A szoptatás évezredes hagyományai és modern kihívásai

A mai kismamák szülésfelkészítőre, autogén tréningre, terhestornára járnak, miközben csecsemőgondozási szakkönyveket olvasnak, kisgyermekes barátnőket faggatnak, és internetes cikkeket olvasnak. Már a legkorábbi időkről is vannak feljegyzések és tanácsok arra, hogyan neveljenek gyermeket, vagy tartsanak életben egy kisbabát. Az anyatejes táplálás több, mint a gyermek etetése, az anyatej a baba bőrének egyik legjobb ápolószere. Tápláló, visszazsírozó, immunerősítő, gyulladáscsökkentő és bőrregeneráló hatású. Az anyatej alkalmas szemfertőzésre, bedugult orr kezelésére, horzsolások, sebek, repedezett mellbimbó kezelésére. A szoptatás örök vita tárgya - ám csak a modern korban. Régen mindenki szoptatott, aki tudott.

Szoptatás az ókorban és a középkorban

Már a legkorábbi időkből is vannak tanácsok arra, hogyan tartsák életben az anya nélkül maradt gyermekeket anyatej hiányában is. A régi Egyiptomban tehén tőgyén való közvetlen szoptatásról találtak képeket. Leírták, hogy az addig 60-80%-os (!) halálozási arányt, így 26%-ra sikerült csökkenteni. Palesztinában, Olaszországban pedig kecsketejjel próbálták felnevelni az elárvult gyermekeket. Már akkor is látták, hogy sem a tehéntejet, sem másmilyen más állat tejét „nem lehet anyatejjé változtatni”.

A középkorban a tehéntej mellett a fejőskecskét kezdték szoptatódajkaként alkalmazni, erre a feladatra pedig a legalkalmasabb a kétéves anyakecske volt. A bepólyált csecsemőket egyszerűen odatartották a kecske tőgyéhez, és onnan szopizták a meleg tejet. Bár a csecsemők jóllaktak, és a tápláló tej miatt szépen fejlődtek, nem volt veszélytelen a művelet, sok esetben bélrendszeri betegségeket és súlyos hasmenést okoztak nekik a nem megfelelő higiénia és szennyezettség miatt, ami a halálukat is okozhatta. Nem beszélve arról, hogy a szamár-, tehén- vagy kecsketej magas fehérjetartalma miatt megterhelheti a gyerekek emésztőrendszerét és veséjét. A kecskéket és szamarakat széles körben alkalmazták a 18-19. században.

A női tejet már nagyon régen, sok országban, különös becsben tartották. A csecsemőtápláláson kívül felnőtteket szoptatására is felhasználták. Japánban, Perzsiában piacon árulták, és a gyenge aggastyánoknak vették, de pl. Kínában a meny a beteg anyósát is szoptatta. Használták még szembetegségek ellen is külsődleges szerként. Szent Bernátot úgy ábrázolták, hogy az anyatej a szájába lövell. Ezzel arra utaltak, hogy az anyatej ugyanolyan szent folyadék, mint Jézus vére. Jean Fouquet képén a szoptató Máriára angyalok vigyáznak. Ez a kép tisztelgés az anya előtt - de a szoptatás előtt is!

A dajkaság intézménye

A dajkaság intézményét is az a felismerés hozta létre, hogy az emberek rájöttek az anyatej pótolhatatlanságára. A legkorábbi időkből voltak arra vonatkozó feljegyzések, hogy a csecsemőket nem édesanyjuk, hanem más asszony táplálja. Általában ez a szokás csak a királyi családoknál volt mindennapos, a többi családnál csak akkor, ha „kimaradt az emlők áldásbősége”.

