1945. január 27-én a Szovjet Vörös Hadsereg szabadította fel az auschwitzi koncentrációs tábor lakóit. A nácik által megszállt Lengyelországban, az auschwitzi koncentrációs táborban becslések szerint 1,1 millió embert öltek meg, többségükben zsidókat.
A Reuters fotósai portré sorozatot készítettek a szörnyűségek túlélőivel, akik néhány mondatban meg is szólaltak az akkori időkről. Éva Fahidi (90) magyar, Debrecenből hurcolták el 1944-ben családtagjaival együtt. Auschwitz-Birkenau lakói lettek. Egyedül ő térhetett haza.
Jerzy Ulatowski (83) 13 éves korában vitték vonattal az Auschwitz-Birkenau-i táborba. Jadwiga Boguca (89) 1944 augusztusában, a varsói felkelés idején, 19 éves korában, édesanyjával együtt lett elhurcolva a házukból a Pruszkowban lévő táborba, majd 1944. augusztus 12-én átkerült Auschwitz-Birkenauba.
Maria Stroinska (82) 12 esztendős volt a varsói felkeléskor, amikor nővérével együtt elhurcolták otthonról, majd vonattal Pruszkowba deportálták őket. Innen Maria már egyedül lett tovább küldve Auschwitz-Birkenauba. Halina Brzozowska (82) 12 esztendős volt a varsói felkelés ideje alatt, amikor 6 éves kishúgával elhurcolták otthonról és Pruszkowba küldték. Ezután tovább szállították őket Auschwitz Birkenauba. Brzozowska azt mondja, nagyon nehéz beszélnie arról, ami történt, az elveszett családról és gyerekkorról.
Bernáth László (87) szintén magyar. Édesapjának köszönheti, hogy túlélte az Auschwitz-i tábort, aki nagyon gyakorlatias ember volt. 15 éves volt, apja azt tanácsolta, hogy hazudjon a koráról, akkor nem választják szét őket.
Danuta Bogdaniuk-Bogucka (80) 10 esztendős volt, amikor anyjával együtt Auschwitz-Birkenauba küldték. Elzbieta Sobczynska (80) 10 évesen, a varsói felkeléskor küldték anyjával és fiú testvérével Pruszkowba, majd vonattal tovább kellett menniük Auschwitz-Birkenauba, ahol szétválasztották őket.
Marian Majerowicz (88) 17 volt, amikor Auschwitz-Birkenauba küldték. A táborban rövid ideig újra édesapjával lehetett, aki elmondta neki, hogy édesanyja és öccse - mindketten - meghaltak a gázkamrákban. Erzsébet Brodt (89) 17 esztendős volt, amikor Auschwitz-Birkenauba került családjával együtt. Emlékszik, hogy a táborba vezető úton felszólították őket, aki beteg vagy hamarosan szülni fog, szálljon be egy bizonyos vagonba, amire mutattak.
Stefan Sot (83) 13 esztendős volt a varsói felkelés ideje alatt - 1944 augusztusában -, mikor otthonából, a Pruszkow-i táborba küldték, majd Auschwitz-Birkenauba. Janina Reklajtis (80) 12 esztendős volt a varsói felkelés ideje alatt, amikor édesanyjával, az Auschwitz-Birkenau-i táborba küldték.
Erdélyi Lajos (87) 1944 májusában Auschwitz-Birkenauba küldték, később egy másik táborba költöztették. Amikor kiszabadult, 30 kg-ot nyomott a mérlegen, de nagyon igyekezett volna haza. Persze összeesett, egy földműves szállította kórházba.
Bogdan Bartnikowski (82) 12 esztendősen, a varsói felkelés ideje alatt küldték édesanyjával együtt az Auschwitz Birkenau-i táborba. Több táborban is megfordultak ezután. János Forgács (87) egy dokumentumot tart, amin saját fiatalkori képe van. Emlékszik, hogy egy szarvasmarha vagonba terelték be, melynek ablakai szögesdróttal voltak betekerve. Egy csoporttal együtt préselődött be.
