolgozni. Sok aspektusa van, mert előfordul például, hogy mindezt a nagymama viseli a legrosszabbul. Mindig azt adott igény szerint, amire szükség van. Ha hívő, akkor onnan közelítve, ha nem, más eszközökkel. Ez egy szenzitív, személyre szabott munka. A visszajelzésekből tudom, hogy nagyon hálásak, de a szerepem hálátlan - nem én leszek az, akire leginkább emlékeznek majd azok közül, akikre támaszkodhattak.
Ha bemegyek a kórházba az édesanyával, onnantól a felkészítésen van a hangsúly: ha “eredményesek voltunk”, akkor a család tudja képviselni a saját érdekeit, kívánságait. Mindig elmondom előtte, hogy érdemes elbúcsúzni a babától. Azt is szoktam javasolni, hogy nézzék meg a babát, hiszen ez nem pótolható. A gyászfeldolgozó csoportokban gyakran említik, hogy nem tették meg, és mennyire megbánták.
Egy amerikai anyuka azt mesélte egy fórumon, fehér rózsát tűztek a szülőszoba ajtajára, amikor bent volt. Így jelezték a kívülállóknak, hogy halott babára várnak. Nagyon gyakran az történik, hogy a személyzet nincs erre felkészülve. felkészítve, ezért halva születésnél általában - függetlenül attól, hogy váratlanul zajlott-e le - azonnal elviszik a babát, jobb esetben egy vesetálban. Én mindig rá szoktam kérdezni az anyukától, ha ott vagyok: elbúcsúztál, meg akarod nézni?
Ha nem félnénk a halott babától, ha más lenne a hozzáállás, könnyebb lenne.
Az apák gyásza
Említed az apukákat is, nekik ki segít ilyenkor? Az apa is ember. Az anyának nagyon testközeli az élmény, és minél kisebb egy magzat, annál kevésbé érzékelhető egy apa számára - sokszor nekik nem is jelent traumát. Sokszor viszont igen. Van olyan apa, aki csatlakozik is az említett gyászcsoportokhoz az édesanyával. Nekem az EMK (az Erőszakmentes Kommunikáció) jó eszköz arra, hogy időről időre rendbe tegyem magam.
„Az apa is ember. Az anyának nagyon testközeli az élmény, és minél kisebb egy magzat, annál kevésbé érzékelhető egy apa számára - sokszor nekik nem is jelent traumát. Sokszor viszont igen. Van olyan apa, aki csatlakozik is az említett gyászcsoportokhoz az édesanyával.
Nincs tehát egységes gyászmódszer perinatális veszteség esetén sem, azonban, vannak különböző sémák, amiken végig haladnak a szülők. Egy anya és egy apa teljesen másképp dolgozzák fel azt, ha a gyermekük halva születik. Sajnos az apák azok, akiknek mindig erősnek kell látszódni, és ez egy magzat elvesztése esetén is fentáll, nagyon gyakran képtelenek beszélni a halálesetről, valamint előfordulhat is, hogy a gyászt teljes módon megtagadják. Ellenben az anyák sokkal „könnyebben” nyílnak meg akár egy szakembernek, akár egy barátnak, de ahogy már írtam, ez is emberfüggő. Az anyák könnyen lehetnek depressziósak, szoronghatnak, valamint alvászavaroktól és fogyástól, vagy extrém hízástól is szenvedhetnek. Érdekes, hogy általában ők azok, akik előbb jutnak el arra a pontra, hogy új gyermek utáni vágyukat beteljesítsék.
A társadalom és a gyász
„Szerencsére már Magyarországon is vannak olyan alapítványok és szakemberek, akik ezzel foglalkoznak. Létezik kifejezetten perinatális veszteséggel küzdő anyák számára gyászcsoport, ahol megnyugvást találhatnak a szülők. Ami igazából a probléma, hogy a társadalom ezt a fajta veszteséget nem tekinti gyásznak. Míg 60 éves korában, ha elveszíted az egyik szülődet, akkor teljesen természetesen mindenki részvétet nyilvánít, elbúcsúznak egy temetés keretén belül tőle, és tisztában vannak vele, hogy van egy gyászév, amíg Te ezt feldolgozod. A perinatális gyász sajnos sokszor ki sem derül, nem biztos, hogy a kolleganőd fogja tudni, hogy mi történt veled. Ha valakinek 6 hónapos korában elhal a magzata, és felgyógyul a kórházban, majd visszatér dolgozni, azt nem tekintik gyásznak.