A múlt század elején a gazdagabb társadalmi csoportokban a szoptatást nem tartották előkelő dolognak, sőt, ha valaki nem tudott dajkát fogadni, szégyenbe is került környezetében, hogy nem elég módos. Ekkoriban a dajkaság intézménye nagyon elterjedt lett. Vidéki nők mentek a városokba, hogy a saját gyermekük helyett idegen kisbabákat szoptassanak. A főúri családok gyakran alkalmaztak szoptatós dajkákat. A dajka feladata a szoptatáson kívül a gyermekgondozás is volt, és nem csupán az elválasztásig: ezek a nők együtt éltek a családdal, gyakran életük végéig. A jó dajka külsőleg ápolt, egészséges, nyugodt és békés természetű.

A dajkák kiválasztása nagyon különleges, nagy felelősséggel járó munkaként volt nyilvántartva. Mindez érthető, különösen, ha számba vesszük, hogy akkoriban a szegényebb néprétegek egészségügyi kultúrája nem volt igazán magas szintű - és persze a betegségekből való kigyógyulásának esélye is alacsony volt. Így szifiliszben vagy tuberkulózisban szenvedő nők is bekerülhettek dajkának, ha a kiválasztás nem volt figyelmes. Ennek megelőzésére úgynevezett dajkavizsgálatok történtek, amely során a nőknél a betegségre utaló jeleket keresték, megfigyelték mind őt, mind gyermekét, de alkalmasságukat még a testalkat, a mellek alakja és nagysága alapján is elbírálták. 4-6 hétnek kellett eltelni a szülés után ahhoz, hogy a dajkát felfogadják; ennyi időt tartottak szükségesnek annak eldöntésére, hogy „veleszületett bujakór”-ban nem szenved-e a nő saját gyermeke, s így a dajka egészséges-e.

Különböző népek szoptatási szokásai

Voltak viszont olyan népek is - pl. a régi rómaiak -, ahol nagy szégyennek számított, ha az anya nem maga szoptatta a gyermekét. A régi zsidóknál is nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy az anya szoptassa újszülöttjét, olyannyira, hogy a férjhez menetel elengedhetetlen kellékének tartották a jól fejlett emlőket. Szégyen volt az, ha az anya bár képes lett volna rá, nem maga szoptatta gyermekét.

A szoptatás kezdete és módja népcsoportonként különbözött. A régi feljegyzésekben a szoptatást a szülés utáni első időkben tiltották az anyáknak, mert a kolosztrumot (előtej) károsnak tartották. Ma már tudjuk, milyen helytelen felfogás volt ez, de például a régi Japánban 3 napig, az Aaru szigeteken 9 napig nem szoptathatott a frissen szült nő. Ez alatt az idő alatt vagy más nő tejét kapta a baba, vagy növényi nedvekkel itatták. Ez ellen a nézet ellen először Demosztenész emelte fel a szavát (Kr. u. 200), aki azt tanácsolta, hogy mindjárt a szülés után szoptassa meg az anya az újszülöttet. Tanácsára azonban nem figyeltek, csak a 18. század vége felé lett általánosan elterjedt e felfogás.

A szoptatáskor felvett testhelyzet is különbözött a régi népeknél. Érdekes, hogy egyes afrikai népeknél az volt a szokás, hogy mivel a gyermekeket a hátukon vitték kendőbe kötve, a nők a mellüket addig nyújtották, hogy a válluk felett ill. a hónaljuk alatt átvezetett mellből a gyermek menet közben szopni tudott. A vándor népeknél szokás volt az álló helyzetben történő szoptatás, de a legtöbb népcsoport az ülő vagy a fekvő testhelyzetet részesítette előnyben. A finnekről megjegyzi a szerző, hogy az anya állva szoptatta a mennyezetről lelógó bölcsőben elhelyezett gyermekét. A Kaukázusban a gyermekágy felé szerelt rúdon áthajolva etette meg az anya újszülöttjét.