"Tiszteld az anyát. Eszerint a mottó szerint próbáltam élni egész életemben. És ez az élet, a haláltáborban kezdődött. A szüleim magyar zsidók, 1944 májusában érkeztek meg Auschwitzba, a náci haláltáborba. Nem küldték gázkamrába. Ehelyett tengerimalac lett egy tábori orvos sterilizáló kísérleteiben. Ez a holokauszt borzalmas normáiban átlagos volt, és egy teljesen közönséges történet. Kivéve egy dolgot. A beteg ez esetben túlélte a kísérleteket, és a gyermek a méhében úgyszintén! December 21-én jött rá anyámra a szülési fájdalom, felmászott az emeletes ágyra egy barakkban, és miközben két fogvatartott segített neki (megjegyzem az életükkel játszottak, nem volt jellemző!), titokban egy kislányt szült. A csecsemő apró volt, súlya egy kilogramm, túl gyenge volt még a síráshoz is, de elég erős ahhoz, hogy igyon pár cseppet anyja lesoványodott melléből, és valahogy túlélje a következő heteket, rejtőzködve. Ez a baba én voltam (a képen jobbra). A Szovjetúnió Vörös Hadseregének csapatai, 1945. január 27-én felszabadították a táborunkat. Anya és én, a túlélők között voltunk. Szokatlan látványt nyújtottunk sőt, szinte egyedülállót."
Ezt mesélte Angela Polgar Orosz (Kanada) a Montreal újságírójának, Jeff Heinrichnek.
Auschwitz egyik túlélője, Hedy Bohm részletesen leírta a napot, amikor megérkezett Auschwitzba. Annyira életszerűen, hogy szinte valósággá vált a pillanat, amelyről azt mondta, ez nem az, amit az ember ki tudna törölni az agyából. A lövések, a sikolyok, a sírás hangja, a gyerekek és a többiek, a kutyák ugatása… és a háttérben ott vannak azok a hatalmas, kerítéssel körbevett területek azok az épületekkel. Hát hol voltam én? Mi volt ez? Semmi, amit meg tudnék érteni.
A 14 éves Hedyt elválasztották a szüleitől. Soha többé nem látta őket. A tárgyaláson azt mondta, azt hitte, hogy az anyukája túl fogja élni, és ha vége a szörnyűségnek, majd újra együtt lesznek. Arra pedig nem jött rá, még akkor sem, amikor rabszolgaként dolgoztatták a táborban, hogy az épületek valójában krematóriumok, amelyekben az édesanyját, gyerekeket és kisbabákat gyilkoltak meg.
"Nem tudok megbocsátani ennek az embernek. Úgy érzem, nincs jogom ahhoz, hogy megbocsássak anyám és apám, gyermekek és kisbabák ezreinek meggyilkolásáért. Ki vagyok én, hogy megbocsássak a nevükben? Nincs jogom hozzá, de nem haragszom. Istennek hála, nincs bennem harag."
Angela Orosz-Richt soha sem engedte meg a családtagjainak, hogy kidobják a krumpli héját. Meg kellett enniük. Ez mentette meg édesanyja életét Auschwitzban, az övével együtt. Angela ugyanis a haláltáborban született, az anyja már terhes volt, amikor Auschwitzba érkezett. Mivel a konyhai maradékot is megette, nem vetélt el, még akkor sem, amikor Josef Mengele kísérletezett vele, aki szerencsétlenségére éppen ebben a táborban dolgozott orvosként.
A tengerimalacuk lett. Egy nap injekciót adtak a méhnyakába. A terhesség meg, vagyis én, átmentem a bal oldalra. Másnap, egy újabb injekciónak köszönhetően vissza a másik oldalra. Ezt játszották. Injekcióval mozgattak. Aztán szerencsére, elfeledkeztek róla. Angela 1944 egyik jeges decemberi délutánján született meg titokban a női blokk egyik felső ágyán. Pár órával később édesanyjának már egy sorban kellett állnia, mezítláb három órán át, miközben attól rettegett, hogy valaki felfedezi a kisbabáját, esetleg a táborban pestist terjesztő, éhes patkányok megtámadják. Élete hátralévő részében, meséli Angela, rémálmai voltak a táborban átélt élmények hatására.
"A halálos ágyán, morfinnal tele azt mondta, »Mengele ott áll az ajtóban, azért jött, hogy elvigyen!«. Mi fogtuk a kezét, ő meg Mengelét látta."
Hanning a per kezdete óta tagadta, hogy bűnrészes lett volna a tömegmészárlásban, amelyben gázkamrákba küldték és krematóriumban égették el a foglyokat. Ennek ellenére bocsánatot kért a túlélőktől. Egyikük sem fogadta el. Leon Schwarzbaum így reagált: "Harmincöt rokonomat vesztettem el, hogy is tudnék megbocsátani ezért?"
Rommel fiatal, alacsony rangú nácik után kutat. Olyanokat keres, akik, ha még élnek, a kilencvenes éveikben járnak, mint Hanning vagy Oskar Goening, akit 2015 júliusában ítéltek el a tömegmészárlásban játszott szerepe miatt. Mindent meg kell próbálnunk, ami ma lehetséges. Ez fontos a német társadalom és a külföldiek számára is, hogy megértsük, mi zajlott a táborokban, hogyan szervezték meg, és ki tehető felelős érte. Rommel szerint a kisebb nácik pere is fontos, hiszen nem csak a magasabb rangúakra, az alacsonyabb rangúakra is szükség volt ahhoz, hogy működhessen a rendszer. Hanninget végül bűnösnek találták az ellene felhozott vádakban.