A feldolgozás első és legfontosabb pontja, a búcsú. Búcsúzzunk el az elhunyt gyermektől valamilyen módon. Érdemes megnevesíteni, vagy legalább becenevet adni neki, mert ezzel is könnyítünk a lelkünkön. Rendelkezésünkre állnak még különböző rituálék és módszerek, amelyek segítő kezet nyújthatnak a nehéz időszakban. Ilyen lehet a napló - vagy levélírás, amiben megfogalmazhatjuk érzéseinket, kiírhatjuk magunkból a fájdalmat, és tulajdonképpen búcsút vehetünk a magzattól.
Nagyon jó példa erre Péterfy Novák Éva az Egyasszony című könyve, amelyben saját fájdalmát írja le beteg kislányával és halvaszületett magzatával kapcsolatban. Sokáig ő is úgy gondolta, hogy feldolgozta a tragédiát, azonban évekkel később egy terapeuta ébresztette rá arra, hogy legbelül, mélyen még mindig feldolgozatlanok a vele történt események. Másik kreatív módja a gyász feldolgozásának a rajzolás, vagy festés. Akár az, hogy lerajzoljuk, milyennek képzeltük el a babát, vagy az elengedést, a gyászt, a bennünk rejlő érzéseket. Az sem probléma, ha nem a fenti módokon búcsúznak el a szülők a gyermeküktől, hanem egy saját rítust alakítanak ki, ami az elengedést szimbolizálja. Ilyen lehet a faültetés, a gyertyagyújtás, egy szimbolikus temetés, egy ima, egy gyászmise vagy egy felajánlás, de igazából bármi.
A perinatális gyász legismertebb hazai szakértője Singer Magdolna, aki számtalan könyvet írt a témában. Érdemes az ő könyveit is elolvasni, fontos lehet a feldolgozásban más történetek megismerése. Az Áldatlan állapot vagy az Asszonyok álmában síró babák elengedhetetlen írások perinatális gyászfeldolgozás témakörben. Nem kell a téma szakértőjévé válni, de ahhoz, hogy megértsük a bennük zajló történéseket, az olvasás elengedhetetlen.
A jogi háttér és a szülői jogok
2010-ben Szabó Máté ombudsmanhoz egy, a gyermeküket elvesztett szülőknek lelki és információs támogatást nyújtó honlap szerkesztője fordult beadvánnyal. Ebben a beadvány megfogalmazója a vetélés és perinatális halálozás körébe tartozó esetek kezelésére hívta fel az állampolgári jogok országgyűlési biztosának figyelméet, és kitért arra, hogy egyes kórházakban a 24. hetes, vagy annál fiatalabb korban elhalálozott magzatok esetében nem teszik lehetővé a szülők számára, hogy eltemessék gyermeküket. További aggályos jelenségre is felhívta a figyelmet: a perinatális halálozáskor a méltó búcsúra sok helyen nem kerülhet sor, sőt a kórházak jellemzően igyekeznek lebeszélni a szülőket arról, hogy megnézzék a halott gyermeket.
Az állampolgári jogok biztosa a beadványra reagálva átfogó vizsgálatot indított, és elmarasztalt több magyarországi intézményt is a hibás gyakorlata miatt.
Megtermékenyülés, embrió beágyazódása
A jog akkor használja ezt a kifejezést, ha a halál a méhen belül a terhesség 24. hete után következett be, vagy ha a méhen belül elhalt magzat hossza a 30 cm-t vagy tömege az 500 g-ot eléri. Szintén perinatális halálról beszélünk, amikor a halál az újszülött megszületését követő 168 órán belül következik be, függetlenül az újszülött hosszától vagy tömegétől.
A jog akkor használja a korai vagy középidős magzati halál kifejezést, amikor a 24 hétig vagy annál rövidebb ideig az anya méhében lévő magzat, az anya testétől történt elválasztás után az élet semmilyen jelét nem adja. Szintén ezt a kifejezést használja, ha a magzat kora nem állapítható meg, és a magzat testtömege az 500 grammot vagy a testhossza a 30 cm-t nem éri el, ide nem értve azon ikerszülés esetét, ahol legalább az egyik magzat élve született. Ilyen esetben halottvizsgálati bizonyítványt nem kell kiállítani.
Szabó Máté jelentésében kiemeli, hogy Magyarországon minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. A kegyeleti jog az emberi méltósághoz való joghoz kapcsolódik. A halál ténye pedig nem járhat azzal, hogy az elhunyt emlékét, a holttestet vagy a síremléket ne illetné meg semmiféle jogi védelem. A kegyeleti jog a hozzátartozó személyiségi jogát védi.