Szoptatási babonák és hiedelmek

Egy ilyen fontos mozzanata az életnek természetesen babonákkal övezett: „ne szoptasson az anya mindig egy emlőből, mert a gyermek kancsal, vagy görbe derekú lesz.” A tejképzés fokozására ezek a babonák ajánlották a hangyabolyból felszedett hangyákat kenyérre kenve, anyatejből készült pogácsa fogyasztását, vagy főzött madárköles levét, de jónak tartották, hogy bábafüvet hordjon magával a kebelében a nő, ami majd meghozza a tejét.

Az elválasztáskor a tej elapasztására is voltak „csalhatatlan” módszerek: például az anyatej cirokseprűre fejése, vagy a tej forró tűzhelyre fejése, hogy miként a forró felületről elpárolog a tej, úgy apadjon el a mellből is. De bevett gyakorlat volt a tű szúrása - fokával lefelé nő - a nő ruhájának bal oldalára, hogy a tej is visszafelé folyjék a testében. Ma már nagyon sok tudományosan is megalapozott ismeretünk van a szoptatásról, az anyatej összetételéről és a csecsemőtáplálásról.

A szoptatás a paraszti kultúrában

A paraszti kultúra - szerves kultúra, szoktuk mondani. Régebben, mikor egy lány eladósorba került, számos élménye, megfigyelése lehetett a terhességről, szülésről, szoptatásról. Testvért, rokongyereket gyakran dajkálhatott, kellett is dajkálnia. A régi faluban a születés után ” a bába a gyereket megfürösztötte, bepókálta, aztán odatette mellém”. “Ott volt hat hétig…ott aludt mellettem hat hétig… csak azután tettük bölcsőbe.” Legtöbbször rögtön mellre tették a babát, ha “nem is jött tejre” még az anya. “Csak hadd szíjja. Maj kiszíjja addig a csicsit.” Ettől kezdve “ha siratott a gyerek, megszoptatták”. A szigorú parasztvilágban nem számított kényeztetésnek, hogy az anya ” simogatta… csicsosgatta, csicsijbaba, csucsujbaba”, énekelgetett a kicsinek. “Az ölembe nem sírt.” “Legjobb az anyja ölibe”- mondják Maros megyében, s nem azt tartják jónak, hogy ” ma az ágy nevel.” A család is azt tanácsolta: “szoptasd meg, ne ríkasd.” “Add neki oda, gyugd bé a száját, majd elalszik rajta.”

Amíg a frissen szült mama a gyermekágyban feküdt, a családban lévő többi menyecske segített elvégezni helyette a munkát. Ha “meggyűlt a mellük” - kis is kőtt, kitakarodott “, vagyis kitisztult. “A csicsgomb levált, fájt nagyon” - meséli egy asszony -,de “csak nem hagytam” - nem mondott le a szoptatásról. “Én mindeniket avval növeltem.” Ha kevés volt az anyatej, számtalan ételt, italt, eljárást próbáltak ki, hogy jobban meginduljon, vagy a ” romlással elvitt” tej visszatérjen. A testi-lelki hatás többnyire nem is maradt el.

Néhány hónap múlva a fiatalasszonyt általában várta a mezei munka. Ha nem kellett túl messzire mennie, legalább délben hazaszaladt szoptatni. Lehet, hogy a még kisebb babával otthonlévő sógornője vagy akár az anyósa szoptatta meg “kölcsönbe” az övét is. Nagyobb családnál előfordult, hogy az após kocsira rakta az apróságokat, s szoptatásra kivitte őket menyeihez a határba. Gyakran az anya egész napra magával vitte csecsemőjét, s akkor szoptatta meg, amikor a munkával épp a közelébe ért. Sokszor az ételre szoktatást, az elválasztás kezdetét is az határozta meg, hogy az anyának milyen rész jutott a családi munkamegosztásból, s volt-e segítsége. Ha már nem bírta cipelni a kisbabát, hamarabb fogták ételre. De reggel, este akkor is lehetőleg megszoptatták.