A holokauszt során a nácik másfél millió gyermeket öltek meg. Voltak azonban gyerekek, akik sok esetben csodával határos módon, de túlélték a borzalmakat. Ők az utolsó élő tanúi a holokausztnak. Amikor a szovjetek 1945 január 27-én felszabadították Auschwitzot ötszáz 15 év alatti gyereket találtak a túlélők között. A náci halálgyárban több mint egymillió embert öltek meg, de mindössze hétezer ember volt a táborban, amikor a Vörös Hadsereg megérkezett. Ahogy közeledett a front a németek január elején rabok tízezreit indították el a táborból. Néhány nappal a felszabadítás után a szovjetek csíkos rabruhákba öltöztették a gyerekeket, és fotókat, valamint filmfelvételeket készítettek róluk. Ezek a képek a holokauszt borzalmainak jelképévé váltak.
Pesa később elmesélte, hogy amikor a szovjetek bevonultak egy katona az ölébe vette és sírva fakadt. Életében először érezte, hogy a családján kívül valaki empátiát mutat iránta. A háború szörnyű éveiben senki nem mutatott iránta könyörületet, úgy kellett túlélnie, hogy a felnőttek körülötte mindig csak veszélynek tekintették a jelenlétét. Húsz évig nem tudott beszélni az átélt borzalmakról.
Pesa Balter 1933-ban született egy népes vallásos zsidó családban Ostrowiec-ben, dél-kelet Lengyelországban. Ő volt szülei hatodik gyermeke, a család kisbabája, akinél a legkisebb bátyja Josef is öt esztendővel idősebb volt. A szülei a nagyapja gyárában dolgoztak, akárcsak a többi nagynéni és nagybácsi is. Pesa még nem volt hatéves, amikor kitört a második világháború és Ostrowiec-be bevonultak a németek. Élete első öt évének emlékeit kitörölték azok az események, amelyeket átélt a háború alatt. Az iparváros gyárait a németek elkobozták, az egykori tulajdonosokat rabszolgamunkára fogták. 1941-ben felállították a gettót. Pesa legidősebb bátyja Herschel, aki 13 évvel idősebb volt nála, mindig elbújtatta, amikor jött a gettóban a szelekció. Két nővére Chájá és Cháná nem akart elrejtőzni, mert úgy gondolták, hogy munkára fogják majd őket, ezért felszálltak egy transzportra.
A gettóban közel két esztendőn át kellett bujkálnia, ezt hol a testvérével együtt tette, hol egyedül. 1942-ben a németek 1000 zsidót kivégeztek a város főterén. Pesa elmondta, hogy nem emlékszik, hogy a kivégzés alatt merre bujkált, de arra emlékszik, hogy amikor előjött a hó vörös volt a vértől. A város mellett felállítottak egy munkatábort a németek. A város 16 ezer fős zsidó lakosságából 11 ezer embert Treblinkába vittek 1942-ben. A gettót először munkatáborrá alakították, majd később teljesen megszüntették.
Pesa egy ponton belefáradt a bujkálásba, és kiment az utcára, ahol elkapta őt egy, a nácik oldalán harcoló ukrán katona, aki egy SS-tiszthez vitte. A német körbe vitte a városban, a gallérjánál fogva húzta és követelte, hogy mutasson neki búvóhelyeket, majd a falhoz állította, hogy lelövi. Ekkor azonban egy részeg német tévedt arra, és odakiabált az SS-tisztnek, hogy „minek pazarolja a golyót egy gyerekre, aki úgy is előbb-utóbb meg fog halni”. A tiszt elengedte a kislányt, és Pesát átvitték a munkatáborba. A kislány ekkor még csak kilenc éves volt, de már dolgoztatni kezdték: takarított, krumplit pucolt és kisebb munkákat végzett a táborban. A táborban nem örültek a gyerekek jelenlétének, nem segítettek neki, mert állandó veszélynek tekintették. Mindennaposak voltak a kivégzések, de őt valamiért mégis életben hagyták és túlélt másfél évet a táborban.
„Mindennapos küzdelem volt a túlélés, hogy ne vegyenek észre, hogy ne kapjanak el. - mesélte évtizedekkel később. Elmondta, hogy talán azért élte túl, mert megtanulta, hogy fejben ne legyen jelen, hogy úgy figyelje az eseményeket, mint egy külső szemlélő.