Szabó Máté jelentésében egyértelműen benne foglaltatik, hogy az az intézményi gyakorlat, amely vetélés esetén nem teszi lehetővé a halott magzat kiadását a hozzátartozók számára a méltó módon való eltemettetés érdekében, a hátrányos megkülönböztetés alkotmányi tilalmába ütközik.
Dr. Szentimrey Mária ügyvéd, egészségügyi szakjogásztól megtudtam, hogy egy 1999-es rendelet szerint a halva született magzat eltemettetéséről az egészségügyi intézmény intézkedik, kivéve ha arról - kérelme alapján - más személy kíván gondoskodni. Halvaszületés esetén ugyanis - bár a jogi szabályozás az egészségügyi intézménynek vagy a kezelőorvosnak erre vonatkozó kifejezett tájékoztatási kötelezettséget nem ír elő - lehetőség van arra, hogy a közeli hozzátartozó az egészségügyi intézménytől kérhesse azt, hogy az elhalt magzat eltemettetéséről maga gondoskodjon. Fontos tudni, hogy az eltemetést megelőzően mind az elvetélt magzatot, mind az elhalt újszülöttet elkülönítve kell tárolnia a kórháznak.
A jogszabály azt is előírja, hogy halva született magzat sírhelyét jelzőtáblával kell megjelölni, amelyen a temetés napját és a temetési hely sorszámát kell feltüntetni.
Korai vagy középidős magzati halál esetén az abortum az ún. gratis-ládában már egyéb tetemekkel együtt kerül eltemetésre. A temető tulajdonosának (üzemeltető) ehhez külön sírhelytáblát kell kijelölnie.
Nincs kifejezett jogi előírás arra sem, hogy kötelezően fel kell-e kínálni a magzattól való elbúcsúzás lehetőségét a szülőknek (vagy más hozzátartozóknak). Ennek ellenére - ahogy az ombudsman jelentésében olvasható - az egészségügyi tárca tapasztalata szerint amennyiben mód, lehetőség és igény van rá - mint erkölcsi szabályként megszilárdult gyakorlat - az egészségügyi intézmény biztosítja azt.
Szabó Máté jelentésében hangsúlyozza is, hogy a perinatális gyász esetében ennek különösen nagy jelentősége van, hiszen a szülők életüknek, testüknek egy olyan fontos részét veszítik el, akihez emlékek, emlékképek, emléktárgyak még nem kötődtek. Így a gyászmunkának sincsenek fogódzói.
Helga és Örs történetére véletlenül bukkantam, miközben igyekeztem minden lényeges információt összegyűjteni ehhez a cikkhez. A fiatal, mélyen vallásos házaspár gyermekének 11 hét adatott meg az életből. Helga ugyanis terhességének 11 hetében elveszítette a kisbabát, akit Búzaszemnek neveztek el. Mindez 1999-ben történt.
A házaspár úgy döntött, hogy kikérik a kórháztól elvesztett magzatukat, hogy katolikus liturgia szerint eltemethessék. A kórház azonban elzárkózott a kérés elől, csakúgy, mint a patológia, a szülők pedig nem voltak hajlandóak beletörődni abba, hogy - amint ezt egy kórházi dolgozótól megtudták - gyermeküket biológiai hulladékként égessék el. Végül ügyvédi segítséggel elérték, hogy gyermeküket kiadják számukra, és méltóképp eltemethessék. Történetükről 2004-ben Drimmer László készített dokumentumfilmet Búzaszem címmel, Szatmári Örs, az édesapa pedig könyvet írt Több, mint vér címmel. Ebben olyan gondolatokat fogalmaz meg, melyek mindannyiunkra nézve tükröt tartanak. Hangsúlyozza, hogy a szülőknek joguk van ahhoz, hogy eltemethessék magzatukat, függetlenül attól, hogy a pici mennyi ideig élhetett.
A Bundestag 2025. január 30-án elfogadta azt a törvényt, amely lehetővé teszi a szülési szabadság kiterjesztését azokra a nőkre, akiknek várandóssága a 13. hét után megszakad. Korábban azok, akik a 24. hét előtt veszítették el magzatukat, vagy akiknek átsuhanó babája nem érte el az 500 grammos súlyt, csak az orvosuk jóindulatára számíthattak, ha betegszabadságra szerettek volna menni - ezen változtat most az új törvény.
„Az életünkben csak három dolog okozhat örök életre szóló szívfájdalmat.