A gyerekek egy része háromnegyed vagy egy éves koráig szinte csak anyatejjel élt. Másutt azt tartották jónak, hogyha már a keresztelőben is “rágnak” egy falatka ételt a babának, hogy “változzék a belső része”. Általában négy-öt hónaposan már megkínálták a kicsit kenyérhajával, tehéntejjel. Főtt ételt akkor kapott, fél éves kora után, “amikor mán kikaparta az anyjának a kezibül”, “mikor mán ordított érte”, “gebedezett az ételért”. A gyerekeket legalább kilenc hónapig, egy évig szoptatták, de inkább jóval tovább, két-három vagy négy esztendeig is. Esetleg kistestvére után, másodikként újra hozzáférhetett az anyja melléhez.

Az elválasztással kapcsolatban számos szokás élt. Például tavasszal kell elválasztani, mikor “jönnek a ződ ételek”, vagy ősszel gyümölcséréskor. Nyáron melegben nem jó elválasztani, de a munkák miatt épp ekkor rákényszerülhettek. Az utolsó szoptatásnak megvolt a rítusa. Főtt tojást, krajcárt nyomtak a kicsi kezébe, hogy eztán már azzal éljen. Az anya kifordította az ingét, hogy a gyermek elfelejtse az emlőt. Volt is, hogy magától elhagyta, “nem kellett mán neki”. Máskor pár napra elvitték otthonról, nagymamához, hogy “elfelejtse a csicsét”. Ha továbbra is kérte, az anya néha mézes korommal, csípős paprikával kente be magát, vagy szúrós kefét tett a melléhez, hogy elriassza csemetéjét. De a gyermek, ahogy nő, “mindjobban támaszkodik a csicsre”.

Egy palóc asszony meséli: “Még én is bekentem korommal, ahogy anyósom mondta. A gyermek meg mondta: mosd meg! Piszkos! A havadi asszonyok így beszélnek a szoptatás előnyeiről: “Még ha meghűl is az a gyerek, a csicsmelegtől egykettőre helyrejön.” “Könnyű nevelés… hát ha éccaka is felébredt az a gyerek, sírt, megszoptattam, aludt tovább”.

A szoptatás tudományos vizsgálata és a hozzátáplálás

A 19. Század végéig nem igazán vizsgálták a szoptatást tudományosan. Dr. Temesváry Rezső nőorvos tollából született A tejelválasztás és a szoptatás című munka 1901-ben. Már akkor is látták, hogy sem a tehéntejet, sem másmilyen más állat tejét „nem lehet anyatejjé változtatni”. „Az anyatejjel sok olyan anyag kerül át a csecsemő szervezetébe, amely őt a legtöbb fertőző betegség ellen megvédi, addig ameddig szopik. Mindez újabb, s nem utolsó indok, hogy az anyát csecsemőjének táplálására tőlünk telhetőleg rábírni iparkodjunk” - írta 1901-ben Dr. Temesváry.

Az 1900-as évek elején a kutatók felfedezték a gyümölcsökben és a zöldségekben lévő vitaminokat. A szakértők megállapították, hogy ezek bevezetése a korai babaétrendbe kedvező hatású az egészségre. Az élelmiszervilágot is elkápráztatta Horace Fletcher, a századfordulós amerikai egészségügyi élelmiszer-rajongó tanítása. Fletcher azzal érvelt, hogy minden falatot 32-szer meg kell megrágni a lenyelés előtt. A rostokat a betegségek okának tartották. Az eredeti bébipürék textúrája sima, szinte folyékony volt, rostmentes verzióban. Mivel a csecsemők nem tudják teljes mértékben elrágni az ételüket, a szülőknek ajánlott órákig főzni az ételeket, mielőtt egy sima pürét tudnak belőle készíteni. Amikor a babákkal foglalkozó cégek megjelentek a 1920-as években, a szülők gyorsan be tudtak vetni egy könnyebb módszert gyermekeik táplálására.