A táborból 1944 nyarán deportálták Auschwitzba két bátyjával és szüleivel, mint később megtudta augusztus 1-én érkeztek Auschwitzba. A transzportjukat nem szelektálták, hanem teljes egészében a táborba küldték. Nem tudta meg soha, hogy őket miért nem küldték azonnal gázkamrába, de ahogy elmondta, „Auschwitzban semminek nem volt értelme”. Pesa elmondta, hogy folyamatosan üzemeltek a krematóriumok, és az ég alja éjjel és nappal vörös volt. „Soha életemben nem láttam olyan helyet, s ekkor már annyi mindenen túl voltam. Láttam már halált, kivégzéseket, és sok mindent. Magam is sokszor közel kerültem a halálhoz, de ilyet még nem láttam. Teljesen új volt.” S mégis, hogy tudta elviselni ezt egy 10 éves kislány? „Úgy éreztem ott magam, mint egy megfigyelő. Csak ültem és megfigyeltem, ami történik. Egyáltalán nem érintett engem. Nem voltam a része. Képes voltam arra, hogy fejben ne legyek ott azon a helyen.
Egy női barakkba került az édesanyjával. Minden reggel és este részt kellett venniük a sorakozókon, ahol ellenőrizték a létszámot. Ez egy rövid időszak volt, amely során különleges bánásmódban részesült, mivel a barakk kápójának lengyel dalokat énekelt, ezért kicsit több kenyeret kapott. A pontos időre nem emlékszik, de egy-két hétnél nem volt tovább itt. Ezt követően gyerekek közé került, ahol szokatlanul jó körülmények uralkodtak, mivel a nácik egy esetleges Vöröskereszt látogatásra készítették őket. Miután nem történt meg a látogatás, a gyerekeket egy másik barakkba vitték. Itt voltak azok az ikrek is, akiken Mengele kísérletezett. Ezekről a hónapokról Pesa nem beszélt sokat, elmondása szerint igyekezett ezeket az emlékeket eltemetni.
A kislányt megtalálta Herschel, a legidősebb bátyja, és a kerítésen keresztül adott neki ételt. Ez nagyon veszélyes volt, hiszen áram volt a kerítésben, de ekkor már egészen más szabályok szerint éltek. Auschwitzban nem működtek azok a szabályok, amik a kinti életben. Pesa elmondta, hogy bár gyakran jött hozzájuk Mengele, neki csak egyetlen emléke van róla. Elmondása szerint valószínűleg az emlékezete blokkolta az emlékeit a „halál angyaláról”. A felszabadítás előtt néhány héttel megjelent a náci orvos a barakkban és maga köré gyűjtötte a gyerekeket. Azt mondta nekik, hogy itt a lehetőség, hogy találkozzanak a szüleikkel, ezért aki ezt szeretné, az lépjen előre. A kislány előrelépett, de azonnal megszólalt benne a vészjelzés: „Honnan tudná ez az ember, hogy kik az én szüleim?” S azonnal visszalépett.
Az anya és a lánya visszatért a városukba, ahol azonban a nagyapa nagy házát elfoglalták a lengyelek. Végül a gondnok „megengedte”, hogy a zsidó hazatérők a ház két szobájában aludjanak. A városban sokan arra a transzportra kerültek amire ők, ezért több százan túlélték a háborút és visszatértek. Azonban a lengyelek egyik éjjel betörtek az egyik szobába és meggyilkoltak 10 zsidót. Három bátyja mind túlélte a háborút, azonban az édesapja, Izrael meghalt Auschwitzban. Két bátyja Izraelbe alijázott, egy pedig Ausztráliába emigrált. Pesa és édesanyja tanácstalanok voltak, hogy merre induljanak, és hat évet töltöttek egy németországi menekülttáborban. Pesa itt végre járhatott iskolába. Végül az Egyesült Államokban telepedtek le. Pesa már Paula Lebovicsként 2014-ben hetven évvel a felszabadulás után.
Az első dolog, ami az embereknek eszébe jut Auschwitzról, az a halál. Fájdalmas tény, hogy több mint egymillió férfi, nő és gyermek lelte halálát a koncentrációs táborban. Az egyik ilyen egy lengyel szülésznőről szól, aki 3.000 csecsemőt mentett meg, akiknek a meggyilkolására parancsot kapott. Stanislawa Leszczyńska 1869-ben született Lodz városban, Lengyelország központjában. Feleség, anya és szülésznő, bába volt. Amikor a németek megtámadták Lengyelországot, Leszczyńska úgy érezte, segítenie kell, így csatlakozott a lengyel ellenálláshoz; hamis dokumentumokat szerzett és ételt osztott a zsidó gettókban élők számára. A család ténykedését a gestapo néhány évvel később felfedezte, majd Leszczyńska-t és lányát, aki orvostanhallgató volt, Auschwitzba küldték, fiúit pedig szintén koncentrációs táborokba, de nem ugyanabba, amelybe őket.
Leszczyńska Auschwitzban szülésznőként szolgált. Annak ellenére, hogy sok várandós nőt kivégeztek, voltak, akik megszülhették gyermekeiket. Amikor Leszczyńska-nak elmondták, hogy az ő feladata a gyermekek meggyilkolása, elutasította ezt. Klara többször megverte őt, de még akkor is megtett mindent annak érdekében, hogy életben tartsa az anyákat és a csecsemőket is. Minden szülés előtt keresztet vetett és imádkozott. Erőfeszítései ellenére sok csecsemőt öltek meg, akik csak néhány órát éltek és néhány anya a kórterem rossz körülményei miatt vesztette életét. Szerencsére nem minden csecsemőt öltek meg. Néhány nő annyira kétségbeesett, hogy gyermekeik a nácik kezébe kerülnek, inkább saját kezükkel végeztek velük. A sok szörnyűség ellenére Leszczyńska, akit „Anyának” neveztek, megkeresztelte az összes keresztény gyermeket és mindent megtett, hogy vigyázzon rájuk.
A szülésznő egészen a tábor felszabadításáig végezte tevékenységét, majd visszatért szülővárosába. Öröksége gyermekeiben tovább él, hiszen mindegyikük orvos lett. Volt, aki így emlékezett meg róla: „A mai napig nem tudom, milyen áron (mentette meg a gyermeket). Életemet Stanislawa Leszczyńska-nak köszönhetem. Ez a hihetetlen asszony olyan sokak életében volt jelen, annyiaknak nyújtott vigaszt… még akkor is, ha ezzel saját életét veszélyeztette. Minden csecsemőre Isten ajándékaként tekintett és minden gyermekért imádkozott, akik a világra jöttek.”
Nemrég emlékeztünk Auschwitz felszabadulására. Az idei megemlékezések a gyermekek sorsára fókuszáltak. A nácik mintegy 232 ezer kiskorút deportáltak a táborba. 93 százalékuk zsidó volt. Bölcsődés- és óvodáskorúak, kisiskolások és kamaszok. A legtöbb gyermek Magyarországról érkezett Auschwitzba. Túlnyomó többségüket azonnal megölték. A legkevesebb esélyük azoknak volt, akik ott születtek.
Az Auschwitzban született gyerekek száma ismeretlen. A legtöbb születésről feljegyzés sem készült, ha mégis, a felszabadulás előtt az SS elégette az iratok nagy részét. Összesen több ezren lehettek. 1940 nyara és 1942 tavasza között Auschwitzba csak férfi rabokat vittek, ezért szülés sem volt. Az első női foglyok 1942. március 26-án érkeztek, 999 fő a ravensbrücki koncentrációs táborból, német politikai foglyok, Jehova Tanúi és köztörvényesek. Utóbbiak közül kerültek ki a külön szögesdrótkerítéssel körbevett téglaépületekben felállított FKL (Frauenkonzentrationslager, női tábor) kápói. Néhány órával később 999 fiatal zsidó lány és asszony szállt ki a vagonokból. Őket Poprádról deportálták az első szlovák transzporttal. Auschwitz történetében először közöttük voltak állapotos nők. A tábor akkori SS-főorvosa, Dr. Bodmann egyenként szakította meg a terhességüket. Többségük hamarosan vérmérgezés áldozata lett. Mivel az özönlő zsidó transzportokkal egyre több terhes nő érkezett, új módszer kellett. A szülést betiltották, a terhes nőket pedig munkaképtelenként kezelték: az SS szanitécek a szívükbe adott fenolinjekcióval ölték meg őket. Ha a szülés mégis beindult, az újszülöttel is így végeztek. Zsidókkal és nem zsidókkal egyaránt.
1942 júliusától bevezették a szelekciót. A szlovák, belga, francia, holland, lengyel stb. szerelvényekkel érkező zsidók közül már csak az SS-orvosok által kiválogatott munkaképesek kerülhettek be a táborba. A többieket, köztük az állapotos nőket is, ideiglenes gázkamrává alakított parasztházakban ölték meg Birkenauban (Auschwitz II). 1942 augusztusában az FKL (női tábor) lakóit Auschwitzból az új birkenaui lágerbe költöztették, ahol a korábbinál is sokkal rosszabb körülmények közé kerültek. Az új FKL barakkjaiban nem volt se villany, se folyóvíz, se wc. Az éhségtől, túlmunkától, veréstől, fagytól, tífusztól szenvedő nőket időről-időre meztelenül szelektálták. A kiszűrt munkaképteleneket tömegesen küldték a gázba. Év végére a 28 ezer női fogolyból már csak 5400-an éltek. Akinek érkezéskor sikerült eltitkolnia terhességét, előbb-utóbb lebukott és megölték.