A hozzátáplálás fejlődése

A szilárd táplálékra való áttérésről az alábbi táblázat ad áttekintést:

A tápszereket viszonylag hamar bevezették, így sok baba szoptatása végül nem lett sikeres. Akiknél mégis, esetükben anya választotta el a babáját, a szoptatási idő (kb. 6-12 hónap) után. A hozzátáplálást 3-4 hónapos korban kezdték. Pikler Emmi „Anyák könyve” című könyve (szerk. Emmi korszakalkotó gyermekgyógyász volt.) „Ne hagyjuk túl sokáig mellen a csecsemőt! .. „ Ha csak egy mód van rá, 4-5 hónapos kora előtt ne kezdjük elválasztani, s ne fejezzük be az elválasztást 8-10 hónapos kora előtt. 4-5 hónapos korban azonban meg kell kezdeni az elválasztást úgy, hogy 4-6 hetes időközönként egy-egy szopást más táplálékkal helyettesítsünk. „A második negyvenév közepétől már más fehérjedús táplálékra is szüksége van a csecsemőnek. „Ne etessünk háton fekve a csecsemőt! A csecsemő, akárcsak a felnőtt, háton fekve könnyen félrenyel akkor is, ha szívesen eszi, illetve nyeli le az ételt. Még nagyobb veszély, ha nem ízlik neki és nem nyel-háton fekve kifolyatni nem tudja, tehát az étel hátrafolyik és a légcsövébe kerülhet. … A hátán fekvő gyerek teljes passzivitásra kényszerül, önállóság legkisebb megnyilvánulására sincs módja. .. „Ne keltsük fel a csecsemőt! Aki kialudta magát, magától ébred fel, és frissnek, tevékenynek érzi magát. Akit fölkeltenek, az nem aludt eleget saját szükségleteihez képest. „Bántják akkor is, ha akarata ellenére ételt tömnek bele, hiába teszik ezt szeretetől, mert a gyerek az erőszakot érzi.

„Főzelékkonzerv. Az utóbbi években forgalomba kerültek hazánkban is a csecsemők számára készült főzelékkonzervek. A magyar konzervipar többféle főzelékből gyártja az ún. bébiételt. A különböző színű, fedelű üvegek a különböző korosztályokat jelzik….. E készítmények előnye, hogy az előállítás során kevesebb a vitamin-ásványianyag veszteségük, mint a háztartási főzéskor. …. „Előfordul, hogy az alig néhány hónapos csecsemőnek ugyanazt adják enni -kicsit szétnyomkodva-, amit a felnőtteknek főznek. .. Nem tesznek jót a gyereknek ezzel a sietséggel. Van gyerek, aki súlyos hasmenést kap a felnőttek ételétől. A másik fejlődik ugyan, de puha, sápadt csecsemő válik belőle, ugyanúgy, mint abból, akit elsősorban liszttel táplálnak. „Ne vegyük szájba a gyermek kanalát, cumiját! A mi szájunk -mé egészséges állapotban is-tele van olyan baktériumokkal, amelyektől a csecsemő megbetegedhet.

A modernkori szoptatás kihívásai és a társadalmi szemlélet

A szoptatás ma (mondhatjuk úgy is, hogy az utóbbi 100 évben egyre fokozódó mértékben) elsősorban az egészségügy kompetenciakörébe tartozik, egyértelműen egészségügyi kérdésnek számít, noha az emberiség története során sosem volt az. A múltban főként a család, a rokonság idősebb, tapasztaltabb nőtagjai segítették az anyákat, és ez két dolgot egészen biztosan garantált: a saját tapasztalatot és a közösség támogatását, védelmét. Ma ezzel szemben tény, hogy az egészségügyi dolgozó, aki az anya szoptatási problémáival vagy egyszerűen csak tapasztalatlanságával találkozik, véletlenszerűen rendelkezik vagy nem rendelkezik saját tapasztalattal, képzése során pedig minimális mértékben tanul a szoptatásról. A várandósok elméletileg a terhesgondozás során kapnak információkat a szoptatásról, egészségügyi dolgozóktól: védőnőtől, szülésznőtől. A védőnő feladata, hogy a rákérdezzen a szoptatás szándékára. A szoptatás megkezdésekor, a szülés körüli időszakban egészségügyi dolgozók veszik körül, tőlük kellene megkapnia a gyakorlati segítséget a szoptatás konkrét megvalósítását illetően, a választ az első felmerülő kérdésekre.

A kórházból való hazatérés után ismét két egészségügyi dolgozó, a védőnő és a gyermekorvos hatókörébe kerül a szoptatás. Vajon pozitív változásnak tekinthetjük-e a szoptatás egészségügyi kérdéssé válását? Amikor a számok és a tapasztalatok világszerte egyértelműen azt bizonyítják, hogy a rendszer abban az állapotában, amiben jelenleg van, olyan személyi és képzettségbeli feltételek mellett, amelyek jelenleg adottak, nem mindig ösztönzőleg, hanem épp ellenkezőleg, sokszor negatívan hat a szoptatásra, a szoptatási időszak teljes hosszára.

A Fülöp-szigetek példája jellemző a tradicionális értékek uralta társadalomban bekövetkező “modernizálódásnak” nevezett változások szoptatásra gyakorolt hatására: a terhesgondozás igénybevétele és a kórházi szülés összefüggést mutat a szoptatási időszak rövidebb voltával, a tápszerek használatával. Első olvasásra nyilván meghökkentő állítás ez, hiszen pontosan ellentétes az egészségügy deklarált szerepével. Annál is inkább, hiszen a szoptatás eredetileg népegészségügyi okokból került az egészségügy hatókörébe. Csakhogy az elmúlt száz évben a tápszergyártók is rájöttek arra, hogy termékeik leghatékonyabb népszerűsítői azok az egészségügyi dolgozók, akik az anyákkal kapcsolatba kerülnek.

Ma már alig akad olyan tudományos konferencia, kongresszus (gyermekgyógyászoknak, szakdolgozóknak), amelynek fő szponzorai között ne lennének ott a tápszergyártók. Ugyanígy, a csecsemőtáplálással kapcsolatos független pontszerző továbbképzések száma is megdöbbentően alacsony. Ezekért ugyanis Magyarországon (is) fizetni kell, szemben a tápszergyártók által szponzorált, ajándékokkal és propaganda-anyagokkal elárasztott ingyenes vagy jelképes összegért kínált “továbbképzésekkel”, ahol jelentős számban szponzorált előadások meghallgatásáért kapnak pontokat, ajándékokat, nyereményeket. A gazdasági válság miatt az egészségügyi dolgozók többsége előnyben részesíti az amúgy kötelező továbbképzések ingyenes lehetőségeit. Ugyanakkor a tápszerek terjesztése nem csak a fejlődő országokban dönti még mélyebb nyomorba a rossz körülmények között, igen alacsony jövedelmekből élő családokat.

A szoptatás körüli tévhitek

• „A jó anya szoptat”: Kártékonysága abban rejlik, hogy teljesítménykényszer elé állítja az anyát, aki ugyanakkor nem kap meg minden segítséget a sikeres szoptatáshoz.
• „Szoptatni mindenki tud”: Ez a kijelentés az önbizalom erősítése helyett éppen azoknál okoz komoly problémákat, akiknek valami oknál fogva nincs könnyű dolga a szoptatással.
• A csecsemőnek rendszer kell: Régen azt gondolták, hogy a szigorú napirend biztonságérzetet okoz a kisbabáknak. A kisbabák nagyon éretlenül születnek meg - a többi emlőshöz képest az embercsecsemő koraszülöttként jön a világra - ezért olyan állapotot biztosíts kisbabádnak, mintha még méhen belül lenne! Kisbabád ki fogja alakítani a saját napirendjét, így hamar megtanulod, melyik napszakban hogyan viselkedik,mikor alszik, és ahhoz tudod igazítani a saját teendőidet. A válaszkész gondoskodás azt jelenti, hogy alkalmazkodsz kisbabád igényeihez.