1943 tavaszára munkaerőhiány alakult ki. Az SS valószínűleg ennek hatására vezetett be új szabályt. A terhes nőket immár nem bántották, hanem a birkenaui FKL (BIa szektor) 24-es barakkjába küldték. Itt dolgozott a német Klara nővér, aki eredetileg bába volt és illegális abortuszok miatt deportáltak Auschwitzba. Most az SS parancsára pontosan azt kellett tennie, amiért letartóztatták: asszisztensnőjével, egy német prostituálttal, beindította és levezette a szüléseket. Az újszülötteket egy nagy vödör vízbe dobták "... amelyben a hat-, hét-, kilenchónapos újszülöttek sikoltoztak és nyöszörögtek, amíg meg nem haltak" - emlékezett egy lengyel szemtanú. Amikor egy fogoly doktornő rákiabált, hogy mégis mit csinál, Klara zokogva válaszolt: "Inkább menjen gázba az anyja?" Ha valaki másik barakkban szült, jelenteni kellett. Egy SS-szanitéc hamarosan megölte a babát, az anyát pedig azonnal visszaküldték dolgozni.
1943 májusától Auschwitzban betiltották az "árja" gyerekek likvidálását. Ettől kezdve a nem zsidó újszülötteket sem ölték meg. A lágerirodában éppúgy kiállítottak róluk egy fogolykartont (Haftlings-Personal-Karte), mint bármelyik új felnőtt fogolyról. Születésükről anyakönyvi kivonat (Geburtsurkunde) készült, melyben születési helyként a fiktív auschwitzi Kaszárnya utca (Kasernenstrasse) címet adták meg. A babák is kaptak fogolyszámot, amit - mivel a kezük túl kicsi volt - legtöbbször a combjukra tetováltak. Ez alól csak a német újszülöttek mentesültek.
Klara nővért leváltották, a születéseknél immár legálisan segédkezett egy kiváló lengyel bába, Stanisława Leszczyńska. A tábori kórházban hamarosan egy külön "szülészeti osztály" létesült 30, emeletes ággyal. Az osztályon egyetlen baba sem halt meg szülés közben. Utána a kismamák pár napig az újszülöttel maradhattak. Ezután visszatértek a barakkjukba és ismét dolgozni kezdtek. Ha egy babát fajilag tisztának találtak ("elnémetesítésre alkalmas"), akkor az SS örökbefogadó német szülőknek adta. A többiek visszakerültek anyjukhoz, vagy egy külön gyerekblokkba (Kinderblock) vitték őket. Így vagy úgy, többnyire hamarosan meghaltak a rossz körülmények miatt.
A legtöbb regisztrált csecsemő a hivatalos nevén cigány családi táborban (Zigeunerfamilienlager) született. A birkenaui BIIe szektorban 1943 februárjában felállított lágerbe mintegy 23 ezer, főleg osztrák és német romát deportáltak. A beérkezőket nem szelektálták, a családok együtt maradhattak, kötelező kényszermunka nem volt. A terhességet nem üldözték, a szülést nem tiltották. Sőt, a gyerekeknek óvodát (Kindergarten) szerveztek és még egy játszóteret is kialakítottak, amit előszeretettel mutogattak a berlini delegációk fejeseinek. Mégis, a majdnem 380 itt született roma újszülött közül egy sem élte meg a felszabadulást. Többségükkel a borzalmas higiéniai körülmények, az éhezés és a járványok (tífusz) végeztek.
Sok roma baba a cigánytábor főorvosa, Dr. Josef Mengele és kollégái álorvosi kísérleteinek esett áldozatul. Egy cseh doktor szerint anyjukat szülés előtt szándékosan megfertőzték tífusszal, mert a németek tudni akarták, vajon a méhlepény megóvja-e az újszülöttet a betegségtől. Ezek az asszonyok 40 fokos lázasan szültek a mocsokban. "Kértem szappant, hogy legalább a szülés levezetése előtt kezet mossak, és kértem fertőtlenítőt, de (az SS-orvosok) azt mondták, hogy a gyerekek úgyis meg fognak halni és mindegy, hogy fertőzéstől, vagy valami mástól halnak meg." A kísérleti alanyok artériájából vért vettek a labor számára, később pedig az anyákat és a babákat is megölték.