A szoptatást aláásó termékek szabad reklámozása, az egészségügy bevonása a fogyasztás növelésébe (termékminták, tájékoztatók adása eü. intézményekben). A legfontosabb tényező az anya döntése, amely a családi autoritás, illetve a közösségben érvényesülő értékrenden alapul. A második legfontosabb tényező az, hogy eljutnak-e az anyához azok a módszerek, amelyek a szoptatás fenntartását elősegítik. Jó példa erre a szilárd táplálékok bevezetése: ha túl hamar történik, és a szoptatás rovására (egy-egy szoptatás kihagyása, helyette szilárd étel, szemben az előnyösebb, szoptatás után adott szilárd étellel, amelynek így kiegészítő funkciója van, és lehetővé teszi a fokozatos, csecsemő igényei szerinti haladást), akkor az anyatejes táplálásnak a kívánatosnál hamarabb vége szakadhat.

A szoptatás fiziológiája és a mai ajánlások

A tej nagy része a szoptatások alatt termelődik és mindössze egyharmada termelődik két szoptatás között. Három óra vagy több elteltével mégis úgy érezheted, hogy jobban tele van a melled. Ez azért lehet, mert a hosszú várakozási idő alatt a mell beödémásodik és növekszik a vértérfogat az erekben. A megnövekedett mennyiségű nyirokfolyadék és vértérfogat okozza a feszülést, nem a sok tej. A tejben található egy bizonyos fehérje, amely ha nem ürül ki a tejjel együtt, akkor elkezd a tejtermelés ellen hatni. Ez a Feedback Inhibitor of Lactation. Tény: Sok nő nem is tud fejni, mert nem tud annyira ellazulni, hogy beinduljon a tejleadó reflexe. Tejleadó reflex nélkül a rendelkezésre álló mennyiségnek mindössze 4 %-ához tudnál hozzájutni. A fejés sikere nagyban múlik azon is, hogy milyen technikával, milyen eszközzel, naponta hányszor és milyen hosszú ideig fejsz. Van, akinek a kézi fejés válik be, van, aki csak géppel tud fejni. A mellszívók közül sem mindegy, melyiket választod. Nincs egy, mindenki számára megfelelő gép, hiszen minden mellforma, mellbimbóméret más tíousú gépet, tölcsért kíván.

A tej nem jön folyamatosan. Amikor a kisbabád mellre kerül, gyors szopómozgásokat végez, elfogyasztja azt a kis tejet, ami a bimbóudvar alatt, a tejcsatornákban áll. Eközben oxytocin hormon választódik ki az agyban, melynek hatására beindul a tejleadás, vagyis a tejtermelő sejtekből kipréselődik a tej és a tejcsatornákon keresztül eljut a babához. Ekkor a baba lassú, ritmikus szopásba kezd, látható, ahogy erőteljesen mozog az állkapcsa és a füle, és látod, hallod nyelni. A tejleadás után a baba ismét gyorsabb szopómozgásokat végez és már nem minden szívás után nyel. Közben alszik egy kicsit, de alvás közben is szopizik. Ezt nevezik egyesek cumizásnak a mellen. Eközben is stimulálja a melled, tejtermelésre ösztönözve azt. Hosszú percek telnek el, mire újra beindul a tejleadó reflex, a babád újra elkezd intenzíven nyelni, és kezdődik minden elölről. A különbség annyi, hogy minden újabb tejleadás során egyre zsírosabb tejhez jut a kicsi. Minél tovább hagyod a babát a melleden, annál több és annál zsírosabb, táplálóbb tejhez jut.

Bár a női mellen nincs mérce, mint a cumisüvegen, és ezért nem nyilvánvaló, hogy pontosan mennyit szopott a baba, ezt nem is kell tudni, hiszen az egyes szopások alkalmával elfogyasztott tejmennyiség a legritkább esetben lényeges. Elsősorban nem az számít, hogy a baba mennyi tejet vesz magához egyszerre, hanem az, hogy az elfogyasztott tápláléktól hogyan fejlődik. Az egyik kisbaba aránylag kevés tejtől is szépen gyarapszik, a másik pedig hatalmas mennyiségeket fogyaszt el egyszerre és ugyanúgy hízik. Mégis van rá mód, hogy megtudod, kisbabádnak elég-e a tejed. Napi szinten a vizeletes és székletes pelenkák jelzik, hogy elegendő táplálékhoz jut-e. Amennyiben naponta legalább 4-6 alkalommal bőségesen pisis a pelenkája, és legalább 3-4 krémes széklete van, biztos lehetsz benne, hogy eleget szopik.

Tény: Ha úgy gondolod, hogy kevés a tejed, akkor először is meg kell vizsgálni, hogy tényleg kevés-e. Érdemes a kicsit jó sokáig mellen hagyni egy-egy szoptatás alkalmával, hogy alaposan kiürítse a mellet. A gyakori, alapos kiürítés fokozza a tejtermelést. Ha a kisbaba nem nyeri ki a rendelkezésre álló tejet (mert például aluszékony, kis súlyú, beteg vagy koraszülött), akkor szoptatás után még fejned kell és a lefejt tejet oda kell adnod neki. A lefejt tejet azonban nem ajánlott cumisüvegből adni. A cumisüveg használata komoly problémát eredményez a legtöbb csecsemőnél. Sokuknál kialakul az úgynevezett cumizavar, ami elsősorban a szopási technika megváltozását jelenti. A cumizavar azt jelenti, hogy a kisbaba szopási technikája megváltozik és a mellbimbót is úgy kezdi szopni, ahogy a cumit szokta. Mindegy, hogy a baba játszócumit vagy etetőcumit kap-e, mert a cumizavar kialakulása nem attól függ, hogy jön-e a cumiból valami, hanem attól, hogy a rugalmatlan szilikon cumit más technikával kell a szájában tartani és szopni, mint a rugalmas anyamellet. Jó esetben a szoptatott baba kilöki a szájából a felkínált cumit, mert nem tud vele mit kezdeni. A cumizavar gyakran szopási sztrájkhoz vezet. A kisbaba először rángatni kezdi a mellet, majd be sem akarja már kapni. Látszik rajta, hogy szeretne szopni, mégsem hajlandó a mellre tapadni. Egy idő után keserves sírásba torkollik minden próbálkozás.

A lenőtt nyelv és a szoptatás

A lenőtt nyelv vagy más néven rövid nyelvfék. A jelenség során a nyelv alsó felszíne egy úgynevezett kötőszövetes húr (nyelvfék) által a szájfenékhez vagy a fogínyhez rögzül. Ha ez a nyelv alatti kis hártya túl feszes és rövid, a nyelv mozgása korlátozottá válik, a kisbaba nem tudja kinyújtani a nyelvét, körbeölelni azzal az édesanyja mellbimbóját. Ezért kialakulhatnak szoptatási problémák.

A szoptatás és az anya egészsége

A korai és gyakori szoptatás az édesanya számára is előnyös: fokozza a méhösszehúzódásokat, így segítve a méh eredeti állapotának mielőbbi elérését. A szoptatás védelmet nyújt az emlő-, és petefészek daganat ellen. A kórházak többségében ma már elterjedt gyakorlat, hogy szülés után az újszülöttet az édesanya mellére helyezik. A szoptatás tehát nem csak a baba, de a mama egészségét is védi.

tags: #baba #szoptatasa #regen