Bár a terhesség 1943-tól a nem zsidók számára legálissá vált, az anyák nem kaptak segítséget. Már a szülés előtt éhezni kezdtek, mert kenyéradagjukért vettek takarót, szappant, babaruhát a tábori feketepiacon. Lepedőből csináltak pelenkát. Mivel a kimosott pelenkák kiteregetését az SS külön szabályban tiltotta be, a vizes rongyokat az anyák a saját testükön szárították. Birkenauban óriási problémát jelentett a vízhiány, ha hoztak is vizet, az fertőzött volt és nem lehetett meginni. A babákat így csak a kávénak csúfolt fekete löttyben lehetett fürdetni. Ha egy kismama teje elment, gyermeke éhen halt, hacsak egy másik anyuka nem tudta szoptatni. Ugyanazt az ételt kapták mint a többi rab, de újszülötteknek nem adhattak marharépa-, vagy káposztalevest, fekete kenyeret.
1944 elejétől a Rudolf Hösst váltó új auschwitzi táborparancsnok, Liebehenschel több könnyítést is bevezetett. Az újszülöttek és az anyák speciális, kímélő diétát (némi tej, fehér kenyér, zabkása) kaptak és hamarosan megengedték, hogy külön blokkban lakjanak együtt.
Ezek a fokozatos könnyítések azonban nem vonatkoztak a tábor populációjának 80-90 százalékát kitevő zsidókra. A szülészeti osztály lengyel segédápolónője így emlékezett: "A zsidó gyerekek nem voltak jogosultak élni... Stanisława Leszczyńska szülésznő azt a parancsot kapta, hogy ne vágja el a zsidó újszülöttek köldökzsinórját és a méhlepénnyel együtt dobja őket egy vödörbe. Ő azonban azt mondta nekünk, hogy katolikus és nem fog gyerekeket gyilkolni, és teljesíteni fogja emberi kötelességét. A szülések megfelelő módon zajlottak, a gyerekeket odaadták az anyáknak. Mégis, a 17. blokkban 1943-1944 fordulóján született összes gyerek meghalt."
A kisdedek többnyire éhen haltak, mert a zsidó nőknek azt is megtiltották, hogy szoptassák a gyereküket. Sok újszülöttet a saját anyja fojtott meg, mert már nem bírta nézni, ahogy napokig szenved. Aki erre nem volt hajlandó, azt munkaképtelenként pár nap után az 1943-ra felépült egyik modern krematóriumba küldték - gyerekkel együtt. Az új transzportokkal érkező állapotos zsidó nőket továbbra is azonnal elgázosították. Birkenauban mégis sok állapotos zsidó nő átjutott a szelekción és egy darabig el tudta eltitkolni terhességét. Hasukat eltakarták, vagy az SS-ek azt hitték, hogy az éhezés miatt gyakran kialakuló hasi ödémától puffadtak fel. A németek, főleg Mengele (akit ekkorra már egész Birkenau főorvosává léptettek elő) változatos trükkökkel próbálták őket kiszűrni. Sorakozónál gyakran azt mondták, hogy a terhesek nyugodtan lépjenek ki, mert egy kímélő táborba, jobb körülmények közé kerülnek, ahol majd dupla fejadagot kapnak. A hazugságot sokan elhitték, őket teherautókkal a krematóriumba szállították.
A Halál Angyalaként ismert SS-orvos egy cseh zsidó nő gyermekét szemelte ki egy másik kísérletre. Arra volt kíváncsi, hogy a kisded mennyi ideig bírja étel nélkül. Anyja mellét lekötöztette, hogy ne tudja szoptatni, és minden nap személyesen ellenőrizte a haldoklás lassú folyamatát. Egy hét után a baba még mindig élt. Ekkor közölte az anyával, hogy másnap reggel készüljön az indulásra. Ez a gázkamrát jelentette. Az utolsó éjjel az anya morfiummal ölte meg a kislányát, aki a karjában halt meg. Ezt követően visszament a barakkjába dolgozni.
A 1944 májusa-júliusa között deportált 430 ezer magyar zsidó között több ezer csecsemő, újszülött, vagy meg sem született baba fulladt meg a gázban. A különböző becslések szerint százaknak azonban ennél is szörnyűbb sors jutott. Egy terhes lengyel zsidó nő az egyik szelekción bukott le. A félig kész, lepusztult BIII szektorba, az ún. Mexikóba került, ahol 1944 nyarán magyar nők tízezreit szállásolták el. Több tucat állapotos társával együtt koraszülést stimuláló injekciókat kapott. Miután a szülés lezajlott, a gyerekeket elvették tőlük és egy külön szobában gyűjtötték: "A barakkunkhoz minden nap egy teherautó jött, elvitte a halottakat és az újszülötteket a krematóriumba, hogy ott elégessék őket" - emlékezett később az anya, akit szülés utáni első munkanapján lassúsága miatt véresre vert a kápó.
Ezekről a teherautókról a halottakat égető Sonderkommando túlélőinek beszámolóiból is tudunk. Egyikük, Feliks Rosenthal látta, amint az V. krematóriumhoz érkező teherautó platója tele van meztelen, vagy papírkötésbe tekert csecsemőkkel. A sofőr felemelte a platót, a babák pedig egyenesen az épület mögött ásott halottégető árkokba hullottak. A kisdedekre részeg német SS-ek lövöldöztek: "De nem mindegyiket ölték meg. Sokan csak megsebesültek. Ezeket a gyerekeket elégették, sokan még félig éltek a lángoló halotti máglyákon" - emlékezett Rosenthal.
A sonderkommandós művész, David Olere megörökítette a magyar gyerekek halálát. Más beszámolók szerint a krematóriumok parancsnoka, a szadista Otto Moll SS-főtörzsőrmester a vetkőzőkben a magyar zsidó nőktől elvette csecsemőiket és élve dobta őket az égő gödrökbe. Úgy tűnik, hogy ez még Birkenauban is sok volt. Amikor Dr. Wirthsnek, az Auschwitz-komplexum SS-főorvosának jelentették, hogy élve égetik a gyerekeket, nem hitt el és azt válaszolta, hogy "ez lehetetlen" ("unmöglich"). Az SS-százados másnap személyesen ment a helyszínre. Kiderült, hogy a hír igaz és nem holmi túlkapásról van szó. Az akcióra személyesen Rudolf Höss, a magyar akció lebonyolítására ismét visszatérő SS-parancsnok adott utasítást. Túl sok magyar zsidó érkezett, kifogyóban voltak a készletek, ezért spórolni kellett a Zyklon B gázzal.
1944 nyarán a magyar zsidó lányoknak és asszonyoknak a szülés a halált jelentette. Orvosnő rabtársaik legalább az anyákat próbálták megmenteni és akár a terhesség 6-7. hónapjában is beindították a szülést, vagy abortuszt hajtottak végre. A műtétekre többnyire titokban, éjjel került sor, az anyát a barakk közepén, a földön húzódó téglából épült fűtőcsatornára fektették.
A magyar zsidó női táborban (BIIc) 1944 nyarán kórházat állítottak fel, a beavatkozásokat ennek 10 fős egészségügyi személyzete végezte. A műtéteket víz, műszerek, gyógyszerek és világítás nélkül bonyolították le. A kezüket, kanalat, kést használtak, közben gyertyával, vagy meggyújtott papírfecnikkel világítottak. A kórházat vezető máramarosszigeti nőgyógyásznő, Dr. Perl Gizella számos abortuszt és szülést vezetett le titokban és sok nőt megmentett. Az újszülöttet megsimogatta, megcsókolta, utána pedig sírva megfojtotta a kisdedet. A testeket a barakkok előtt felhalmozott hullák közé rejtették. Később a női kórház kapott némi gyógyszert és orvosi eszközt. A szülés ugyanakkor továbbra is tilos volt, ezért a közreműködő zsidó személyzet az életével játszott. A pácienseket nem vihették nyíltan a kórházba. A Perl doktornő mellett dolgozó kolozsvári ápolónő, Lengyel Olga szerint, ha a fájások nappal kezdődtek, a nők a legalsó priccsre terített takarón szültek a saját barakkjukban. Ha éjszaka történt, akkor az anyát titokban becsempészték az üres és sötét kórházbarakkba, ahol legalább a vizsgálati asztalra feltehették. Az újszülöttek sorsa nem változott: befogták az orrukat és a kitátott szájukba mérgező szert öntve ölték meg őket. "Egy injekcióval talán gyorsabb lett volna, de az nyomot hagyott volna (a holttesten) és nem engedhettük, hogy a németek megsejtsék az igazat...Így a németeknek belőlünk is sikerült gyilkosokat csinálniuk. A meggyilkolt babák képe egészen a mai napig üldöz... Még mindig hiába próbálom megnyugtatni a lelkiismeretemet. Még mindig látom az anyjuktól elszakított kisdedeket. Érzem a kis meleg testüket, ahogy a karomban tartom őket... " - írta később Lengyel Olga.
Ha egy esetre a titkolózás ellenére mégis fény derült, a létszámon felüli gyermek ho...
Egy holokauszt-túlélő megindító története | II. világháborús emlékiratok #25
tags: #auschwitzot #tulelt #babak